Demokritos

Demokritos az emberi szellem egyik legnagyobb képviselője, akinek tanáról a nagy angol természettudós Eddington azt a vallomást tette, hogy az a külvilág legimpozánsabb törvényét, ha nem az egyetlen törvényét fejezi ki, Abdera városában született Kr.e. 460 év körül. Egészen fiatal korában került közeli viszonyba Leukippos-szal, akinek tana azután reá elhatározó befolyással volt. Aristoteles egyenesen a Leukippos társának – hetairos – nevezi. Egyik reánk maradt töredéke szerint nagy utazásokat tett az akkor ismert világ minden részében s ezzel méltán el is dicsekedik azt mondván, hogy kortársai között ő utazott a legtöbb országban. Bejárta Egyiptomot, Perzsiát, Indiát, sőt Etiópiát is. Diodoros Laertius elbeszélése szerint 90 éves korában halt meg. Tudjuk róla, hogy írott míveinek száma tekintélyes vala; ezt bizonyítja már reánk maradt töredékeinek nagy száma is. Stílusa Platon-éhoz hasonló és tudása meglepően kiterjedt.

Ami első sorban is Demokritos-nak a görög filozófia keretében elfoglalt helyét illeti: nem lehet őt a Sokrates előtt élt és működött filozófusok sorába számítani, mert kronológiailag is Sokrates fiatalabb kortársa, Protagoras után következik és tana már előfeltételezi az ismeretelméleti problémát, mint az ő tanát megelőzőt. Platon-nak is, Sokrates-nek is kortársa volt és reánk maradt töredékei azt bizonyítják, hogy úgy az ismeret elméletével, mint az etikával, a gondolkozás két alapvető tanával tüzetesen és ex thesi foglalkozott.

Amint említettük, Demokritos számtalan műben fejtette ki filozófiai álláspontját és tanait. Ezeket egy Thrasyllos nevű grammatikus 15 tetralogiára osztotta. Helyet foglaltak itt ethikai művek – pld. az I.

csoportban 4, a II-ikban szintén 4; fizikai munkák – a III-ik csoportban 4, a IV-ik csoportban 4, az V-ikben 4, a VI-ikban szintén 4; voltak itt azután matematikai művek is: a VII-ik, VIII-ik és a IX-ik csoportban 4-4 mű;

Musika c. alatt a XI-ik és a XII-ik csoportban 4-4 könyv; tekhnika név alatt a XII-ik és a XIII-ik csoportban szintén 4-4 munka. Suidas két művét cím szerint is megemlíti: az egyiknek címe: „Megas Kosmos”, azaz „A nagy világ”, a másiknak címe „Peri physeós kosmou”, azaz a „Világegyetemről”.

Demokritos tanának alap- és kiindulási pontját az a meggyőződés képezi, hogy nincs sem édes sem keserű, sem meleg sem hideg, sem szín, hanem csak atomok és üres tér – eteé de atoma kai keinon. Ez a

meggyőződés Leukippos tanának hatására mutat és jelzi azt a függést, amely Demokritos tanának alapgondolata és Leukippos filozófiája között van.

Realitással tehát nem csak az atom bír, hanem az üres tér is éppen olyan valóság, mint az atom maga. Az üres tér létezését Demokritos Aristoteles feljegyzése szerint így magyarázza (Phys. IV. 6 p. 213^a sk.) 1., Ha nem léteznék az üres tér, lehetetlen lenne a térbeli mozgás, mert a telt térben nem lenne hely a mozgás részére. 2., Valamely test térfogata hideg vagy nyomás által csökkenthető, ez pedig nem lehetne, hogy ha a tér nem lenne üres. 3., A növekedés azon alapul, hogy a szükséges táplálék az üres térbe hatol. 4., Végül létezik üres tér, mert hiszen egy hamuval telt edény még éppen annyi vizet képes felvenni, mint hogyha üres lenne.

