Aristoteles logikája

Aristoteles az ú.n. formai logika megalapítója, amely logika a gondolkozás és okoskodás szabályait adja elő minden tekintet nélkül az ismeret tartalmára. Jó azonban tudnunk, hogy nála az igazság nem vonatkozik pusztán az alanyi gondolkozásra, hanem a gondolkozás formái a reális léttel szoros és elválaszthatatlan viszonyban állanak. Ennek a tannak kialakulásában a vitatkozás és vitatás művészetének éppen oly sok köze volt, mint amily sok köze volt a Platon logikai és ismeretelméleti álláspontja kialakulásának a sophisták vitatkozásához és retorikai mesterségéhez. Itt is, ott is a dialektikai fejtegetések azok, amelyek az értelem logikai formáiba öltöznek. Itt is, ott is, arról van szó, hogy a gondolkozás logikai alkatát és ezt az alkatot kifejezésre juttató formákat hüvelyezzük ki magából a dialektikai beszélgetésből.

Aristotelesnél a logika voltaképpen az analytika nevet viseli, mert ennek a tannak feladata, hogy a gondolkozást a maga elemeire bontsa fel, a következtetést ítéletekre, az ítéleteket fogalmakra. Az így értelmezett analytikának meg kell előznie minden más tudományos fejtegetést, mert minden ilyen fejtegetés csak akkor lesz helyes, hogyha már előbb a gondolkozás helyes formáinak birtokában vagyunk. Aki hát ezzel az analytikával, mint a gondolkozás eszközével – organon – nem rendelkezik, az hiában járja a filozófiai gondolkozás útjait, célhoz nem talál. Aristoteles logikája megmutatja azt az utat, eszközöket és tevékenységeket, amelyeknek segítségével a gondolkozás az igazság birtokába juthat. Aristoteles logikája az igazság kutatásának lényegével ismertet meg.

Aristoteles a logikát olyan egyetemes tudománynak tekintette, amely éppen, mert a tudomány módszerével ismertet meg, merőben propédeisztikus azaz előkészítő jelleggel bír. Ebből pedig az következik, hogy a logika formális tudomány, mert hiszen egy egyetemes tudománynak, amely minden tudomány műszere akar lenni a gondolkozás tekintetében, a tudomány és tudás tartalmától teljesen függetlennek kell lennie. Ezt az

egyetemes és formális logikát azonban Aristoteles nem egységes és rendszeres keretben adta elé, hanem csak később (600 körül Kr.u.) nyert az külső keretet az Organon Aristotelis név alatt. Ezek a külső keretben egyesített logikai értekezések a következők: Kategoriai azaz kategóriák, amely munka a 10 legegyetemesebb fogalmat tárgyalja; Peri hermeneias azaz magyarázatról szóló tanítás, a mondatok és ítéletek tanát foglalja magában s valószínűleg Aristoteles valamelyik tanítványától származik, aki szorgalmasan leírta mestere magyarázatait erről a tárgyról; Analytika protera azaz az első analytika, amely a szillogizmussal foglalkozik: az Analytika hystera azaz a második analytika, amely a logikának azt a részét adja elő, amelyet ma módszertannak nevezünk: a bizonyítás, felosztás, meghatározás fogalmait magyarázza; Topika, amely a valószínű és dialektikai bizonyítás kérdéseit tárgyalja; és végül a Peri sophistikón elegkhón a sophista okoskodásokról való nézeteit adja elő Aristotelesnek.

Ha ezeket az iratokat a maguk egységében tekintjük, azt kell mondanunk, hogy Aristoteles, amiként metafizikájában a dolgok és a lényegek világában ható okokat és elveket igyekezett megállapítani s ez által szakított Platon ideatanával, éppen így a tudományos kutatás területén is az alapelveket és eszközöket igyekezvén tisztázni, nem az értelmi világban elhelyezett ideákat tartotta szem előtt, hanem arra a kérdésre keresett feleletet: miként fedezhetjük fel azt a fogalmi lényeget, amely magukban a dolgokban benne van, mint azoknak lényege. És miként metafizikájában valósággal a létesülés fogalma áll előtérben, úgy itt a logikában is, nem a kész tudás érdekli Aristotelest, hanem a tudásra vezető szellem tevékenysége az ítéletekben, fogalomban, következtetésben, meghatározásban, felosztásban, bizonyításban. Aristoteles meg van ugyan győződve arról s ezt gyakran hagsúlyozza is, hogy az érzéki tapasztalat nélkül semmiféle tudásra szert nem tehetünk, de abban is bizonyos, hogy a puszta tapasztalat még tudásra nem vezet a gondolkozás tudatos és tervszerű tevékenysége nélkül. Abban, amit az érzékiség tapasztal, abban a tudás még csak lehetőség szerint – potentialiter – van benne; valósággá csak a gondolkozás műszereinek segítségével lesz.

