A továbbiakban rámutatunk a szórványnépesség néhány is-mertebb típusára:
1. A kivándorló minden esetben egyéni megfontolásból döntött arról, hogy térben és időben, végleg és tartósan elkü-lönüljön a nemzettesttől, illetve annak tömbben élő népessé-gétől. Egyéni döntése alapján más állam területén, más nem-zetiségű népességbe elkülönült egyénként vegyül el. A kiván-dorlók mindig diaszpórát-szórványt képeznek egy másik állam területén. (Ismeretem szerint nincs rá példa, hogy például, a magyar kivándorlók bárhol is a világban más állam vagy or-szág területén összefüggő népességi tömböt hoztak volna lét-re.) A kivándorlók szórványának e típusa jól elkülöníthető a nemzetállam ritkán lakott régióinak vagy peremrészeinek gyér népességétől. A ritka vagy ritkuló népesség az anyanemzet területén egészen más jellegzetességekkel bír, mint a kiván-dorlók szórványának a típusa. Nagyon szükséges ez a meg-különböztetés, mert a nemzettől tartósan elszakadt kivándor-lók önálló közösségi életre tartósan nem képesek. Ha van is valamilyen egymás közötti kommunikációjuk, az semmikép-pen nem nevezhető közösségi kommunikációnak.
2. A kivándorlók szórványtípusain kívül léteznek olyan etni-kai csoportok is, amelyek az államhatárok ide-oda tologatása következtében, vagy éppen ezt nem is méltányolva, jelen van-nak több nemzetállam területén is (a cigányok, bolgárok, ör-mények, ruténok stb.). Ezek az etnikai csoportok a történelmi Magyarország valamennyi részén jelen voltak, és most az utódállamok területén élnek. Szórványtípusuk nem abból
kö-vetkezik, hogy egy nemzet részét képezték a Magyar Király-ság területén, hiszen ők is bevándorlás következtében jelen-tek meg a térségében és a mai napig is ott vannak.
3. A szórványnépesség típusainak megállapításakor vilá-gosan és egyértelműen el kell határolni a nemzeti kisebbség-ből kialakult szórványnépesség típusát a nemzetállamban élő, anyanemzethez tartozó gyér- vagy tömbnépesség típusától.
Még mielőtt ennek a fontosságát tovább boncolgatnánk, visszanyúlva a múltba, azt is ki kell hangsúlyozni, hogy az ál-lamnemzetek vagy politikai nemzetek állami területein belül mindaddig nem jelentkezik többségi-kisebbségi probléma, amíg lehetséges a köztük lévő demográfiai egyensúly megőr-zése, és nem áll elő tudatos politikai harc az elszakadásért. A Magyar Szent Korona uralkodó politikai nemzetének államá-ban, vagy újabban a szovjet és jugoszláv államközösségben, bár jól felismerhető volt az etnikai többség politikai szerepe, és világosan elkülönült a többi etnikum politikai életben betöltött fontosságától, mégsem jelentett addig problémát, amíg sikere-sen biztosította az államformában az etnikai egyensúlyt a tár-sadalmi élet minden területén. Csak amikor ez lehetetlenné vált, történt meg ezeknek az állami formációknak a szétesése.
A nyugati nemzetállamok peremrészein a gyér népesség jellege nem különálló probléma, hanem a tömb problémájával együtt jelentkezik. Ezekben az államokban általános problé-mát képez az alacsony népességszaporodás, s csak ennek a keretén belül jelenik meg a gyéren lakott területek problémája is (Norvégia, Svédország, Finnország stb. gyér népessége az ország északi peremvidékein nem jelent etnikai problémát).