Ebben az üres térben nincs egyéb, csak az atomok végtelen sokasága. Az atomok oszthatatlanok – atomoi – egymástól semmiben sem külömböznek, továbbá nincs minőségük – apoioi – és merőben passzívak – apatheis. Az oszthatatlan, külömbözetlen, minőségtelen atomokból áll elő minden, ami létezik: a víz, a tűz, a növény, a föld és az ember is. A világon minden ezekből az atomokból vagy formákból – ideai – áll s ezeken kívül nincsen semmi más ezen a világon. Az üres teret mindenütt betöltő, tovább nem osztható, egymástól nem külömböző és minőséggel nem bíró, nem keletkezett, nem változó, soha el nem múló a külső világ befolyásaival szemben teljesen passzív és érzéketlen atomok azonban mégis külömböznek egymástól három dologban: a rhysmos, a diathigé és a tropé (thésis) által. Demokritos-nak ezeket a terminusait és műszavait Aristoteles elfogadható módon magyarázza meg. Az első a rhysmos, amely külömben egy jelentésű a rhytmos-szal, Aristoteles magyarázata szerint voltaképpen ugyanaz, mint 1., a skhéma azaz a dolog formája, mint pld. amilyen külömbség van az A és az N formája között; 2., a diathigé pedig annyi mint taxis azaz rend, elrendezés, mint pld. az AN és az NA rendjében való külömbség; és végül 3., a thesis, a helyzet által való külömbség, mint pld. az N és a Z betűk helyzetében megnyilvánuló külömbség. – A skhéma által való külömbség az atomok lényegéhez tartozik; mig a másik két külömbség csak esetleges állapotukat és helyzetüket jelöli.

Valami a természetben az által keletkezik, hogy atomok egyesülnek egymással; az elmúlás és pusztulás oka pedig az, hogy atomok, amellyek előbb egyesültek, most ismét szétválanak. A minőségbeli azaz a qualitativ változás oka az, hogy az atomok helyzete – tropé – és rendje – taxis – megváltozik, s ez által az atom másssá lesz.

A dolgok tulajdonságai és minőségei is tehát az atomokból nyerik magyarázatukat. Az atomok – amint láttuk – nem bírnak sem színnel, sem ízzel, sem meleggel, hanem csak oszthatatlanok, láthatlanok, a kohézió és a nehézkedés tulajdonságaival bírnak. A testek nehézsége attól függ, hogy mennyi atomot tartalmaznak; a test annál nehezebb, minél több atom van benne; annál könnyebb, minél kevesebb benne az atom és minél több az üres tér; annál keményebb, minél szilárdabb benne az atomok kapcsolata és annál lágyabb, minél lazább ez a kapcsolat.

A dolgoknak minden más tulajdonsága azután – pld. az íz, szín, stb. – csak szubjektív felvétel és a törvény – nomos – erejére vezethető vissza. Ez a tan Demokritos-nál is bizonyára a sophista felfogás hatásának számlájára írandó, jóllehet a mai felfogás is éppen az ízeket, színeket, hangokat a dolgok szubjektív tulajdonságainak tekinti; ezeknek a szubjektív tulajdonságoknak, persze, megvan a maguk tárgyi alapja is éppen magukban a kivülünk létező dolgokban és jelenségekben. – Hogy valamely test édes vagy keserű, az ugyan az atomok külömböző alakjától és elrendezésétől függ, mert a nagy és kerek atomok teszik a dolgokat édessé, míg a hegyes és kicsiny atomok a keserű íznek okozói; ámde mégis az íz, mint íz nem a dolgokban és ízlelt tárgyakban van, hanem kizárólag a nyelvben.

