Aristoteles alapfilozófiája: proté philosophié

A gondolkozásnak ez a tevékenysége a dialektika lévén, azt mondhatjuk, hogy a topika Aristoteles dialektikáját adja elő. – A logika műveletei, amint láttuk, s főként a következtetés, apodiktikus bizonyossággal bír. Nem ilyen apodiktikus jellemű azonban az az ismeret, amelyet a dialektika nyújt. Mert amíg a következtetésnél már egyetemes és általános érvényű tételekből lehet és kell kiindulnunk, addig a végső alapok felkutatásánál az érzéki egyesre a tapasztalatban adott tények észrevételére, valamint a közkézen forgó képzetekre vagyunk utalva. Azt kell hát mondanunk, hogy az Aristoteles értelmében vett dialektika a valószínűség fokára emeli azt, amit mi és a köz biztosnak tart s ezért a maga körébe vonja az egyetemest és különöst, a lehetőt és lehetetlent, a múlandót és az örökkévalót, anélkül azonban, hogy a szükségszerű, bizonyos és örökkévaló sajátos területére lépne. Amíg a logika a következtetésben elözményekül általánosan elismert tételeket használ, addig a dialektika, amely szintén a következtetést használja műszerül, az általánosan elfogadott véleményeket tekinti premisszákul.

Ezek a kifogások magát Platon eszme-tanát lényege szerint nem érintik; legfennebb arra mutatnak reá, hogy az eszme-tan több ponton revizíóra és javításra szorul, amint ezt már maga Platon is észrevette gondolkozásának fejlése folyamán; így pld. a „harmadik ember” ellenvetést őmaga tette fel magának Parmenides c. dialógusában, ahol azt veti fel, hogy a „nagyság” (megethos) ideájának kell lennie valami közösnek a „nagy” dolgokban, amelyek a „nagyság” ideájában részt vesznek s ez a közös valami rajtuk – a

„nagyság” és a nagy dolgok eszméje felett való harmadik valami.

Bármint is álljon a dolog, annyi kétségtelen, hogy a Platon ideatanával való elégedetlenség számottevő tényező volt azoknak sorában, amelyek Aristotelest az „első filozófia” azaz a metafizika kidolgozására késztették. Ez a tan magával a léttel foglalkozva, azokat az alapokat és elveket vizsgálja és állapítja meg, amelyek minden létnek kivétel nélkül legfőbb és nélkülözhetetlen alapja s elvei. Négy ilyen alapelv van: a forma vagy lényeg („eidos”, „morphé”), az anyag („hylé”, „hypokeimenon”), az ok („hé arkhé tés kinéseos”) és végül a cél („tó hou heneka”). Ezek az alapelvek örök alapelvek, mert hiszen minden, ami létezik, ezeken alapul. S miután örök elvek ezek, azért a legtöbb igazságot is tartalmazzák, mert hiszen nem csak ideig-óráig igazak s igazságuk alapja nem valami rajtuk kívül fekvő dolog vagy elv, hanem éppen ellenkezőleg: ők az alapjai annak, hogy valami, más valami, valami dolog igaz. Miután pedig ezek az örök elvek a lét és az ismerés végső alapjai, azért az a tudomány, amely ezekkel s tehát magával a léttel és magával az ismerettel foglalkozik, pusztán az ismeret kedvéért, magasabb rendű minden más, egyes tudománynál, amelyeket csak hasznuk ajánl. Ebben a tudományban jártas tehát tudós férfiú vezető és nem vezetett, nem mástól veszi meggyőződését, hanem ő ad másoknak meggyőződést. Ez a tudomány Aristoteles szerint a legmagasabb tudomány is, mert a legmegismerhetőbb tárgyra vonatkozik: azokra az alapelvekre és alapokra, amelyek segítségével és alapján ismerhetünk meg minden mást, és nem megfordítva. Továbbá ez a tudomány a legszabadabb, mert csupán önmagáért míveljük és nem másokért vagy éppen a haszon kedvéért. Megilleti ezt a tudományt a legmagasabb jelző: a legistenibb tudomány az első filozófia, mert isten is az alapokhoz tartozik („arkhé”) s végső elv is, aki maga a tudományt a legnagyobb mértékben bírja. A többi tudományok hát lehetnek szükségesebbek, mint ez, de nem értékesebb egyik sem.

