Végezetül a dobradósiak mikrotársadalmának egyik meghatá-rozó aspektusát szeretném bemutatni, amelynek értelmezése to-vábbi jelentéstartalmakat tár fel a közösség „világ-felfogásaiból”.
Szinte valamennyi beszélgetés során felmerültek a nevekkel kapcsolatos kérdések. A „magyarság” egyik fokmérője például az, hogy ki milyen nevet ad gyerekének: „Úgy hívják őket, hogy Anita, Tibor, Betica, Erik, Leonard, ezt sose hallottam, de meg le-het szokni. Leonard úgy kapta a nevét, hogy az apja bement a matičarhoz(anyakönyvvezető), és mondta, hogy Leonard a gye-rek neve, de a kislány, a testvérje már előre elnevezte Dalibor-nak, mi így is, úgy is hívjuk, a kislány egyszer meg nem téved:
mindig Dalibornak hívja. Azért ugye szép, magyar nevek?” Eb-ben az esetEb-ben tehát nem az a fontos számukra, hogy etimológi-ai szempontból is magyar névről legyen szó, hanem inkább arról, hogy nem szerb névről, kivéve a kislányt, aminek az lehet a ma-gyarázata, hogy az iskolában találkozott ezzel a névvel. Másik in-terjúalanyom a nevekkel kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet, hogy „régen mindenki Józsi, Jani, Pista volt, ma pedig a horvát kalendárból (naptárból) szedik a neveket, azért olyan furcsák”.
Következő adatközlőm „modernségét” mutatta az, amikor lánya elnevezéséről mesélt: „A lányom, amikor született, akkor nagyon szerettem volna, hogy Anita legyen, de az öreganyámék meg-nézték a kalendárban, Mária-Magdolna napja volt, akkor azt mondták, hogy nem lehet más, csak Magdika. És nekem olyan szép volt, hogy mondták, hogy Magdi, mert senki Magdi addig nem volt. Az uramnak nem nagyon tetszett, de ráhagyta, hogy le-gyen Magdi. Keddi napon született, vasárnap már meg is körösztölték.”
Fenti adatközlőm édesanyja, aki lánykori nevén Marković ve-zetéknevű, valamennyi találkozásunk alkalmával magyar voltát igyekezett legitimálni szerb vezetékneve ellenére: „Mi mindig is magyarok voltunk, nem tudom, hogy lehetett ilyen vezetékne-vem, de a keresztnevem magyar, mindannyiunké magyar, az a lényeg. Ezért tudom, hogy mindig magyarok voltunk, mert
apám-nak, nagyapámnak meg minden ősömnek magyar volt a kereszt-neve.” Tehát a keresztnév magyar volta jelképezi a „szabad vá-lasztást”, vagyis azt, hogy ki milyen etnikumhoz tartozónak vallja magát a keresztnév vélt eredete által. Majd tovább indokolta ma-gyar származását azzal, hogy nagyanyja Mama-gyarországon szüle-tett, ott is élt sokáig, ott is keresztelték meg: „A nagymamám Csizmadia Kati volt. Pogány nevű faluban született, Nagyhagy-máson keresztelték meg.”Így tehát az etnikai közösséghez tarto-zás mutatója a név alapján a keresztnév, az ősök keresztneve, valamint az anya magyar családi, illetve keresztneve, majd ezt to-vább erősíti a születési hely, az egyházhoz tartozás. Fontosnak tartják továbbá a magyar becézést is. Ezt mutatja az is – fültanú-ja lehettem egy „kiigazításnak” –, hogy amikor „Miskának” szólí-tottak egy középkorú férfit, az komolyan kijavította megszólítóit:
„Mihály! Az én nevem Mihály!”.
Arra is volt példa, hogy megmagyarázták, honnan lehet tudni, melyik név magyar: „Az igazi magyar nevek mássalhangzóval végződnek, kivéve az ilyen neveket, hogy Weiner, Schweitzer, mert ezek zsidók. A Terebesi az már nem igazi magyar név, mert magánhangzóval végződik.”18
Fontos megemlíteni, hogy a közös vezetéknév közvetlen ro-konságot jelent, hiszen biztos, hogy „egyszer közösek voltak az ősök”: „Van Kikindán egy Hajnal zenész. Az egyszer telefonál, hát azt mondjuk, Hajnal-Hajnal: rokon, mintha unokatestvérem lenne.