Ha viszont a szomszéd államok által elhódított magyar te-rületekről van szó, az így szerzett népesség is a területtel járó ajándék. Ebben az esetben az utódállam részéről úgy is jelent-kezik a kérdés mint állambiztonsági. Magában véve a szom-szédtól elhódított nemzetrész, amely utóbb nemzeti kisebbsé-gi jelleget ölt, még akkor is változatlan gondot okoz, és tartó-san megmarad, ha a nemzeti kisebbséget az utódállam terü-letén sikerült teljesen asszimilálni, vagy más módon felszá-molni (pl. kivándorlásra késztetni). A társadalmi, állampolitikai
és állambiztonsági követelmények területén nemcsak az etni-kai, hanem számtalan más (vallási, közigazgatási, történelmi, gazdasági stb.) tényezőre való hivatkozás is folyamatosan előadódik (Írország és Nagy-Britannia viszonya). Ezek a té-nyezők is általában ugyanolyan megindokolást kapnak, mint az etnikai tényezők. Ésszerű okként jelentkeznek az újabb ha-tármódosítás követelésénél. A hódító nemzetállamok határai ezért éppen annyira nem örökké tartók, mint az államnemze-tek határai.
Az államhatárok csak egy esetben állandósulhatnak tartó-san és sokáig: ha a termelési mód és az államforma állandó-an képes mindenki számára elérhető életszínvonalat, életmi-nőséget, tartós gazdasági fellendülést és fenntartható fejlő-dést biztosítani, úgy, hogy nem hat rombolóan a hagyományos etnikai jelképekre, szokásokra, nemzeti kultúrára, hitvilágra, viselkedési módra és életvitelre; ellenkezőleg: megtartó ereje és alakja e sajátosságoknak.
Mivel ezzel éppen ellentétesek voltak ez idáig a hódító nemzetállamok törekvései (az idegennek vagy jövevényeknek számító nemzeti kisebbségeket fel akarják számolni úgy, hogy a gazdasági fejlődés terhének jelentősebb részét éppen rájuk rakják) a határok eddig nem bizonyultak tartósaknak (pl. Szer-bia államhatárai).
4. A magyar nemzeti kisebbség 1921 utáni, a magyar-szerb országhatártól csaknem az Al-Dunáig, a terület mélységében terjedő és fokozatosan szórványosuló népességét egészen a peremvidékig alaposan átrendezte az 1945 utáni iparosítási és urbanizálódási folyamat szocialista változata. Ennek a lé-nyege, hogy nem az ipart telepítették a kistelepülések hálóza-tába, hanem ezek népességét összpontosították néhány nagy, megtervezett, vagy inkább kigondolt ipari gócpontba.
Természetesen ez a gazdaságpolitika nem hagyta érintetlenül és változatlanul a csak szerbek által lakott településhálózatot sem. A szerb-magyar vegyes lakosságú települések hálózatá-ra azonban katasztrofális hatású volt. A szocialista iparosítás a szerb falusi népességnek csak a ritkulását idézte elő Vajda-ság egyes agrárjellegű régióiban, a magyar népesség
eseté-ben azonban rombolónak bizonyult. Amilyen gyorsan történt Belgrád, Pancsova, Becskerek, Kikinda, Mitrovica és Újvidék stb. ipartelepeinek a kialakítása, ugyanolyan gyorsan történt az addig viszonylag zárt magyar etnikumú falusi közösségek felbomlása.
A Kommunista Szövetség vajdasági vezetőségének egy belső használatra készült anyagában áll, hogy 1951-ben 410 vajdasági településen voltak magyar tanulók. A 410 település közül 188-on magyar tannyelven folyt az általános iskolai ok-tatás. A pártanyag megállapítja, hogy nagyon szükséges lett volna még 47 olyan településre is bevezetni a magyar tannyel-vű oktatást, ahol a kimutatások szerint elég magyar nemzeti-ségű tanuló volt. A pártanyag megállapítja, hogy a 412 telepü-lés közül 235-ön életképes magyar falusi kisközösségek éltek.
Ezeken a helyeken a magyar népesség fejlődőképes volt. 3 Mivel a szórvánnyá válás okai többszörösen összetettek, és összefonódik bennük a múlt és a jelen, máris rámutatunk a szórvánnyá válás folyamatának a legfontosabb beindító oká-ra: az anyanyelvű oktatás megszüntetésére illetve hiányára.