Igen nevezetes helyet foglal el Demokritos rendszerében az a tanrészlet, amely az atomok mozgását magyarázza. E tan szerint a mozgás nem tartozik az atomok lényegéhez úgy, mint pld. a nehézség;

természetes tulajdonsága inkább a nyugalom lehetne. Az atomok mozgásának oka a nyomás és lökés. Az első mozgás oly módon jön létre, hogy az atomok a bennük rejlő nehézségnél fogva az üres térben lefelé esnek, mikor is a nagyobb és nehezebb atomok esése gyorsabb, mint a kisebb és könnyebb atomoké. Ha már most az üres térnek valamely szakaszában nagyobb számú atom találkozik össze, akkor az egymáshoz való ütődés folytán örvénylő mozgás keletkezik, amelynek következtében a nehéz atomok alól, a könnyűek pedig felül kerülnek.

Az atomoknak az üres térben ez a soha meg nem szűnő örökös mozgása vezet a világ keletkezéséhez. Ahol az imént említett örvénylő mozgás előáll, ott már meg van minden feltétel arra, hogy világ keletkezzék.

Miután az atomok száma és az üres tér végtelen, természetes, hogy a keletkezett és létező világok száma is

végtelen. Minden világ egy atom-keverék, amely keletkezik és elpusztul megint. Miután pedig az örvénylő mozgás a könnyebb és kisebb atomokat kifelé veti, ezeknek komplexumából keletkezik a világot körülvevő

„bőr” – hymén – amely más és más atomokat ragad magához, ami által megvastagodik és rajta belül a nehezebb és nagyobb atomok a középpont felé vettetnek. Az így megalakult földből kiválik mozgás folytán a víz, majd egyes tömegek a mozgás által kiszáríttatván, izzásba jönnek s lesz belőlük a nap, a hold és a csillagok.

Az elemek sorában az első helyet a tűz foglalja el, amely a legszárazabb, legfinomabb, a legkisebb, a legsimább és a legkerekebb atomokból áll. A tűznek ez a nagy méltósága még jobban bontakozik ki akkor, ha tudjuk, hogy a szerves mozgásnak elve is a tűz s a tűz alkotja a lélek anyagát is. Aristoteles feljegyzése szerint (De anima 465^a8) Demokritos azt tanította, hogy a tűzatomok mozgása a lelki tevékenység. Ha az atomok mozgása alkotja a lélek külömböző tevékenységeit, akkor ebből az következik, hogy Demokritos-nak a fizika terén felállított és nagy következetességgel kifejtett materializmusa érvényesül a lelki jelenségek terén is. A Demokritos lélektana minden részletében a materializmus alapjára helyezkedik. Ennek értelmében Demokritos bölcseletében a lelki és a szellemi élet nem egy toto coelo más világ, mint az anyag és az atomok világa, hanem ellenkezőleg, minden lelki tevékenység, kezdve a legegyszerűbbtől fel a legösszetettebbekig, az atomok mozgására éspedig szükségképpen mechanikus mozgására vezethető vissza.

A lelki életnek különösen érzékelő tevékenysége kötötte le – legalább reánk maradt töredékek szerint – a Demokritos figyelmét. Világos, hogy valamely dologról csak akkor szerezhetünk magunknak tudomást, hogy ha az a dolog valamely módon reánk hat s velünk viszonyba lépik. Ez a hatás pedig, ha a mechanisztikus felfogás alapjára helyezkedünk, amint ezt Demokritos tette, másként nem, csak érintkezés által történhetik: a dolgokról leváló atomoknak kell a mi érzékelő szerveinkbe behatolniok, hogy az érzékelő szervekben ott levő tűzatomok maguk is mozgásba hozatván, ezen mozgás által érzéklet keletkezzék.

Ez a mozgás azaz érzéklet azonban csak abban az esetben jön létre, hogyha – amint ezt már az Empedokles tanában is láttuk – hasonló hasonlóra hat azaz az érzékszerv csak az ő atomjaival egynemű atomok mozgását képes érzékelni. A látás – amellyel Demokritos éppen úgy, mint a hallással is, bővebben foglalkozott – oly módon megy végbe, hogy a látható dolgokról kis képecskék – eidóla – válanak le, szemünkben tükröződnek és azután a test minden részében, mint szemléletek oszlanak szét.

