Évszázados egyszerű megfigyeléseket igazolnak azok a jelen-kori, ma már tudományos módszerekkel megállapított eredmé-nyek, amelyek szerint a nemzettömbből elszakadt kivándorlók előbb-utóbb beolvadnak, szaknyelven asszimilálódnak, általában abba a nemzetbe, amelynek az állami területére önként bevándo-roltak. Hasonlóképpen van ez a nemzeti kisebbségek és még in-kább az etnikai csoportok esetében is az utódállamok területén, csakhogy ez a folyamat hovatovább tovább tart.
Ruža Petrović szerb demográfus bebizonyította, hogy Szerbiá-ban minél kisebb számú egy etnikai csoport vagy nemzeti
kisebb-ség népeskisebb-sége, annál könnyebb az országhatártól legtávolabb eső és különélő peremrészein végrehajtani a népesség asszimilá-cióját. Ennek a bizonyítása a következő: harminc év adatai alap-ján (1951-1981 között) a magyarok etnikai heterogámiája egész Szerbia területén 26,6% volt (egyetlen nemzeti kisebbségi tömb-ben sem volt ilyen magas arányú az etnikai vegyes házasságok mutatója). Ez a magas arány a Vajdaságban mért 25,4% hatása alatt alakult ilyen magasan. Ugyanakkor a Vajdaság nélkül ez az arány már 93,6%-ra növekedett (pl. Belgrádban és Közép-Szerbia más városaiba bevándorolt magyarok esetében). A Vajdaságon kívül azonban nemcsak Közép-Szerbiában, de másutt is, így Hor-vátországban is, 82,0% volt az etnikailag vegyes házasságok ará-nya. Nyilvánvalóan kitűnik az adatokból, hogy ott, ahol a magya-rok szórványban vagy a nyelvterület peremvidékén éltek, ez az arány háromszor nagyobb volt. Ha csak magában a Vajdaságban vizsgálnánk meg a magyarok vegyes házasságának az arányát, akkor is megállapíthatnánk, hogy ez legkisebb volt a Tisza-men-tén és legnagyobb volt a Szerémségben és Dél-Bánátban.
Ruža Petrović ezt írja: „Az egymilliónál kevesebb főt számláló etnikai csoport heterogámiájának, vagyis vegyes házasságainak száma magas, és hangsúlyozottan a csoport nagyságával van összefüggésben. Az etnikai csoport területi elhelyezkedése lát-hatóan hat a heterogámiára. Közülük valamennyinél a legkeve-sebb vegyes házasság ott van, ahol a számuk legjobban tömb-szerű (koncentrált). Sokkal több van a tömbön kívül, különösen a peremrészeken és a szórványban. Csakhogy a kisszámú etnikai csoportok mindig szórványhelyzetbe kerülnek, és mögöttük nem áll egységes nagykiterjedésű tömb – védőháttér. Ebből kifolyó-lag, ilyen körülmények között nagyon kedvező a helyzet az etni-kai vegyes házasságok létrejöttéhez. A nagylélekszámú etnietni-kai csoportoknál a tömbrészben legkisebb a vegyes házasságok száma, de a tömbön kívüli és tömbtől távol eső peremrészeken és szórványokban nem mindig a számok nagysága a döntő, ha-nem más társadalmi és etnikai tényezők, illetve ráhatások is.1’’
1 Ruža Petrović: Etnički mešoviti brakovi u Jugoslaviji, Beograd, 1985, 12-127. old.
Ebből látható, hogy a magyar nemzeti kisebbség népességé-nek az a része, amely szórványban él és kiszorul a nyelvhaszná-lat peremvidékeire, nagyon ki van téve a vegyes házasságok út-ján történő asszimilációnak. Mivel az asszimiláció a magyar nem-zeti kisebbség számszerű fogyásához vezetett, s ennek egyik megjelenési formáját a vegyes házasságokban találjuk meg, amelyeknek a száma éppen a szórványokban a legmagasabb, érthetően terelődik a figyelem az említett irányba. A peremrésze-ken és szórványokban a lélekszám csökperemrésze-kenése, az önszervező-dési formák hiánya, az egymásközti és közösségi kommunikáci-ós kapcsolatok létrehozásának folyamatosan növekvő nehézsé-gei, a további sors iránti, járványként terjedő közöny és érdekte-lenség látszólag váratlan megjelenése, s végül a tartós belenyug-vás az állítólag megváltoztathatatlanba – mind-mind a szórvány-ból küldi első vészjelzéseit.
Az 2002. évi népszámlálási adatok nemzetiségi vonatkozása-it elsősorban az 1991. évi adatokkal kell összehasonlítani. Az 1918-1945 közötti időszakban ugyanis, főleg annak köszönhető-en, hogy a magyar nemzeti kisebbség természetes népmozgal-ma nagyon progresszív volt, a népmozgal-magyarlakta településeken nem történt szórványosulás. Az egyes régiókon belül azonban jelen-tős volt a magyar népesség szórványosodása, az egységes ma-gyar településhálózat megbontása és a népességi arány felhígí-tása azáltal, hogy a szerb állam (különböző becslések alapján) 150 000-200 000 szerbet telepített be a Vajdaságba a két világ-háború között. Ez a folyamat még jobban kifejezésre jutott 1945-1991 között, amikor a szórványosodás még nagyobb méreteket öltött Bánát egyes régióiban, de Bácskában is (a Vajdaságba 250 000 újabb szerb kolonista érkezett ebben az időszakban). Erről a korról megállapítható már az is, hogy átrendeződött a falusi és városi népesség aránya, s ennek szintén végzetes hatása volt számos kis település nemzetiségi arányaira. A törpetelepülések és aprófalvak nemzetiségi népessége elerőtlenedett, és még job-ban felgyorsult a szórványosodás. Később sem álltak le ezek a folyamatok. Az 1991-2002-es időszakban elképesztő számú me-nekült érkezett a Vajdaságba a korábbi Jugoszlávia különböző te-rületeiről. Ezek a menekültek nemcsak Dél-Bánátban,
Közép-Bá-nátban, Észak-BáKözép-Bá-nátban, de Nyugat-Bácskában és Dél-Bácská-ban is megbontották a magyarlakta települések közötti kommuni-kációs lehetőségeket. Az 1991-2002-es időszakban kimutatható a magyar népesség természetes népmozgalmának kifejezetten negatív iránya is. A természetes népmozgalomból adódó fogyás évi 1,2%-os volt. A népesség fogyásának másik összetevője a külső vándormozgalomból következett be, s ennek nagysága is elérte az évi 1,5-2,0%-ot. A szórványokban élő magyar népes-ség, amely különben is veszélyeztetett volt, hogy túlélje a vész-korszakot, számos esetben megtagadta nemzetiségét. A tömb-ben élő magyarság kétségbeesetten elbujdosott és menekült. Ha most figyelembe vesszük azt, hogy az előző korszakok hatása hogyan épült be ennek a legújabb időszak eredményébe, ha nem is problémamegoldó javaslatokkal kell előállnunk, de legalább problémafelvető utat kell választanunk a szórványjelenség továb-bi tanulmányozásához.