Mi történt ugyanis ezután? Ugyanakkor, amikor a tartományi pártbizottság megállapította és a párttagság elé vitte bizalmas anyagában a magyar tannyelvű oktatás intézményhálózatá-nak a hiányosságait és azonnali bővítésének a szükségessé-gét, legmagasabb szinten egy olyan titkosított utasítást továb-bított a tanügyi szervekhez, amely már a következő években megszüntetett csaknem 100 magyar tannyelvű iskolát Vajda-ság-szerte.
Ez a tervezett a szórvánnyá válás kezdete. Itt keresendő a szórványnépesség, szórványsors és szórványtudat kialakulá-sának ős, eredendő oka. A titkos utasítás után a magyar né-pesség szórványjellege a kis falusi településekben erősödött.
Ezután a falusi népesség egy részéből létrejött új típusú, városi jellegű magyar szórványnépesség is. A városi települé-sek területének és népességének a megnövelése és
felduz-3 Neka aktuelna pitanja međunacionalnih odnosa, Materijal proširenog plenuma Pokrajinskog Komiteta SKS za Vojvodinu, Novi Sad, 1963, 95. o.
zasztása elképesztően rövid idő alatt ment végbe. A városi né-pesség arányát 30 év alatt, az 1953-1981 közötti időszakban 21,8%-ról 54,1%-ra növelték. A nem mezőgazdaságból élők arányát 80%-ra tornázták föl. Az 1981-1991-es időszakban a magyar népesség 58,7%-a városi jellegű településekben élt4. Ezeknek az új típusú etnikai szórványoknak a lényegét már nem lehet területi és népességi mutatókkal kifejezni, illetve mérni. Ha csupán a falusi települések esetében vizsgáljuk a szórványnépesség számát, akkor elégségesnek bizonyulhat a számbeli kimutatás is. A városi népesség szórványosulása esetében azonban ez elégtelennek bizonyul. Mindkét esetben azonban a szórványosulás felgyorsulása folyamatának a kez-detén ott áll az anyanyelvű oktatási intézmények megszünte-tése, illetve hiánya.
Az iparvárosok területi növekedése nem hasonlítható és nem vethető egybe a falvakéval és az agrártérségek nagysá-gával. A városok esetében viszonylag kis területen nagyszá-mú népesség él. Mégis és ennek ellenére a városokban e vi-szonylag kis területeken is szórványsorsba került a faluról be-vándorolt magyar etnikum. Bár növekedett a magyarság szá-ma a városokban, nem bővült az anyanyelvű általános oktatás intézményhálózata, és nem történt meg területi széttelepítése.
A szórványsors egyik típusát felváltotta egy másik, egyre erő-södő típus. Hogyan lehetséges ez? Feleletet erre már nem ad-hat a demográfia, hanem a szociológiától és a kulturális anto-lógiától kell várni. Az anyanyelvű oktatási intézményhálózat megvonásának messzemenő következményei vannak a ma-gyarság egészére nézve. A szórványosulás és szórványoso-dás demográfiai szempontból a falusi népesség és agrártérsé-gek magyar lakosságának a csökkenését eredményezte. Jel-lege azonban ezzel közel sem merült ki.
Egy olyan újabb típusú szórvánnyal találjuk magunkat szemben, amely már nem mérhető demográfiai adatokban. A városokban nem csökkent a magyarok száma, hanem növe-kedett, és ennek ellenére felgyorsult a szórvánnyá válás
folya-4 Dušan Breznik: Stanovništvo Jugoslavije, Titograd, 1991, 13folya-4. o.
mata a városban élő magyar etnikum soraiban. Városi környe-zetben gyengült, ahelyett, hogy erősödött volna közösségi éle-te. Száma növekedett, de etnikai megtartó ereje bizonytalan-ná és nem jövőbe mutatóvá vált.
