A görög gondolkozás kezdetei és a praesokratikusok

jóllehet fejtegetései figyelmet érdemelnek, kezdő embernek nem valók. – Nagy tudással és világos nyelven van írva K. Joel könyve: „Geschichte der antiken Philosophie” c. alatt (1. kötet megjelent 1921-ben Tübingenben és a görög filozófia történetének Platonig terjedő részét foglalja magában; 2-ik kötete nem jelent meg) kár, hogy a sok systematikai és typologizáló részlet megzavarja a mű történeti tisztaságát.

A kisebb terjedelmű munkák közül említsük meg mindenek előtt a Zeller világos és pontos munkácskáját:

„Grundriss der Geschichte der griechischen Philosophie” (1-ső kiadás 1883-ban, 10-ik kiadás Lortzing átdolgozásában 1911-ben). Nagyon világos és az újabb kutatásokat ügyesen érvényesítő munka az E.

Hoffmann-é: „Die griechische Philosophie von Thales bis Platon (Leipzig-Berlin 1921).

Aki behatóan foglalkozik a görög filozófia történetével, az nem nélkülözheti Überweg-Heinze: „Grundriss der Geschichte der Philosophie” c. nagy munkáját, amely az egyes filozófusok életének és munkásságának teljes bibliografiáját nyújtja. Az 1-ső kötet „Die Philosophie des Altertums” címet viseli s az egész görög-római bölcselet történetét foglalja magában. E kötet 12-ik kiadása a Karl Praechter átdolgozásában jelent meg (Berlin 1926). – P. Deussen művéről már az előző §-ban szólottunk.

A görög és a latin nyelvben jártasok számára ajánlatos Ritter és Preller „Historia philosophiae graeco-romanae ex fontium locis contexta” (az 1-ső kiadás 1836-ban jelent meg, a 9-ik kiadás 1913-ban). Ez a munka a görög és római bölcselet történetét a görög és latin eredeti szöveg és fogalmazás szerint és azok magyarázatával állította össze.

A francia nyelven írott munkák közül ki kell emelnünk Émile Bréhier munkáját, amely „Histoire de la Philosophie” c. alatt jelent meg 3 kötetben; az első kötet foglalkozik elegáns és világos előadásban az antik és a középkori filozófia történetével. Az angol nyelvű munkák sorában legelső helyen áll J. Burnet „Greak Philosophy from Thales to Plato” (London 1914). A görög filozófia egyetemes történetét nyújtja W.T. Stace:

„A Critical History of Greek Philosophy” (London 1920). Továbbá A.H. Armstrong: „An Introduction to Ancient Philosophy” (London 1917).

Jóllehet magyar nyelven már 1833-ban megjelent kibédi Péterfi Károly „Filozófusok és filozófia historiája” c.

művének 1. része (Maros Vásárhely), amely a filozófia történetét Orpheus-tól Simplicius-ig, Kr.e. 1250-től Kr.u. 550. évig adja elő, mind máig csak a Halasy-Nagy József „Az antik filozófia” c. munkája (Budapest 1934) jőhet figyelembe a komoly tanulmányozásnál. A könyv a miletoszi természetfilozófusok tanának előadásával kezdődik és Szent Ágoston bölcseletének fejtegetésével végződik.

gondolkozás gyökerei kétség kívül ezeknek az alkotásoknak mélységeibe nyúlanak alá anélkül azonban, hogy ezek az alkotások bárminő logikai kategoriának uralma alatt állanának. Nem is állhatnak ilyen logikai kategoriák uralma alatt, mert a mythos-alkotó lélek mindazt, amit mi képnek és symbolumnak tekintünk, valóságul állítja maga elé.

Ilyen kosmogoniák, a világ keletkezéséről szóló tanok, amelyekkel karöltve jártak a theogoniák, az istenek keletkezéséről szóló elbeszélések, bizonyosan nagy számban keletkeztek görög talajon is, de hogy ezek a maguk eredeti, reflexió-mentes alakjukban milyenek lehettek? – erre a kérdésre ma már feleletet adni nem tudunk. A görög filozófia történetének szempontjait tartva szemünk előtt, meg kell elégednünk azzal, hogy röviden azokra a kozmogóniai és theogóniai elemekre mutatunk reá, amelyekkel Homeros és Hesiodos műveiben találkozunk.

Herodotos feljegyzése szerint (11.53) az első görög theogoniák szerzői Homeros és Hesiodos voltak.

