Symposion

Az ideák bűvös világának legközepébe vezet el Platonnak úgy tartalom, mint művészi forma tekintetében is egyik legbámulatraméltóbb alkotása: a Symposion. A dialógus tartalmát az az elbeszélés képezi, amelyet Apollodoros ad arról a lakomáról, amelyen Agathonnak, a tragédiaírónak első irodalmi győzelmét ünnepelték s amelyen részt vettek: Agathon, Glaukon, Phaidros, Pausanias, Eryximakhos, Aristophanes, Sokrates és a vacsora vége felé Alkibiades. Apollodoros maga a symposionban nem vett részt s csak azt beszéli el, amit neki az ott jelenlévő Aristodemos mondott a lakomán történtekről.

A lakomán részt vevők megállapodnak abban, hogy miután Erost, ezt a szép és tisztelendő istent még sem a költők sem a bölcsek nem méltatták eddig úgy, amint azt megérdemelte volna, a mai lakomán reá mondnak dicsőitő beszédet. A beszédek sorát Phaidros kezdi meg s dicséri Erost, aki a legöregebb isten és a legnagyobb jóknak, közöttük a szeretőknek is ő az adományozója. A legnagyobb jó pedig éppen maga az eros, - a szeretet. Ez pedig nem egyéb, mint kerülése a rútnak és törekvés a szép után. Senki sem szégyenli magát oly nagy mértékben ha rosszat tett, mint ahogyan szégyenli magát az, aki szeretője előtt tett rosszat.

A szeretetben való erényt s buzgóságot külömben maguk az istenek is a legtöbbre becsülik: Eros nem csak a legöregebb, hanem a legbecsültebb isten is, aki a legjobban segíti az embereket az erény és a boldogság felé.

Következik erre Pausanias beszéde. Van – úgy mond Pausanias – kétféle Aphrodité, azaz szeretet: az égi és a földi szeretet. Az előbbi a lelki és szellemi szépre tör, az utóbbi az érzékek és földi dolgok rabja.

Szeretetre azonban csak az Eros méltó, mert a szép szeretetére indít és ösztönöz. Az eros maga csak akkor szép, ha illendően tevékeny, ellenkező esetben rút; Pausanias szerint u.i. az Eros önmagában se nem szép, se nem rút. Szép az Eros hát akkor, ha az erény miatt kedveskedünk valakinek: ez az igazi égi Eros. Minden másféle szeretet a földi – pandemos – Erosnak míve.

Most Aristophanesre került volna a beszéd sora; az éppen most reá törő csuklás azonban megakadályozza ebben s helyette Eryximakhos, az orvos ragadja meg a beszéd fonalát, remélve, hogy beszéde végeztére az Aristophanes csuklása is véget ér. Eryximakhos azt a tételt állítja fel, hogy az orvostudomány tulajdonképpeni feladata megismerni a test vágyait a megtelítést és a kiürítést illetően. Aki felismeri a helyes és helytelen vágyat, az az igazi orvos. Az Erosnak valójában ezekre a helyes vágyakra kell irányulnia s az ilyenfajta szeretet nagy hatalommal is bír, mert egyedül csak az képes számunkra az igaz és boldog életet biztosítani. Eryximakhos beszéde véget ér; elmúlik Aristophanes csuklása is s így ő veszi át a szót.

Elmondja beszédét a vágyakozó Erosról. Kezdetben – úgy mond – az emberiség három nemre oszlott s nem kettőre: a hím és a női nemen kívül volt még egy, amely ennek a kettőnek vegyüléke volt. Ezek erőben és hatalomban rettenetesek voltak s nem féltek az istenektől sem. Hatalmukat Zeus csk úgy tudta megtőrni, hogy ketté vágta ezeket, „amint ketté vágják a gyümölcsöt vagy szőrszállal ketté vágják a főtt tojást”.

Rendre-rendre azt is lehetővé tette számukra, hogy egymással találkozva nemileg is egyesülni tudjanak. Így hát ezek a külön nemű emberek szüntelenül vágyakoznak az egymással való találkozásra és egyesülésre.

