„Mitterpacher úrnak a paraszti gazdaságra vezető esméretség eránt való szép fon-tos írásai sem esméretesek az országban. Még Wiegandnak magyarban fordított munkájárul is alig hallott talán az ezeredik paraszt is valamit”1 – panaszolta 1784-ben megjelent könyvé1784-ben a szarvasi evangélikus lelkész, Tessedik Sámuel, akire az utókor leginkább faluja gazdasági iskolájának alapítása okán emlékezik.2 Azon, hogy Mitterpacher Lajos kétkötetes, 1777–1779-ben kiadott (néhány évvel Tessedik munkájának megjelenése után három kötetesre bővült) latin nyelvű felsőiskolai (akadémiai szintű) tankönyve3 a parasztok között ismeretlen maradt, nem csodál-kozhatunk. Még azt is elfogadhatjuk, hogy közülük csak kevesen hallottak az oszt-rák Johann Wiegand nevéről. Abban viszont, hogy utóbbi műve teljesen ismeretlen maradt volna közöttük, nem feltétlenül érthetünk egyet Tessedikkel. Wiegand mondanivalójának – ha nem is eredeti, német nyelvű szövegével –, minden hazai falusi iskolába el kellett jutnia, hiszen, még ha kivonatos formában is, az alapját képezte egy magyar nyelvű elemi iskolai tankönyvnek.4 Abban pedig, hogy ez így alakulhatott, mindenképpen szerepet játszottak a bécsi udvarnak a hazai mező-gazdaság jobbítására tett erőfeszítései.
A Habsburg kormányzat ugyanis monarchiaszerte komoly lépéseket tett a me-zőgazdasági termelés bővítése, a gazdálkodás színvonalának emelése érdekében.
Közbeavatkozását több szinten – szakirodalmi, oktatási, egyházi téren – is észlel-hetjük. Számos mezőgazdasági szakkönyv jelent meg a hatóságok támogatásával, több közülük kifejezetten tankönyvként, az udvar mezőgazdasági társaságok ala-pítását szorgalmazta, amelyek az örökös tartományokban rendre létre is jöttek, a legszorgalmasabb agrárszerzők, az új módszerek alkalmazói pedig jutalmat (több-nyire értékes arany emlékérmet) kaphattak. Kiérdemelte ezt királyától Tessedik is,
1 Samuel Teschedik, Der Landmann in Ungarn, was er ist und was er seyn könnte, Pest, 1784, 52.
– A veretes magyar mondatokat Kónyi János korabeli fordításából idéztem. (Tessedik Sámuel, A paraszt ember Magyar Országban: Mitsoda és mi lehetne. Egy jó rendbe szedett falunak rajzo-latjával egyetemben, Pécs, 1786)
2 Wellmann Imre, Tessedik Sámuel, Bp., Művelt Nép, 1954.
3 Ludovicus Mitterpacher, Elementa rei rusticae in usum academiarum regni Hungariae conscripta, Partes I-III., Buda, 1779–1794.
4 Révay Miklós, A mezei gazdaságnak folytatásárul a magyar hazának és ehez kaptsoltatott vidék tartományoknak nemzeti oskolái módjához alkalmaztatott tanúságok, Buda, 1792.
aki Önéletírásában számolt be arról, hogy 1787. szeptember 2-án Szarvason, a vasárnapi istentiszteletre összegyűlt hívek előtt megjelent Angyal József, Békés megye alispánja („más kitűnő egyéniségekkel együtt”), és „erőteljes magyar be-szédben ecsetelte az ünnepély fontosságát és okát, mire aztán egy aranygyűrűn és vörös szalagon függő, 25 arany [azaz 25 aranyforint] értékű érmet adott át nekem, mint az intézet alapítójának és egy más hasonló értékű érmet nőmnek, mint az intézet körül fáradozott segédemnek”.5 A szószék egyébként arra is alkalmas volt, hogy a papok-lelkészek, a hatóságok előírása szerint, a gazdálkodást segítő új módszerekre hívják fel a falusiak figyelmét, netán azt tudassák, hogy a megyében éppen hol lehet hozzájutni valamilyen takarmánynövény ingyen osztogatott mag-jához.