Az ily módon keletkezett érzékletek, miután merőben az érzékelő alany rátermettségétől függenek, tisztán szubjektívek, s objektív ismeretet nyújtani nem képesek. Mert – úgy mond Demokritos – mi az érzékletekkel nem magukat a tárgyakat, nem is közvetlenül az atomokat vagy az atomok komplexumát fogjuk fel, hanem csak a másodlagos természetű tulajdonságokat, a színt, az ízt, stb. Ezt a gondolatot Demokritos a sophistáktól vett formula segítségével aként fejezi ki, hogy – amint már más összefüggésben reá mutattunk – az édest és keserűt, a meleget és a hideget, csak az emberi conventio és szokás, - nomos – szüleményének tartja és így beszélteti az érzékeket a szegény értelemhez: „ Ó szegény értelem! Te tőlünk veszed bizonyítékaidat és azokkal akarsz minket meggyőzni! – győzelmed pusztulásod!” azaz: az értelem érzékekre támaszkodva soha helyes ismeretre szert tenni nem fog.

Mindezek alapján Demokritos, aki bizonyosan gondos vizsgálat tárgyává tette az emberi ismeretet, az érzékekben való hitről lemondva, az ismeretnek két faját külömböztette meg: az egyik ismeretet az érzékek szolgáltatják; ez az ismeret sötét és homályos, - hé gnésié é skotié – mondja Herakleitos-szal és Parmenides-szel. A másik ismeret az érzékeken túl vezet s az első ismerettől mindenben külömbözik. Ezt az igazi ismeretet a gondolkozás – phronein – szolgáltatja. A gondolkozás pedig a testnek a kívülről szolgáltatott mozgásokhoz való arányos viszonyából fakad. Azaz: a gondolkozás maga is mechanikusan jön létre és az érzékeléstől speciáliter – úgy látszik – nem is külömbözik. Úgy az érzet mint a gondolkozásnak hordozói a dolgokról leváló és a lélekbe hatoló képecskék – eidola – amelyeknek egyébiránt Demokritos az álmot, a hallucinációkat és a víziókat is tulajdonította.

Az igaz, hogy emellett a mechanisztikus ismerettan mellett Demokritos nem túlságosan bízik az ismeret erejében és hűségében. Egyik töredékben azt mondja, ismerje meg az ember, hogy messze van a valóságtól. Mi ugyan semmit sem tudunk a valóságról igazában, hanem csak az érzékleteknek a lélekbe való özönlése által. A valóságban – úgy mond egy másik töredék – nem veszünk észre semmit sem csalhatatlanul, hanem csak azt, ami testünk szervezete és az oda özönlő s ellenható befolyások szerint változik. Hogy milyen volt valamely dolog a valóságban, soha megtudni nem fogjuk. És mégis, - Demokritos bízik az emberi lélek nevelésében. A tanítás – didakhé – valósággal új természetet teremt bennünk: a

természet és a tanítás – mondja Demokritos – hasonlók; mert a tanítás és nevelés ugyan átalakítja az embert, de ezen átalakítással új természetet teremt benne. Ha az ember új természet, akkor érthető, hogy kis világ is, egy jól rendezett kosmos. Demokritos megveti és rossz véleménnyel van azokról, akik sokat és sokfélét tudnak; aki sokat tud, annak nincs sok esze; ezért nem abban kell gyakorolnunk magunkat, hogy sokat tudjunk, hanem abban, hogy sokat gondolkodjunk. De ha gondolkozunk, nem szabad felednünk, hogy valósággal semmit sem tudhatunk, mert „a mélységben lakik az igazság”. Ez ismét ne arra indítson, hogy gondolkozni megszűnjünk, mert egy bizonyítékot találni többet ér „mint elnyerni a perzsa trónt”.