Ha tisztába jöttünk az „első filozófiának” azaz a metafizikának fogalmával és feladatával és tudjuk, hogy valamely tárgy ismeretét akkor bírjuk igazán, hogyha ezt a tárgyat a maga végső alapjaira visszavezetni tudjuk, legelső teendőnk ezeknek az alapoknak vizsgálata. Lehet ez az alap Aristoteles szerint négyféle:

1) a szubsztancia azaz a lényeg és a lényegre visszavezetett fogalom, 2) az anyag vagy szubsztrátum,

3) a lökés, amelyből a mozgás kiindul és

4) ennek az ellenkezője azaz az a pont, amely felé a mozgás halad azaz a cél, illetve a jó, amely felé minden mozgás és történés, létesülés igazodik.

A régi filozófusok minden dolgok alapjául valamely anyagi természetű dolgot vettek fel: Thales a vizet, Anaximenes a levegőt, Herakleitos a tüzet, stb. Az anyagi ok és alap azonban nem elegendő, mert a kérdés, hogy a mozgás honnan indul s ki az indítója? Miért történik a keletkezés és az elmúlás és mi ezeknek az alapja? Nagy lépést jelent ezen a téren az Anaxagoras tana, aki szerint a világ és a benne levő rend ura az ész. De tanának kifejtésében ő sem járt el tudatosan és annak következményeit nem vonta le.

Arra a kérdésre, hogy mi az eredetileg létező s tehát mindennek az ősalapja, csak akkor felelhetünk, hogyha tudjuk: ez az őseredeti az, ami nem másvalaminek határozmánya, hanem önmagában és egyáltalán létezik.

Ezt a létezőt nevezi Aristoteles substantiának. Azzal a meghatározással is találkozunk nála, hogy substantia az, ami a maga létében nem szorul semmi substratumra, hanem amin éppen más valami van és létezik.

Ámde ez a meghatározás sem elég, mert hiszen ennek értelmében maga az anyag is substantiává tétetnék.

Ezért szükségképpen azt kell mondanunk, hogy az egyes dolog a maga lényeg-fogalmával egy és ugyanaz s éppen ezért az egyes dolgok ismerete annyi mint az egyes dolgok lényeg-fogalmának az ismerete. Ez a fogalmi lényeg, azaz az eredeti substantia, nem más, mint a forma. A forma már megvan a szellemben s a művész már ezen forma szerint teremt. Ez a teremtés azonban csak akkor lehetséges, hogyha annak egyik fontos és nélkülözhetetlen eleme: az anyag már megvan. A változás: az anyag és alakja a meghatározott forma. A forma van s nem keletkezik. Adva van tehát két tényező: a forma és az anyag. E két tényező nélkül létező nincs. A kettő között pedig az a viszony áll fenn, hogy az anyagon fellépő mozgás folyamán az anyag merő lehetőség vagy potencialitás („dynamis”) a forma pedig megvalósulás azaz aktualitás („entelekheia”).

Ezeket a finoman kidolgozott fogalmakat jól szemünk előtt kell tartanunk s akkor Aristoteles tanának további megértése akadályokba nem ütközik.

Adva van tehát: az anyag, amely csupa lehetőség azaz potencialitás, és a forma, amely csupa megvalósulás azaz aktualitás. – A lehetőség azaz potencialitás pedig azt jelenti, hogy egy dolog a másik részéről hatást képes elfogadni vagy egy más dologra hatást képes gyakorolni. Megvalósuláson azaz aktualitáson azt érté Aristoteles, hogy valamely dolog más értelemben van jelen, mint ahogyan a jelenlétről potencialitás azaz lehetőség értelmében beszéltünk. Azáltal pedig mozgás áll elé, hogyha a potentialiter létezőből a forma hozzájárulása által aktuális létező lesz. Így pld. egy ember irodalmilag képzett ember lesz egy irodalmilag képzett ember tevékenysége által. Jól meg kell hát jegyeznünk, hogy az aktualitás – az irodalmilag már képzett ember – megelőzi a potencialitást – az irodalmilag még nem képzett embert.