Homeros felfogása szerint Okeanos volt minden isten eredete, de belőle eredt minden víz, amely van, minden csillag, maga Helios is. Hogy ezek a belőle eredő istenek maguk is merőben emberi vonásokkal bírtak, ez az antropomorfistikus világszemléletnek ebben a korszakában természetes: az a theogónia és kozmogónia is minden ízében a mythosteremtő fantázia alkotása. Éppen ezért ezekben az alkotásokban a reflexiónak semmi nyoma sincs. A reflexió csak akkor lépik elő ezekben az alkotásokban, amikor a miletosi filozófusok s elsősorban Thales, a vizet általában nem mint megszemélyesített hatalmat, hanem mint önálló és egyetlen elemet teszi mindennek forrásává és alapjává.

Hesiodos kozmogóniája már mintha a reflexiónak halvány vonásait tüntetné fel. Mindenek előtt volt és létezett a Khaos, amely ismét csak egy mitológiai alak, utána állott elő a széles mellű Gaia azaz a Föld, amely mindennek biztos székhelye mindörökre, majd a sötét Tartaros a széles útú Földnek egy szakadékában, s végül az Eros. – A Khaos itt kétségkívül a dolgok kezdetét akarja érzékíteni: etimologiája szerint „tátongó”-t, „üres”-et, „meg nem telt”-et jelent, tehát olyan valamit, amiben még semmi sincs. Őt követik a Föld, a Tartaros és az Eros, amelyekről azonban jól meg kell jegyeznünk, hogy sem egyik sem másik nem a spekulatív és filozófiai reflexió segítségével létre jött absztrakció, hanem a megszemélyesítő fantázia alkotása, amelyet csak halványan érintett meg a reflexió némi fénye.

A Homeros és a Hesiodos kozmogóniája mellett találkozunk még számtalan görög író művében a világ és az istenek létrejöttére vonatkozó gondolatokkal, amelyeknek részletes ismertetése nem tartozik feladatunk körébe. Meg kell azonban említenünk, hogy mindenik kozmogónia és theogónia közös sémával dolgozik: ez a séma legvilágosabb Homeros és Hesiodos kosmogóniájában. Az érdeklődés középpontjában mindenütt a keletkezés, a genesis gondolata áll, amelynek magyarázatát mythikus elbeszélések és symbolumok segítségével kísérlik meg. A filozófiai reflexiónak legfönnebb halvány árnyékaival találkozunk csupán, az alkotó szerepet mindenütt a fantázia viszi a maga érzéki képeinek erejével és fényével. Tagadhatatlan azonban, hogy ennek a fantáziának csapongását, amely szinte korlátok nélkül érvényesül például a keleti népek kosmogoniájában, itt már az értelem higgadtsága fékezi anélkül, hogy a tartalom lényegén bármit is változtatna. Az értelem józansága a maga teljességében majd csak az ion bölcselők természetfilozófiájában mutatkozik meg, ahol a megszemélyesítés helyét az abstractio, a mythikus személyek helyét az arkhé, a keletkezés vizsgálatának helyét pedig a tényleges létező vizsgálata foglalja el. Véget ér a megszemélyesítő mythologizálás, hogy helyet adjon az általánosító és elvonó speculatio-nak, amely minden filozófiának kezdetét jelenti. A görög nép szabad és szép egyénisége igazán bölcseletében, vallásában és művészetében alakul ki előttünk.

3.2.2. Az erkölcsi reflexió kezdetei a görög gondolkozásban

A görög filozófia kezdeteiről beszélvén nem mellőzhetjük azokat a kísérleteket sem, amelyek főleg a Kr.e.

VI-ik századtól kezdve mind sűrűbben jelentkeznek a görög gondolkozás területén s amelyek a lélek belső jelenségeinek valamint az erkölcsi világ tényeinek megállapítására vonatkoznak. Az erkölcsi felfogásnak bizonyos tisztulásával találkozunk ugyan már a Homeros költeményeiben is és még nagyobb mértékben Hesiodos-nál, aki a fáradtságot nem ismerő, kitartó, kemény munkának dicsőitője. Az erkölcsi felfogás kitisztulásának folyamata megindulván, feltartóztathatatlanul halad tovább a maga útján: állatmesék, főleg az

aesopusiak, a gnom-ák, a hét bölcs erkölcsi tételei, - egytől-egyig ennek a tisztulási folyamatnak termékei, de egyszersmind eszközei is¹.

