Az eleai iskola: Xenophanes és Parmenides

A lét fogalma és gondolata már élesen lépik fel a Herakleitos tanában s talán éppen ez a tan adja az elhatározó lökést az eleai iskola fejének, Parmenides-nek bölcselete kialakítására, a határozott s ellentétes állásfoglalásra. Igaz ugyan, hogy már Parmenides előtt Xenophanes az eleai gondolat képviselője volt, de a lét fogalmának a tan középpontjába való állítása Parmenides-nek köszönhető, aki a filozófiai ethos reátermettségével ismerte fel ennek a fogalomnak alapvető és döntő fontosságát minden filozófiai elmélkedésre nézve. Amíg Xenophanes a néphit polytheismus ellen fordulva az isten egységét és

változhatatlanságát követeli, de nem ismeri fel az egység és a létezés fogalmának egyetemes fontosságát, addig Parmenides ezt a változhatatlanságot és egységet magára a létre viszi át, hogy azután követői ennek a problémának minden részét felfedni igyekezzenek. Herakleitos-sal szemben ezt az iskolát az jellemzi, hogy amíg Herakleitos-nál a létesülés és változás áll az előtérben, addig az eleai filozófusok a meggyőződés merevségével tartanak ki az egységes és mozdulatlan lét fogalmánál, azt állítva a gondolkozás előterébe.

Amíg Pythagoras-nál a kor vallásos megyőződése és a néphit bizonyos értelemben a maga kifejezésére talált, addig Xenophanes éppen a néphit ellen fordulva igyekezik az isten fogalmának tisztázására a maga bátor és energikus szókimondásával. Xenophanes ellensége mindannak, ami az istenek keletkezéséről szól s ellensége az emberformára gyúrt isteneknek is. Ezért Pythagoras és társai állandó gúnyolódásának tárgyai voltak.

Xenophanes Diogenes elbeszélése szerint (IX.18 sk.) kolophoni ifjú vala, aki írt elégiákat és iambusokat is Hesiodos és Homéros mintájára s ezekben az istenekre vonatkozó dolgokat vizsgálta. Ezeket a magaszerzette verseket azután el is énekelte és előadta. Tudjuk, hogy 540 – 537 évek körül állott virágzása teljében és hosszú életet élt. Egyik töredékében maga mondja el, hogy 25 éves korában vándorútra kényszerült. Működésének ideje Pythagoras és Herakleitos közé esik; Pythagoras-t maga is emlegeti, mint előtte élt férfiút, Herakleitos pedig róla emlékezik meg minden valószínűséggel, amikor a polymathiáról – a sokat-tudásról – elítélőleg nyilatkozik.

Kétségtelennek kell tartanunk, hogy Xenophanes a miletosi iskola kozmológiáját éppen olyan jól ismerte, mint a korabeli vallásos néphitet, sőt a Theophrastos feljegyzése szerint Anaximandros-t hallgatta is. Nem tudunk határozott feleletet adni arra, hogy vajjon tanát és bölcseleti felfogását egy külön, önálló munkában fejtegette-é vagy sem. Diels azt a véleményt támogatja, hogy reánk maradt töredékeinek egy része kétségkívül egy a természetről – peri physeos – szóló tanköltemény alkotó részei voltak. Ezt a felfogást támogatja az is, hogy Diogenes megjegyzése szerint Xenophanes „versekben filozófált” (IX.22.). Burnet – helyesen – a reánk maradt töredékeket 3 csoportba osztja aszerint, hogy azok az elégiákból, a szatírákból – silloi – vagy a peri physeos c. tankölteményből valók.

Ezen töredékek szerint Xenophanes úgy jelenik meg előttünk, mint aki a néphit által ápolt theogóniák és theológiák kérlelhetetlen ellensége. Az egyik töredékben a néphit alacsonyságáért Homeros-t és Hesiodos-t teszi felelőssé: „Homeros és Hesiodos olyan dolgokat tulajdonítottak az isteneknek, amelyek a halandók között szégyen és gyalázat: lopást, házasságtörést és egymásnak megcsalását”. Ők az okai annak, hogy az emberek felfogása szerint az isteneket is úgy nemzették, mint őket és ruhát viselnek, mint ők. Ilyenformán azután az ökrök és a lovak és az oroszlánok is, ha festeni tudnának, mint az emberek, a saját isteneiket ökör, ló és oroszlán formájában festenék, mert hiszen az etiopiai ember a maga istenét feketének és kicsinek képzeli, a thrákok pedig azt mondják, hogy az ő isteneik kék szeműek és piros a hajuk.

