A kynikusok és kyreneikusok: Antisthenes és Aristippos

Sokrates tevékenységének egyik legfontosabb problémája az volt: miben áll az ember boldogsága? Ez a kérdés képezi alapproblémáját úgy a kynikusok, mint a kyreneikusok bölcseletének. Egyik iskola sem kételkedett abban, - amiként nem kételkedett mesterük Sokrates sem -, hogy ha ismerjük ezt a boldogságot azaz tudjuk, hogy miben áll az, meg is tudjuk szerezni azt.

A kynikus iskola megalapítója kétségtelenül Antisthenes vala, jóllehet tanainak végső következményeit csak később Diogenes vonta le. Athénben született, de nem volt teljes jogú polgára, mivel anyja thrák rabszolganő volt. Kezdetben Gorgias tanítványa, később azonban testestől-lelkestől Sokrates felfogásához csatlakozott és az ő szellemében tanította a bölcseletet a „Kynosarges”-ben s talán ezért nevezték őt és követőit kynikusok-nak. Diogenes Laertius feljegyzéseiből azt is tudjuk, hogy Antisthenes nagyszámú, de reánk nem maradt munkájában szellemes és kitűnő stílusával sok hívet szerzett mesterének. Nagy

szeretettel használta fel allegórikus és tipizáló előadására a mitológia alakjait, amiben bizonyosan a sophisták szolgáltak neki mintául. Nem csak tartalomban tehát, hanem formában is a Sokrátika a sophistikával elegyült tanításában és bölcseletében.

Antisthenes működésének súlypontja a dialektikára és az etikára esik. Főcélja volt Sokrates tanát a görög ifjúság körében szétterjeszteni és erősen meg volt győződve arról, hogy Sokrates tanának hivatott terjesztője és magyarázója. De éppen oly szilárd meggyőződése volt az is, hogy az erény tanítható. Ebben a tekintetben annak a mind növekedő görög szellemi áramlatnak volt tehetséges képviselője, amely erős hittel vallotta a nevelés lehetőségét és bízott abban, hogy nevelés által az ifjak lelkét az óhajtott irányban lehet fejleszteni és alakítani. Antisthenes felfogása szerint azonban ez a nevelés nem történhetett tisztán intellektuális úton; a dialektika útján semmi szín alatt sem; Platon tehát tévedésben van, amikor dialektikai úton akar új életet teremteni. Nevelni csak az akaraterő útján és annak edzése által lehet. Allegorikus és szimbólikus iratai ennek a célnak állottak szolgálatában.

Sokrates tanában különösen a személyiség autonómiájának gondolata ragadta meg és Sokrates-re is úgy tekintett, mint ennek az autonómiának, öntörvényűségnek kialakítójára. Az autonómiára, amellyel a test és a lélek szabadsága jár, szert tenni csak úgy lehet, hogyha az ember ösztönei fölé kerekedik s azokat uralma alá hajtja. Ebből következik az erény tökéletes autarchiája: nincs annak szüksége semmiféle külső, érzéki jóra, hogy értékes legyen. Értékes önmagában. Xenophon Symposion-jában – melynek hitelességét e részben nincs miért kétségbe vonnunk – Antisthenes teljesen a vágytalanság ideálja mellett tör lándzsát:

minden értéktelen, ami vágyat kelt és a vágyak uralma alá hajt.

Az intellektuális nevelés ellen tiltakozott ugyan Antisthenes, de ez nem jelenti, hogy etikájából minden intellektuális elemet törölni akart volna. Maga is hírdette, hogy a belátás az alaperény, mert éppen az teszi nekünk lehetővé az élvek és vágyak értéktelenségének megismerését és a meggyőződést arról, hogy a vágytalan és szenvtelen élet a boldog és erkölcsös élet. Az akarat és kedély független csak akkor lehet, hogyha a belátás szavára hallgat. Nem tagadja, hogy a belátásból élv fakad s tehát ő sem zárja ki az élvezetet az etika köréből, de hozzá teszi, hogy ez az erényből való élvezet, amelyet az jellemez, hogy megbánás nem következik utána.