Az emberekbe íly módon bele oltott szerelem hajtja őket, hogy egyesülvén ismét vissza állítsák régi természetüket. Az elvágott két felet tehát az eros ösztönözte, hogy egymással ismét egyesüljenek. Egyszer hát – mondja Aristophanes – egyek és egészek voltunk mi emberek és az Egész után való vágy és törekvés az, amit Eros-nak szoktunk nevezni.

Agathon beszéde azt fejti ki, hogy Eros a legszebb és a legjobb isten. Legszebb, mert mindig a fiatalokkal van együtt és kerüli az öregséget. De a legjobb is, mert soha semmiféle igazságtalanságot el nem tűr még az istenektől sem; ő maga sem követ el igazságtalanságot soha. Az igazságosság mellé járul a mértéktartás, mert Eros uralkodik a gyönyörök és a vágyak felett; de vitéz és bölcs is, akinek bölcsessége által más ember is bölccsé tud lenni. Ez az Eros maga a szépség, mert nincs benne smmi rút, sőt éppen az Erosnak, mint szépségnek szeretetéből jött létre minden jó az emberek és istenek között. Eros a legszebb, Eros a legjobb és Eros minden jónak, szépnek, igaznak az oka, - mondja Agathon a szépség szeretetéről zengett költői himnuszában.

És most lépik a szónokok sorába Sokrates, így szólván: Ti szép szavakkal dicsőitettétek Erost, én megmondom róla az igazat, és pedig olyan szavakkal, amelyeket mindenki megért. Én nem dicsérek tehát, hanem elmondom az igazat a magam módja szerint. Nem is az övé a beszéd, amit elfog mondani, hanem egyszer Diotimá-tól, egy mantineai asszonytól hallotta azt, aki ebben és más dolgokban is bölcs volt s így képes arra, hogy Sokratest is megtanítsa arra, mi és ki az Eros. – Vele való találkozása alkalmával Sokrates is azt vallotta, hogy Eros nagy isten és hatalmas dolgokra képes. Diotima ezzel szemben azt állította, hogy Eros se nem szép se nem rút. Ez persze éppen nem jelenti azt, hogy Eros rút, mert hiszen, ha valaki nem tud, az még nem jelenti azt, hogy tudatlan. Van u.i. valami a tudás és tudatlanság között, t.i. a helyes vélekedés. Eros maga sem isten sem ember, nem halhatatlan és nem halandó, mert amiként van valami a tudás és a tudatlanság között, éppen úgy van valami a halandó és a halhatatlan között. Eros hatalmas daimon, mert minden daimoni a halandó és a halhatatlan között áll. Erosnak természete világossá lesz, ha megismerjük származása történetét, amelyet Diotima a következőképpen beszélt el.

Az Aphrodité születése alkalmával adott isteni lakomán részt vett Metis fia Poros („bőség”) is, aki az édes nektártól részegen kimenvén Zeus kertjében elaludt. Lakoma végeztével oda jött Penia is („nélkülözés”,

„szegénység”) akinek azután Porostól gyermeke született. Az az Aphrodité születésekor fogant daimon Eros, aki egyfelől mindig szegény és szűkölködő, mint anyja Penia, de másfelől mindig a szép és a jó után sóvárog, mert apja Poros, azaz a bővelkedés. Mivel pedig amit megszerez, az mindjárt szét is folyik kezéből, azért se nem szegény se nem gazdag s miután állandóan filozófál, nem tudós de nem is tudatlan; de éppen ezért nem is isten, mert az isten nem vágyik a bölcsesség után, mert hisz annak birtokában van. De nem is tudatlan, mert a tudatlanok nem vágynak a bölcsesség után, mert a tudatlanság jellemzője éppen az, hogy ő

magát igaznak is, szépnek is, jónak is tartja. A filozófus tehát a bölcs és a tudatlan között foglal helyet. Eros filozofál s tehát ő is a tudós és a tudatlan között áll: ő maga éppen a szépre irányuló szeretet. Ennek is származása az oka: a bölcs és gazdag apától s a nem-bölcs és nem-gazdag anyától származik.