A néphitnek ezzel az emberszabású polytheismusával szemben Xenophanes az istenség egységét hírdeti és követeli. Egy isten van – úgy mond – aki legnagyobb az istenek és az emberek között és aki sem alkatára sem gondolataira nézve nem hasonlít az emberekhez … ez az isten csupa látás … csupa gondolat, csupa hallás ... fáradtság nélkül kormányoz minden dolgot szellemének gondolatai által. – Ugyanazon a helyen időzik mindig s nem illik hozzá, hogy majd itt majd amott járkáljon. Ebben az isten-fogalomban láthatólag az isten szellemi tulajdonai lépnek előtérbe s Xenophanes tanának jelentősége éppen abban áll, hogy a néphitnek érzéki isteneivel szemben az isten szellemi voltát és örökkévalóságát hírdeti. Az isten minden lények között a leghatalmasabb s ha így áll a dolog, akkor azt is kell mondanunk, hogy az isten csak egy van; mert ha két vagy több isten lenne, akkor nem lehetne azt mondani, hogy isten minden lények között a leghatalmasabb és legjobb. Ez a leghatalmasabb és legjobb isten örökkévaló, egy és egyenlő.

Az egy isten tiszteletének is hozzá méltónak kell lennie. Egyik elégiájában azt mondja Xenophanes, hogy illik az értelmes férfihoz az isten dicsőitése szent dalokkal és tiszta szavakkal. De ima és ajándékok után kérni kell őt, hogy adjon erőt az igaz dolgok cselekvésére, mert legfontosabb ilyeneket kérni tőle. Lakomák alkalmával is nem a titánok és a kentaurok küzdelmeit kell megénekelni, mert hiszen ezek csak az elmúlt hajdankor találmányai, sem a tomboló polgárháborúkat, melyekben semmi üdvösség nincs, hanem tisztelni kell mindig az istent; ez az igazi és derék dolog.

Ha már most azt kutatjuk, hogy Xenophanes milyennek képzelte azt az örökkévaló és egy istent, akkor azt kell mondanunk, hogy ez az istenség merőben szellemi tulajdonságai erejével kormányozza az egész világot: fáradság nélkül lendíti a mindenséget a szellem gondolkozó erejével, - olvassuk a természetről írott műve egyik töredékéből. Az istenség csupa fül, csupa szem, csupa szellem, - hírdeti egy másik töredék.

Xenophanes kozmológiájáról alig tudunk valamit, pedig a természetről írott könyve bizonyosan kifejti a világra vonatkozó felfogását is. Egy reánk maradt töredék elmondja, hogy Xenophanes szerint földből van minden és földdé lesz ismét minden. Egy másik töredék a föld mellé állítja a vízet is; minden ami lesz és ami nő, ebből a kettőből, földből és vízből áll. De a tengernek is nagy szerep jut a mindenség életében. A tenger u.i. forrása a víznek és forrása a szélnek is.

Az isten egysége és változhatatlansága, - íme ez a Xenophanes tanának alapgondolata. Ez az alapgondolat tette nevét örökkévalóvá a filozófia történetében és lett alapjává az eleai bölcselők tanításának, elsősorban a Parmenidesének.

