I. Fülek és a ferencesek a XIX. század végétől 1918-ig
1. A Füleki Ferences Kolostor története és szerepe a város életében alapításától a
1.3. A 19. század zavaros időszaka, a szekularizáció, XIII. Leó és a német „kultúrharc”
„kultúrharc”
Európában és Olaszországban IX. Pius 32 évnyi hosszú (1846-1878) pápasága alatt gyökeres változások mentek végbe. Vele egyidőben a Szárd-Piemonti Királyság élén II. Viktor
128 Borovi 2000, 217-218.
129 Borovi 2000, 204-205.
130 MFL Historiae Domus Eremi Sacri Fontis de Matraverebely ab anno 1844, VI. 18. , 1. kötet, 10.
131 MFL Historiae Domus Eremi Sacri Fontis de Matraverebely ab anno 1844, VI. 18. , 1. kötet, 10.
34 Emmánuel (1849–1878) állt, aki célul tűzte ki Olaszország egyesítését. A király legfőbb támogatója és tanácsadója Camillo Cavour (1810-1861) miniszterelnök volt. Elődjével a konzervatív XVI. Gergely pápával szemben IX. Pius liberális nézetű pápának számított, aki megértően fogadta az olasz nemzeti törekvéseket. IX. Pius és a Szárd-Piemonti Királyság közötti jó viszony akkor romlott meg, mikor 1848-ban a pápa nem volt hajlandó csatlakozni egy Habsburg ellenes koalícióhoz. A konfliktus 1859-ben tetőzött, mikor az egyesített olasz hadak elfoglalták Romagna tartományt, majd 1860-ban Umbriát és Marciát. IX. Pius hiába közösítette ki II. Viktor Emmánuelt, ő 1861-ben az egyesített Olasz Királyság uralkodójává kiáltatta ki magát. A 700.000 lelkesre zsugorodott Egyházi Állam, mely már csak Rómát és környékét foglalta magába, elvesztette területének háromnegyed részét. Az államot francia segédcsapatok tartották fenn. A francia katonák Rómát az 1870-1871-es német–francia háború miatt kénytelenek voltak elhagyni, s ezután a védtelenül maradt Egyházi Államot 1870.
szeptember 20-án az Olasz Királyság csapatai elfoglalták. IX. Pius ettől kezdve a „Vatikán foglyának” tartotta magát, és elvetette az 1871-es úgynevezett garanciatörvényt, mely továbbra is biztosította volna előjogait.132 IX. Pius pápa, ha politikailag el is szigetelődött, de az egyházat belsőleg megszilárdította. Folytatta elődje munkáját, irányította a katolikus világegyház elterjedését, aminek megvalósulásától Bismarck annyira rettegett. A missziós területeken 206 új püspökséget alapított.133
IX. Pius pápa halála után XIII. Leó néven Gioacchino Pecci került a pápai trónra (1878-1903). XIII. Leó rugalmasabb politikájával feloldotta az egyházon belül régóta fennálló feszültséget, és a pápaságot ismét a nemzetközi politika központjába helyezte. Az új papa, aki megválasztása előtt Perugia püspöke volt, tehetsége révén a katolikus egyházban nagy karriert futott be. A Róma környéki nemesi családból származó XIII. Leó főként a papnevelés, a népmissziók és a szociális munka szervezésében ért el vitathatatlan eredményeket. Az olasz állammal a kiegyezés lehetőségét kereste, bár minden törekvése ellenére nem tudott velük megegyezni. XIII. Leó a kiegyezést megpróbálta nemzetközi porondra vinni, amiben főleg Franciaország támogatására számított, de a kiegyezés így sem valósult meg. Tevékenysége során igyekezett az egyház és a modern kultúra közötti ellentéteket feloldani.134 Elődje IX. Pius teológiai műveltségét, szellemi képességét és látókörét XIII. Leó pápa messze túlhaladta.
