Az újplatonizmus bölcselete: Ammonius Sakkas és Plotinos

Platon filozófiája az Akadémiából szétáradva már Platon életében megtermékenyítette a görög gondolkozást. Ez a megtermékenyítő munka azután mind nagyobb mértékben haladt előre s az eklektikus bölcselet egyik legértékesebb része is az volt, amely Platon tanából szállott ez irány követőinek drága örökségévé. A tan maga itt változást alig szenvedett, csak, mint ilyenkor egyáltalán történni szokott, kisebb-nagyobb mértékben vérszegényebb lett.

A platonizmus ezirányú terjeszkedése mellett azonban észlelhetjük Platon tanának egy más érvényesülését is – Platon tanának alapjai itt is érintetlenek maradtak, de a kutató szellem most arra tőrt, hogy megszüntesse azt a bántó ellentétet, amely a szellem és az anyag világa között tátongott s a dolgok egyetemét egyetlen őselvből vezesse le. Ez voltaképpen a platonizmus egy új magyarázata akart lenni, de ez a magyarázat a neoplatonizmus legfőbb képviselőjének tanában valójában új rendszernek lett forrásává.

A határozatlan és megismerhetetlen őslétből, vagy ha úgy tetszik, őslényből fokozatosan alakul ki a lét egész világa s innen az eksztázis folyamata által lehet ismét ebbe az ősi létezőbe visszatérni.

A neoplatonizmus tulajdonképpeni megalapítója, Plotinos tanítója, Ammonius Sakkas, aki keresztyén szülőktől származott, de visszatérve a görög gondolkozás világába Kr.u. 200 körül tevékenykedett a filozófia s elsősorban a platonizmus terjesztése körül. Nem írt semmit, de amit tanaiul emlegetnek a feljegyzések, abból az derül ki, hogy Platon és Aristoteles tanának bizonyos egyeztetése alapján formálta ki filozófiai meggyőződését. Bizonyos tekintetben Platont Aristotelesből és Aristotelest Platonból igyekezett megérteni.

Azt tanította, hogy Platon és Aristoteles nem mondanak ellen egymásnak, hanem ellenkezőleg, egyeznek egymással. A dialektikai művészetet ismét feltámasztotta s talán Platon hatására tanában a filozófia poézissel és vallással párosul, hogy az élet mélységeit annál világosabban megérteni és magyarázni tudja.

Egyébiránt Ammonius életéről és tanáról bővebb értesüléseink nincsenek s munkái nem maradtak reánk. A hagyomány úgy tudja, hogy élete vége felé visszatért a politeizmushoz. Bármint is álljon a dolog, az újplatonizmus megalapítójának Ammonius Sakkast kell tekintenünk, kinek legkíválóbb tanítványa Plotinos vala. Rajta kívül ismeretesek tanítványai köréből a pogány Origenes, Herrenius és Longinus, aki Plotinossal szemben azt hangsúlyozta, hogy az eszmék az észen kívül léteznek, ami arra mutat, hogy a nous-t azaz az eszet az őslétezőtől nem külömböztette meg. E magatartásáért Plotinos nem is tekintette őt filozófusnak:

egyszerűen úgy emlékezett meg róla, mint Longinosról, a filológusról, aki „semmiképpen sem filozófus”.

Az újplatonizmus legnagyobb bölcselője, aki az emberi gondolkozás történetében is előkelő helyet foglal el, Plotinos, aki Platon tanának hűséges magyarázója óhajtott lenni, de a filozófiai problémák megoldása terén új utakat mutatott és új szellemet inaugurált. Merőben a szellem szolgálatába állította egész életét s azt mondják róla, szégyelte, hogy teste van. Nem szeretett beszélni sem szülőföldjéről, sem szülőiről, sem születési napjáról s azt a kérést is visszautasította, hogy festesse le magát. Az egyiptomi Nikopolisban született Kr.u. 204-ben és meghalt 66 éves korában Kr.u. 270-ben. Életéről és élete körülményeiről keveset tudunk. Tudjuk azt, hogy a filozófia iránt való szeretet 28 éves korában ébredt fel lelkében és az Alexandriában akkor tanító filozófusok tanításaival elégedetlenkedve, egy barátja utasítására jutott el Ammonius Sakkas-hoz, akinek tanítása és bölcselete mélyen megragadta és megtermékenyítette szellemét.