Aztán amikor találkoztunk, a lánytestvérei meg mi is, így, termetre hasonlítunk is. Úgyhogy biztos, hogy valahonnan rokon.”
A terepmunka későbbi szakaszaiban azonban arra is fény de-rült, hogy a faluban élő Greccseket „senki se mondja, hogy Greccs, hanem Konkoly”– majd hatalmas nevetés tört ki fő adat-közlőmből. Ezt azzal magyarázta, hogy eddig még nem is gondolt erre, hogy azok Greccsek, hanem mindig csak Konkolyoknak szó-lította őket. A beszélgetés során fény derül arra is, hogy nemcsak Konkolyék vannak, hanem a „szomszéd Szulomárnak is az a ne-ve, hogy Rođo (a szerb ’rokon’ jelentésű szó vocativusa), meg a
18 A szerb, horvát nevekről van szó, ugyanis a szerb és a horvát családnevek zömükben -ić, -vić (ejtsd: -ity, -vity vagy -ics, -vics) végződésűek.
felesége a Rođo Kati, a fia meg a Rođo Anti. Ez a szomszéd csa-lád lett a »Rođóék«. Előtte még volt a zadruga (szövetkezet), és az ő apja is ment. Gyütt egy cigány ember, és az apja kiabálta, hogy: »Zdravo, Rođo!« annak a cigánynak. És ezért nevezték el.
Öreg Rođo, Rođo Kati, Rođo Maris, de csak arra a házra.”
A téma folyamatos részletezése során kiderült, hogy a faluban minden családfőnek van ragadványneve: „Konkolyék, nem tu-dom miért, de Konkoly Józsi, mi nem mondjuk, hogy Greccs, ha-nem csak Konkoly. A falu szélién ott a Magos Józsi, az Matyi a Hét törpéből, a színjátékból. Mellette lakik a testvérem, a Duji, aki azért kapta ezt a nevet, mert nem tudta kimondani, hogy Gyuri, és annak maradt. Aztán van a Bajec, akit egy boszanac nevezett el picike korában, és rajta maradt. Itten volt az állami puszta, és gyütt, olyan juhász volt, őrizte a birkákat. Apám mérte az italt, és bejártak inni, és akkor kicsike volt, és mondta, hogy Bajec, Bajec, Bajec. Hogy az mire gyütt ki, azt mi nem tudjuk. Úgy hallották, és mondták mindenkinek, hogy úgy maradt. Én se tudnám megszó-lítani, hogy Józsi. Akkor az uramnak több neve is van: van a Fa-siszta. Sándor a neve, elnevezték Öcsinek meg Fasisztának.
Amikor elkezdődött ez a háború, akkor mondta, hogy ő nem fél, mert neki sváb volt az anyja, akkor a kocsmába a szerbek elne-vezték Fasisztának, az állatorvos is úgy ismeri. De ez még egyik se az igazi, hanem mindenki Skembónak (škembo szerbül poca-kost, potrohost jelent) hívja. Volt egy bikánk, és elneveztük, hogy Skembó, és úgy maradt: az öreg Skembó, meg a kis Skembó.
Egy filmben játszott egy Skaja, aki abban a filmben Skembó volt, ő ránevezte a borjúnkat. Úgy tudták a munkahelyen is: mali Skembo. A fiamat meg mindenki Harinak hívja. Mert van egy grupa, csapat, azok a beatleses nótások, és benne van a Hari Mata Hari, és az az ő nótássa volt, hogy szerette. Kérdeztek egy-szer engem, hogy itthon van-e a Hari, nem tudtam, hogy mi ez a szó. Amikor hazajött, én mondom neki, hogy minálunk valami Harit keresnek. Azt mondja, hogy »az én vagyok«. Most már min-denki úgy hívja. A gyerekek meg Babo, mert az öregasszony a lányomnak mindig azt mondta, hogy ehun gyün a Bábo, és akkor a kislány megtanulta, és minden gyerek így hívja. A Józsit legke-vesebbet mondják neki. Na, most ott, ahol munkán van, ott
sen-ki se ismeri, ott a rendes nevét mondják nesen-ki. Akkor van a Dzsi-ja. Nem tudta mondani a lónak, hogy gyia, hanem dzsiDzsi-ja. Van egy Pepi is. Nem tudom, miért. Meg van az öreg Nasan, mert volt egy lova, amelyiknek ez volt a neve, hogy Nasan.”