Amíg Xenophanes bölcseletében az Egy és a változatlanság gondolata merőben a theológia területére korlátozódik – már amennyiben mi Xenophanes tanát ismerjük – ez a gondolat Parmenides-nél és követőinél, Zenon-nál és Melissos-nál a metafizika uralkodó elve és központi fogalma lesz. Xenophanes-nél az egység gondolata még nem emelkedett filozófiai magaslatra és dialektikai fejtegetését nélkülözzük;

Parmenides-nél és követőinél azonban a szó legteljesebb értelmében vett filozófiai kategóriaképpen áll előttünk. Itt az egység gondolata magára a lét-re alkalmaztatik, amely a maga teljességében állandó és változatlan, mint a Xenophanes istene. Ez a gondolat tehát a benne rejlő dialektikai erővel hajtja az eleaták gondolkozását a lét fogalmának dialektikai fejtegetésére. Az egy-nek és a változatlanságnak a létre kell vonatkoznia s ez a lét a gondolkozásnak tárgya; a gondolkozásnak tárgya pedig nem is lehet más, mint ez az egy és változatlan lét. A nem-lét nem lehet a gondolkozás tárgya, - ez a meggyőződés hatja át az eleaták felfogását és teszi örökéletűvé a Parmenides tanítását: neve méltán foglal helyet Herakleitos és Platon neve mellett.

Parmenides előkelő, eleai család sarja; a 69. Olympias idejében, tehát Kr.e. 504-501 évek között volt virágjában. A feljegyzések szerint Xenophanes tanítványa volt és tanát, miként Hesiodos, Xenophnanes és Empedokles, költeményekben adta elő. Tankölteményének csak töredékei maradtak reánk és pedig 19 szerzőnek feljegyzéséből lehetett összeállítani 163 hexameterjét, amelyből 113 metafizikai tartalmú, 50 pedig physikai jellegű. A metafizikai töredékek a létről és annak változatlanságáról szólanak s amint maga Parmenides megvallja, akárhonnan is indul ki, mindig ehhez a tanhoz érkezik.

Tekintsünk vissza Herakleitos bölcseletére, hogy világosabban és határozottabban lássuk a külömbséget amely a görög filozófia két nagy alakja: Herakleitos és Parmenides tana között van. Herakleitos az érzékek csalódásának tartja azt a nézetet, amely szerint a mindenség dolgai az örök állandóság állapotában vannak.

Nincs állandó lét, hanem csak örökös létesülés és változás van, mondja nekünk az ész szava. Minden létesülés, amint ezt mutatja: az örökösen változó folyó, tűz, a harc és harmónia, és az ész, amely az állandó létesülésben éppen az igazságot van hivatva megragadni. Egyfelől tehát az érzékek és az állandó lét, amely csak káprázat, és másfelől az örökös változás a meg nem szűnő létesülés, amelyben az ész az igazságot ragadja és mutatja fel.

Parmenides az ellenkező úton halad: nem az érzékek és a világ, hanem az ész és az igazság s a gondolkozás felől indul ki. Ez az alapszemlélet szabja meg egész filozófiáját, amelyet formailag is kitűnő költeményében ad elő.

Költeménye, amely kétség kívül kiváló költői alkotás is volt, nagyszerű látomással kezdődik. A filozófus kettős fogaton érkezik meg az éj és a tévedés országából a napfény és az ismeret birodalmába; gyorsjárású kocsiját a nap szűzei kormányozzák azon az úton, amely „az emberek ösvényétől félre esik” és amelyre Parmenides-t „az igazság és jog vezették”. Itt a nappal birodalmában az istennő szavai szerint Parmenides meg fog bizonyosodni a „jókörű igazság megrendíthetetlen szívéről” és „a halandók vélekedéseiről, amelyekben nincs megbízható igazság”. A fő dolog az, hogy a filozófus ne lépjen a vélekedés – doxa – útjára, amely a tévedések felé vezet, hanem maradjon az ész oldalán, hogy igaz ismeretre tegyen szert:

Nézd meg – úgy mond az istennő – hogy értelmed előtt a távollevő miként közeledik, Mert az értelem nem fogja elválasztani a létet a léttől.

A lét egysége már legelején szembetűnik a filozófusnak:

Ôsszefüggő nekem a lét, akárhol kezdjem is: mert ismét csak oda érkezem vissza.