Kr.u. 243-ban az indok és perzsák filozófiájával megismerkedni akarván a Gordianus hadseregéhez csatlakozik (243-244). Gordianus hadjárata azonban Sapores perzsa király ellen kudarcot vallott s maga Plotinos is nehezen tudott Antiochiába menekülni. Innen Rómába ment és itt 244-269-ig filozófiai előadásokat tartott. Gallienus császár uralkodása alatt (259-268) az a terv foglalkoztatta, hogy Campaniában egy filozófusvárost alapít. Tervét a császár felesége is támogatta s a császár is kedvezően fogadta azt;

később azonban a mindig áskálódó udvaroncok a császár kedvét elvették a tervtől s így az egész terv dugába dőlt. Pedig milyen érdekes lett volna látni, hogy miként fest egy város, amelynek lakói egytől-egyig filozófusok?! A reánk maradt értesítésekből azt látjuk, hogy Plotinos a nép széles köreiben is nagy szeretetnek örvendett. Augustinus azt mondja, hogy őt tartották Platon legkíválóbb magyarázójának. – Sokáig betegeskedett anélkül, hogy orvos segítségét igénybe vette volna. Egy barátja campaniai birtokán halt meg Kr.u. 270-ben. Utolsó szavai ezek lettek volna: „megkísérlem a bennem élő istenséget ismét egyesíteni a világegyetem istenével”.

Plotinos gyengéd és szelid lelkű ember volt, aki embertársai javát tartotta minden cselekedetében szem előtt. Tiszta lekű, tanulni és tanítani vágyó férfiú, aki örökösen az istennel való egyesülésre törekedett s a szellem minden erejével fordult feléje. Tanát eleinte csak bizalmasan és szóbelileg közölte, majd azonban 10 esztendei tanítás után barátai kérésére hozzáfogott bölcseletének megírásához. El is készült belőle 21 könyv, amelyeket azonban csak bizalmasainak adott oda tanulmányozásra. Idők folyamán így készült el összesen 54 könyv nagyon külömböző tartalommal. E könyveket Plotinos azután tanítványára és barátjára Porphyriosra bízta, aki a rosszul olvasható szöveget javította, rendezte és ki is adta. Az 54 könyvet aként rendezte, hogy 6-6 könyv képezett egy csoportot s az így nyert 9 csoportból a mű az Enneas elnevezést kapta. Ezek a könyvek, amint már mondottuk, igen külömböző tartalmúak, de Plotinos egész bölcseletét magukban foglalják. Van közöttük olyan, amely stílusának és előadásának könnyebbsége miatt bevezető jelleggel bír és vannak közöttük olyan könyvek, amelyek mély és tömör stílusban adják elő Plotinos bölcseletét. Ez a bölcselet kétségkívül Platon mély és energikus hatását mutatja: Plotinos teljes lélekkel merült el az eszmék tanában s éppen abból következik, hogy nem utánzója vagy éppen másolója, hanem továbbképzője volt Platon filozófiájának. Ő is teljes meggyőződéssel vallja, hogy az érzéki, anyagi, múlandó világ nem az igazi világ és nem örökkévaló hazája az embernek. Ez a világ csak homályos árnyéka az igazi, örökkévaló és maradandó létnek, ahol nem az érzékek, hanem a tiszta szellem uralkodik és árasztja a maga éltető fényét. Amíg azonban Platon a két világ között határozott kapcsolatot teremteni nem tud vagy nem is akar, addig Plotinos, kétségtelenül a keleti vallások és misztériumok hatása alapján, az egész mindenséget egyetlen őselvből, az Egy-ből vezeti le azaz a belőle való emanatioval magyarázza. Legfőbb elv s mindennek alapja az Egy – to hen – amelyből ered a szellem – nous – a maga ideáival, az észből folyik a lélek – psyché – és a lélekből az anyag – hylé. Hogy ez a filozófiai emanáció éppen a filozófia szempontjából minő értékkel bír? – ezen a kérdésen lehet vitatkozni. Annyi azonban kétségtelen, hogy Plotinos ezáltal a kifejtés által egyfelől külömbséget statuál a három elv: szellem, lélek és anyag között, de másfelől világos kifejezésre juttatja azt a tényt is, hogy e három elv szoros összefüggése és összetartozása minden vitán felül áll.