A fenti interjúrészletből kiderült, hogy szinte valamennyi falu-beli ragadványnévnek megvan a maga története, amelyet csak a falubeliek vagy azok ismernek, akik mindennapi kapcsolatban vannak a ragadványnév/nevek viselőivel. A ragadványnevek eti-mológiáját tekintve azonban szembetűnő, hogy ezek döntő több-sége szerb, horvát, illetve bosnyák eredetű, csupán a Konkoly és a Matyi tekinthető magyarnak. Eszerint a közösség tagjai számá-ra a becenevek spontán kiválasztásában, a hozzájuk fűződő tör-ténetekben etnikai tekintetben nemcsak magyarok, hanem az egykori Nagy-Jugoszláviában élő más etnikai közösséghez tarto-zók is szerepet játszanak, vagy úgy, hogy ők a megalkotói (pél-dául Bajec), vagy úgy, hogy hozzájuk szólt az elnevezett illető (például Rođo, aki egy cigánynak kiáltott, s végül erről nevezték el), vagy például a Hari Mata Hari együttes közkedveltségét mu-tató Hari elnevezés, amely eredetének ideje a Nagy-Jugoszlávia felbomlásának utolsó éveire tehető, mert az említett együttes ek-kor országszerte közkedvelt volt.
A ragadványnevek kialakulásának körülményeit tehát döntően befolyásolta az interetnikusság, hiszen a nevek birtoklása a nem dobradósi és sokszor nem a magyar etnikai közösséghez tartozó komák esetében is megjelenik. Ilyen például egyik adatközlőm fi-ának a komája: „Baggio, az a neve. A fiam komája. Az is éppen nagy futballista.” Valamint adatközlőm Satrincán élő két testvé-rének is van beceneve: „A Lajos, mi csak úgy mondjuk, hogy Lazo az Krieger, mert az is volt a filmben, olyan német filmet játszott.
Akkor úgy ráhasonlították, hogy olyan, és ránevezték Kriegernek.
A másik meg Nikezić a futballistáról, mert nagyon szeretett futbal-lozni, és róla. Azt mondták, hogy úgy játszik.”
A ragadványnevek megalkotásában tehát fontos szerepet ját-szott az interetnikusság, vagyis hogy azokon a nyelveken, azok-ból az etnikai közösségekből választották őket, amelyekkel együtt éltek; továbbá a Baggio olasz labdarúgóról való elnevezés példáz-za leginkább azt, hogy nemcsak a volt Jugoszlávia nyelvein
törté-nő megnevezések voltak lényegesek, nemcsak az, hogy ezáltal ragadványnevük hangzásával ők is jobban hasonlítsanak a körü-löttük, velük együtt élő más etnikai csoportok tagjainak nevéhez, hanem a valamennyiük által közösen megélt események (Baggio esetében például a közösen látott televíziós futballmérkőzések).
A ragadványnevek meglétére már az első találkozás során is fény derült, hiszen valahányszor megemlítettek a faluból valakit, a ragadványnevén tették, majd gyorsan kijavították magukat ki-egészítve mondandójukat az említett egyén „hivatalos” nevével.
Ezeknek a helyesbítéseknek lett az eredménye, hogy többször is tudatosodott – ahogy megemlítették –, „tényleg, a Bajec, az Jó-zsi”. A fokozatos beavatódással már nem történtek meg ezek a
„korrekciók”, hiszen miután már mi is megtanultuk az adott sze-mélyek nevének falubeli változatait, már nem is tartották szüksé-gesnek, hogy a „hivatalos” neveket használják.
A közösségben csak a dobradósi férfiaknak van ragadványne-vük, családjuk többi tagját is az ő ragadványnevükkel jelzik, hoz-zátéve a Kati vagy kis stb. közelebbi ismertetőjegyeket. „Így a nőkre nem tudom, hogy volna nekik másik nevük” – fejezte be Mariska a névszámlálást.