Természetes dolog, hogy az erkölcsi reflexiónak ezekben a kezdetleges termékeiben hiában keresnők az erkölcsi felfogás emelkedettségét: csak egészen polgári használatra szánt józan megjegyzések azok, amelyekben a mértéktartás sajátosan görög gondolatának hangsúlyozása mellett egészen leplezetlenül jelentkezik a görög ember élvezetvágya, az életnek végtelen szeretete, a szépségnek, erőnek, hatalomnak, vagyonnak nagyrabecsülése és tisztelete, - szóval mindaz, ami a görög embert igazán göröggé teszi.

Az erkölcsi reflexiókban azonban az optimismus derűjét gyakran a pessimismus sötét borúja töri meg, különösen a lyrai alkotásokban, ahol a költők hangulata nem egyszer sugározza a borús látás legsötétebb színeit. Legpesszimistább talán mindenik között az arisztokrata Theognis, aki elkeseredetten tesz vallomást az élet értéktelenségéről: „Legjobb lenne a földieknek meg sem születniök, hogy soh’se lássák a fényes nap sugárözönét; de ha már megszülettek, lehető gyorsan menjenek át a Hades kapuin, hogy ott feküdjenek sok föld által takarva”.

Láttuk, hogy ezekben az egyszerű erkölcsi reflexiókban minduntalan találkozunk a mértéktartás gondolatával. A mértéktartás követelése igen korán lesz uralkodó a görög gondolkozásban, hogy azután a görög filozófia állandó alkotó része és szabálya legyen, mintegy sarokköve a görög erkölcsi gondolkozásnak.

A világ és a test élvezetei között mértéket kell tartani; uralkodni kell az ösztönök és szenvedélyek fölött; nem szabad az élvezetek rabjává lenni; - ezek a gondolatok, amelyek egytől-egyig a mértéktartásra hívják fel a figyelmet, egyenesen a görög szellem mélyéről fakadnak és a szellem aesthetikai hajlandóságáról tesznek bizonyságot. Amiként a görög művészetben mindenütt az összhang és a harmónia nyer kifejezést, akként nyilatkozik meg a mértéktartás gondolata már az erkölcsi reflexiónak legkezdetén s lesz, amint mondottuk, a görög erkölcsfilozófiának alapgondolata.

Ez a már tisztultabb és speculatio felé hajló erkölcsi elmélkedés legnyomatékosabb kifejezést az ú.n. hét bölcs gnomáiban nyer. A hét bölcsre vonatkozó hagyomány nagyon ingadozó; még nevükkel sem vagyunk egészen tisztában. Hogy általában véve, kik tartattak ilyen bölcs férfiakul, erre nézve Diogenes Laertius (1.40) ad felvilágosítást, amikor azt mondja, hogy a bölcs férfiak nem voltak „sem bölcsek – sophos – sem filozófusok, hanem értelmes emberek és törvényhozók”.

Az Anthologia Planudis (1.86) a hét bölcs nevét és gnomáit egy epigrammában őrizte meg. Ezen epigramma szerint a Lindos városából való Kleobulos azt mondotta, hogy „legjobb a mértéktartás”; a lacedaemoni Chilon szerint a fő, hogy „ismerd meg tenmagadat”; a korinthusi Periandros pedig azt követeli, hogy „uralkodj haragodon”; a Mytylene városából való Pittakus szerint „nem kell túlozni”; az athéni Solon: „nézd meg a végét”; a Prieneből való Bias szerint: „a legtöbb ember gonosz”; a miletoszi Thales meg azt vallotta, hogy „jó dolog kerülni a kezességet”.

E gnomák közül valóban egyik sem fejez ki valami nagy és rendkívüli bölcsességet, de mindenesetre mutatja az erkölcsi reflexió felvillanását s mint ilyen, jellemző a görög szellem magatartására.

3.2.3. Keleti elemek a görög filozófiában

Mielőtt a görög filozófia történetének első korszakára, az ion természetbölcselők tanításának előadására térnénk, szükség röviden foglalkoznunk azzal a kérdéssel, amely a görög filozófiának keleti eredetére vonatkozik.