Az állammal és a közéletben való részvétellel szemben Antisthenes a legteljesebb negatio álláspontjára helyezkedett. Aki boldog és erkölcsös életet akar élni, az vonuljon félre minden közélettől, sőt a kultúrától is, mert igazában éppen ez a kultúra teszi rosszá az embert. Aki igazán szabad és autonom akar lenni, annak számára nincs értéke sem a hírnek és dicsőségnek, sem a gazdagságnak sem a pompás életnek. De sőt igazi szabadság ott van – üti ki fejét Antisthenes-ből a volt sophista – ahol a törvény - nomos – korlátai is ledőltek. Ha szabadnak kell lennünk az állam s a törvények kötelékeitől, akkor természetesen szabad az ember az állam által tanított és követelt vallás-tól is. Antisthenes azt tanította, hogy nincs sok isten, hanem csak egy s éppen ezért legélesebben foglalt minden antropomorphismus ellen, amint ezt Római Kelemen és Theodoretos feljegyezték. Homeros, Hesiodos és a többi görög költő alkotását antropomorphismusukért nem ítéli el, de arra igyekezik, hogy azokat allegórikusan etikai, antropológiai és más igazságok kifejezéséül takintse. Így pld. az ő magyarázatában Kallypso csábításai azt az ismeretet foglalják magukban, hogy a szeretők sokat hazudnak és lehetetlen dolgokat ígérnek, amit megtartani nem tudnak.

Ha áttekintünk Antisthenes tanán, amely túlnyomóan etikai, azt találjuk, hogy benne Sokrates tanából az autonómia és az erény önelég-volta gondolatán kívül csak a belátás hangsúlyozása maradt meg; egyébként a tan részleteiben a sophistika hatása alatt áll, amikor éppen az állami élet gondolatát, a törvény érvényének tényét veti el s az egyént a maga önelég-voltának bástyái közé száműzve éppen azt akarja megsemmisíteni, aminek Sokrates az újjászületésére törekedett: az államot és közéletet.

A kynikus iskola másik kiemelkedő alakja, akit a hagyomány a kynikus élet megszemélyesítőjének tekint a synopéi Diogenes; szülővárosából hamispénz verésének gyanúja miatt menekülni volt kénytelen Athénbe, ahol nyomorúságos életet folytatott. Itt Antisthenes-hez csatlakozott és élete módjával, szokásaival, Antisthenes által ajánlott vágytalanság és érdektelenség gondolatának kihegyezése és a gyakorlatban való érvényesítése által mindenütt feltűnést és a jobbakban visszatetszést szült. A hagyomány egy része úgy festi őt, hogy kynikus volt ugyan, de az élvezetet sem vetette meg, s azt valóban „kynikus” módon gyakorolta. De nem szabad elhinnünk, hogy a hagyománynak merőben igaza van. Diogenes-ről jól tudjuk, hogy tanítói tevékenységet fejtett ki és tudjuk azt is, hogy tanítványai ragaszkodtak hozzá, sőt bölcseletét iratokban is iparkodtak tovább terjeszteni, ami mind arról tanuskodik, hogy a hagyományok frivol, kynikus Diogenes-e mellett valóban létezett egy komoly, etikus és nevelői hatásokban gazdag Diogenes.

Általában véve Diogenes-ről azt mondhatjuk, hogy Antisthenes tanait dolgozta ki részletesen anélkül, hogy az állásponton vagy az elveken valamit is változtatott volna. Ami a praktikus életfolytatást illeti mindenekelőtt azt vallotta, hogy házasságra szükség nincs s a nemi közösség tartson megegyezés és alkalom szerint.

Szükség van erre nem a társadalom reformja szempontjából, hanem azért, hogy az egyén szabadságának korlátai ez által is enyhüljenek. Ebből következik, hogy követelte az asszony- és gyermek-közösséget. Az állam törvényeitől is szabadulni akart s ezért magát világpolgárnak jelentette ki s ez által megtörte az utat a stoikus tanítás számára, amelynek ideálja szintén a világpolgárság. - Aki azonban mindezeket a kívánalmakat megvalósítani akarja, annak szüksége van a test és az akarat gyakorlására és askésisére. De nem a test erőit kell megöldökölni az askésis által s nem is az érzékiséget kiölni, hanem éppen ellenkezőleg, a testet kell úgy megerősíteni, hogy képesek legyünk a megszerzett szabadság segítségével felülemelkedni a közönséges emberek köznapi szokásain és meg tudjuk vetni a kultúra minden követelményét. E ponton meg kell emlékeznünk az ú.n. kynikus szemérmetlenségről is, amelynek képviselője Diogenes vala első sorban. Alapelve – úgy látszik – ez volt: amit egyáltalában tenni szabad, azt meg szabad nyilvánosan, a köz szeme láttára is. Ebből azután olyan magatartás fakadt, mely természetesen botránkoztatta meg azokat, akik a törvény érvényességét bármily csekély mértékben is elfogadták. Diogenes ezen „szemérmetlen”