A mezőgazdaságra irányított figyelem jelentős helyet kapott a bécsi udvarban a 17. század utolsó harmada óta folytatott kameralista politikában. A kameralis-ták felismerték, hogy a termelés növelésével csökkenteni lehet az importot és nö-velni a kivitelt.6 De felismerték azt is, hogy mindenütt annak a terméknek az elő-állítását kell leginkább ösztönözni, amire az adott vidék vagy ország a legalkalma-sabb. Ennek alapján kapta egyiküktől, Philipp Wilhelm Hörnigktől Magyarország a történetírásunkban sokszor megalázónak tekintett „valóságos kenyér, zsír és húsbánya” minősítést. Pedig a kifogásolt kijelentés a magyar mezőgazdaság támo-gatásának lehetőségét is magába foglalta. Hiszen amikor 1684-ben elhangzott, az ország mezőgazdaságilag leghasználhatóbb része még török uralom alatt állt, s az elképzelés valósággá válása meglehetősen illuzórikusnak tűnt. S nem szabad elfe-ledkeznünk arról sem, hogy a 17. századi bécsi kameralisták a mezőgazdaság ter-mékei mellett hazánk bányakincseinek is nagy jelentőséget tulajdonítottak.7
A 18. századi bécsi kameralisták a korban divatos populacionisztika (a népes-ségszám növelését célul kitűző elmélet) alapján támogatták a nagyobb népsűrűsé-get elősegítő mezőgazdasági termelést.8 Johann Heinrich Justi bírálta a korabeli gazdálkodást gátló tényezőket, mint a robotkényszer, a paraszti földek földesúri kisajátítása, az erdők és legelők közös használata. Justinak – nézetei radikalizmu-sa miatt – hamaroradikalizmu-san távoznia kellett Bécsből. Professzor utóda, Joseph Sonnenfels – ha óvatosabban is – ugyancsak a gazdálkodás javításának feltételeit kereste.
Nagy államtudományi munkájában konkrét javaslatokat is tett a mezőgazdaság
5 Tessedik Sámuel, Önéletírás = Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely a parasztok állapotáról Magyarországon, szerk. Zsigmond Gábor, Bp., 1979, 42. – Tessediket 1798-ban újabb, Ferenc király arcképével díszített 26 dukát értékű éremmel jutalmazták, 1809-ben pedig nemesi címet kapott.
6 Luise Sommer, Die österreichische Kameralisten in dogmengeschichtlicher Darstellung, Theil I-II, Wien, 1920, 1925.
7 Heckenast Gusztáv, Iparfejlődés a Habsburg birodalom osztrák és cseh tartományaiban a XVIII. században. 1670–1790, Történelmi Szemle, 1973, 191.
8 Sigmund Frauendorfer, Ideengeschichte der Agrarwirtschaft und Agrarpolitik, I, München – Basel – Wien, 1963, 134–137.
termelékenységének jobbítására. Ugyanakkor nem elégedett meg az ismeretek terjedésének lassú, hagyományos, spontán lehetőségeivel, hanem tanításuknak az ifjúság oktatásában akart helyet szorítani. Javasolta mezőgazdasági iskolák felállí-tását, elemi iskolai tankönyvek írását. Elől járhat a parasztok ismereteinek szélesí-tésében a helyi plébános, ha saját földjén mutat jó példát.9
A Habsburg mezőgazdaság-politika új vonásai Magyarországon az 1760-as évektől mutatkoztak. Az állami intézkedések három fő területre terjedtek ki. Egy részük azon eszközök (egyesületek, jutalmak) létrehozásán fáradozott, amelyek a lakosságot a jobb gazdálkodásra ösztönözhették, a rendelkezések másik csoportja a termelés valamely ágának eredményein kívánt javítani, s végül találhatunk olya-nokat, amelyek egy-egy szakkönyv lefordítására és terjesztésére utasították a ha-tóságokat. A mezőgazdasági egyesületek feladata a lakosság meggyőzése lett vol-na. Felállításukra 1769-ig valamennyi örökös tartományban sor került. Magyar-országon azonban ez – a társadalmi érdektelenség miatt – nem következett be.