Programját első körleveleiben fogalmazta meg, melyekben célul tűzte ki az Egyház és a modern
132 Adriányi Gábor 1974: Az egyháztörténet kézikönyve. Auróra könyvek, München, 190.
133Adriányi Gábor 1991: A Katolikus Egyház helyzete Itáliában, Franciaországban, Németországban és Magyarországon a XIX. században. In. Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban Esztergom, 1991, 49.
134 Adriányi 1974, 190-193.
35 kultúra harmonizálását, valamint az egyház és az állam viszonyának rendezését. Kifejtette, hogy a modernizáció következtében elvallástalanodott világot újból kereszténnyé kell tenni, a keresztény közéleti szerepeket pedig a korszerű világ követelményeinek megfelelően át kell alakítani. A fejlődés érdekében, hogy az egyház a társadalommal szemben ne veszítse el a kapcsolatot, nyitnia kellett a modern világ felé, a társadalmi életben tevékenyen részt kellett vennie, az emberek és a kor problémáira megoldást kellett kínálnia. XIII. Leó pápasága 25 éve alatt 85 enciklikát adott ki. Enciklikái a katolikus emberek életének szinte teljes területét érintették. A legjelentősebb enciklikái: „Diuturnum illud”, 1881; „Quod apostolici muneris”, 1878; „Immortale Dei”, 1885, az emberi szabadságjogokról („Libertas praestantissium”, 1887), az állampolgári kötelességekről („Sapientiae christianae”, 1890) és a keresztény demokráciáról („Graves de communi”, 1901). Útmutatása a szociális és munkáskérdést illetően korszakalkotó volt. Híres „Rerum novarum” kezdetű körlevele (1891. május 15.) több évtizedes késéssel keletkezett, mivel a katolikus egyháznak már nem volt akkora beleszólása a társadalmi életbe, mint elődjei idejében . A „Rerum novarum” kezdetű enciklikájában kifejtette nézetét, egyben új irányt szabott a katolikus egyház szociális tanításának. XIII. Leó volt az első pápa, aki enciklikában fogalmazta meg a szociális rendre, a munkára, a munkásra és a munkaadója viszonyára vonatkozó keresztény irányelvet. 135
XIII. Leó pápa tehetséges és előrelátó politikus volt. Bár nem minden állammal sikerült megegyeznie, legnagyobb sikereit kétségtelenül a külpolitikában érte el. Szakított elődje IX.
Pius kompromisszum nélküli politikájával, és kiemelkedő képességű államtitkárai (Ludovico Jacobini, 1880–1887, Mariano Rampolla del Tindaro, 1887–1903) segítségével véget vetett a németországi és a svájci kultúrharcnak. Megegyezett és államközi egyezményt kötött a dél-amerikai államokkal (Argentína, Brazília, Chile, Peru, Kolumbia, Ecuador, Mexikó). 1882-ben javított a Vatikán Oroszországhoz fűződő viszonyán is. Elérte, hogy a cári kormányzat enyhítsen a katolikusokat hátrányosan megkülönböztető törvényeken, sőt a cár engedélyezte, hogy országa területén néhány katolikus püspökséget alapítsanak. Jó kapcsolatot alakított ki Spanyolországgal és Nagy-Britanniával. Az Amerikai Egyesült Államok, ahol a pápa tekintélye egyre magasabb szintet ért el, és a Vatikán között egyenesen kitűnő volt az együttműködés.136
A kultúrharc elindítója Otto von Bismarck német kancellár volt, aki célul tűzte ki, hogy megtöri az erősödő német katolikus kisebbséget, főleg annak politikai szócsövét a Centrum Pártot. Bismarck azzal vádolta a katolikusokat, hogy a pápai tévedhetetlenség dogmája a katolikus egyházat állammá teszi az államban, ezért megkezdte jogaik korlátozását. Bismarck