Az 1990-es évek változásaival a ragadványnevek gyarapodá-sa is leállt, a gyerekeknek ugyanis már nincs ragadványnevük.
Ezt Bajec azzal magyarázta, hogy „már lehet mindenféle nevet adni, nem úgy, mint régen. Mindenki az apjáról, nagyapjáról meg a rokonságból nevezte a gyerekeket, mindenki Józsi meg István, most már ez máshogy van, a gyerekeknek lehet más nevük”. En-nek szokását mesélte el Mariska fia születéséEn-nek felelevenítése-kor: „Én nagyon szerettem volna, hogy ha fiú lesz, hogy Zoli le-gyen, de a kománk már elnevezte a lányát rólam Mariskának, ak-kor az Józsi volt, ezért az anyósom meg váltig akarta, hogy az le-gyen a neve Józsi, mert azt úgy köll. Nem szerettem, hogy így köll hívni.”
Míg tehát korábban a gyerekek névadásában a rokonság, a rokonságon belül szövődő értékrend s az ezt meghatározó tradi-cionális kultúra játszotta a fő szerepet, addig ma ennek a kötelék-nek a feloldódásával a filmben előforduló nevek (például Rebeka, Rahella, Alisa), továbbá a „horvát kalendár”az irányadó.
Az 1990-es évek politikai-gazdasági-társadalmi változásaival párhuzamosan változott/változik tehát a közösség tradíciója is, amelyhez dialektikus viszony fűzi őket. Egyrészt interjúalanyaim először is azt hangsúlyozták, hogy „régen jobb volt”, mert – ahogy fogalmaztak – „jobban összetartott a falu, nem voltak ilyen külö-nösségek”. Másrészt a következő mondattal ennek ellenkezőjét állították, vagyis azt, hogy „régen nem volt minden olyan jó, mint most, nem lehetett azt adni névnek, amit akartál, nem volt szabad-ság, máshogy köllött élni”.A két, egymásnak ellentmondani látszó állítás azonban mindig a tradícióhoz viszonyít. Ahogy azonban az a fenti két interpretációból is kiderült, a tradícióhoz való viszonyu-lás semmiképp sem mondható egyoldalúnak, hiszen mindkét esetben a változás minőségi jegyeiből következtettek.
A fenti példákból kiderül, hogy a dobradósiak mindennapjai-ban a közösség számára tehát több „belső”, „külső”, „távoli” vagy
„közeli világ” él párhuzamosan, melyekhez való dialektikus viszo-nyuk is kiderült a fenti interpretációk alapján.
BIBLIOGRÁFIA
BARTHA Csilla 1999 A kétnyelvűség alapkérdései. Beszélők és közösségek Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó
2002 Nyelvhasználat, nyelvmegtartás, nyelvcsere amerikai magyar közössé-gekben. In: Kovács Nóra–Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből,111–137. o. Budapest: Akadémiai Kiadó BOGLÁR Lajos 1999 Utóhang Lévi-Strausshoz In: Claude Lévi-Strauss: Faj és történelem. Boglár Lajos kísérőtanulmányával,Budapest: Napvilág
2001 A kultúra arcai,Budapest: Napvilág Kiadó
2002 Rítusok sokrétűsége: a wayana példa In: Kapitány Ágnes–Kapitány Gábor (szerk.): „Jelbeszéd az életünk” 2.19–26. o. Budapest: Osiris Kiadó
BORBÉLY Anna 2001 Nyelvcsere. Szociolingvisztikai kutatások a magyaror-szági románok közösségében,Budapest: MTA Nyelvtudományi Intézet Élőnyel-vi Osztály
CSERNICSKÓ István 1998 A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján), Buda-pest: Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely
GAL, Susan 1979 Language Shift: Social Determinants of Linguistic Change in Bilingual Austria, New York–San Francisco–London: Academic Press
GEERTZ, Clifford 1994 Az értelmezés hatalma,Budapest: Osiris–Századvég Kiadó
GEREBEN Ferenc 1999 Identitás, kultúra, kisebbség, Budapest: Osiris–MTA Kisebbségkutató Műhely
GÖNCZ Lajos 1999 A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban), Budapest–Újvidék: Osiris Kiadó–Forum Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Mű-hely.