A mezőgazdaság területén az udvar az élelmiszer és nyersanyagellátást biztosító ágakat emelte ki. Az állam támogatásában azonban nem egyszer teljesen új, vagy eddig periférikusnak számító művelési ágak részesültek. Mivel Magyarországot Bécsben olyan egzotikus vidéknek tartották, ahol melegebb égövhöz szokott nö-vények termesztése is lehetséges, próbálkoztak a rizs, a gyapot és több délvidéki festéknövény meghonosításával. A szántóföldi növények közül elsősorban a vá-szon alapanyagát adó len és kender kapott támogatást. Az állattenyésztés közép-pontjába a ló- és a juhtenyésztés került. Mindkettő a hadsereg igényeit szolgálta.
Az utóbbiban a magyarországi – eddig elsősorban húsáért és tejéért tartott –, gyenge minőségű gyapjút nyújtó fajták feljavítása volt a cél. Kapott bizonyos ösz-tönzést a szarvasmarhatartás is, amelyben a tejtermelés növelésére törekedtek.
Az állattenyésztés igényeiből következett a takarmánynövény-termesztés iránti fokozott érdeklődés. Az évek során azután a gazdálkodás egyéb – a korábbiakban az udvar által kevésbé fontosnak tartott – ágai, mint a gabonatermesztés, a méhé-szet, az erdőművelés is sorra kerültek. Utóbbi ipari és katonai érdekeket szolgált.
Elsősorban a gyorsan növő fafajtákat telepítették. Így terjedt el hazánkban a fűzfa, majd – az 1780-as évektől – az akác.10
Az udvar – gazdaságpolitikai céljainak megvalósításához – felhasználta a nyom-tatást is. Nyomtatott füzetekben, magyarra fordítva terjesztették a mezőgazdasá-got érintő fontosabb rendeleteket: az úrbéri rendelet szövegét, az ausztriai ma-lom-rendtartást, az erdő-rendtartást. A fordíttatásról és a megyéknek történő
ki-9 Joseph von Sonnenfels, Grundsätze der Polizey, Handlung und Finanzwissenschaft, Bd. II, Wien, 1771, 98–99, 106.
10 Wellmann Imre, A felvilágosodott abszolutizmus kezdetei = Magyarország története a késői feudalizmus korszakában 1526–1790, szerk. H. Balázs Éva, Makkai László, Bp., 1957, 381.