135 Adriányi 1974, 190-193.
136 Adriányi 1974, 193.
36 a Német Birodalom egysége szempontjából például károsnak tartotta, hogy a hittant és az istentiszteletet a keleti területeken lengyel nyelven tartották. Szerinte az egyház efféle tevékenysége a német egységet veszélyeztette. Bismarck 1870-ben először IX. Pius pápával tárgyalt, hogy rajta keresztül befolyást szerezzen a katolikus világi erőket tömörítő német Centrum Pártban, és korlátozza annak működését. A Bismarck által irányított liberális sajtóban megjelent, hogy a pápa korlátozza a Centrum Párt működését. A Szentszék gyorsan reagált, és úgyszintén a sajtón keresztül megcáfolta az álhírt. 137
Otto von Bismarck azért érzett ellenszenvet a katolikus egyház iránt, mert attól tartott, ha az egyház vezetésével a legyőzött katolikus államok Ausztria és Franciaország egyesítik erőiket, létrehozhatnak egy új katolikus világhatalmat, ami könnyedén szétverheti az újonnan létrejött Német Császárságot. Elhatározta, hogy nemzetközi koalíciót hoz létre és segítségükkel fog harcolni a „klerikalizmus“ és Róma ellen.138 Bismarck jogosan félt Ausztriától és Franciaországtól, mert a német egyesítés során mindkét királyságot érzékeny területvesztés érte, és az 1870-es évek elején a Német Császárság még egy fiatal, alig pár éves birodalomnak számított. Bismarck félelmeit August Reichensperger139 1871. november 19-ei naplóbejegyzésében is megörökítette: “Tegnap mesélte nekem Ketteler140 püspök, hogy egy hotelben másfél órán keresztül volt egy őszinte beszélgetése Otto von Bismarckkal. Bismarck azt állította, hogy a pápai tévedhetetlenség az ő szemében kis probléma. Ő tudja, hogy a püspöki kar és a szentszék között titkos paktum jött létre, és az ultramontán erők összefognak a poroszok ellen, amiben a lengyelek is részt vesznek. Ez ellen neki mindenképpen fel kell lépnie.“141
Mint említettem Bismarck az egyház elleni harcához először nemzetközi koalíciót akart létrehozni. Olaszországgal és Oroszországgal próbált szövetkezni, de Olaszország az 1870-1871-es francia-porosz háborút arra használta fel, hogy területét Róma kárára növelje és a pápai államot teljesen visszaszorítsa a Vatikán falai közé. Ennek az lett a következménye, hogy a pápa és Olaszország között megromlott a viszony. Az olasz politikai elit eleinte üdvözölte
137Karl Bachem 1927: Vorgeschichte, geschichte und politik der deutschen Zentrumspartei III. Verlag J. P.
Bachem G.M.B.H., Köln, 207-209.
138 Bachem 1927, 213.
139 August Reichensperger (1808-1895). A politikai katolicizmus egyik vezér alakja volt. A katolikusok a porosz képviselőházban eleinte a liberális ellenzékhez tartoztak. Karl Otto von Raumer miniszteri rendeletei következményeként a Reichensperger testvérek vezetése alatt katolikus pártot hoztak létre, amely 1861-ben Centrum Párttá alakult át. Majunke Pál 1897: A porosz-német kulturharcz története. A Magyar Egyházirodalmi Iskola kiadványai 1. kötet - 60. évfolyam, Buschmann Nyomda, Budapest, 73.
140 Friedrich Wilhelm Emmanuel von Ketteler (1811-1877) mainzi püspököt a történészek többféleképpen jellemzik. Általában német konzervatív püspökként említik, de Németországban a liberális katolicizmus nagy alakjai között is gyakran megemlítik a nevét. 1871-1872 Centrum Párt képviselője. Fazekas Ibolya Diána 2012:
Friedrich Wilhelm Emmanuel von Ketteler politikai és egyházpolitikai nézetei és tevékenysége az I. Vatikáni Zsinat és a Kulturkampf ideje alatt. In: Egyháztörténeti Szemle 13. 2012 / 3. szám. 50.