A gondolkozás tekintetében azonban nem szabad magunkat az időre bízni, mert nem az idő tanít gondolkozni, hanem a nevelés és a természetes hajlam. De nem lehet magunkat oly módon sem viselni, hogy a véletlenre bízzuk életünket, cselekedeteinket, elhatározásainkat. Mert – sajnos – vannak olyan emberek, akik készítettek maguknak a véletlennek egy bálványát – tykhés eidólon – hogy tanácstalanságukat ez által szépítgessék. Ámde csalódtak, mert a „véletlenség” ritkán harcol a belátás ellen;

a legtöbb dolgot az életben egy éles elméjű „egyenesbe visz”. És lehet valaki gazdag míveltség és belátás nélkül, de ennél a gazdagságnál többet ér a mívelt embernek szegénysége. Mert a míveltség és nevelés a szerencséseknek dísz, a szerencsétleneknek pedig menedékhely. És ismét más fordulattal: a bölcs ember előtt az egész világ nyitva áll, mert a derék lélek hazája az egész világ.

A gondolkozás, belátás és bölcsesség felsőbb értéke különösen megnyilvánul az ember erkölcsi életében.

Demokritos is természetesen minden emberi cselekedet végső céljául az ember boldogságát tekinti. A bodogsággal – úgy látszik – egy önálló műve foglalkozott, amely a „Peri euthymias” címet viselte. Ebben a művében Demokritos nem az érzéki örömökben való gazdag életet érti, hanem a léleknek harmónikus állapotát, amikor azt nem zavarja félelem, hanem önmagában megelégedett. A boldogságnak ez az idealisztikus értelmezése igen figyelemre méltó a Demokritos filozófiájában. Azt várnók, hogy a fizikában materialista Demokritos ezt a materializmust az erkölcsiség területére is átviszi s az elsőséget a testi élvezeteknek, az érzékek gyönyörűségének tulajdonítja. Ellenkezőleg. Az ő erkölcsi felfogásában cselekvés szempontjából értékkel azok a javak bírnak, amelyek a léleknek arányosságát, csendes nyugalmát, biztos harmóniáját segítik elő, azaz első sorban a lelki élvezetek és szellemi javak. Amint egyik töredékében olvassuk: az emberek nem testi javak és dologi jók által lesznek boldogok, hanem a lélek derekassága és bölcsessége által. Az érzéki élvezetek és a lélek szenvedélyei csak arra valók, hogy a lélek harmóniáját felbontsák és nyugalmát felzavarják. Így bizonyos, hogy az egyén lelki rátermettségétől függ, vajjon boldog lesz-é vagy sem. Főfeladat a lélek javai után való törekvés, mert aki lelki javak után törekedik, az isteni dolgok után tőr.

Ez az „isteni” azaz a lélek javai után való törekvés – Demokritos tana szerint – velünk született: a nemes és szép dolgok után való törekvés az arra termettek – euphyés – sajátja. Ugyanezt fejezi ki egy másik töredék is: hogy az állatok nemes fajból valók vagy sem, ez attól függ, hogy testük vajjon reá termett-é vagy sem; az embereké pedig attól, hogy vajjon jellemük helyes irányú-é vagy sem. A jellem jól-rendezettségével függ u.i.

össze az élet jól-rendezettsége is, - mondja egy másik töredék. A lélek tehát a boldogság forrása.