küldésről általában a Helytartótanácsnak kellett gondoskodnia.11 A kormányzat az örökös tartományokban (főleg Ausztriában) megjelent szakkönyveket is lefor-díttatott. Arra is figyelmet fordítottak, hogy e művek a Magyarországon beszélt több nyelven is hozzáférhetőek legyenek. A magyaron kívül ezért rendszerint szlovákra és horvátra is lefordíttatták őket. (Magyarországon ekkor szerb nyelven nem jelent meg gazdasági könyv, románul is először csak 1784-ben.) A hatóságok könyvrendeléseik esetén maguk viselték a megjelentetés költségeit is. A kiadvá-nyok példányszáma általában 500–700 körül volt, s a Helytartótanács küldte ki őket a megyéknek. A fordítás és terjesztés esetenként még így is igen vontatottan haladt. A Johann Wiegand által írt (s később Révay Miklós által tömörített magyar nyelvű iskolai tankönyv alapjául szolgáló) Handbuch magyar nyelvű kiadása csak három évvel az eredeti munka után látott napvilágot.12
Wiegand Handbuchját egyébként 1771–1789 között Bécsben németül ötször, horvátul egyszer jelentették meg. Magyarországon magyarul kétszer, németül és szlovákul egyszer-egyszer adták ki. Ez a munka – a szerző munkáinak többségével ellentétben – a parasztságnak szólt. Wiegand vallotta, hogy a parasztok könnyen lennének taníthatóak a jóra. A gazdasági ismereteket a falusi iskolákban kellene oktatni, munkáját erre a célra készítette. Amit tanácsol, abban keverednek az új és – óvatosságból – a hagyományos művelés elemei. Elmarasztalja az ugartartást, vélekedése szerint a talaj pihentetésének szokásához csak a trágyázás hiányossá-gai vezettek, s ha elég trágya jut a földekre, ugart sem kell majd hagyni. A szántó-földi művelés leírásakor mégis szerepelteti az ugart, s annak négyszeri szántását javasolja. Legfeljebb a harmadik nyomás egy részének bevetését ajánlja takar-mányrépával, kölessel, kenderrel, lennel, mákkal, repcével. Egyértelműen kiáll a trágyázás és a szarvasmarha istállózása mellett. Javasolja pillangósok vetését.
A bécsi udvar – amelynek elképzeléseihez közel álltak Wiegand javaslatai – igyekezett a könyvet mind szélesebb körben megismertetni. Ausztriában a falusi tanítóknak osztogatták, hogy belőle taníthassák az ifjúságnak a gazdasági ismere-teket.13 Gondoskodtak lefordíttatásáról és kiadatásáról. Nem tudjuk, hogy a Hand-buch fordítói milyen felszólítást kaptak, egyes hazai kiadásokban mindenesetre önálló, az eredetiben nem szereplő részeket is találunk. A magyar kiadás fordítója – a debreceni Szilágyi Sámuel, az azonos nevű református superintendens fia – például elhagyta a szerző idillikus képet festő előszavát s helyébe saját szövegét illesztette, amelyben a hagyományos gazdálkodást bírálta s különösen a
trágyá-11 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Helytartótanácsi Levéltár C 35. (A továbbiakban HttL) Acta oeconomica Lad. B. Fasc. 2.
12 Johann Wiegand, Handbuch für die österreichische Landjugend, zum Unterricht einer wohlge-ordneten Feldwirtschaft, Wien, 1771. – Fordításai: Prirucsna knjiga za slavonsku seljansku mla-dez. U Bécsu, 1772; Hospodárská Rucnj Knizka pro Rakauskan Mladez, W Presspurku, 1773; Az ausztriai paraszt iffjuságot a jól rendelt mezei gazdaságra oktató kézi könyvetske, Poson, 1774.
13 Királyi leirat a helytartótanácsnak 1771. augusztus 30. HttL C 35 Acta Oeconomica. Lad. D.
Fasc. 17. No. 3.
zást hiányolta. Szilágyi a vármegyéket és a királyi városokat biztatta arra, hogy lépjenek fel azon rossz hazai szokás ellen, amely szerint a trágyával az utakat egyengetik. A horvát kiadás új előszava elsősorban a fordítás technikai előkészü-leteivel foglalkozott s csak azután szólította fel az olvasót a leírt módszerek párto-lására, mivelhogy ez lenne a királynő akarata.