HALPERN, Joel M. 1967 A Serbian village. Social and cultural change in a Yugoslav community,New York–Evanston–London: Harper and Row, Publishers KISS Jenő 1994 Magyar anyanyelvűek–magyar nyelvhasználat: A magyar nyelv tankönyve középiskolásoknak tematikus füzetei 1. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó 1995 Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfo-galmak,Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó
KISS Jenő (szerk.) 2001 Magyar dialektológia,Budapest, Osiris Kiadó
LABOV, William 1988 A nyelvi változás és változatok. Egy kutatási program te-repmunkamódszerei,Szociológiai Figyelő4: 22–48. o.
LANSTYÁK István 2000 A magyar nyelv Szlovákiában, Budapest–Pozsony:
Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely
LELKES György (szerk.) 1992 Magyar helységnév-azonosító szótár,Budapest, Balassi Kiadó
LEVINSON, David–Ember, Melvin (szerk.) 1996 Encyclopedia of cultural anthropology,Vol. 1–4, New York: Henry Holt and Company
MARÓT Károly 1940 Rítus és ünnep. In: Ethnographia51: 143–187. o.
1945 Survival és revival In: Ethnographia1–7.
PAPP Árpád (szerk.) 2002 A Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlasza(optikai le-mezen), Szabadka: Kiss Lajos Néprajzi Társaság
PAPP Richárd 2002 Történelmi egyházak a Vajdaságban: szakrális-etnikus stra-tégiák? In: Kovács Nóra–Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből.136–195. Budapest: Akadémiai Kiadó PENAVIN Olga 1976 Nyelvi jelenségek a jugoszláviai magyar nyelv peremvidé-kein In: Rehák László (szerk.): Anyanyelv – „államnyelv”. Tanulmányok a nem-zetek és a nemzetiségek nyelvének egyenrangú használatáról a Vajdaságban 64–71. o. Szabadka: Forum Könyvkiadó, 1981 A nagycsaládszervezet Szlavó-niában (Kórógyon),Újvidék: Forum Könyvkiadó, A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete
„A magyar nyelvben és nemzetiségben sajátságos erő rejlik, mi ha nem volna, már régen enyésznie kellett volna, ha tudjuk történetünkből, miken kellett átesnünk nyolcszáz év alatt első Istvántól kezdve máig.”
Táncsics Mihály 1847
Sremska Kamenica jelenleg Újvidék (Novi Sad, Jugoszlávia) egyik, Szerémségbe átnyúló városrésze, amely a Fruška gora Du-na felé ereszkedő lankáin fekszik, ahol a mai Du-napig jó házi bort le-het kapni. A szőlősöket, amelyek a múltban, hosszú századokon át és ma is, az itt kitermelt európai hírű nedűhöz magát a szőlőt szolgáltatták, egyes szerzők szerint még Probus, római császár (276-282) telepíttette Görögországból hozatott jóféle fajták ala-nyaiból. E kútfő1 szerint a rómaiak őrtornyokat építettek a Duna jobb partján birodalmuk e határrészének őrzése céljából, és a szó-ban forgó forrás szerint egy ezek közül a Casumok közül a mai Kamenicán is állott. A katonai védelem nyújtotta biztonságnak, a szőlőtermesztés meghonosodásának és elterjedésének, kiterebé-lyesedésének, valamint a szőlőművelés és borkészítés eszközeit szakszerűen előállító iparos réteg kialakulásának köszönhetően, majd pedig a kereskedelem megerősödése nyomán, a település jómódú városkává fejlődött. Nevével először 1223-ban találko-zunk, azok után, hogy a Bizáncban megözvegyült Margit, II. End-re magyar király húga, udvartartását Péterváradon End-rendezte be.
III. Horatius pápa is oltalmába vette az özvegyet, és 1223. márci-us 30-án kelt levelében megerősítette őt bizonyos szerémségi te-rületek birtoklásában. Ebben a birtokjegyzékben szerepel Cas-trum Keu (Kő, ma: Banoštor) és Camencz, a mai Sr. Kamenica is.
Az előzőek során emlegetett kútfő állításával szemben ez az újabb lejegyzés némileg meglepő, ugyanis ezúttal Camencz csak birtokként nyer említést, holott jelentősebb számban lakott
telepü-Dr. Bagi Ferenc