Anyag pld. a „fa”, amely puszta lehetőség arra, hogy az aktuális forma azaz a „ház” hozzájárulása által belőle valóban ház legyen. Látnivaló, hogy a forma itt teljességgel megőrizte azt a szemléletességi vonást, amely benne van a Platon által tanított „idea”-ban s maga a formának görög terminusa „eidos” minden kétségen kívül utal a Platon idea fogalmára. A puszta anyag csak azáltal lesz valósággá, hogyha benne és általa valami cél valósul meg: az amire az aktuálissá, valósággá válás irányul, neveztetik Aristoteles által cél-nak és ami a megvalósulás folyamatácél-nak az eredménye entelekheia-cél-nak. Az entelekheia tehát a létnek beteljesülése. Amikor a cél az anyagban megvalósultan benne van, a lét kiteljesedik.

Ebből a vázlatból nyilvánvaló, hogy Aristoteles az egyes dolgok létét az „eidos”, a forma segítségével akarta magyarázni és megérteni. De ez csak akkor lehetséges, hogyha mi az eidos azaz a forma által azt fogjuk fel a dolgokon, ami azokban a lényeges mozzanat, magát a lényeget. Az eidos-nak azaz a formának éppen úgy benne kell lennie a dologban, miként benne van maga a lényeg. Ez az eidos továbbá nem lehet más, mint a mozgásnak a dolgokban megvalósított célja s tehát a mozgás célja benne van a dolgokban: innen entelekheia. Az anyag, amikor a lehetőség állapotából a valóság állapotába megy át, mozgást végez s ennek a mozgásnak célja éppen maga az eidos azaz a forma, amely a mozgás folyamán az anyaghoz járul.

A lehetőség állapotában levő anyag tehát csak egyik tényezője a valóságos létnek, amelyet megelőz az anyaghoz hozzájáruló forma aktualitása. Minden aktualitást tehát egy másik aktualitás előz meg, amíg el nem jutunk a legelső, ősaktualitáshoz, amely maga minden más aktualitás feltétele, de ő maga nem függ semmitől. Ebből következik, hogy minden anyag a forma felé tör és minden forma keresi az anyagot, hogy ezáltal előálljon az entelekheia állapota.

Mindezekből mármost az is tisztán látható, hogy a lét és a nem-lét között ott áll a létesülés, mint mozgás, amely létesülésnek végső célja a lét s egyúttal eredménye is. Ha magát ezt a létesülést, mint folyamatot tekintjük, akkor az eidos azaz a forma nem egyéb, mint erőtevékenység – „energeia” – amelyet nevezhetünk annak az aktusnak, amely segítségével az anyag valóság azaz entelekheia lesz. Az energeia tevékenysége által elért állapot az entelekheia. Azaz: az eidos, mint létesítő tevékenység: energeia, mint állapot:

entelekheia. Az energeia is nyilvánvalóan mozgás, de olyan mozgás, amely meghatározott cél felé irányul, éspedig olyan cél felé, amely önmagában az energeia-ban benne foglaltatik. Az energeia a benne adott célt valósítja meg az anyagban, amely ezéltal az entelekheia állapotába jut. Az energeia úgy logikailag, mint természetnél fogva előbb való, mint a puszta lehetőség azaz a „dynamis”. Logikailag előbb való, mert már az első dynamis feltételezi az energeia-t, amely által valósággá les. És természetnél fogva azaz időileg is: az erőtevékenység azaz energeia megelőzi azt a mozgást, amely a lehetőséget azaz a dynamis-t a valóságra vezeti.

Ha az elmondottakra visszatekintünk, megállapíthatjuk, hogy ahol változás van, ott van szubsztrátum, amely változik, van ok, amely által a szubsztrátum változik, és van cél, amely felé a változás tör. Az ok az első mozgató, a szubsztrátum az anyag és a cél a forma.

Az első mozgató fogalma vezet át Aristoteles metafizikájának arra a részére, amely az eddigi ontológiával szemben, amely a létet vizsgálta, theológiának nevezhető azaz az istenről szóló tanra. Ha a lehetőségképpen jelentkező anyagot közelebbről tekintjük, látnunk kell, hogy minden anyaghoz már hozzátapad a formának bizonyos tényezője aként, hogy az ú.n. ősanyag, amely minden határozottság nélkül szűkölködik nem egyéb, mint szükségszerű előfeltétel. Az ősanyagtól felfelé haladva az anyag sorozatán mind nagyobb mértékben találjuk meg az anyagon a formát, és megfordítva, minél inkább haladunk a formák fokozatában lefelé, annál több anyag tapad a formákhoz. Az anyagtól a formához a mozgás vezet át s a mozgás által lesz a lehetőségből valóság. Minden mozgó valami, még az is, ami önmagától mozog, feltételez magától a mozgástól külömböző mozgatót. Feltételez egy mozgatót, amely az egész mozgás elé