A dolgok természetében rejlő ható okok valósággá csak azáltal lesznek, hogy a tapasztalat együttműködik a gondolkozással, amelyben ezek a ható okok, mint fogalmi lényeg magában az emberi észben is benne rejlenek. A metafizikai koncepció szemmel tartásával azt mondhatjuk: a tapasztalat anyagához a formát a gondolkozás nyújtja. Azokból az egyedi különösségekből, amelyet a tapasztalat nyújt nekünk, az egyetemest a gondolkozás hozzálépő formái állítják elénk.

Az analytikai módszer vagy eljárás, amelyet Aristoteles logikai elmélkedéseiben használ, voltaképpen abban áll, hogy a gondolkozást anyagra és formára bontván a következtetés, illetve a gondolkozás formáiban a gondolkozás lényegét ragadja meg. De amikor a gondolkozás lényegét megragadja és műszereit felmutatja, akkor tisztázza azt a viszonyt is, amely fenn áll a fogalomban kifejezett általános vagy egyetemes és az egyes dolgokban megjelenő különös között. A vezérfonal itt is ugyanaz, mint a metafizikában. Amiképpen emitt az derült ki, hogy a való világban a különösnek fogalmilag meghatározott oka, alapja és lényege az általános vagy egyetemes, úgy a logikában is a tudományos tevékenység lényege tulajdonképpen abban nyilvánul meg, hogy a különöst az általánosból vezeti le és érti meg. Az alap tehát itt is, azaz a tudományban is, az általános vagy egyetemes, amelyből a különöst kell megérteni, hogyha igazi ismeretre akarunk szert tenni.

Ha most azt kérdezzük, hogy miben áll az ismeret Aristoteles tana értelmében, a felelet világos: ismeretet a dolog lényegét kifejező fogalmak egybekötése nyújt. A fogalom pedig nem egyéb, mint egybeszövése a név-nek és a dolog-nak, amelyre vonatkozik. A fogalmaknak ez az egybekötése az ítélet: minden ítélet lehet állító ítélet, amely az alany és az állítmány reális egybekapcsolását fejezi ki, vagy tagadó ítélet, amely azt a kapcsolatot tagadja. Az ítélet vagy igaz vagy nem-igaz, míg ellenben a kép vagy fogalom amelyből kiindult az ítélet, sem nem igaz, sem nem nem-igaz, azaz az igazság mozzanata szorosan az ítélethez van kötve.

Igaz ismeret igaz ítéletben jelentkezik.

Az ítélettanból világosan érthetők meg azok az alapelvek is, amelyek nem csak a gondolkozás legfőbb szabályai, hanem egyszersmind a természetnek is legvégső alaptörvényei. Értem az ú.n. logikai alapelveket.

Az első alapelv a principium identitatis azaz az azonosság elve, amely azt mondja ki, hogy mindannak, ami igaz, önmagával teljesen egyezőnek kell lennie. A második az ellenmondás elve, amely szerint lehetetlenség, hogy egy és ugyanazon dolognak ugyanazon módon egy és ugyanazon tulajdonsága legyen és ne legyen; ezt az alapelvet Aristoteles az összes alapelvek között a legbizonyosabbnak mondja. A harmadik alapelvet a principium exclusi tertii név alatt ismerjük s azt mondja ki, hogy egy kontradiktórikus ellentét között semmi közbülső nem lehet.

Aristoteles egész logikájának magva és veleje azonban a következtetésről szóló tana. A következtetés, éspedig a maga apodiktikus formájában, mutatkozik a legalkalmasabbnak arra, hogy legvégső alapjaira

vezessük vissza azt az ítéletet, amelyet egyelőre biztosnak tartunk, hogy azután ezen visszavezetés által a számunkra „bizonyos” általában véve igaznak és általában véve bizonyosnak bizonyuljon. Ez a tény világossá válik, hogyha az Aristoteles tanát a szillogizmusokról közelebbről tekintjük. Következtetés szerinte az a „beszéd, amelyben bizonyos előfeltételekből valami új származik”. Megelőző biztos ítéletekből, számukra való tekintet nélkül, szükségképpen valami tartalma szerint új következik. Ezeket az előző ítéleteket nevezi Aristoteles – a latin műszóval élve – praemissáknak - protaseis -, előzményeknek és az új ítéletet, amely az elözményekből szükségképpen következik, zárótételnek (symperasma). Minden következtetésnél pedig három fogalomra van szükség; ezeket „horoi” „határ” névvel jelöli Aristoteles, amelyek közül a „középfogalom” vezet át a zárótételre. Megkülömbözteti a következtetésnek három alapformáját (akémata) vagy figuráját. Az első formában a középfogalom („horos mesos”) a főtételben az alany, az altételben állítmány. Így jelezhetjük ezt:

A van B B van G

A van G a B itt a középfogalom

A második figurában a középfogalom úgy a főtételben, mint az altételben állítmány:

B van G A van G A van B

A harmadik alapformában úgy az altételben, mint a főtételben a középfogalom alany:

A van B G van B A van G

A következtetés tanát részletesen fejtette ki az első analytika. A második analytika azt a kérdést állítja fejtegetéseinek előterébe: hogyan jutunk és miféle utakon a következtetés által igaz ismerethez? – Az általunk már tudott ismeret csak azáltal lesz igaz tudássá, hogyha azt a maga szükségszerű alapjára vezetni tudjuk. Az induktionak – epagógé – éppen az a feladata, hogy azt, akit meggyőzni akarunk a kör kerületén fekvő egyes esetektől a központot képező általánoshoz vagy egyetemeshez vezetjük. Ezért mondja Aristoteles, hogy az induktio az az út, amelyen az egyes-különöstől az általános felé haladunk. Ami a szillogizmus és az induktio viszonyát illeti: a szillogizmus természet szerint – physei – korábbi és meggyőzőbb, míg az induktio reánk nézve – hémin – világosabb és rábeszélőbb. Az induktio mibenlétét világosabbá tehetjük, ha idézzük e célból Aristoteles példáját az induktiora:

Ember, ló, öszvér hosszú életűek Ember, ló, öszvér nem epések A nem-epés élőlények hosszú életűek

Ez a példa nyilván mutatja, hogy az induktioval egy általános megállapítás az által tétetik meggyőzőbbé, hogy kimutatjuk annak érvényességét az alája tartozó egyesek, illetve egyes esetek mindenikére. Aristoteles

megjegyzi, hogy az induktio csak abban az esetben tekinthető merőben biztosnak, hogyha a három tétel közül az elsőben az alany és állítmány felcserélhetők.

A syllogistika fényében jelenik meg Aristotelesnél a bizonyítás – apodeixis – is. A bizonyításnak elvei azok a tételek, amelyeket nem kell ismét más általánosabb tételekből levezetnünk. Ezeket az elveket nem az indukció segítségével szerezzük, hanem a tudomány munkája folyamán, a tudomány fejlésének és létesülésének állapotában mintegy feltalálunk. Ez a feltalálás aként történik, hogy az egyes tényekre és konkrét dolgokra vonatkozó tapasztalat tényeiből indulunk ki és innen a megadott egyesből haladunk az egyetemes felé. E haladás útján emelkedünk mind magasabbra a keresett elvek felé, amely elvek a tapasztalati egyes tények magyarázatát és megokolását nyújtják. Megfigyelhetjük, hogy amíg az előbb a bizonyításnál azt mondottuk, hogy az általánosból vezetjük le az egyest s ebben áll a bizonyítás lényege, addig itt azt fejtegetjük, hogy az egyes tényekből haladunk az egyetemes felé. Itt azonban nincs semmiféle ellentét, azaz az ellentét csak látszólagos, ha tudjuk, hogy Aristoteles tanában egy kettős sorozattal állunk szemben: az emberi tudás kifejlése az egyik sorozat, a dolgok metafizikai-logikai rendje a másik sorozat. A két sorozat között pedig fordított viszony áll fenn. Amint már fennebb tüzetesen reámutattunk, az ismeret először a tapasztalatban adott egyest és különöst fogja föl és innen halad a gondolkozás segítségével az egyetemes és általános felé. Ez az eljárás nyilvánvalóan a mi szempontunkból az első – proteron pros hémás – Aristoteles kifejezése szerint. Reánk nézve az érzéki egyes, a tapasztalatban adott egyes, közelebbi és korábbi azaz az első. Nem így a dolgok másik sorozatában vagy rendjében. Az az érzéki egyes, amely reánk nézve előbbi, a dolgok metafizikai-logikai rendjében a második azaz a későbbi, - hysteron té physei – mondja Aristoteles: a metafizikai értelemben vett természet szerint az utóbbi az. A viszony tehát ez: ami proteron té physei, az a mi ismeretünk folyamán hysteron pros hémás, és megfordítva.

A bizonyításnál tehát adva kell lennie az érzéki egyesnek, a tényeknek és adva kell lennie az egyetemesnek, az általános alapelveknek; azt a kettőt tehát bizonyítani nem kell. A tények adva vannak a tapasztalatban, az általános alapelvek az emberi észben. Bizonyítás abban áll, hogy a tapasztalatban adott egyes tényeket az észben adott egyetemes alapelvek alá rendeljük: kimutatjuk, hogy ezek a tények az egyetemes alapelv alá tartoznak.

