Lao-tse és a taoizmus: Lieh-dsi és Yang-dsu

Lao-tse kétségkívül a kínai gondolkozás legnagyszerűbb alakja és a filozófia egyetemes történetében is előkelő helyet foglal el. Kong-tse kortársa volt és bizonyára volt is vele találkozása, de az erre vonatkozó értesítések kevéssé megbízhatók. Élete teljesen a legendák ködében vész el s csak annyi bizonyos róla, hogy a Kr.e. VI-ik században élt és virágzott. Egyetlen munkája maradt reánk: a Tao-te-king, „A szellem és az életről való könyv”. Lehet, hogy sok későbbi toldás is van benne, de a mű derekas része kétségtelenül Lao-tse műve.

Lao-tse s általában a taoisták szemében a hagyománynak semmiféle értéke nem volt s nem nagy becsben állott előttük Kong-tse tanítása sem. Amíg Kong-tse a kínai polgár szívósságával ragaszkodik a gyakorlati élet problémáihoz, addig Lao-tse magasabb röptű szelleme szívesen időzik a metafizika és a spekuláció felsőbb világában. Mind a ketten elismerik ugyan a tao végtelen hatalmát, de amíg Kong-tse a gyakorlati életfolytatásra vetve minden súlyt, kerüli a metafizikai fejtegetéseket, addig Lao-tse elfordulva ettől az érzéki-anyagi világtól a taoval való egyesülés segítségével a magasabb, szellemi világban érzi jól magát. Kong-tse gondolkozásában a tao egészen háttérbe szorul, míg Lao-tse a tao-val való egyesülésben leli gyönyörűségét. Lao-tse mélyen meg van győződve arról, hogy a mennyei, örök boldogságra az tesz szert, aki ettől a világtól elvonul és a tao világában találja meg az igazi életet.

Mindebből az következik, hogy Lao-tse tana szerint az egyetlen értékes, ami az emberi életnek és cselekedeteknek is értéket kölcsönöz, a tao világelvnek világos ismerete. A tao azonban logikai reflexió segítségével meg nem ismerhető; az Én tökéletes kioltása után következő intuitio útja vezet itt célhoz. Sem érzékelés, sem másfajta érzéki tapasztalás útján ehhez az ismerethez el nem érhetünk, mert a tao maga az ész, amelyet kieszelni, ésszel megragadni nem lehet. A tao szó, többek között, jelenti azt a szellemet is, amely az ember legbensejében lakik s tehát kívülről meg nem közelíthető. Amint a Tao-te-king legelső lapján olvassuk¹:

1 Én csekély változtatással az Ágner Lajos fordítását idézem, amely 1943-ban jelent meg Budapesten.

„A Tao, melyet szavakkal kifejezhetünk, nem az örök Tao.

A név, amelyet kimondani lehet Nem az örök név.

A meg nem nevezhető Tao az ég és föld ősoka.

A megnevezhető Taon innen van a teremtmények születése.

Ez a Tao valójában lény nélkül való és mégis hatásában kifogyhatatlan, mélységéből bukkan fel minden, ami van,

Egyszerű nem hívalkodó, láthatatlan

örökkévaló némaság, Nem tudom, kitől lett Előbb volt, mint az Úr.

A Tao kapuja mindannak, ami szellem; valóban a titkok titka.”

Bármilyen különösen hangozzék is, a tao elsősorban formális elv ugyan, de egyszersmind ő az ősanyag is, amelyből fejlődik és ered az egész látható és érzékelhető világ. Nincs nélküle sem valóság, sem értelem, nincs nélküle semmi ezen a világon. A Tao a világegyetem ősjelentése és minden aktivitás elve, meg nem nevezhető, ki nem fejezhető, meg nem érthető. Látni való, hogy a Tao, mint ősanyag, amelyből van az egész világegyetem, potentiálitás, lehetőség, amelyből azután kialakul minden, minek alakja van: van a Tao-nak alakja, de ez az alak alaktalan, és van formája, de ez a forma formátlan. Azt kell mondanunk, hogy Lao-tse szerint a Tao külömböző állapotokon megy át: először volt, még a világ teremtése előtt az ősállapot, amelyben a Tao még a maga tisztaságában – mondjuk, a maga lehetőségében – volt s tisztán csak önmagára nézve létezett; ezért nem volt sem megnevezhető sem megismerhető. Ezután következett a világ teremtésének kora, amikor a Tao belépik a jelenségek világába és teremti a jelenségek világát. És végül a világ megtartásának és fejlesztésének kora.