A mezőgazdasági ismeretek terjesztése hazánkban hamarosan újabb állami ösztönzést kapott az 1777-i tanügyi rendelettel (Ratio Educationis). A gyakorlati (természettudományos) ismeretek oktatásának érdekében a Ratio a magyarorszá-gi iskolák mind az öt fokozatában előírta a mezőgazdasámagyarorszá-gi ismeretek oktatását, sőt közülük a grammatikai iskolák és a királyi akadémiák számára a tananyag fő kereteit is kijelölte. Ez a tanterv előírta a szántóföldi művelés (gabonafélék, hüve-lyesek, répafélék, s nyomatékosítva az ipari növények: dohány, kender, len, komló termesztése), a rétművelés (takarmánynövény termesztés), a szőlő-, kert- és erdő-gazdálkodás valamint az állattenyésztés legfontosabb ágainak (szarvasmarha-, ló- és juhtenyésztés, méhészet) tanítását. Az alsófokú oktatásban, a népiskolákban szerepel azon ismeretek tanítása „melyek segítségével a parasztemberek becsüle-tességre és vagyonuk figyelmes gondozására nevelendők”. A gimnáziumban és az egyetemen az oktatás célja e tárgyból a megelőző fokozatokban (a grammatikai iskolában illetve az akadémián) elsajátítottak bővebb ismétlése, begyakorlása. Az egyetemen külön mezőgazdasági tanszék felállítását és tangazdaság berendezését is előírták.14
A Ratio az új tantárgyak oktatásához tankönyvek készíttetését is előirányozta.
A legalsó szintre, a népiskolák számára ezt – az inkább az irodalom- és a nyelvtu-domány történetéből ismert – Révay Miklós végezte el. A mezei gazdaságnak foly-tatásárul címmel 1780-ban kiadott könyvecskéje azonban alig több, mint Wiegand Ausztriai paraszt iffjuságot… oktató könyvének – pontosabban a könyv magyar fordításának – tartalmi kivonata. Vették-e hasznát az ugar bevetését és a takar-mánynövények termesztését ajánló tankönyvnek kis olvasói a hazai viszonyok kö-zött, nehéz megmondani. De az elemi iskolák számára készített tankönyvnél is kevesebb haszonnal járhatott a két középfokú iskola (a grammatikai és a gimnázi-um) számára készített természetrajzi tankönyv. Állattani része – az emlősök kivé-telével – egyáltalán nem tett különbséget a háziállatok és a vadon élő fajták között (együtt tárgyalta a házi szárnyasokat a madarakkal, a méheket a bogarakkal), s az állatok jellemző vonásait leíró részekben alig kapott helyet a tartásukból származó haszon. A botanikai rész talán valamivel alaposabb, tárgyszerűbb. A száraz tudo-mányos leírást azonban csak néha élénkíti egy-egy helyi vonatkozású megjegyzés, de ezek is többnyire megállapítások és nem ösztönzések. (A bivaly Magyarorszá-gon különösen kedvelt igavonó jószág, a kukoricát a Temesközben nagy sikerrel
14 Az 1777-iki Ratio Educationis, B. 1913, 90, 119–120, 176, 196.
termesztik – olvashatjuk benne).15 Gazdasági útmutatásról ebben a könyvben nem esett szó. Tankönyvként való alkalmazását egyébként is megnehezítette, hogy nehéz latin szövege, ábra nélküli, elvont fejtegetései nem illettek a 12–14 éves fiúk életkorához.16
Kétségtelen kiemelkedő tudományos eredményei ellenére nemigen tölthette be a gyakorlati ösztönzés feladatát a felsőfokú oktatás számára készíttetett tan-könyv sem. Szerzője, Mitterpacher Lajos 1777-től (1814-ben bekövetkezett halá-lig) vezette az akkor Budán működő egyetemen a Ratio előírása nyomán alapított mezőgazdasági tanszéket. Legjelentősebb művét, az Elementa rei rusticae-t, ami-re Tessedik utalt, a királyi akadémiák diákjai számára készítette. Könyve azonban ezt a szerepét – a középfokú iskolák számára készült társához hasonlóan – aligha tudta betölteni. Színvonala felülmúlta az akadémiákban tanuló 15–16 éves ifjak befogadó képességét, s a tanácsadás benne is csak másodlagos szerepet kapott. Az Elementa elsősorban tudományos műnek készült. Mitterpacher a mezőgazdasá-got tudománynak fogta fel, s éppen azok ellen emelte fel a szavát, akik a gazdálko-dást csupán gyakorlati oldaláról közelítették meg.
