A városi típusú szórványokban a magyar népességen belüli kapcsolatok sokkal közvetettebbek, mint a törpetelepülésekben vagy apró falvakban. A primáris kiscsoportokban vagy kisközössé-gekben való részvétel a magyarok esetében évtizedeken keresz-tül nem lehetett közvetlen. Szinte törvényszerűen közvetetté vált már azzal is, hogy általában még a legközelebbi szomszéd is szerb nemzetiségű volt a belvárosban vagy a külvárosi lakótele-pen is. A magyarok primáris kiscsoportokban való részvétele ezért ritkán lehetett magyar jellegű közösségi értékek hordozója is. Ha a magyarok saját primáris kiscsoportot próbáltak létrehozni bármi-lyen más módon („hogy magunkat jobban érezzük magunk kö-zött’’), ezeket az állambiztonsági szervek azonnal felszámolták.
Az állami erőszak lesújtott még akkor is, ha állandósulni látszó vendéglői asztaltársaságokról volt szó. Az állambiztonsági szer-vek részéről állandó megfigyelés alatt tartott és ellenőrzött embe-rek képtelenek voltak tartós primáris kiscsoportok létrehozására és fenntartására. A félelem nem engedte állandósulni és előbb-utóbb felszámolta a primáris kiscsoportokat: baráti társaságokat, kölcsönös szolidaritást, biztonságot és segítséget nyújtó kisközös-ségeket, a közvetlen szomszédi közösségi kapcsolatokat.
A magyarok sohasem hoztak létre titkos asztaltársaságokat, amitől olyan nagyon félt és ijesztgetett vele a szerb állambizton-ság. Ennek ellenére a nyilvánvaló, akár törvényes kereteken be-lüli próbálkozások is azonnal kiváltották a szerbek rosszallását.
Ezeket azonnal feljelentették a hatóságnál, mert állítólag nem ápolták a testvériség-egység szellemét.
Amíg a szerbek között a primáris és szekundáris kiscsoportok belső és külső viszonyrendszere városi közegben is tökéletesen működött, és egymásból táplálkoztak, gazdagították egymást (a futó utcai ismeretségből is bármikor létrejöhettek baráti kapcsola-tok), a városlakó magyaroknál ez nem történhetett meg. A szekundáris kapcsolatokban: az utcán, a közlekedésben, a hiva-talban, gyűléseken, üzletekben csak ritkán és véletlenszerűen ta-lálkozhatott két magyar egymással. Fizikailag egymáshoz közel voltak, társadalmi viszonyaikban azonban egymástól nagyon tá-vol, mert nem is tudtak egymásról. Ha a találkozást előre megbe-szélték volna, akkor a viszony már nem szekundáris, futó jellegű, hanem primáris jellegű lett volna. A hangsúly azonban éppen azon van, hogy a primáris kapcsolatok a magyarok esetében nem töltődtek föl az említett szekundáris kapcsolatok tartalmából.
A szekundáris kapcsolatokban találkozók ritkán, vagy úgyszól-ván sohasem tudják meg egymásról, hogy magyarok. Csak fizi-kailag vannak egymáshoz közel, az uralkodó társadalmi viszo-nyok távol tartják őket egymástól. Ha az egyik a másikat megszó-lítja, azt szerbül teszi.
A városlakó magyar népesség életében tehát a primáris és szekundáris csoport között nincs kommunikációs dinamika. Ha egyáltalán vannak ilyen viszonyok, úgy azok felemásak és egy-mással feleselnek. A futó kapcsolatok mindig távoltartók,
tartóz-kodók és zárt jellegűek maradnak. Ha viszont mégis átalakulnak primáris jellegűvé, az uralkodó szerb közeg hatására szinte köte-lezően vesztik magyar etnikai jellegüket. Ezt megkövetelik.Az el-fogadott jó barát mellőzze, adja fel, tagadja meg az etnikai azo-nosságtudatát, etnikai múltját, jelenét és jövőjét. Így könnyebben elfogadható és megbízható baráttá válhat.