A kutatásnak csak két gondolható útja lehetséges: az egyik út az, hogy „van a lét és lehetetlen, hogy ne legyen”, ez a meggyőződés útja, mert az igazsághoz vezet. Van egy másik út, amely szerint „van a nem-lét és szükség, hogy ez a nem-lét legyen”. Ez az út azonban kikutathatatlan, mert a nem-létet sem megismerni sem kimondani nem lehet. Van a lét – estin einai – ez a két szó fejezi ki Parmenides tanának lényegét. Ha valaki ennek ellenkezőjét állítja és a második úton indul el, az soha igaz ismeretre szert nem tehet, mert a nem-létezőt nem lehet sem elérni sem szavakban kifejezni. Parmenides ezen megállapításában a filozófia egy nagy jelentőségű felfedezését kell látnunk, azt t.i. hogy a lét és a gondolkozás egymásra viszonyuló kategóriák: egyik a másik nélkül jelentés és értelem nélkül való. Én csak azt tudom megismerni, ami velem viszonyba lépik vagy helyesebben, amivel én viszonyba lépek, mert reám nézve s az én ismeretem szempontjából csak ez „létezik”. A nem-létező csakugyan el nem érhető és szavakban ki nem fejezhető, mert én azzal, ami nem létezik, viszonyba sem léphetek. Ezt az alapvető igazságot Parmenides igen tömören fejezi ki: „a gondolkozás és a lét ugyanaz”, - „to gar auto noein esti te kai einai”. Csak az ítélet nélkül való csőcselék előtt egy hát a lét és a nem-lét.

E tannak következményeit a logikában és ismeretelméletben levonni Parmenides képtelen vala; ezen azonban ebben a korban, amikor a logika és ismeretelmélet problémaí éppen csak megszületőben voltak, csodálkozni nem lehet. Ő már nem elégedik meg a puszta szemlélet tanúságával, miként Herakleitos, hanem az ítélettételre hivatkozik, azt mondván, hogy szükség gondolnunk és állítanunk, hogy a lét van és azt, hogy a nem-lét lehetetlen. Csak az hisz a nem-lét létezésében, aki ítélni nem tud: kényszerűen u.i.

lehetetlen bebizonyítani, hogy a nem-lét létezik.

Ez a lét egységes és változatlan. Ebből a két alapállítmányból a tan minden más állítmánya logikusan és természetesen következik. A lét – úgy mond Parmenides – teljes, a maga nemében egyetlen – mounogenes – nincs kezdete és nincs vége, „azt sem lehet mondani, hogy volt vagy lenni fog, hanem van most minden egyszerre, egy és folytonos”. – pan, hen, synekhes –. Ez az egységes, egy, egyetlen, folytonos és végtelen lét egyszersmind változatlan is. Mindig volt s tehát nem lehet azt állítani róla, hogy keletkezett; nem keletkezett az sem a létből, mert akkor mindig volt már, sem a nem-létből, mert ez egyáltalában nincs.

Ha a lét folytonos és egységes, akkor bátran és logikusan lehet állítani, hogy a mindenség telve van léttel s ez a lét hasonlatos egy tökéletesen kerek gömbhöz, amelynek minden pontja egyenlő távolságra van a középponttól.

A lét változatlanságáról való tannal szemben azt lehetne ugyan állítani, hogy ez a tan merőben ellene mond a tapasztalatnak: a világon minden, ami van örökös változásnak van alávetve. Ámde a tapasztalat és az érzékek csalnak; helyes ismeretet csak az ész – „logos” – adhat, s az ész pedig azt tanítja, hogy nincs semmi, csak az egy és változatlan lét.

Az érzékek világa tehát nem az igazi világ, nem az ismeret, hanem a tévedés és csalódás világa. A látszat világa. Ha az érzékek tanúságára bízzuk magunkat, akkor ismeret után ne sóvárogjunk, mert az érzékek csak a vélekedés, - doxa – birtokába juttatnak minket. Ilyen vélekedések területe az egész fizika, amelyet Parmenides költeményének második részében adott elé, de amelyekről ő maga is megmondja, hogy az

„csak a halandók vélekedését foglalja magában, amelyeknek nincs igazi hitelük”.