magatartásának magyarázata külömben szintén mindenféle törvény érvényességének megtagadásában keresendő.

A hagyomány sok olyan vonást kevert össze és egyesített Diogenes reánk hagyományozott képében, amely vonások más kynikusok vagy általában a kynikusok jellemrajzába tartoztak. Ebből következett, hogy őt tartották az igazi kynikusnak s mi viszont ennek köszönhetjük, hogy a reánk hagyományozott képe sok jellemző vonását őrizte meg a kynikus iskolának. Itt első sorban arra kell reá mutatnunk, hogy a kynikus tanításban teljes mértékben érvényesült az a külömbségtétel, amellyel a sophistika tanításában találkoztunk.

Amit a törvény és a szokás a maga értékjelzésével látott el és mint követelményt állított fel, azt mind újból reflexió tárgyává kell tenni és megvizsgálni, hogy vajjon mit szól ehhez a természet szava. Ebből persze az következett, hogy a törvény és szokás értékjelzései minden esetben hamisnak bizonyultak és a természettől éppen azoknak ellenkezője mutatkozott helyesnek. Az így ellenkezőjére értékelt értékek közé tartoztak az előkelő születés, állás, gazdagság, kényelem, pompa, a hagyományos istenhit és theológia, a közönséges és elterjedt ismeret, retorikai ügyesség, de ide tartozott a sport és a testgyakorlásban való virtuozitás. Ha a természet szolgál mintául az értékelésben, akkor a civilizált görög néppel szemben az állatokhoz és a barbár népekhez kell fordulnunk, mert azok mondják meg, hogy mit és hogyan kell cselekednünk. De meg kell vallanunk, hogy minderre nagy erőfeszítések nélkül hiában is törekedünk: a kynikus eszmény Herkules volt a maga nagy erőfeszítéseket követelő 6 munkájával, a ponos-sal, amely az egész kynikus askésis középpontjában állott.

Erre a magatartásra valóban illett az a kifejezés, amelyet a görög feljegyzések hagytak reánk: parakharattein to nomisma, - az érméket átönteni, - ma így mondanók: az értékeket ellenkezőjére értékelni. Hogy ez a magatartás úgy a tudomány, mint az erkölcsi-gyakorlati élet terén értékek rombolására és vészes dogmatizmusra vezet, azt mindenki első pillanatra látja, aki az értékelés természetével tisztában van.

A kyreneikus iskola, élén Aristipos-szal szintén a sophistika és Sokrates tanán épül fel s éppen az ellenkező úton halad, mint a kynikusok és Antisthenes. Az értékelés középpontjába Aristippos és követői az élvezetet állítják, s ebben a sophisták követői; de ennek az élvezetnek megszerzésére a belátást nélkülözhetetlennek tartják, ennyiben a Sokrates követői. Ők is megvetik a külömböző tudományokkal, első sorban a természettudományokkal és a matematikával való foglalkozást, mert hiszen egyiknek sem tárgya sem a jó, sem a rossz. A kynikusoktól abban külömböznek, hogy sem nevelni sem az embereket vezetni és kormányozni nem akarják. Nem az a fő, hogy testünket askésis által neveljük sem az, hogy erőfeszítő munka szolgálatába álljunk; fő az élvezetes, könnyű, kellemes élet.

Aristippos a dúsgazdag és élvezetekben fürdő Kyréné városában született, ami nagyban hozzá járult ahhoz, hogy ő maga is ennek a könnyű és kellemes életnek legyen bölcselője és hírdetője. A sophista míveltség előtte is ismeretes és tudjuk, hogy Sokrates tanítványa volt. Az egész iskola neki köszöni keletkezését.