A falusi típusú magyar szórványnépesség nemcsak azonos-ságtudatában, de gazdasági és kulturális életvitelében is a falu-közösség peremvidékén helyezkedik el. Elesettségével nem mérhető össze a legszegényebb szerb sem, mert társadalmi te-kintélye mélyen annak a tete-kintélye alatt helyezkedik el. A falusi szórványnépesség demográfiai struktúrája teljesen felborult. El-öregedett népesség, a fiatalok között rendkívül sok az agglegény és hajadon, leggyakrabban iskolázatlanok és szakképzetlenek, szerbül még nem tudnak, de már magyarul sem tudnak, ritka köz-tük – ha egyáltalában van – a magyar nemzetiségű értelmiségi.
Ha nem egy település szintjén vizsgáljuk a szórvánnyá válás folyamatát, hanem pl. regionális szinten, meg kell állapítanunk azt is, hogy a bánáti magyarlakta falvak között úgyszólván nincs úthálózat, nincs együttesen használható infrastruktúrájuk, oktatá-si vagy művelődéoktatá-si létesítményük. A bánáti magyarok valóban emberi szempontból választási lehetőség nélküli társadalmi kö-rülmények között élnek. Kiszorultak teljesen a társadalmi élet pe-remvidékére. Hátrányos gazdasági helyzetük és szakképzetlen-ségük ma már nem juttat nekik semmilyen jelentős helyet és sze-repet a bánáti régiók fejlesztésében.
Az egész bánáti régióban pusztulásnak indult a magyar intéz-ményesített művelődési élet, de helyet kapott az igénytelenség is:
már nem igénylik mások művelődési szolgáltatását sem. A báná-ti régiót (a bánábáná-ti Tisza-mente és Becskerek kivételével) nem láto-gatják évek óta sem a magyarországi, sem a vajdasági magyar in-tézmények (színház, műkedvelő csoportok fellépése, művészek, tudósok, írók, újságírók rendezvényei, fellépése stb.). A magyar könyv és sajtó nem jut el a törpetelepülésekre és apró falvakba.
Csupán a katolikus lelkészek gyakorolják még rendületlen ki-tartással hivatásukat. Egyre ritkábban keresztelnek vagy esket-nek, de annál gyakrabban temetnek. Beosztásuktól függően csak
hetente, kéthetente vagy havonta miséznek egy-egy helységben.
Néhol még van egyházközösségi élet. Más jellegű, szervezett, tartós, törekvő, állandó kisközösségi élet már nincs az itt élő ma-gyarok életében.
Az egyházközösségekben az öregek száma egyre nő, a fiata-loké pedig egyre kisebb. Az öregek és a fiatalok mind gyakrab-ban nem értik egymás nyelvét. Az öregek egymás között magya-rul beszélnek, a fiatalok pedig szerbül. Az öregek magyamagya-rul imád-koznak, és nagy örömük telik benne, ha a fiatalok is megtanulják magyarul a Miatyánkot. Még valamennyien ragaszkodnak a templomi gyülekezethez és a nyugati keresztény szokásokhoz, bár néhol már ezek is keverednek a keleti-bizánci keresztény szokásokkal.
Azt mondják magukról, hogy magyarok (s nem hazudnak).
Következtetések
A történelmi Magyarország szétesése államalkotó magyar nemzetre, tömbre az anyaországban és határon túli szekre az utódállamokban, azt eredményezte, hogy a nemzetré-szek, nemzeti kisebbségi helyzetbe kerültek az utódállamok fennhatósága alatt. Olyan politikai folyamat ment végbe, amely a délvidéki-vajdasági magyarság sorsát is meghatározta 1921 után. Ezzel párhuzamosan, de néha a politikai folyamatokat is megelőzve, ezek kísérő jelenségként nem kívánatos demográfiai folyamatok erősödtek meg a délvidéki magyarság életében. A vajdasági magyarság is kezdetben mint nemzeti kisebbségi tömb jelentkezik, hogy azután számos politikai intézkedés hatására el-kezdjen szórványosodni a régiókban, és szórványosulni a telepü-lésekben. A magyar nemzeti kisebbségi tömb szórvánnyá válá-sában, majd beolvadásában az utódállam többségi-államalkotó szerb népébe több szakaszt különböztetünk meg.