A közvetlen tudáson és részben a bizonyításon alapul a meghatározás – horismos. A meghatározás tárgya tulajdonképpen az a fogalom, amelyben az illető dolog lényege jut kifejezésre, az a forma, amely a dolog anyagát azzá létesíti, ami. A meghatározás tehát merőben a fogalom körül mozog s közelebbről azt levezeti azáltal, hogy azt megképzi egy egyetemesebb jegyből (ez a jegy a hozzá legközelebb álló osztálynak – genos – jegye) és egy sajátos, különös jegyből, amelyet Aristoteles „diaphora”-nak, a követői latinul

„differentia specifica”-nak neveztek. A következtetés és a meghatározás között a párhuzam teljes. Amiként a következtetésnél már megadott egyetemes elözményekből a premisszákból vezetünk le egy tartalmilag új tételt, aként a meghatározásnál is egyetemes fogalmakból nyerünk új fogalmat. Abban az új fogalomban, amelyet így levezetés által nyerünk, az illető dolognak maradandó lényege – ousia, to ti én einai – nyer kifejezést, szemben a dolog változó és múlékony állapotaival, tevékenységeivel, amelyeket Aristoteles a

„symbebékota” szóval jelöl, amelyet a latin terminológia attributum-nak fordít. Ha pedig a meghatározást a maga eljárása szempontjából állítjuk szemeink elé, akkor azt mondhatjuk, igaza volt Apáczainak, amikor ezt a míveletet „elhatárolásnak” nevezte, mert az valóban a meghatározandó fogalmat a maga felső és alsó határai közé helyezi el azaz elhatárolja.

A legegyetemesebb nemi fogalmak, amelyeket még magasabb fogalmakra visszavezetni nem lehet az ú.n.

kategóriák. A kategóriák igazában azokat a szempontokat nyújtják, amelyek szerint a fogalmak valamely ítélet vagy tétel részei lehetnek. Aristoteles a kategóriák táblázatára úgy látszik nagy súlyt nem fektetett, mert hol 10, hol 8, sőt 4 kategóriát külömböztet meg. Ha a kategóriák 10-es számát fogadjuk el, akkor ez a 10 kategória a következő: a lényeg, „ousia” (ember, állat, macska); a nagyság, „poson” (2 méter magas, öles); minőség, „poion” (szép, kék, sima); viszony, „pros ti” (hosszabb, fél, páros); hely, „pou” (künn, lenn);

idő, „pote” (ma, télen); tevékenység, „poiein” (üt, gépel, rajzol); szenvedés, „paskhein” (ég, ázik); helyzet,

„keisthai” (fekszik, ül); birtoklás állapota, „ekhein (fegyveres, lovas).

Meg kell még röviden emlékeznünk azokról a fejtegetésekről, amelyek Aristoteles logikájából a Topika c.

művében maradtak reánk. – Amint az előzőkben láttuk, a tudománynak feladata az, hogy az adott egyes jelenséget vagy dolgot az egyetemes és általános alapelvek segítségével értse és magyarázza meg. Ez a magyarázat és megvilágosítás természetesen semmiféle gyümölccsel nem kecsegtet, hogyha az egyetemes alapelveket megtalálni és felkeresni nem tudjuk. A topika éppen azokkal az utakkal és módokkal akar megismertetni, amelyeknek segítségével az alapelveket megtaláljuk s igyekezik az alapelveket fel is tüntetni.

A gondolkozásnak ez a tevékenysége a dialektika lévén, azt mondhatjuk, hogy a topika Aristoteles dialektikáját adja elő. – A logika műveletei, amint láttuk, s főként a következtetés, apodiktikus bizonyossággal bír. Nem ilyen apodiktikus jellemű azonban az az ismeret, amelyet a dialektika nyújt. Mert amíg a következtetésnél már egyetemes és általános érvényű tételekből lehet és kell kiindulnunk, addig a végső alapok felkutatásánál az érzéki egyesre a tapasztalatban adott tények észrevételére, valamint a közkézen forgó képzetekre vagyunk utalva. Azt kell hát mondanunk, hogy az Aristoteles értelmében vett dialektika a valószínűség fokára emeli azt, amit mi és a köz biztosnak tart s ezért a maga körébe vonja az egyetemest és különöst, a lehetőt és lehetetlent, a múlandót és az örökkévalót, anélkül azonban, hogy a szükségszerű, bizonyos és örökkévaló sajátos területére lépne. Amíg a logika a következtetésben elözményekül általánosan elismert tételeket használ, addig a dialektika, amely szintén a következtetést használja műszerül, az általánosan elfogadott véleményeket tekinti premisszákul.