Merész és leplezetlen hedonizmusa ellen keményen harcol Sokrates minden tanítványa: Platon, Antisthenes, Xenophon egyaránt. Hosszasan tartózkodott Syrakusa-ban a két Dionysos udvarában, ahol Platon is többször megfordult. Életéről sokat nem tudunk. Mint vándortanító működött s tanításáért pénzt fogadott el. Életének adatai így állíthatók össze: született 435 körül, 416 óta Athénéban tartozkodott, 399-ben Aeginában, 389-388-ban nal együtt az öregebb Dionysos udvarában, 361-399-ben ugyancsak

Platon-nal a fiatal Dionysos-nál, és végre 356 után ismét Athénéban. Bizonyosan több filozófiai iratnak szerzője, amelyeknek azonban csak töredékei maradtak reánk.

Aristippos is természetesnek tartja, hogy az emberi élet célja a boldogság. A boldogság tartalma pedig nem más, mint az élvezet, - hédoné -, amely nem valami tartós állapota a léleknek, hanem tisztán a pillanattól függ; annak köszönheti keletkezését és pusztulását. – Diogenes Laertius feljegyzése szerint (2.87 s köv.) a fájdalomtól és a szenvedéstől való megszabadulást Aristippos még nem tartotta élvezetnek, mint később Epikuros, akinél az aponia-nak nagy szerep jutott az emberi cselekvések terén és értékelésében. Aristippos ezzel szemben azon az állásponton volt, hogy értékkel csak az egyes élvezetek bírnak – hédoné katameros -; az élvezet u.i. mozgás, a mozgás pedig ismét a pillanattal tűnik ismét tova. Aki tehát a főjóra tőr, azaz boldog akar lenni, úgy kell cselekednie, hogy cselekvésének célja az egyes, a pillanatig tartó élvezet legyen, mert az ilyen elérhető és megvalósítható emberi cselekvés által, minden hosszabb fontolgatás és belátás nélkül. A boldogságra törekvő ember nem nézi azt, hogy mit fog neki hozni a jövő és mit vitt el tőle a múlt és nem is várakozik az idő múlására, hogy élvezetre tegyen szert, hanem megragadja a pillanatot és ebben a pillanatban keresi azt, ami neki élvezetet okoz. Bizonyos csak az, ami most és itt előttem áll; a bölcs ember többre nem is vágyik. Ezért mondja Aristippos, hogy legnagyobb a jelenvaló élvezet, - hédoné parousa.

Az élvnek feltétlenségét Aristippos mindenek előtt a tapasztalattal akarja bizonyítani. A tapasztalat u.i. azt mutatja, hogy nemcsak az emberek, hanem a gyermekek is teljes ösztöniséggel törekednek az élvezet után és kerülik azt, ami fájdalmat okoz. Az élv keresése és a fájdalom kerülése tehát már az állati természettel adva van és ezért egyetemes értékkel is bír mindarra nézve, ami az állati életben részes. Ez a feltétlen értékű és természet által adott élvezet a maga lényege szerint nem egyéb, mint mozgás, - kinésis – és pedig enyhe, szelid mozgás, amellyel merőben ellenkezik az élvnek ellentéte a heves és kitörő fájdalom.

Mindebből természetesen következik, hogy az élv testi állapot. A testi élvezetek mellett vannak ugyan – ezt nem tagadja Aristippos – szellemi élvezetek is, de a testi élvezet értékesebb, mint a szellemi. Ha egyáltalán külömbséget lehet tenni élv és élv között érték dolgában. De van közöttük külömbség erőfok intenzitás tekintetében. Legelől áll e tekintetben a testi élvezet, mert benne érvényesül legteljesebben és legerőteljesebben magának az élvnek lényege, a mozgás.

A természet által lévén adva az élvezet és első sorban éppen a testi élvezet, természettől fogva más jó nincs is, csak az élvezet. Minden mást, amit az emberek jónak szoktak mondani: szépség, okosság stb., csak az emberi törvények hoztak létre s csak eszközi értékkel bír, mert az okos ember, ha bölcsen tud élni velük, általa megszerzi magának azt, ami e földön egyedül jó t.i. az élvezet. Ilyen eszközi értelemben véve pedig minden jó, ami alkalmas arra, hogy segítségével az élvezet s tehát a boldogság birtokába jussunk. Az erény is csak annyiban nevezhető jónak, amennyiben az élvezet elérését lehetővé teszi; önmagában teljesen semmit érő és haszontalan akár csak a gazdagság, amelynek értéket szintén az általa megszerezhető élvezet ad.