A Tao-te-king-nek a Tao mellett másik alapvető fogalma a „Te” azaz „élet”, „lényeg”, „erő” s majd erkölcsi értelemben: „erény”. Egy kínai kommentátor így határozza meg :”Amit a lények elnyernek, hogy létezzenek, az a Te” -; ezért R. Wilhelm a maga német fordításában mindenütt „Leben” szóval fordítja. – Aki a Tao-nak megérdemlett birtokába jut, aki önkényt s a maga jószántából vele, mint az igazi léttel egyesül, az elnyeri az

„élet”-et, a „Te”-t. Ez a spontán elhatározás azt jelenti, hogy az ember nem halmoz cselekedetet cselekedetre, nem erőszakolja tetteivel a dolgot, hanem átadja magát teljesen a Tao és a Te hatalmának, hadd hasson és munkáljon az. Ez a tökéletes nem-cselekvés a Lao-tse tanának egyik alappillére s azt az eredeti kínai szöveg Wu-wei szóval fejezi ki. A Wu-wei távolról sem jelent tétlenséget és passzívitást, hanem csak azt akarja kifejezésre juttatni, hogy itt nem lehet szó semmiféle célról vagy szándékról, amely mindkettő az emberi cselekedetnek jellemzője. Egy merőben szándéktalan, céltalan, és tudattalan, tervtelen cselekvényről van szó, amely minden akarat közbelépése nélkül folyik le őseredeti folyamatok természetességével. A Tao követelése egészen magának a Tao-nak természetéből folyik. A Tao u.i. maga is mindig cselekvéstelen, de mégis minden tevékenység és cselekedet az ő hatása. Aki magát a Tao-nak adja át egészen és fenntartás nélkül, az részese lesz a Tao-nak, aki azután az egyénben a cselekvésnek szabad menetet ad s ezáltal ér nagy eredményeket. Dsuang-tse még erőteljesebben fejezi ki ezt a gondolatot, mikor azt mondja, hogy a Tao olyan csendben működik, mint amilyen csend nyilatkozik meg a nap és a hold mozgásában, az éj és a nap váltakozásában, az évszakok múlásában, a fellegek jövés-menésében, az eső esésében, a fák növekedésében, állatok, madarak párosodásában. Ezt a tényt fejezi ki Lao-tse, amikor ezt mondja: „A magasabb rendű erény a dolgok folyását a természetre bízza”.

A Tao-te-king egész második része ezzel a magasabb értelemben vett élettel foglalkozik. Ezek a fejtegetések erős külömbséget tesznek a „magasabb” és az „alacsonyabb” élet között. A magas élet nem keresi az életet s tehát van élete – úgy mond Lao-tse. Az alacsonyabb élet arra törekedik, hogy el ne

veszítse életét, tehát nincs élete. A magas élet cselekvés és szándék nélkül való. Az alacsonyabb élet cselekedik és van szándéka; a szeretet cselekedik, de nincs szándéka. Aki ennek a magasabb életnek birtokában van, az „elhívott”, Sheng-Yen. Az elhívott nem akar maga tündökölni s ezért megvilágíttatik; ő maga nem akar semmi sem lenni s ezért felséges lesz; nem dicsekedik s ezért dolgokat hajt végre: nem tolja fel magát s ezért felmagasztaltatik. Ő maga nem harcol s ezért nem is harcol vele senki, mert csak az ellen harcolnak, aki maga harcol. Aki ellenkezőleg cselekedik, az nem jut el soha az elhívottság állapotába s tehát nem is lesz részese az igazi életnek, a „te”-nek.

Ámde már most az a kérdés merül fel, hogy milyen is az az élet, amelyet Lao-tse a legmagasabb életnek nevez és a Te szóval jelöl? Erre nézve a Tao-te-king bőséges feleletet ad. Ha a Tao-t keressük és várjuk szándék nélkül, cselekedetek és morális kötelességek teljesítése nélkül a „Te”-t, akkor nem lesz szükség sem szabályokra sem törvényekre és nem kell várnunk a parancsot, mert a Tao ebben az állapotban nemz, táplál, szaporít, képez, növel, véd s végül kiteljesedik a valódi élet minden morális kiállás nélkül. A magas életet élő bölcs ember „megismerheti a világot anélkül, hogy a házból ki kellene mennie és az ég Tao-ját úgy is látja, ha nem néz ki az ablakon. Minél messzebb megy hát valaki a világi ismeretekben, annál kevésbé van igaz ismerete. Azaz: a nem-cselekvő bölcs a Tao birtokába jutván, a boldog élet részese lesz. A bölcs továbbá teljes visszavonultságban él, de szívébe zár mindenkit, a nép feltekint reá és tiszteli, mert a népet ő gyermekének tartja. Aki életét helyesen éli – úgy mond a Tao-te-king 50. része – annak vándorútján nem kell félnie sem tigristől, sem az orrszarvútól, mert sebezhetetlen lévén, ezek nem árthatnak neki.