meghatározott célt tűz ki és a mozgatottat, amely lehetőség szerint létező. Ámde a mozgató maga külömbözïk úgy a mozgatottól, mint a mozgástól és önmagában véve sem a mozgató sem a mozgatott még nem maga a mozgás. De nem tulajdonítható a mozgás az anyagnak sem, amely csak lehetőség szerint, potentialiter létezik. Mégpedig azért nem, mert a lehetőség aktualitássá csak egy másik megelőző aktualitás által lehet, amint ezt már előbb kimutattuk. Minden valósággá lett tárgy feltételez egy aktualitást azaz egy mozgató okot, amelynek az a feladata, hogy a nyugalmas és rest anyagot mozgásba hozza. Éppen ez a helyzet a világegyetemre nézve is: egy első tevékeny mozgatóra van szükség itt is, amely a világban levő csak potenciális anyagot valóságos, aktuális anyaggá azaz létté tegye. Így azután eljutottunk a létesítő tényezőknek egy sorozatához: első tényező a mozgó, de nem mozgató azaz az anyag, második a mozgó és mozgató azaz a természet, és harmadik tényező a nem mozgó, de mozgató azaz az isten. Minden mozgást erre a nem mozgó, de mozgató tényezőre, az istenre (theos) kell visszavezetnünk és úgy kell azt képzelnünk, mint örökkévaló tiszta energiát.

Az isten a legvégső létesítő elv, amely éppen, mert a legvégső elv, más nem lehet, mint örök és tiszta tevékenység. Természetes, hogy az ilyen elv anyagtalan is, mert hiszen örök s ami örök, az csak tiszta tevékenység lehet. Ez a merőben tiszta lét, amely csupa aktualitás, maga nem mozog, de ő maga mozgat mindent. Ez a lét szükségszerű lét is, s mert szükségszerű, eszes is. Ha eszes, akkor lényege a gondolkozás s e gondolkozásnak önmagában vett tárgya az, ami a legértékesebb: a tiszta gondolkozás.

Tárgya a tiszta tárgy. Azaz: a legfőbb lét gondolkozásának tárgya a gondolkozás. Itt a gondolkozás és annak tárgya ugyanaz. Ez a tiszta szemlélés, amely a lét legmagasabb és legboldogabb foka. De megilleti a legfőbb létet az élet is; a gondolkozó lét, szellem aktualitása élet éspedig örök élet. Ezekből pedig következik: az ész, illetve a szellem önmagát gondolja, gondolkozása a gondolkozás gondolása.

El lehet és el is kell azonban istent helyezni a formák sorozatában is. Platon az ideák sorozatának ormára helyezte a jót és az istennel azonosította. Aristotelesnél is a formák sorozatának ormán pillantjuk meg az istent, mint a legfőbb létet. Előbb láttuk, hogy a tiszta, forma nélkül való anyag, amely nem érzékelhető, meg nem ismerhető s természetesen nem is valóság. Ez az „első anyag” azonban mégis feltétele minden anyagnak és minden dolognak, s olyan lehetőség, amely soha sem realizálható, mert mihelyt valamely tulajdonsággal ruházzuk fel, azonnal már némi formát nyer, miáltal elvész „tisztasága”. Éppen ellenkezőleg áll isten fogalmával, amelyet a formák legelején pillantottunk meg. Amíg az „első anyag” soha sem realizálható, addig az „első forma” azaz az isten, akiben nincs semmi anyag, mindig létezett és örökké fog létezni, és úgy aránylik a világhoz, mint a hadvezér a hadsereghez. Az így értett isten a szellemi jellegű formáknak foglalata, aki aként mozgatja a dolgokat, hogy azok, mint anyaggal áthatott dolgok sóvárognak –

„hormé” – a tiszta forma után, igyekeznek az anyagtól, amely tökéletlenséget jelent, a forma és eidos után:

isten minden ismeret és minden akarat célja és tárgya.