141 Bachem 1927, 214-215.
37 Bismarck kultúrharcát, de egyre elutasítóbbá vált, mikor látta, hogy a Német Császárság területén a katolikusok milyen üldöztetésnek vannak kitéve. A kultúrharc során Bismarck megpróbálta rábírni az olasz kormányt, hogy a némethez hasonló módon lépjen fel a katolikus egyházzal szemben. 142
Az oroszok hamar kiléptek az egyház ellen irányuló koalícióból, mert az orosz külpolitika szempontjából előnyt élvezett Konstantinápoly és a Balkán helyzete, és az amúgy is lázazadásokkal feszített orosz kézben lévő lengyel területeken a cár nem akart egy újabb felkelést.143
Bismarck a birodalmon belül az ókatolikus és a protestáns egyház támogatását kereste.
Az ókatolikus egyház az első Vatikáni Zsinat, a pápai tévedhetetlenség kihirdetése után, 1871-ben szakadt ki a katolikus egyházból. Vezetői szabadkőműves kapcsolatokkal rendelkeztek, és a „humanizmus nevében“ szembekerültek a katolikus egyházzal.144 Bismarck törekvéseit az evangélikus egyház is támogatta, mert a kulturkampf segítségével egy régen dédelgetett álmukat látták beteljesedni, vagyis egész Németország az evangélikus vallást fogja követni.
Rövid ideig úgy tűnt, hogy a liberális vezetők és az ortodox protestánsok céljai közösek.
Bismarckot a protestánsok gyakran nevezték „második Luthernek“, vagy a „reformáció beteljesítőjének“.145 Bismarck tervei között szerepelt a „Német Nemzeti Egyház“ létrehozása.
A német katolikus egyházat el akarta szakítani Rómától, és az ókatolikusok vezetésével az új
„Német Nemzeti Egyházban“ egyesítette volna a katolikus és az evangélikus egyházat, melynek élén, mint vallási vezető és főpüspök, a császár állt volna.146
Bismarck 1871. július 8-án a művelődési minisztériumban megszüntette a katolikus ügyosztályt, amelyet a protestáns többségű országban még 1840-ben Poroszország területén hoztak létre a katolikusok érdekeinek képviseletére. Az ügyosztály megszüntetése olyan gyorsan és titokban ment végbe, hogy a vezetője dr. Krätzig gyógykezelése alatt az újságokból értesült, hogy hivatala és funkciója megszűnt, őt pedig nyugdíjazták.
A birodalmi kancellár az ügyosztály működését illetően főleg azt nehezményezte, hogy Posen (Poznan), Nyugat-Poroszország és Felső-Szilézia lengyel iskoláiban nem törődött a németesítéssel. Bismarck figyelmen kívül hagyta, hogy az ügyosztály célja nem a némesítés volt.147 A Katolikus Ügyosztállyal egyidőben megszüntette a Protestáns Ügyosztályt is és