Plotinos tanának előadásában is talán akkor járunk el a leghelyesebben, hogyha e négy alapelvet: az Egyet, a szellemet, a lelket és végül az anyagot, illetve ezek jelenségeit rendre és egymás után vesszük szemügyre. Előbb azonban kissé közelebbről kell megtekintenünk Plotinos ismeretelméletét.

5.10.1. Plotinos ismeretelmélete

Plotinos éppen olyan kevéssé kételkedik az emberi ész erejében, amely képessé teszi azt a világ megismerésére, mint akár Platon, akár Aristoteles. A szellem tevékenysége éppen az, hogy megismer: olyan szellem, amely nem ismer meg semmit, tiszta ellenmondás. Plotinos legfőbb ismerő tevékenységül a

szellemet – nous – vallja, amelynek ismerése igaz és távol áll attól minden kétely. A következtetés és az érzékelés egyformán tőlük nyerik erejüket. Amíg u.i. az érzékelés minden körülmények között egy magán kívül való tárgynak a képét szolgáltatja, és a következtetés már feltételez egy már őt megelőző és magában véve bizonyost, addig a szellem nem vonatkozik rajta kívül álló tárgyra és nem is tételez fel egy őt megelőző bizonyosságot, mert tárgya mindig saját maga. Azaz: a szellem soha sem tudná a szellemit megismerni, hogyha az rajta kívül lenne s őt megelőzné. Ebben az esetben ő maga is csak képekkel rendelkeznék, de soha az igazság birtokába jutni képes nem lenne. A szellemet éppen az jellemzi, hogy az igazság benne van változatlanul és örökké. A szellem léte és az igazság egybeesnek tehát. Ezért Plotinos rövid, de határozott szavakban utasítja vissza azt a tanítást, hogy az igazság valamivel való egyezést jelent. Az igazság nem valami rajta kívül állóval egyezik meg, hanem megegyezik mindig saját magával. Vagy így is mondja Plotinos: az igazság a második isten, aki megjelenik előttünk, mielőtt az első istent megpillantanánk. Így hát a szellem, a lét és az igazság egybeesnek.

Ezekből az alapállításokból következik a többi mind. Mindenek előtt következik az, hogy a szellem, amikor megismer, mindig önmagát ismeri meg tulajdonképpen, mert hiszen az ismeret célja az igazság s az igazság maga a szellem. És ismét: amikor a szellem a létet ismeri meg, önmagát ismeri meg, mert a lét maga a szellem. Ezt a tanítást Plotinos több összefüggésben bőségesen magyarázza és bizonyítja. Mindenik fejtegetésének eredménye azonban ez a tétel: a szellem mindig önmagát ismeri meg, mert ő maga egyfelől a gondolkozás – nous – azaz a tevékenység, de másfelől ő a gondolt – tó noéton – is azaz a tevékenység eredménye, azaz a maga tevékeysége által megismeri e tevékenység eredményét: önmaga mint gondolkozó önmagát gondolja, mint gondoltat. Külömben is, a szellem csak a nyújtott képeket és a gondolkozás által elérhetőt tudná megismerni, de önmagát nem?