A vajdasági magyarság az iparosodás és urbanizálódás kö-vetkeztében tehát nemcsak a falusi jellegű településeken ta-lálta magát szemben a szórvánnyá válás (vagyis az élhető kö-zösségi élet felbomlása) jelenségével, hanem a városokban is. Ez olyan új jelenség, melynek minden vonatkozása a tudat-tól teljesen függetlenül hat mint ösztönszerű folyamat. Ebből a folyamatból következik, hogy a szórvánnyá válás nemcsak a magyar népesség ritkulását jelenti a falvakban és egy agrár-jellegű régióban, mint ahogyan a problémát kezelik a közgaz-dászok, demográfusok és statisztikusok. Nemcsak a mező-gazdaságból élő népesség eltűnése a nyilvánvaló. Új lélekta-ni tényezők jelentek meg a politikai intézkedések következté-ben, amelyek legalább annyira hatékonyak, mint a gazdasági kényszerítő erők.
Ha kiinduló pontnak tekintjük, hogy a magyar falusi vagy városi népesség életképességének mércéje és előfeltétele: az önkormányzati politikai érdekképviselete, az önszerveződés a társadalmi gazdasági és szellemi élet minden területén, a kö-zösségen belüli sokoldalú kölcsönös kommunikáció, az okta-tási és kulturális élet intézményesítettségének a megőrzése és bővítése, anyanyelvi jellegének ápolása — nagyon külön-bözőek Szerbiában, illetve a Vajdaságban a magyarlakta tele-pülések típusai az egyes régiókban:
a) E tekintetben legsúlyosabb helyzetben van a bánáti (ezen belül a dél-bánáti) és szerémségi magyar népesség, amely alapjában véve megmaradt falusi szórványtípusában.
Közösségi élete csaknem teljesen szétesett, anyanyelvű in-tézmények nélküli jelleget kapott. Arra kényszerül, hogy főleg mezőgazdaságból éljen, de messze él a nagyvárosi piacok kí-nálta felvásárló lehetőségektől. Ennek ellenére ma már sem-milyen lehetősége nincs ahhoz, hogy beköltözzön Versecre, Szmederevóba,Belgrádba vagy Újvidékre. E szórványtelepü-lések egymástól elszigetelt egyénekre tagolt magyar
népessé-ge számára ma Ausztrália és Kanada is közelebb van, mint Szabadka.
b) Közvetlenül következik utánuk az a magyar népesség, amely kénytelen volt a megélhetés miatt átköltözni a nagy ipa-ri központokba még az iparosítás szocialista időszakában. A nagy iparvárosok egyik részén elhelyezkedő lakótelepeken, külvárosokban, külső telkeken lakik egyénileg szétszórtan, a városok másik részébe telepített ipartelepre jár dolgozni, s ha van még magyar tannyelvű általános iskola, amely kötelezően a város központjában helyezkedik el (tehát nem útközben a munkahely felé), oda viszi gyermekét tanulni.
c) Minden nemzeti elnyomás ellenére a szerb állam részé-ről valamennyivel könnyebb helyzetben van a magyarság a bácskai oldalon elhelyezkedő Tisza-menti, akár falusi, akár várossá fejlesztett kis településeken.
d) A jövővárás szempontjából egészen 1986-ig bíztató volt a magyarság helyzete Szabadkán is, mert három kultúra talál-kozásának csomópontjában helyezkedik el. A határmentén egyesíti és továbbítja az európai hatást a Balkán felé. Annak ellenére, hogy a város óriási területen helyezkedik el, és sok tekintetben őrzi a falusi jelleget, illetve a falusi jelleget egyesí-ti a külvárosi villanegyedek jellegzetességeivel, széttelepített iskolahálózatával jó lehetőségeket biztosított a magyarság számára a továbbtanuláshoz mind általános, mind középisko-lai szinten. Mára azonban összeomlással fenyeget az ipar és az intézményesített iskolai és művelődési intézményhálózat is. Ha ez bekövetkezne, e városban is helyet kapna a pusztí-tó szórványsors.