Aki ezt a magasabb életet éli, nem is hal meg testi halállal, hanem bejut az örök életbe. Mert aki a Tao fényességét élvezi, az mindig visszatér az eredetbe.

A nem-cselekvés elve érvényre jut a társadalmi és az állami életben is. Az embernek itt is bele kell illeszkednie a természet menetébe s engedelmeskednie kell szándék nélkül a Tao-nak; nem kell rohannia és nem kell törtetnie, nem kell fontolgatnia és terveket kovácsolnia, hanem haladnia kell a legnagyobb nyugalomban s csendben. A fejedelemnek sem tettei által kell hatnia a népre, hanem a tao szolgálatában álló személyisége által. Ha ügyel arra, hogy az állam a természetes rendet megtartsa, akkor az államban rend uralkodik. Mert minél több tilalom és korlátozás van a birodalomban, annál szegényebb lesz a nép.

Minél több a ravaszkodás és mesterkedés az emberekkel való bánásmódban, annál több váratlan és szokatlan dolog történik. Minél több törvényt és rendeletet hírdetnek ki, annál több a tolvaj és a rabló. A bölcs uralkodó ezt mondja: én nem uralkodom s nem parancsolok s a nép mégis jólétben él; szeretem a békét, nem erőszakolom a dolgokat s a nép magától boldogul. Ezért ott, ahol túlbuzgó a kormányzat, a nép élete nem boldog. „Egy nagy birodalmat úgy kell vezetni, mint a kis halakat sütik.”

Nem szereti Lao-tse a nép felvilágosítását sem. A népet egyszerű és természetes viszonyok között kell tartani, – erre tanítanak a régi bölcsek. A tanult népet nehéz vezetni s aki azt hiszi, hogy furfangos módon lehet az országot kormányozni, az tönkreteszi azt. Igazi erényes uralkodó hát az, aki a népe eszményképe tud lenni.

Mindezen elvek alapján Lao-tse megrajzolja egy eszményi állam képét, egy olyan államét, amelyben az emberek a Tao uralma alatt a magas élet birtokosai. A Tao-te-king 80-ik verse azt mondja, hogy ez az állam terjedelemre kicsiny és lakosainak száma is kevés. Van vagy tíz s egynehány hivatalnoka, de ezek hatalmukat igénybe nem veszik. A nép nem fél a haláltól és nem vándorol idegen országokba; van lova, kocsija, de messze mégsem utazik. Van fegyvere, páncélja, de mégsem hadakozik. Életmódja az ősök egyszerű élete szerint igazodik. Étele jó ízű, ruhája egyszerű és csinos, lakása békés, erkölcsei szelidek. A faluk közel vannak egymáshoz úgy, hogy a kutyaugatás és kakaskukorékolás az egyikből áthallatszik a másikba. Az emberek nagy kort élnek anélkül, hogy ide-oda utaztak volna.

Lao-tse itt vázolt elveit követik tanítványai is, akiket a filozófia története taoisták név alatt foglal egybe. Ezek között kétség kívűl legkimagaslóbb személyiség és gondolkozó Lieh-dsi. Életéről nem sokat tudunk, mert teljes visszavonultságban töltötte napjait. Lehet, hogy Lao-tse-vel nem is találkozott, de szelleme teljesen az ő tanának hatása alatt áll. Tanának kiinduló pontja és alapja a Tao fogalma. Nevezi a Tao-t a „völgy szellemének” a „misteriosus Anyának” is. Reánk maradt művében, amelynek címe Igaz könyv a felbuzgó ősalap-ról és amelyben egy másik taoistának Yang-dsu-nak tana is közölve van, minden fejtegetés erre az ősalapra vonatkozik és annak természetét fejti ki. Ez az ősalap maga nemző, de nem nemzetett, a változás oka, de ő maga nem változik, szabad, egyetlen, a végtelen térben ide-oda hullámzik anélkül, hogy valahol határba ütköznék. Belőle ered minden nemzés, változás, forma, szín, ismeret, erő, nyugalom. De ő maga egyik sem. Kezdetben volt az ősváltozás, az az állapot, amelyben az erő még nem nyilatkozik; az őskezdet,