142 Bachem 1927, 217., 219.,
143 Bachem 1927, 219.
144 Bachem 1927, 224.
145 Bachem 1927, 229.
146 Majunke 1897, 109-110., 201.
147 Majunke 1897, 109-110., 210-211.
38 helyette létrehozta a „Lelkészi Hivatalt“, amelynek már csak protestáns vezetője és alkalmazottai voltak.148
A büntetőtörvénykönyv kiegészítéseként 1871. november 25-én Bismarck elfogadtatta az úgynevezett "Kanzelparagraphen"-t, vagy másképpen pulpitustörvényt, mely szerint a 130-as paragrafus értelmében börtönbüntetés járt azoknak az egyházi személyeknek, akik pozíciójukat felhasználva politizáltak.149
Az 1872. július 4-én elfogadott „jezsuita törvény“ alapján betiltották a jezsuita rendet, tagjait pedig kitiltották az országból. A jezsuita intézményeket államosították.150 Bismarck a Szentszékkel megszüntette a diplomáciai kapcsolatot. A vallásügyi miniszter 1872. június 15-én hozott rendelete alapján minden szerzetesrendnek, kongregációnak megtiltotta iskolák vagy közintézmények fenntartását, egyben a katolikus iskolákban bevezette az állami felügyeletet és a szigorúbb ellenőrzést. A vallásügyi miniszter egy újabb július 4-én kelt rendeletében pedig minden vallási társulatot, egyletet és intézményt megszüntetett. Érdekes módon az
„Evangélikus Biblia Társulásokat“ nem számolták fel, sőt még tevékenységüket sem korlátozták.151
Az egyházellenes rendelkezések az 1873-as úgynevezett „májusi törvények“
kihirdetésével érték el tetőpontjukat. A törvények szerint minden teológus köteles volt három évig állami egyetemen tanulni. Előírták a papság állami vizsgáztatását nyelvészetből, bölcseletből és történelemből („Kulturexamen”). A vizsgák nyilvánosak voltak, ahol azt figyelték, hogy a vizsgázó viselkedése lojális-e az állammal szemben. Hamarosan a papok száműzetésére is sor került.152
Bismarck 1874-ben először Poroszországban, majd egy évvel később az egész birodalom területén bevezette az anyakönyveztetést, a kötelező polgári házasságot és egyházi esküvőre csak a polgári házasság megkötése után kerülhetett sor.153 1875. május 31-én „új kolostortörvény“ lépett életbe, mely szerint betiltották a szerzetesrendek és a katolikus közösségek egy részét, képviselőiket pedig kiutasították az országból. Egyedül a katonák ápolását ellátó rendek működhettek tovább, mert tevékenységüket a hadügy nem tudta nélkülözni.154
148 Bachem 1927, 233.
149 Dr. H. J. Schmidt 1926: Der Kulturkampf. Druck und verlag von Ferdinand Schöning, Padenborn, 4.
150 Schmidt 1926, 7-8.
151 Schmidt 1926, 8-9.
152 Schmidt 1926, 10-11.
153 Schmidt 1926, 10-11.
154Schmidt 1926, 22-23.
39 Poroszországban rövid időn belül kilenc püspökség és több mint ezer plébánia megüresedett. Két érseket száműztek, sok püspököt letartóztattak és papokat börtönbe juttattak155. Ezek az intézkedések nemhogy megtörték volna a német katolicizmus erejét, hanem híveit még inkább öntudatra ébresztették. Bismarck kultúrharca a katolikus többségű területeken, mint Bajorország, Elzász és a lengyel többségű régiókban kontraproduktív volt, mivel a katolikus lakosság mártírként tekintett az üldözött papokra. A katolikus hívek és lelkivezetőik még jobban összefogtak és növelték az ellenállást. A Bismarck által utált és üldözött Centrum Párt népszerűsége a lakosság körében nemhogy gyengült volna, inkább erősödött, ami már megmutatkozott az 1873-as tartományi és az 1874-es birodalmi választáson is, mert mandátumuk száma a várakozások ellenére növekedett. Bajorországban az 1874-es választások alkalmával a Centrum Párt 12 olyan kerületben szerzett többséget, ahol addig a
„kultúrharcosok“ voltak fölényben, így mandátumainak száma 63-ról 91-re emelkedett. Feljegyzések szerint az első választásokhoz képest a Centrum Pártra leadott szavazatok száma megkétszereződött. A Centrum Párt míg 1871-ben 696,586, addig 1874-ben már 1.443,170-re szavazatot kapott.156
Bismarck belátta, hogy a “kultúrkampf” kudarcot vallott, és XIII. Leó pápa trónra lépésével megpróbált a kultúrharcból úgy kihátrálni, hogy megőrizze tekintélyét. XIII. Leó pápa előrelátásának köszönhető, hogy Bismarck német kancellár felé engedményeket tett, s ezáltal lehetővé tette az egyházellenes törvények fokozatos visszavonását. 157
A németországi kultúrharc káros hatása megmutatkozott az európai liberális politikát folytató országokban, így Svájcban, Ausztriában és Magyarországon is. Az egyház és az állam közötti összeütközés az említett országokban azonban nem ért el olyan magas szintet, mint a Német Birodalomban.