Ha az élvezet a főérték, akkor látni való, hogy Aristippos tanában lassanként a belátás is háttérbe szorul;

többé már nem cél, hanem csak eszköz az élvezetek megválasztására; csak arra jó, de erre mégis csak jó, hogy a bölcset megakadályozza minden olyan cselekedet elkövetésében, amely nem élvezetet, hanem fájdalmat szül, vagy olyan érzéstől, amely az élvezet szelídségét és nyugodtságát megzavarhatná, legyen az akár viharos, megrendítő szenvedély, akár félelmet szülő otromba babona.

Egész tanának ismeretelméleti alapjai röviden a következőkben foglalhatók össze. Egy feljegyzés arra hívja fel figyelmünket, hogy a kynikusok – bizonyosan az Aristippos tana alapján – külömbséget tettek az érzékelés és az érzékelt dolog között. Reánk nézve bizonyossággal csak a bennünk keletkezett érzet ismeretes; maga a dolog közvetlenül meg nem ismerhető. Még azt sem tudjuk megmondani, hogy minden emberre nézve minden érzet ugyanazt jelenti-é s így megegyeznek-é mindenkinél. Ez a túlzó szubjektivizmus sophista örökség és kellőképpen megmagyarázza a kynikusok erkölcsi állásfoglalását.

A kynikusok iskolájába tartozó Theodoros Atheos, ki jóval később élt, mint Aristippos, s aki mint mellékneve – atheos – mutatja, tagadta isten létezését, a mozgásban létesülő és pillanatokban jelentkező élv helyére az örömöt azaz a tartós és derűs állapotot tette. Ez már kétség kívül a rideg hedonizmus álláspontjának legyőzését jelenti, mert a tartós állapotban már nem csak testi elemek vesznek részt, hanem bele szövődnek múlhatatlanul fontos és értékes szellemi vonások.

Még tovább finomodik az álláspont az Annikeris tanításában, aki Aristippos után élő negyedik generációnak volt tagja és azt tanította, hogy első sorban nem a testi, hanem azok a szellemi élvezetek képezik a

cselekvés célját, amelyek embertársainkkal való érintkezésből fakadnak; barátság, hála, szüleink iránt való tisztelet, hazánkhoz való ragaszkodás ilyen szellemi élvezetek. Ezekre még akkor is törekednünk kell, hogy ha ez esetleg áldozatokat követelne.

Az iskola alapítójával és követőivel ellentétben az iskola egy másik tagja, Hegesias az élvezetekkel szemben a cselekvés céljául a fájdalmaktól és nyomorúságoktól mentes életet tekintette. A boldogságot elérhetetlennek tartotta, mert a test telve nyavalyákkal s a testtel együtt szenved a lélek is, amely ezenkívül a testért való örökös aggodalommal is sújtva van. Természettől fogva – úgy mond – nincs sem élv sem fájdalom; élvet csak azért érzünk, mert nélkülözés és hiányok előzték meg azt; fájdalmat pedig azért, mert utána jóllakottság és kielégültség következik. Éppen ezért az értelmetlen kívánja az életet, amelyben egyformán rossz a sorsa a szegénynek és gazdagnak; az értelmes előtt azonban közönyös az. Aki bölcs, nem a jóra törekedik, hanem elkerülni igyekezik a rosszat s azt tűzi ki célul, hogy életét lehetőleg baj és fájdalom nélkül élje le. Ez a megrögzött pesszimista, hogy ne mondjam, „borúlátó”, elnéző volt az emberek bűnei és hibái iránt, mert hiszen azok szenvedélyeikből fakadtak s ezért nem büntetni, hanem javítani kell őket.

Aristippos és követőinek hedonizmusa ismét életre kap és módosul majd Epikuros tanításában, aki a hedonizmus felfogását ismeretelméleti alapra helyezi és rendszeresen kifejti.