A szórványosulásnál megállapítható egy kritikus kezdőpont:
ez a kezdőpont egyben mozgópont is, amely állandóan ki van té-ve a demográfiai folyamatokban beállt változásoknak és a politi-kai döntéshozatalnak.
A szórvánnyá válás elméleti végső határa a magyar nemzeti kisebbségi közösség beolvadása a többségi, államalkotó szerb etnikumba azáltal, hogy a magyar közösség belső kapcsolatok nélkülivé válik, és beáll a teljes egyedi, kapcsolat nélküli szétta-golódása a szerb állam településhálózatában.
1. Tanulmányomban rá akartam mutatni arra, hogy már 1962 óta azokban a településekben, amelyekben a magyar népesség lélekszáma 1600 főre csökkent, létrejött a szórvá-nyosulás folyamatának egyik előfeltétele.
2. Amíg az első és második világháború között illetve a tri-anoni döntés után a szórványosulás kritikus kezdőpontja a te-lepülések 300-400 magyar ajkú számának nagysága körül mozgott, mára ez a kritikus kezdőpont oktatáspolitikai intézke-dések és demográfiai folyamatok együttes hatására 1600 lé-lekszámra emelkedett. A továbbiakig a szórványosulás folya-mata visszafordíthatatlannak látszik.
3. A szórványban élő magyar ajkú emberek fokozatosan megszűnnek kisközösségi életet élni. Ennek a szakaszai megállapíthatók az egyes tudományterületek által. Az utolsó fázisban nyelvcsere történik: a valamikori magyar anyanyelv elveszíti elsőbbségét a többségi, államalkotó szerb nép nyel-ve javára. A gyerekek számára a szülők nyelnyel-ve idegenné vá-lik, kezdetben második nyelvként szerepel, de alkalmazható-ságának az állandó és egyre kifejezettebb beszűkítése tudat-hasadást okoz a számukra. Egy ideig még nosztalgianyelv-ként szerepelhet, de ez az érdeklődés is előbb-utóbb megszű-nik iránta.
4. A vajdasági-délvidéki magyarság ma már természetes állapotként éli meg, hogy etnikailag hátrányos helyzetben van.
Többé már nem él még a felkínált jogaival sem. Egyes régiók-ban megszűnt teljesen a valamikori közösség belső kommuni-kációs lehetősége. Ezáltal a szerémségi és dél-bánáti régiók-ban a szórványosodás már a végső szakaszába került.
A hosszantartó politikai elnyomás eredményeként a ma-gyar nyelv használata és a mama-gyar kulturális értékek a kisebb-ségi tömb és szórvány keretén belül is egyre nagyobb teret ve-szítenek: a) a mindennapi életben (a családban, a rokonsági
kapcsolatokban és a szomszédok közösségének ápolásában) és ezért nem kell a közéletben sem a felkínált „jog’’. b) E te-kintetben azonban újabb kutatásokra van szükség. Más kuta-tások azonban éppen az ellenkezőjéről tanúskodnak: vagyis arról, hogy a magyar nyelv használatának a leszűkítése és megszűnése a köznapi és hivatalos életben valamint a mun-kahelyen az, ami bekebelezi a köznyelvet, s ez az, ami azután kihat arra is, hogy a magyar nyelv használatát már nem igé-nyelik a szomszédsági viszonyokban, a baráti kapcsolatok-ban, a rokonsági közösségben, a családkapcsolatok-ban, a házon belüli érintkezésben és végül a vallási-kultikus életben sem.
Végső következtetés minden esetben az, hogy a szórvány-településekben és régiókban legerősebb a magyar kisebbség beolvadása a szerbségbe, s ez a folyamat ez idáig megállítha-tatlannak tűnt.