A lelket a jó cselekedetek s tehát a boldogság felé a belátás és megfontolás vezeti. A belátás – úgy mond Demokritos – három dolognak forrása: a helyes gondolkozásnak, a helyes beszédnek és a helyes cselekvésnek. Ahol a belátás szavára hallgatunk, ott a cselekvés szükségképpen jó lesz, ahol ellenben a belátás szóhoz sem jut, ott a boldogságot hiában keressük. Demokritos igen világosan látja a belátás és a jó cselekvés között való logikai kapcsolatot, amikor azt a tételt állítja fel, hogy a rossznak és bűnnek oka a jónak és helyesnek nem-ismerése. A belátás hozzájárulása nélkül ezen a világon semmi értékkel nem bír: a dicsőség és gazdagság belátás nélkül bizonytalan vagyon. Aki cselekedetét előbb meg nem fontolja, - olvassuk egy töredékben – az kénytelen lesz azt később megbánni. És itt igen értékes Demokritos gondolkozásában a megbánás lelki tényének felismerése és hangsúlyozása, ami arra mutat, hogy ő az erkölcsiség lelki struktúrájának ismeretében minden elődjénél jobban és mélyebben merült el. Az egyik töredékben a „megbánás” jelzésére egyenesen a metanoein kifejezést használja; másutt ismét a metameleia szóval fejezi ki azt. Ezek kapcsán azt a mélységes gondolatot nyilvánítja, hogy a „gyalázatos dolgok megbánása az élet megmentése”. Itt az „élet” egy magasabb szférába emeltetik és szellemi jellemet nyer; a megbánás pedig, mint a léleknek „megmásulása” önmagába-térése, önmaga felett tett ítélete, mint a létezőnek a kellővel való összemérése, ennek az összemérésnek következménye, határozott alakot ölt és axiológiai jelleme nyilvánvalóvá lesz.

A belátás azonban nem csak az erkölcsiség területén bír jelentőséggel, hanem mindenütt elengedhetetlen, ahol értékek felismeréséről van szó. A szépség s tehát a testi szépség is, amelyet a görög ember oly

leplezetlen csodálkozással szemlélt, Demokritos szerint, állati valami, nem rejtőzik mögötte értelem. Igaz, hogy mindig csak valami jót és szépet kigondolni csupán az isteni értelem képes, az is kétségtelen, hogy az ember valósággal megismerni semmit sem képes, azt sem lehet továbbá tagadni, hogy aki a jót keresi, nehezen találja meg azt, a rosszat azonban megtalálja az is, aki nem keresi, - mindezek ellenére, a belátás vezérlete alatt biztosan haladhatunk a jó és a nemes felé.

Ez a belátás, amely hát minden értékes és nemes dolog felismerésére és megvalósítására nélkülözhetetlen, nem azonos sem az okossággal sem a tudással. A tudós és okos ember nem feltétlenül azonos a nemes és jó emberrel. Helyesen cselekvő, férfias és egyenes ember csak az, aki tudatosan és belátással – synesei te kai epistéméi – cselekedik. Ezt a belátást és tudatosságot nem pótolhatja semmiféle beszéd, bármily okos is az és semmiféle tudás, bármily sokoldalú. És viszont – sok ember, aki igen gyalázatos dolgot cselekedik, igen okosan beszél. A morális érték megvalósításánál tehát nem a beszéd a fontos és nem is az okoskodás döntő; ezért nem arra kell törekednünk, hogy az erényt hirdessük, hanem arra, hogy azt gyakoroljuk. A jó és nemes tett önmagáért beszél, amelyet meg nem homályosíthat semmiféle beszéd és szép szó.

És itt reá kell mutatnunk Demokritos-nak egy tanácsára, amely arról tanúskodik, hogy ő valóban mélyen pillantott az erkölcsiség, az egyéni lélek és a közélet szövevényeiben. Egyik töredéke szerint u.i. a sokféle fordulást, a minden-lében-kanálságot egyenesen a boldogság akadályának tartja: aki boldog akar lenni – olvassuk ebben a töredékben – ne cselekedjék sokfélét sem a magán- sem a közéletben, s amikor cselekedik, ne törekedjék a maga erején felül és erején túl, hanem legyen résen, ha a szerencse eljön s úgy látszik, hogy a magasba ragadja őt, vigyázzon, erején felül ne cselekedjék. „Mert a mérsékelt bőség több, mint a túlságos”.