Ha így áll a dolog és ha bizonyos az is, hogy a lélek voltaképpen a szellemből fakad, akkor világos, hogy az a gondolkozás, amely a lélek sajátja, a maga erejét voltaképpen a szellem gondolkozó tevékenységétől nyeri. De nem is nyerheti a lélek a maga ismereteit máshonnan, csak a szellemből; hiszen igazi megismerés csak az eszmék útján lehetséges és ezek az eszmék nincsenek a szellemen kívül, hanem benne vannak magában a szellemben. És ha az emberek tekintetüket mégsem a szellem és az eszmék felé fordítják, annak oka az, hogy születésük óta érzékeiket gyakorolják s van sok olyan ember, aki egész életén át nem tud a szellemhez és a benne lakó eszmékhez és igazsághoz eljutni. Hasonlítanak ezek azokhoz a nehéztestű madarakhoz, amelyek a sok földi anyagtól terheltetve és lenyomatva, magasba repülésre képtelenek, habár természettől szárnyakkal vannak ellátva. Az ilyen emberek nem is tudják, hogy igazán létező csak a szellem s ami rajta kívül létezik, csak a szellem hozzájárulása által bír léttel. Csak az ismer igazán, aki a szellem magasságaiba repülni képes.

5.10.2. Az Egy, mint az ősi és alaphypostasis

A szellem hát önmagát ismeri meg s miután benne az ismeret alanya s tárgya egybeesnek, a világelvek sorában előkelő hely illeti meg. De nem őt illeti meg a legelőkelőbb hely. Platonnál is láttuk, hogy van egy eszme, amely minden más eszmének oka és szülője, mert csak annyiban eszme valamely eszme, amennyiben ebben a legfőbb eszmében részt vesz. Ez a legfőbb eszme a jó eszméje, amelynek méltósága akkora, hogy Platon az istenséggel azonosította. Plotinos bölcseletében is van egy ilyen feltétlen és fő világelv, amely oka és alapja mindennek, ami van és létezik. Láttuk, hogy az eszmék Plotinos bölcseletében is szerepet játszanak, de nem a szellem felett állanak, hanem magában a szellemben léteznek. Plotinosnál az eszméknek éppen úgy felette áll ez a feltétlen és fő világelv, mint amiként felette áll magának a szellemnek. Ez a feltétlen és ősi világelv az Egy azaz a Hen. Ezt az Egy-et logikai úton meghatározni alig lehet. Az Egy – mondja Plotinos – minden, de a minden mégsem Egy; az Egy minden dolognak alapja és elve – arkhé – de ő maga nem lehet ezek a dolgok, csak abban az értelemben, hogy minden dolog az övé.

Benne még nincsenek a dolgok, hanem csak lesznek. Már most ebből az Egy-ből, amely egyszerű és nem foglal magában semmiféle külömbözőséget, sem kettősséget, mimódon eredhet a dolgoknak külömbözése és sokasága? Mivel semmi sem volt benne, ezért lehet minden belőle, s éppen azért, hogy belőle keletkezzék minden létező, ezért nem lehetett maga az Egy a létező, hanem kell lennie a létezők teremtőjének. Mivel az Egy tökéletes, mivel semmit sem keres, semmire szüksége nincs, semmi felett nem rendelkezik, éppen ezért mintegy önmagán túlömölve, hozott létre mást. Így ömleszté ki az Egy önmagából a szellemet, a nous-t, amelynek ismerő tevékenységeivel fennebb foglalkoztunk. Az önmagát így kiömlesztő Egy kívül van időn és teren, mert sem tér sem idő a sokféle nélkül nem létezhetik: a tér részek és dolgok egymásmellettisége, az idő állapotok egymásutánja. De mégis azt kell erről az őselvről állítanunk, hogy ott

van az mindenütt és mindenkor. De még tovább kell mennünk: az Egy maga minden ismeretre képtelen, egyszerűen annál az oknál fogva, mert az ismeréshez kettő kell, alany és tárgy, a kettősség pedig távol áll az Egy-től. De nincs az Egy-ben sem akarat sem tevékenység, mert az akarathoz kell az akaró és az akart, a cselekvéshez pedig a cselekvő és a cselekedett.