A hazai mezőgazdaság 18. századvégi állapotát ismerve meg kell állapítanunk, hogy az udvar terveiből alig valósult meg valami. Kevesen akadtak, akik a gazdál-kodás javítására törekedtek. E kevesek közé tartozott a gazdasági irodalom ered-ménytelenségét panaszoló Tessedik Sámuel, aki – bár nem sorolhatjuk a hivatalos utasítások végrehajtói közé, hiszen azok valóra váltására aligha lett volna befolyá-sa – falujában – zömében befolyá-saját költségén – mégis oly sokat tett a mezőgazdaság javítása érdekében. 1768-ban került Szarvasra lelkésznek (26 éves volt ekkor), gazdasági iskolája 1779–1780 óta működött, s ugyanakkor kezdte kísérleteit az iskola céljaira kapott terméketlen, szikes földdarabon. Nagyjából egy évtized alatt sikerült elterjesztenie a községben a lucernát és a lóherét, trágyázott szántóföld-jén a gabona a szokottnál bővebb termést hozott, gondosan kezelt gyümölcsfái pedig akkor is bő termést adtak, amikor más gazdák fái kiszáradtak.17 Iskolájáról Szarvas egyik – bíróviselt – öreg gazdája úgy nyilatkozott, hogy „ezelőtt nekünk, szülőknek kellett gyermekeinket tanítanunk és taníttatnunk, mostan pedig gyer-mekeink tanítanak bennünket, ha az iskolából hazajönnek”.18 Iskolájánál ritkáb-ban szoktak hivatkozni Tessedik szakírói munkásságára. Önéletírása szerint ké-szített egy „a falusi gyermekek szükségleteihez mért olvasókönyvet”, amelyet
„Magyarország felső vidékén… gyülekezetek… száz példányonként vették
protes-15 Elementa historiae naturalis in usum scholarum grammaticarum et gymnasiorum per regnum Hungariae, Tom. I-III., Buda, 1780–1781. Első kiadása 1778-ban jelent meg, magam a második kiadáshoz jutottam hozzá.
16 Fináczy Ernő, A magyarországi közoktatás története Mária Terézia korában, Bp., 1902, II, 356.
17 Wellmann, Tessedik…, i. m., 50.
18 Tessedik, Önéletírás, i. m., 50.
táns iskoláik számára”.19 Ezt követte a nevezetes, és terjedelmes Landmann (né-metül 224, magyarul 508 lap), amelyben a szerző a paraszti gazdálkodás akadá-lyait és az azok elhárítására tett javaslatait sorolta fel.
A tankönyvekben, és általában a hazai agrár-szakirodalomban ismertetett új módszerek széles körben való alkalmazása azonban kérdéses maradt. Tessedik iskolájának hatása gyakorlatilag nem terjedt túl faluja határain, sőt, tudjuk, hogy – az elismerések ellenére – ott is csak átmenetinek bizonyult, hiszen 1796-ban ideiglenesen, majd – az 1799-i, állami támogatással elősegített újranyitást követő-en – 1806-ban végleg fel kellett számolnia. Nem mutatkozott szélesebb körű ér-deklődés a nyomtatott kiadványok iránt sem. Ennek igazolására ismét Tessedikhez tudunk fordulni. A vallásos szöveget művelési tanácsokkal elegyítő olvasókönyvét