A cselekvés jósága és az erény szerint való élet tehát egész embert kíván. De szükség a belátás és az óvatos cselekvés mellé az állandó gyakorlatnak járulnia, hiszen maga a cselekvés és az erkölcsiség is gyakorlat. Nem a szó, a tett a fő. A gyakorlat Demokritos szerint oly fontos tényezője az erkölcsi életnek, hogy tana szerint több ember lesz jó gyakorlat által, mint amennyi jó természettől fogva. Ha a belátás már felismerte a jót, sok töprengésre semmi szükség, mert az örökös töprengés megakadályozza a cselekedet végrehajtását.

Mindez azonban nem azt jelenti, hogy Demokritos az erkölcsi értéket a cselekedethez köti s tehát a cselekedetet tekinti az erkölcsi érték hordozójául. Ellenkezőleg. Demokritos erkölcsi felemelkedettségének méltó bizonysága az, hogy a cselekedet értékét a cselekvő érzületétől teszi függővé. Nem a külső törvényeknek engedelmeskedő cselekedet bír erkölcsi értékkel, hanem az, amely a cselekvő belső érzületéből fakad. Ha az emberek érzülete megfelelő volna és nem igyekeznének egymásnak ártani, akkor nem is lenne szükség semmiféle törvényre. Mivel minden emberek között levő viszály rossz cselekedetekre vezet, minden dolog a törvény elé vitetik, azért van szükség törvényre; ha ez a viszály nem lenne, az emberek cselekedhetnének tetszésök szerint. A törvény éppen arra való, hogy az emberek életét jól rendezze; ez csak úgy lehetséges, hogy ha az emberek is azt akarják, hogy jól rendezett életük legyen.

Miután az érzület a fő, a törvény csak szükséges valami, ezért Demokritos az erényre való nevelés szempontjából sem tulajdonít sok értéket a törvényeknek. Nyilván – úgy mond – jobban sikerül az erényes életre való nevelés annak, aki buzdítással és meggyőző szavakkal él, mint annak, aki a törvényre és kényszerre hivatkozik. Mert aki látja, hogy csak a törvény akadályozza meg a rossz cselekvésében, az valószínűleg titokban követ el bűnt, akit ellenben valaki már meggyőződés által vezetett a kötelesség – to deon – útjára, az előre láthatólag sem nyíltan sem titokban nem fog többet rosszat elkövetni.

Előbb a kötelességet említettük. Demokritos-t az érzület fontosságának felismerése vezette a kötelesség fogalmának határozott hangsúlyozására. Csak sajnálnunk lehet, hogy egyetlen etikai műve sem maradt reánk, mert éppen ilynemű töredékei mutatják, hogy a kötelesség fogalma előtte már teljesen tiszta és világos formában alakult ki. A Diels gyűjteményének 41. töredékében olvassuk: „nem félelemből, hanem kötelességből – dia to deon – kell kerülnünk a bűnt”. Itt már hát a „kell” egyenesen az erkölcsi követelményt fejezi ki és arra mutat reá, hogy az emberi erkölcsiség az emberi szellem mélyéről fakad és saját törvényének engedelmeskedik. Maga a diké sem egyéb, mint cselekedni azt, amit cselekednünk kell; ezzel szemben a kötelesség elmulasztása adikia, nem-igaz állapot. A kötelesség szavában oly természetességgel nyilatkozik meg az erkölcsi jó, amit megvalósítanunk kell, hogy „nagy dolog a szerencsétlenségben arra gondolni, hogy mi a kötelesség”.

Az érzület fontosságának felismerésével kapcsolódik Demokritos-nál az erkölcsi akarat páratlan értékének felismerése is: a jó nem abban áll, hogy nem cselekedjük azt, ami rossz, hanem abban, hogy nem is akarjuk