amikor az erő jelentkezik; az őskeletkezés, amikor a forma keletkezik; az ősteremtés, mikor az anyag keletkezik. Az az állapot, amelyben az erő, forma, anyag el nem különültek: a „lét”. De a teremtésnek és a keletkezésnek egyetlen állapotában sem lett láthatóvá az, ami által a nemzés nemzéssé, a hangzás hagzássá, az alakítás alakítássá, a szín színné, az ízlés ízléssé lett. Ezek mind a nem-létezőnek hatásai.

Ebben a nem-létezőben egyesülnek az ellentétek: a fény és a setétség, az élet és a halál, a meleg és hideg stb. Ez az ősalap se nem tud, se nem hat és mégis mindentudó és mindenható.

Az élet maga végtelen körforgás. Ami élet volt, halállá lesz, ami alak volt, alaktalan lesz, minden élő szükségszerű törvények szerint enyészik. Az ember is gyermek- ifjú- és öregkoron át ér el a halálhoz.

Folyton változik hát az ember is: bőre, körme, haja folyton vesz el és folyton újul meg, de változásainkat csak a változás után vesszük észre. Teste sem az ő tulajdona, hanem csak forma, amelyet az Ég és a Föld juttattak neki. Élete is az erők egyensúlya, az Ég és Föld adománya szintén.

Hogyan jutunk el ennek az ősalapnak, a Tao-nak birtokába? – Könyvünk elbeszéli, hogy Lieh-dsi megismerte a Tao-t s azután a „szelek szárnyán utazott haza”. Ez az ismeret pedig abban állott, hogy eltűnt lelkében minden külömbség az Én és a Nem-Én között s nem volt semmi külömbség az öt érzék között sem.

„Követtem a szelet Keletre és Nyugatra, mint a falevél vagy a száraz szalmaszál, és valóban nem tudom, vajjon a szél vitt-é engem vagy én a szelet?” A taot tehát nem lehet keresni sem a szemmel sem a füllel, sem a test sem az ismeret útján. Nincs az távol úgy, hogy tudatos kereséssel meg tudnók találni és nincs közel úgy, hogy tudattalanul hirtelen csak reá bukkanhatnánk. Csak csendben és hallgatagon juthatunk el hozzá. Aki a Tao birtokába jutott, az „elhívott”, aki teljesen a szellemből és a szellemben él s ezért neki a külső világ dolgai nem árthatnak, mert elzárva előle a külső világ minden hatása. Az ilyen férfi uralkodik Egen és Földön, isteneket és szellemeket mozdít meg s kicsi dolog neki leugrani szőrnyű magasból vagy átmenni az égő tűzön.

E tao szellemében alakítja ki Lieh-dsi tanának többi részletét is. A világ – úgy mond – végtelen, nincs benne kezdet sem vég: minden kezdetet felfoghatunk végként és minden véget kezdetként. Nincs határ és nincsenek végtelen egyszerű részek. Mindenütt az oktörvény uralkodik. De vannak jelenségek, amelyeknek törvénye a szükségszerűség és vannak ismét olyanok, amelyeknek törvénye a szabadság. A világ legfőbb törvénye az egyensúly s az erkölcs népek, korok szerint változó. Igazi érték ott van, ahol ez az egyensúly uralkodik, amely erőssé teszi a gyengét és könnyűvé teszi a nehéz feladatot.

A szabadság és a szükségszerűség viszonya élénken foglalkoztatja a Lieh-dsi gondolkozását. Általában véve a teljes determinismus álláspontjára helyezkedik. Mindaz, ami az emberrel történik, nem tőle függ, hanem az Égnek hatása az; az embernek tehát illik nyugodt lélekkel beletörödni sorsába, amelyen változtatni úgy sem tud. Miképpen cselekedünk, az nem tőlünk függ. „Ami úgy van, amint van anélkül, hogy úgy-létének okát ismernők, - az a sors.” Aki magát ennek a sorsnak átadja, arről elmondhatjuk, hogy semmit sem hisz és mindent hisz. A tömeg is, bármily sokformájú, mégis a sors törvénye alatt áll: a földmíves felhasználja az évszakokat, a kereskedő nyereségre tőr, a munkás műfogásokat keres, a hivatalnok él a hatalmával; - így nyilvánul az akarat ereje. De a földművelőnek szárazság vagy eső jut osztályrészéül; a kereskedőnek nyereség vagy veszteség, a hivatalnoknak siker vagy kudarc, - így nyilatkozik meg a sors.