„némely túl okos [szarvasi] szülők nem akarták 10–12 éves gyermekeik kezébe adni… és tiltakoztak ellene, mint veszélyes irányú könyv ellen”. Landmannjának gyors terjedését nyelve akadályozta meg: „német példányait nem akarták vásárol-ni, sőt a kivonatokat azzal a megjegyzéssel küldték vissza: »nem kell, mert né-met«”.20 A sikertelenség okát nem az udvar politikájában vagy az agrárszerzők rossz teljesítményében kell keresnünk, hanem elsősorban abban, hogy a hazai gazdálkodás nem igényelte a komolyabb változásokat, de igazán maguk a gazdál-kodók sem. Tessedik sok más panasza is ezt támasztja alá: faiskolájába hajtották a községi bikákat, amelyek ott nagy pusztítást végeztek, gyümölcsfáit vágták ki má-jusfának („ezt a legsötétebb századokba illő ostobaságot Szibériába kívántam”), őt magát és követőit kigúnyolták, a lelkészt – fáradhatatlan földművelő tevékenysége miatt – „vakondnak”, hívei egyikét – faültetéseiért – „Tessedik kertészének” csú-foltak.21
Persze kétséges lehet az is, hogy mennyire tudtak volna eljutni az olvasókhoz az írott munkák. „A rétek jobbítási eránt való legjobb auctorok sem használnának itt, mert a paraszt az ő írásokat nem tudja elolvasni, nem is érti” – magyarázta Tessedik, s ezt követi a Mitterpacher és Wiegand ismeretlenségére vonatkozó (ta-nulmányomat bevezető) mondata. A paraszti írástudatlanságot erősítik meg Benda Kálmán kutatásai, aki az úrbérrendezés alkalmával készített kilencpontos kérdőívek aláírásaiból (és az írástudatlanok esetében az aláírásokat helyettesítő keresztekből) kiindulva úgy találta, hogy a 18. század utolsó harmadának kezde-tén a dunántúli települések elöljáróinak mindössze 15%-a tudta a nevét aláírni (az arány a mezővárosokban 42%, falvakban 11,4%). Ez az átlag egyébként szerinte
19 Uo., 35, 56.
20 Tessedik Sámuel, Szarvasi nevezetességek = Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely…, i. m., 313.
– A visszautasítás a többnyelvű (német, szlovák, magyar) környezethez szokott szerzőnek annál is fájóbb lehetett, mivel az eredeti, németül írt változatot saját költségén jelentette meg, amint ez a belső címlapon olvasható: „Gedruckt auf Kosten des Verfassers”. A magyar nyelvű fordítást Széchényi Ferenc gróf rendelte meg és nyomtatásának költségeit is ő fedezte.
21 Tessedik, Önéletírás, i. m., 55; Tessedik, Szarvasi…, i. m., 298.
megfelel a korabeli nyugat-európai vidéki átlagnak.22 Tóth István György szerint a Vas megyei középnemesség körében éppen a 18. század közepén növekedett meg közel duplájára az írástudók száma (arányuk: 1741–1760: 20%, 1761–1780: 25%, 1781–1800: 38,8%).23 A betűk ismerete, a név esetleges aláírása egyébként sem jelentett minden esetben folyamatos olvasni tudást. A parasztság körében a rész-leges alfabetizációtól a valóságos vagy funkcionális analfabetizmusig számtalan átmeneti formát találhatunk.24 Ez pedig eleve gátját vetette annak, hogy az udvar-nak a mezőgazdaságot az írott munkákkal jobbítani akaró szándékai megvalósul-hassanak.
Rövid kis eszmefuttatásomat hadd fejezzem be egy ironikus megjegyzéssel.
Akár úgy is vélhetnénk, hogy Tessedik panaszát, ami Mitterpacher könyve isme-retének a hiányát fájlalta, saját kérlelhetetlenségének is köszönhette. Hiszen ami-kor Szarvason a falusi gyerekeket a mezőgazdaság ismeretére kezdte oktatni, a
Akár úgy is vélhetnénk, hogy Tessedik panaszát, ami Mitterpacher könyve isme-retének a hiányát fájlalta, saját kérlelhetetlenségének is köszönhette. Hiszen ami-kor Szarvason a falusi gyerekeket a mezőgazdaság ismeretére kezdte oktatni, a