Ha mindezt tudjuk és megértettük, fel kell vetnünk a kérdést: mi haszna az Erosnak az emberekre nézve?

Mindenek előtt azt kell tudnunk, hogy aki a szépben részesül, az Sokrates fejtegetései szerint a jóban is részesül, aki pedig a jóban részesül, az boldog. „Mert a jó birtoka által boldogok a boldogok.” Miután pedig a boldogságra mindenki törekedik, törekednie kell mindenkinek arra is, hogy a jónak birtokába jusson. A jóra és a boldogságra való minden vágyakozás, amely ott él minden ember lelkében, mindenki előtt a legnagyobb és a legszenvedélyesebb sóvárgás, szeretet, csakhogy egyesek más és más úton tőrnek arra.

Nincs ember, aki ne akarná azt, hogy a jó örök időkre birtokában legyen. Azokról azonban, akik sokféle szempontból forgolódnak körötte, akik a gazdagság vagy a testgyakorlat vagy ismeretszerzés kedvéért forgolódnak a szeretet körül, azokról nem mondjuk, hogy szeretnek. A szeretet nevét csak azok nyerik el teljesen, akik a szeretetnek egy bizonyos és meghatározott irányában haladnak. Láttuk már, hogy az emberek mindig a jóra vágynak, a jót nevezik sajátjuknak s tehát amikor szeretnek, a jóra irányul minden vágyódásuk és sóvárgásuk. Kimondhatjuk tehát a nagy fontosságú tételt: „A szeretet, az Eros, a jó állandó birtoklására irányul”.

Erre a jóra akkor törekednek az emberek állandóan, hogyha a szépet akarják szaporítani a testben és a lélekben egyaránt. Még világosabbá lesz a szeretet lényege, ha megfigyeljük Sokrates másik tételét is: „A szeretet nemzés a szép által”. Az emberek u.i. terhesek testben és lélekben egyaránt: alkotni vágynak.

Ámde alkotni a rút által nem lehet, hanem csak a szép által. Ebből az következik, hogy a szeretet tárgya nem a szép, hanem a nemzés és szülés a szép által. A szép által való nemzés pedig isteni dolog, ez az, ami a halandóban halhatatlan. A szeretet tehát soha sem a szépre vonatkozik, hanem annak szaporítására, mert az emberben ez az isteni és halhatatlan. – Némelyek testben és lélekben terhesek s ezek testi utódok után sóvárognak, mert utódok által akarnak halhatatlanok lenni. Mások ellenben lélekben terhesek, ezek pedig az ismeret és a bölcsesség, a mértéktartás és a szépség által akarnak szert tenni a halhatatlanságra.

Tudnunk kell az utat is, amely a szeretet felé vezet. – Minden ifjúnak szeretnie kell először a szép testeket és pedig csak egyet. Arra kell törekednie, hogy ezt a szép testet beszédekkel termékenyítse meg s azután reá kell jönnie arra, hogy minden test szépsége rokon a másik test szépségével s ezért szeretettel kell most már viseltetnie minden szép test iránt. Azután tartsa a lélek szépségét a test szépségénél becsesebbnek és lássa be, hogy a szépség magamagával azonos. Majd a cselekvéstől forduljon az ismerethez és lássa be, hogy az ismeret is szép, hogy azután ennek a belátásnak az alapján ne csak egy ismeretnek szolgáljon, hanem fedezzen fel olyan ismeretet, amely magára a szép-re vonatkozik.