Amint látjuk, eddigelé Plotinos csupa negatívumokkal határozta meg az Egy-et. Vannak azonban az Egy-nek pozitív vonásai is. Ott van mindjárt az, hogy ő teremtett mindent, ami létezik. Ő teremtette, amint már többször mondottuk, a szellemet, amely önmagát gondolja és amelyben keresnünk kell a létet és az igazságot. Miután pedig ő teremtett mindent, azért ő a legkiválóbb valami és minden értéknek ő a forrása.

Mivel pedig minden, amit teremtett csak utána következik, tehát a második sorban áll, azaz az Egy minden másnál jobb azaz amint látjuk majd, ő a főjó. Ezért Plotinos egyenesen ezt a kifejezést is gyakorta használja:

az Egy vagy a jó. Azonban már most – az Egy fogalmi tisztaságának érdekében – meg kell jegyeznünk jól, hogy a jó az Egy-et nem mint állítmány illeti meg, mert ebben az esetben az Egy bizonyos hiányt mutatna, hanem ő maga mint mindent megelőző jó, a jó önmagában, amellyel összeesik az Egy önmagában.

Az Egy-nek egy másik nevezetes pozitív tulajdonsága az, hogy ő mindennek oka. Azért oka mindennek és megelőz minden okságot, mert egyben megelőz mindent, ami létezik. Jó ezt összevetni Anaxagoras tanával, amely szerint az ész – nous – mindent megelőz és mindeneknek felette áll éppen azért, hogy minden felett uralkodni tudjon. Ha az Egy mindennek oka, mert általa lesz minden, akkor kell bizonyos tevékenységgel is bírnia, amelyet Plotinos nevez ugyan energiá-nak is az Aristoteles értelmében, de inkább szeret arról úgy beszélni, mint „kimondhatatlan, kifejezhetetlen erő”-ről. Úgy van benne minden, amit úgy is kifejezésre akar juttatni Plotinos, hogy ezt tanítja: az Egy-ben benne van minden, de kifejletlenül. Használjon azonban Plotinos akármiféle analógiát az Egy okozó tevékenységének magyarázatára, azzal tisztában kell lennünk, hogy itt az okiság semmiképpen sem ugyanaz, mint a mi dialektikai értelemben vett kauzalitásunk. Ezt maga Plotinos is bevallja: „ha mi itt okról is beszélünk, ezáltal nem valami olyant jelzünk, ami az Egy-gyel történik, hanem olyant, ami velünk történik”.

Ha mindezeket észbe vesszük, meg kell vallanunk, hogy az Egy, amint Plotinos mondja, megismerhetetlen csoda, amelyről még a létet sem lehet állapítani, nehogy egy más dolog attribútumát alkalmazzuk reá; sőt valójában még névvel sem illethető. Méltoságából és hozzáférhetetlenségéből következik, hogy az Egy nem törekedik az emberek felé, hanem az emberek törekednek feléje s ennek ellenére mégsem függesztjük tekintetünket állandóan reá: olyan énekesek karához vagyunk hasonlatosak, akik ugyan mindig a karvezető köré sereglenek, azért mégis állandóan másfelé, ide-oda tekintgetnek és hamisan énekelnek; ha azonban a karvezető felé figyelünk, azonnal szépen énekelünk s vele egyesülünk. A nyomorult ember mindig az Egy körül van még akkor is, hogyha eltávolodik tőle és nem ismeri őt többé.

Vajjon már most az Egy és az ember között nincs semmi közelebbi viszony? Vajjon az Egy ott áll hidegen az ember fölött s az ember az Egy-et minden kár nélül elhanyagolhatja? A felelet ezekre a kérdésekre világos és határozott, ha meggondoljuk, hogy az Egy, mint őselv „a lélek forrása”, „a szellem forrása”, „a lét forrása”,