Miért tulajdonítok külön fontosságot a városi típusú magyar szórványnépességnek? A városi típusú szórványnépesség ugyanolyan nehéz helyzetben van, mint a dél-bánáti vagy szerémségi magyarság. Ki van téve az eltűnés minden veszé-lyének. Egyrészt a megélhetési kényszer, másrészt a civilizá-ciós javak könnyebb hozzáférhetősége az 1961-1991-es idő-szakban elemi erővel kényszerítette, de vonzotta is a falusi népességet a városokba. Ez alól nem képeztek kivételt a ma-gyarok sem. Csakhogy amíg a többségi szerb népesség
élet-minőségben és a civilizációs és kulturális javak hozzáférhető-ségében, elérhetőségében sokat kapott, addig a magyar ki-sebbség veszített mind a kulturális értékek létrehozásának és megtartásának tekintetében, mind azoknak a társadalmi vi-szonyoknak a minőségében is, amelyek közé került. A folya-mat teljesen az emberek tudatától függetlenül hatott és ment végbe még a szocialista típusú iparosodási modellben. A vaj-dasági magyarság olyan társadalmi viszonyok közé került, amelyekben megszűnt számára az addig ismert etnikai köz-vetlen közösségi kapcsolat, a kisebbségi közösségen belüli kommunikáció és a közösség belső szolidaritása. Az egymás-hoz való érzelmi kötődés közvetlensége elérhetetlen vágyako-zássá vált azok számára, akik odahagyták falujukat.
Hosszú évek folyamán a városokba bevándorolt falusi né-pesség egy része ismét képes lett a városokban is megőrizni etnikai ragaszkodását és magyar azonosságtudatát. A beván-dorlók legnagyobb részénél azonban ez az azonosságtudat kárára történt. A faluról városba költözők a hirtelen felgyorsu-ló, ipari társadalomhoz kötődő, idő követelményeivel és követ-kezményeivel találták magukat szemben, amely a legnehe-zebb mértékben megnehezítette az adaptálódásukat. Azt kö-vetelte tőlük, hogy máról holnapra adaptálódjanak egy új tár-sadalmi környezetbe. A valóságban azonban egészen meg-változtak a lehetőségek az egyszerű ember számára. Semmi sem hat annyira fárasztóan a lelkületükre, mint a rövid idősza-kaszokban történő folytonos politikai, társadalmi és gazdasági változások, amelyek önkényhez kötődő változtatásokként je-lennek meg az emberi tudatban; nem mint a dolgok rendje, ha-nem mint az emberen elkövetett erőszak valaki kénye-kedve szerint. Ilyen társadalmi viszonyokban az emberek kárpótlást akarnak találni azonnal azokért az elveszett kapcsolatokért, amelyek ottmaradtak a faluban. A szegényes városi környe-zetben a falusi kapcsolatok használhatatlanokká váltak.
A hátrahagyott kárpótlást és segítséget eddig még új kap-csolatteremtő magyar intézmények nem voltak képesek adni a magyarság számára a vajdasági városokban. Mielőtt még megtudhatták volna, hogy hol vannak és hol működnek a
vá-rosokban nem intézményesített kapcsolatteremtő kisközössé-gek, baráti társaságok és nem formális csoportok a magyar városi népességen belül, amelyek szolidaritására számíthat-tak volna – megjelent a legkisebb ellenállás csábítása.
A városokban a magyarok közötti kapcsolatok úgyszólván sohasem voltak szomszédi kapcsolatok az elmúlt 50 évben.
Nem kötődtek a munkahelyhez sem, amely különben a legter-mészetesebb útja lett volna a közvetlen kapcsolatteremtés-nek. A magyar városi népesség kapcsolatai közvetettek, terü-letileg a legnagyobb mértékben elkülönülők, az egymástól tá-vollakó és dolgozó emberek kapcsolatai. Érthető tehát a haj-landóság arra, hogy elfogadták a legkisebb ellenállás irányá-ból nyújtott, igen gyakran szánalomirányá-ból nyújtott segítséget.