Ily módon Sokrates lépésről lépésre haladva az egyes testek szépségéről minden test szépségéhez, a cselekvés szépségétől az ismeret szépségéhez, az egyes szép ismerettől magának a szépnek ismeretéhez jut el, azaz az egyes szép tárgyakból kiindulva megérkezik magának a szépnek fogalmához. Ez az önmagában vett szép mindig azonos önmagával és olyan valami, amiben minden szép dolog valamiféle módon részt vesz. E világon minden születik és elmúlik, lesz és elenyészik, maga ez a szép azonban soha meg nem nagyobbodik, soha meg nem kisebbedik, soha semmiféle változást nem szenved. Ha valaki a magában vett szépet valaha megpillantani tudná a maga ragyogó és fényes tisztaságában, oly módon, hogy nem lenne azon az emberi halandóságnak nyoma sem, hanem magát ezt az isteni szépet a maga igazi formájában látná, az ilyen férfiú bizonyára nem árnyképeit szemlélné és hozná létre az erénynek, hanem most már elérvén az igazán és valóban szépet, látná magát az erényt. Aki pedig ezt az igazi és tiszta erényt meglátja és meg is valósítja, az isteni életet él és halhatatlan lesz, már amennyiben ember halhatatlan lehet.

Sokratestől Diotima beszéde által megtudtunk mindent, amit Platon a szép után való sóvárgásról, szerető elragadtatásról velünk közleni akart. Bepillantottunk az eszmék tiszta és isteni világába; feleletet kaptunk arra, hogy az isteni Eros segítségével miként tehetünk szert a halhatatlan életre. Mindez azonban még nem elég. Látnunk kell azt is, hogy miként valósul meg ez az isteni sóvárgás az igazi szép és jó után egy ember életében. Meg kell látnunk, hogy ezek a fejtegetések nem csak jámbor, mystikus fejtegetések, hanem éppen a valóság leglelkét tárják felénk.

Következik Alkibiades dicsérő beszéde a bölcs, igaz, jó férfi mintaképéről: Sokratesről. Az Apologiában Sokrates maga rajzolta meg belső, szellemi alkatát; itt pedig egyik leghívebb követője fest róla képet a művész és a filozófus szent ihletettségével. A kép Sokrates külső alakjának rajzával kezdődik. Nagyon hasonlít ő a szobrászműhelyekben ülő Silénos-szobrokhoz, amelyeken az isten alakját a művész szájában

síppal vagy fuvolával szokta ábrázolni, de akiknek belsejében istenek szobra van. Tréfálkozva és csúfolodva jár-kel közöttünk, de ha valaki belepillantott lelkébe s meglátta az ott levő isteni kincseket, ezek olyan szépnek, ragyogónak és csodálatosnak tűnnek fel, hogy mindenki indíttatva érzi magát megtenni azt, amit ő parancsol. És ez az isteni kincsek birtokosa tele belátással, bölcsességgel, önuralommal; a potidiai ütközetben bebizonyította azt is, hogy úgy az ellenséggel, mint a természet mostohaságaival szemben is férfias vitézséggel viseltetik. A harci zajok közepette gyakran rajta fogták, hogy egyedül magába vonultan gondolkozva tölti el a napot és az éjet, hogy azután hajnalban buzgó imádsággal forduljon a Nap-hoz. Az elvesztett ütközet után a lélek nagy nyugalmával vonult vissza s bizony magatartásban felül múlta Lachest is. Kegyesség és lélekjelenlét is ott van hát az ő belsejének isteni kincsei között. Egy szóval: „nem hasonlít ő senkihez sem a hajdani sem a mostani emberek közül”. Nem is lehet őt emberekkel összehasonlítani, hanem legfennebb silénosokkal vagy satyrokkal, azaz olyan lényekkel, akik középső helyet foglalnak el isten és ember között. Beszédeiben szellem van s kiterjednek azok mindenre, amit az embernek, ha igaz akar lenni, tudnia kell, elsősorban magára az erényre. Így aztán mindenkire nézve, aki a szeretet után vágyik, maga is a szeretet tárgya lett.

Ha Alkibiades klasszikus beszédét tekintjük, azt kell mondanunk, hogy ezzel a beszéddel Platonnak az volt a célja, hogy kora előtt úgy mutassa be Sokratest, mint az igazi, derék ember mintaképét: Erosról lévén szó, megmutatni azt, hogy abban az emberben, aki számtalanszor hallotta lelkében a daimoni szót, valósággal egy daimon, az Eros öltött testet.