„a jó gyökere”. Ezzel az Egy-gyel az embernek exisztenciális viszonya van: az Egy maga az isten s az ember feladata az, hogy ehhez az istenhez ismét felemelkedjék, hozzá hasonló legyen. De hogyan érhetünk el ehhez a mindenek felett álló istenhez? Vágy, törekvés, cselekedet által nem lehet istenhez hasonlónak lenni és ezáltal visszatérni hozzá. Az Egy-et csak szemlélés által ragadhatjuk meg a szellem segítségével, amely amikor szemeit reá fordítja, fényt szemlél éspedig a maga fényét, amely hirtelen tiszta valóságban fénylik fel előtte. A szellem ekkor a szemhez hasonlít, amelyre anélkül, hogy valami külső, idegen fényt látna, hirtelen oly világosság csap le, amely voltaképpen a saját maga világossága vagy olyan sugár, amely belőle árad, hogy megjelenjen előtte az éjszakában. S ekkor a szem tovább fogja látni ezt a világosságot akkor is, ha szemeinket kezünkkel már eltakartuk. Ezt a fényt azonban kergetni nem szabad, hanem nyugodtan kell várnunk, amíg maga megjelenik. Csak arra kell törekednünk, hogy már készen legyünk akkor, amikor hirtelen megjelenik az, elő kell magunkat készítenünk a szemléletre, miként a szem is megvárja a nap felkeltét, mikor az megjelenik a látóhatár felett vagy felbukkan az óceán öléből.

5.10.3. A szellem és az eszmék

Az Egy első teremtménye a szellem. Hogy miként teremtette? Erre a kérdésre Plotinos többféle feleletet ad.

Mondja azt is, hogy az Egy a maga bőségében mintegy kicsurran, kiömlik s így jön létre a szellem. Azt is mondja, hogy az Egy önmagára visszatekint megfordulván s ez a tekintet a szellem. Ismét más helyen azt tanítja, hogy a szellem valójában az Egy-nek képmása, melyet ő maga teremtett s mihelyt megteremtett, ez

az ő teremtménye azonnal teremtője felé fordult, amely odafordulás által megteremtődött az a kettősség, amely az ismeréshez szükséges és amely odafordulás által a szellem megszületett. Vagy azt is olvashatjuk, hogy a szellem úgy viszonylik az Egy-hez, mint a fény a naphoz.

Ebből a szellemből ered a lét, amely nem egyéb, mint a szellemnek állandó bennmaradása az Egy-ben, és belőle származik az ismerés, amely voltaképpen nem más, mint a szellem önszemlélete. Benne, amint már egyszer kifejtettük, a lét és a gondolkozás egybeesnek, mert gondolkozásban nyilvánul meg léte és létében gondolkozása. A benne lévő gondolatok tulajdonképpen az eszmék, amelyek tehát nem bírnak önálló, független léttel, mint Platon eszméi, hanem benne vannak magában az ismerő szellemben. A szellem már most, amikor a dolgokat megismeri, ezeket a benne lévő eszméket ismeri meg s éppen ezáltal külömbözik a lélektől, amely a rajta kívül való tárgyakat ismeri meg ítélet és következtetés által. A lélek gondolkozásának tárgyai külső tárgyak, a szellem gondolkozásának tárgyai belső tárgyak azaz az eszmék.

Itt az eszmékről szóló tannál ajánlatos egy kissé hosszabban elidőznünk, mert e tan igen fontos Plotinos egész bölcselete, de különösen ismerettana szempontjából, - Egy nézet szerint – úgy mond Plotinos – az ismeret az eszméknek a szellemmel való egybekötéséből származik. Ámde felmerül az a kérdés, hogy mit kell ezen „egybekötésen” értenünk? Az előbb említett nézet szerint az ismeretek, amellyel a szellem az eszmékről bír, voltaképpen a valóságnak lenyomatai, - typoi. Itt azonban ismét új kérdés merül fel: mik ezek a lenyomatok és miféle formával bírnak? Mivel a róluk való ismeret a külső dolgokra vonatkozik, nem olyanok-é ezek is, mint az érzékletek? És továbbá, ha ezek a benyomások a külső dolgokra vonatkoznak, akkor mi lesz a széppel, a jóval, az igazzal? Hogyan ismerhetné meg ezeket a szellem, ha ezek egytől-egyig mások, mint ő? Hol venné a szellem az alapot ezeknek megkülömböztetésére, ha ezen alap nincs magában a szellemben? De a kérdések árja itt még nem ér véget. Az eszmék, ideák u.i. vagy nem érzékelhetők s így szűkölködnek életben és szellemben, vagy pedig szellem-szerűek. Ha az utóbbi eset az igazi, akkor az eszmék egybeesnek a szellemmel s ekkor azt kell megvizsgálnunk, hogy minő viszony áll fenn a szellem, a gondolat és az igazság között.