A másik taoistának Yang-dsu-nak életéről semmit sem tudunk. Lehet, hogy Lieh-dsi kortársa volt. Helyesen jegyzi meg R. Wilhelm a könyv fordításához írott Bevezetésében: van személyiségében bizonyos modern vonás, amely abban nyilatkozik meg, hogy a Lieh-dsi tanának alapjára helyezkedve kegyetlen pesszimizmus kifejezője. Ezzel a pesszimizmussal azonban az élet teljes kiélésének akarata párosul. Repül az élet a halál felé s tehát nincs mást mit tennünk, mint hogy igyekezzünk ezt a repülő életet teljesen kiélni. Ne forduljunk el testünk hajlamaitól és ne zárkózzunk el érzékeink kívánságai elől. Nem kívánatos sem a szegénység sem a gazdagság, értékes csak az, ha egézségben és kényelemben élünk. Álláspontja tömören jut kifejezésre ebben a felhívásban: „Hadd, hogy füled hallgassa azt, amit kíván; hadd szemedet, hogy lássa azt, amit kíván; hadd, hogy orrod szagolja azt, amit kíván; hadd, hogy szájad beszélje azt, amit kíván; hadd, hogy tested élvezze azt, amit kíván. A fül pedig a hangokat kívánja, a szem a szépséget és színeket, az orr a jó illatokat, a száj kíván beszélni a jogos és a jogtalan felől, a test kívánja élvezni a pompát és bőséget, az akarat akadálytalan műkődését. Aki ezt meggátolja, zsarnok az”.

Hogy mint lesz aztán a halál? – ezzel a kérdéssel nem is kell törődni.

És mégis, - Yang-dsu azt követeli, hogy ne „külsőnket”, hanem „belsőnket” rendezzük. Ha mindenki rendezi a maga „belse”-jét, az emberek között csend és nyugalom lesz. Aki a maga „belse”-jében rendet teremt, nem

fog rendetlenséget okozni a külső viszonyokban; de az már nem bizonyos, hogy aki rendet teremt a külső viszonyokban, az rendet teremt „belse”-jében is.

Énünk nincs a mi kezünkben: ha egyszer megszülettünk, akkor ez az Én szükségszerűséggel nő és gyarapodik. De éppen ilyen kevéssé áll hatalmunkban a Nem-Én is: ha egyszer birtokoltuk, éppen olyan szükségszerűséggel vész el megint. Tökéletesség tökéletessége az lenne, ha mindenki teljesen egységben tudna élni a Nem-Énnel. Négy dolog van, ami az embert nem hagyja nyugton élni: hosszú élet, dicsőség, rang és állás, birtok. Ezért legmegelégedettebb és legboldogabb a paraszt. És ismét négy dolog van, amit mindenki kívánhat magának: kényelmes lakás, szép ruhák, finom ételek és szép asszonyok. Aki ennél is többet kíván, kielégíthetetlen s a világ háztartásában olyan, mint a féreg.

A világi gyönyörűségek iránt érzékeny bölcselőnk, igazi cinizmussal fordul mindennel szemben, amit mi az erkölcsös élet és cselekedet feltételének tartunk. Nem ajánlja sem a kötelességet sem a hűséget, mert csak magunk Én-je kerül általuk veszélybe; az önzetlenség nem elégséges arra, hogy felebarátunkon segítsen, de teljesen alkalmas, hogy ártson saját életünknek. Óvott attól is, hogy jót cselekedjünk, mert a jó cselekedet következménye a dicsőség, hír, a hír következménye a nyereség, a nyereség következménye a viszálykodás, - ezért, aki nemes, az nem cselekedik jót.

Ez a teljesen kialakult egoista világnézet, amellyel az emberi élet, sors és rendeltetés felől való sötét pesszimizmus jár karöltve, nem a kínai lélekből fakadt s nagy elterjedésre szert nem is tett. Maga a tan minden részletében inkább a szubjektív hangulat, mint a reflexió szülötte, inkább egymásba fűzött megjegyzések, gyakran szellemes és találó példabeszédek és parabolák gyűjteménye, amelyeket a taoizmus szelleme fűz egybe. Bölcselete egészen különleges helyet biztosít neki a kínai gondolkozás történetében és bizonyítja a tao elvének megtermékenyítő hatását.