Parmenides fizikája a mindenségben két ellentétet állapít meg, nyilván a metafizikai lét és nem-lét szemmel tartásával. Ez a két ellentét: a fény – phós – és az éj, - nyx -. A világ s benne maga az ember is nem egyéb, mint ennek a két ellentétnek vegyüléke. A világegyetemnek legbelső és legkülső körei az éjből vannak; az utánuk következő legbelső és legkülső körök pedig a világosságból. A kettő között azután van egy rész, amely az éjből és a fényből van összetéve s amely – úgy látszik – az életnek birodalma. Az ember is fényből és éjből állván, a benne levő fény által ismeri meg a fényt, a benne levő sötétség által a sötétséget, amelyből következik, hogy a holttest is, amelyből az élet és a fény eltávozott, még mindig képes az ismeretre, csakhogy csupa éj azaz sötétség lévén, csak a sötétséget tudja megismerni.

Parmenides gondolkozása eként a dialektika útján akar behatolni a lét problémájába és elhagyja azt az utat, amelyen a miletosi természetfilozófia járt, amikor a szemlélet alapján akart megoldani kérdéseket, amelyek nyilván csak a dialektika számára hozzáférhetők. Ezért minden habozás nélkül mondja ki azt a véleményét, hogy minden fizika puszta vélekedés; a saját maga fizikája sem képez kivételt.

Amikor a létet a filozófiai kutatás középpontjába helyezi, szilárd alapot vet az eljövendő dialektikai kutatások számára. Azáltal pedig, hogy a lét és gondolkozás szoros egybetartozását felismeri, nem csak túlhalad Herakleitos álláspontján, hanem a filozófiai álláspont nélkülözhetetlen pillérét rakja le a maga lapidaris

tételével. A kétféle világról: az érzékek és az ész, a sötétség és világosság kettősségéről felállított tana Platon bölcseletének termékeny kiindulása lesz.

Parmenides éles szemmel látta meg, hogy a lét nélkülözhetetlen a gondolkozás szempontjából: a gondolkozás lét nélkül nem lehet, mert akkor nem lenne mire vonatkoznia, tehát kell lennie a létnek. A gondolkozás tárgya éppen maga a lét, mert az ítéletben mindig valami létezőről állíttatik valami s ha tehát nem lenne lét nem lenne ismeret és gondolkozás sem. Ha pedig az ítéletben egy létezőről állítok valamit, akkor ez a lét egyetlen és örök és állandó lét s tehát rajta kívül más lét nem lehetséges. Azaz az állítást tartalmazó ítélet létre vonatkozván, ha valami ezen a léten kívül csakugyan létezik, az más nem lehet, mint a nem-lét. „A föld gömbalakú” ez az ítélet kizárja azt, hogy a föld kúp vagy négyzet vagy tányér alakú azaz a benne megállapított léten kívül minden más lét valójában nem-lét. Ha szemléletemben a föld tányér-alakú úgy ez a szemlélet helytelen, mert nem-létre vonatkozik. Az érzékek ímé, amikor a létesülést és állandó változást mutatják nekünk, a nem-létre vonatkoznak és csalnak.

Ebből világos, hogy az ész, amely a létre vontkozik az e g y létre vonatkozik és az egyetemes igazságot tanítja nekünk. A nem-lét érzékelhető, a lét gondolható. Az érzékek csalnak, az ész adja az igaz ismeretet. A nem-lét érzékelhető, de nem gondolható, a lét egyedül gondolható s nélküle nincs sem gondolat sem igazság. Ez vajjon azt jelenti-é, hogy Herakleitos tana a filozófiában haszontalan? Távol legyen. Herakleitos és Parmenides egy-egy ős-tényt fedeztek fel és fejeztek ki. Igaza van Herakleitos-nak: a világ csupa létesülés s tehát változás. De ez az állítás nem mond ellene a létnek: nekem a dolgokat mint létezőket kell tekintenem, ha azokat gondolni és megismerni akarom. Érzékelésem a létesülést mutatja, gondolkozásom a létet állítja. Az érzékelés a sokféle létesülőről értesít, az ész a sokfélében egységet létesít. A sokféle az egységesítő gondolkozás anyaga; a létben megadott igazság a sokfélének egyetemes érvényű formája.