E kérdések felvetése kapcsán jut Plotinos arra az eredményre, hogy az eszmék hát nem lehetnek sem ítéletek, sem alapelvek, sem logikai felvételek. Mert, ha ezek volnának, akkor állíthatnók őket más dolgokról is és ők maguk nem lennének létezők. Ha pedig valamiféle egyszerű dolgok lennének, akkor elkülönzött valami lenne az igaz is, a szép is, a jó is s ebből az következnék, hogy a szellem maga nem lenne egy, hanem szét lenne tépve egy sereg egyes dologra s ha ez az eset állana fenn, akkor azt kel ismét kérdeznünk, hogy a szellemnek ezek az elkülönzött részei és elemei hol vannak s miként fogná egybe őket a szellem, miként maradhatna bennük a szellem s milyen lenne akkor a szellem egyáltalán? Olyan lenne-é, mint az aranyból készült és berakott képek, amelyeket a fesztő készít? És végül a legnagyobb nehézség. Ha az ideák a szellemen kívül lennének, akkor róluk a szellem igazi ismerettel nem bírhatna és csalódnia kellene moindabban, amit szemlél. Mert ily módon igazi valóság a szellemen kívül lenne s a szellem szemlélné azt anélkül, hogy bírná őket, t.i. az igazi valóságot alkotó ideákat, és csak képeiket tudná megragadni, de nem őket magukat s tehát nem az igazi valóságot. Mi következne ebből? Az következne ebből, hogy a szellem soha sem tudna az igazság birtokába jutni, mert mindíg csak a valóság képe állana rendelkezésére. A szellem nem juthatna soha az igazság birtokába és csalódna, hogyha ebben a hitben élne. Ha tehát az ideák és az igazság a szellemen kívül lennének, akkor a szellem nem lehetne az igazság, a szellem nem lehetne igaz, a szellem nem lehetne szellem s az igazság sem lehetne igazság sehogyan sem.

Ha a szellemet megfosztjuk az igazság birtokától, azt állítva, hogy az ideák a szellemen kívül vannak, akkor megfosztjuk őt az ideáktól, az ideák ismeretétől, de megfosztjuk az ideákat is a létezéstől és magát a szellemet is a maga lététől. Ha azonban azt állítjuk, hogy az eszmék magában a szellemben vannak, akkor a szellem is az igazi ismeret birtokában van s bizonyosságával bírna a valóságnak azaz az igazság is birtokává lenne. Ez pedig azt jelenti, hogy a szellem székhelye a valónak, él és gondolkozik, s ezáltal lenne értékes és fenséges a maga erejében és hatalmában. Így állván a dolog, a szellemnek nincs szüksége arra, hogy léte bizonyíttassék, vagy hogy létezésében higyjünk. Mert a szellem tudja, hogy ő maga az igazi valóság. Ezt az igazságot senki megcáfolni nem tudja, mert nem egyéb az, mint a szellemnek egyezése önmagával. Ez az egybeesés maga az igazság s az igazságnál magánál igazabb nincs semmi. A szellem maga lévén az igazság, senki bizonyítására nem szorul.

Ha a szellem és az eszmék, valamint az igazság viszonyával tisztába jöttünk, keresnünk kell, hogy vajjon Plotinos nem igyekezett-é a szellem lényegéhez még közelebb férközni? Feleletünk igenlő. Plotinos, különösen Anaxagoras tanait tartva szem előtt, igyekezik a szellem lényegét minél világosabbá tenni