A görög filozófiának keleti eredetére vonatkozó kérdés a XIX-ik század közepe táján vert fel nagyobb port, amikor először A. Röth állítja határozottan, hogy a görög filozófia eredete a keleti népeknél keresendő. Műve

„Geschichte unser abendländischen Philosophie” c. alatt jelent meg Mannheimben 1846-ban (2-ik kiadás 1862-ben). Utána A. Gladisch foglalkozik ismét ezzel a kérdéssel „Die Religion und die Philosophie in ihrer weltgeschichtlichen Entwicklung” c. könyvében, amely 1852-ben jelent meg Breslauban. Mindkét férfiú azt vitatja és bizonyítja, hogy a görög filozófia nem a görög szellem autochton szülötte, hanem egyszerű kölcsönzés keleti népek szellemi kincséből. A kölcsönzés forrásai főként az indok, egyiptomiak, perzsák vallása. És e tekintetben bátran hivatkozhattak görög hagyományokra, elsősorban Herodotos-ra, aki szerint

1 V.ö. Málnási Bartók György: Az erkölcsi értékeszme története 1. Az erkölcsi értékeszme története a görög philosophiában. 2-ik kiadás, Szeged 1941. 41. sk. lapjain olvasható fejtegetésekkel.

némely vallásos kultusz-forma – így például a Dionysos tisztelete és a lélekvándorlásról szóló tan – Egyiptomból származik (11.49;123) s azután Aristoteles-re is, aki azt tanítja, hogy a görögök a matematikát keleti tudósoktól tanulták (Metaf. 1.981.b.23). Majd később az Aristoteles-re következő filozófia korszakában, amikor az egész görög míveltséggel a görög filozófia is internationalissá lesz, mind határozottabb formában nyilatkozik meg egyfelől az egyiptomiak, másfelől az alexandriai zsidó filozófusok részéről az az állítás, hogy a görög filozófusok eredetét Föniciában, Egyiptomban, sőt Palesztinában az Ószövetség irataiban kell keresnünk. Az alexandriai Philo egyenesen azzal a kijelentéssel lepte meg a világot, hogy Platon a maga bölcseletét egészben a Mózes irataiból merítette. Semmiféle akadálytól és abszurdumtól vissza nem riadó szimbólikus módszer segítségével Platon iratait aként magyarázta, hogy azoknak minden gondolatát legalább csírájukban a Mózes öt könyvében megtalálta. Majd az új-pythagoreus iskolához tartozó Numenius azt a kérdést veti fel: „Vajjon mi más Platon, mint egy attikai nyelven beszélő Mózes”.¹

Ez a zsidó eredetű nézet azután mindvégig fenn tartotta magát s időről időre újból és újból felbukkant az irodalomban. Az új-kori bölcselet sem tudott szakítani ezzel a felfogással, mert például az angol filozófus Cudworth a Thales és Pythagoras tanáról úgy beszél, mint amely nem egyéb, mint „mózesi filozófia”; amely felfogásnak alapját bizonyára Római Kelemennél találjuk meg, aki Platont úgy említi, mint „hó ex hebraión philosophos”-t, azaz a héber filozófuson egyikét.

Röth és Gladdisch tehát a maguk véleményével nem állottak egyedül, sőt az elődöknek hosszú sorára tekinthettek vissza. Munkáik ismét felkeltették az érdeklődők figyelmét s még ma is találkozunk olyan nézetekkel, amelyek nem idegenkednek a görög filozófiának keleti eredetét valló tanoktól. R. Garbe „Die Samkhya-Philosophie” c- könyvében (Leipzig 1894. VIII. és 347 1.) bőven foglalkozik a Samkhya bölcselet és a görög filozófia hasonlóságával. Feltűnő hasonlóságot állapít meg e tan és az eleaták felfogása között:

az Upanishádok és az ezekből kinövő Vedanta-rendszer „Minden: Egy” tana teljesen egyezik a Parmenides tanával. Mindkét tan értelmében csak az egy, nem-lett, el nem-pusztítható és mindenütt jelenvaló létet illeti meg a realitás s ezzel szemben mindaz, ami a sok-ban létezik és változásnak van alávetve, csupán csak látszat; végül: a lét és gondolkozás azonosak. De már Thales tana is, hogy t.i. minden vízből lett, emlékeztet arra az ind mythosra, amely szerint az egész világ az ú.n. ősvízből lett. Analógia van továbbá az Anaximandros tana, amely azt hírdeti, hogy minden dolog alapja az örök, végtelen és határozatlan ősanyag s a Samkhya ősanyag-fogalma a Prakriti között, amelyből az egész anyagi világ kifejlik, hogy ismét abba térjen vissza, ha ideje elérkezett. Herakleitos tana: panta rhei - minden folyik -, találó kifejezése a Samkhya azon tanának, amely a jelenségek világát a folytonos változások és létesülések világának látja és számtalan világmúlásról, világmegújúlásról beszél. De Empedokles tana is a lélekvándorlásról és a világkifejlésről meglepően egyezik a Samkhya ide vonatkozó tanításával. Anaxagoras dualismusa a Samkhya dualismusával hozható kapcsolatba. Demokritos metafizikai tételei: „semmiből nem lesz semmi”, „semmi sem semmisíthető meg, ami van” szinte szóról-szóra ott vannak a Samkhya rendszerében is. Demokritos-nak az istenekről vallott tana is egyezik a Samkhya isten-tanával; Epikuros tana hasonlóképpen, amin nem is lehet csodálkozni, mert Epikuros egész gondolkozása a Demokritos tanától függ s azon alapul. Hogy vajjon ezekben az esetekben közvetlen befolyásról van-é szó? – e kérdésben szerzőnk az igenlés felé hajlik ugyan, de apodiktikus feleletet adni nem tud. Röth és társai – úgy mond Garbe – fantasztikus kombinációikkal túl lőnek ugyan a célon, de ilyen közvetlen befolyás lehetőségét meg kell engednünk, ha meggondoljuk, hogy a kisázsiai ionok élénk kereskedelmi összeköttetésben állottak a keleti népekkel úgy, hogy a gondolatcsere alkalmai a görögök, perzsák és a Persiában időző indok között valóban megvoltak.

Ehhez járul, hogy Thales, Empedokles, Anaxagoras, Demokritos és mások utazásokat tettek a keleti országokban, hogy ott filozófiát tanuljanak. De Garbe véleménye szerint, ha kölcsönöztek is innen gondolatokat, volt tehetségük arra, hogy ezeknek a gondolatoknak görög kinyomatot és arculatot adjanak.

Pythagoras-nak azonban az ind tanoktól való közvetlen függését egészen bizonyosnak veszi szerzőnk. Az angol W. Jones mutatott reá először arra, hogy a Samkhya szó maga „számot” jelent s Pythagoras tanában is a szám foglalja el a középponti helyet. Barthélemy Saint-Hilaire pedig azt bizonyította, hogy a lélekvándorlás gondolatának ind kölcsönzése valószínűbb, mint az Egyiptomból való kölcsönzés. De tüzetesebben és alaposabban mutat reá L. von Schröder arra, hogy Pythagoras-nak vallás-erkölcsi és matematikai tanai már a Kr.e. VI-ik században, sőt még korábban is merőben ismeretesek voltak. Mivel pedig Pythagoras-nál éppen a legfontosabb tanok minden előzmény nélkül léptek fel, Indiában pedig azoknak az időknek szellemi életével függenek össze, ez arra mutat, hogy India volt ezeknek a sajátos

1 V.ö. Burnet idézett munkájának idevágó fejtegetéseivel.

tanoknak őshazája, amely gondolatok különben idegenek is voltak magának a görög szellemnek számára. L.

von Schröder-nek ezt a nézetét Garbe is osztja.

Garbe azonban még tovább megy. Meggyőződése szerint nem lehet kételkednünk abban, hogy a neoplatonismus és a keresztyén gnosis is az ind filozófia hatása alatt állottak. Már F.Ch. Baur is észrevette, hogy figyelemre méltó egyezés van több gnosztikus antropologiája és az ind Samkhya három „guná”-ról szóló tana között¹. Többen észrevették azt a feltűnő egyezést is, amely Plotinos tana és a Samkhya több részlete között fennáll. De még szorosabb az összefüggés Garbe szerint Plotinos és a Yoga között: Plotinos asketikus etikája bizonyos pontokon egyenesen a Yoga-rendszer közvetlen hatását mutatja. Plotinos tanának egyik alapvető fogalma az „ekstazis” vagy a „haphlozis” – az istennel való egyesülés a Yoga

„pratibha” fogalmának felel meg, amely fogalom a Yoga-gyakorlat módszeres praxisában e praxis által az igazságnak hirtelen elért közvetlen, egyetemes ismeretét jelöli.

Ha a felvetett kérdés ilyen beható tárgyalások témáját képezte, nem lesz haszontalan fáradtság a kérdést kissé közelebbről szemügyre venni.

Ha e problémára világos és határozott feleletet akarunk adni, akkor tudnunk kell, hogy a görög „philosophia”

szó voltaképpen magában foglalta a tudományok öszességét. Az ion természetfilozófia például egyenesen kozmogónia, amely magában foglal fizikát, asztronómiát, fiziológiát, stb. Ami a vallás egyes alakjait és kultusz-formáit illeti, különösen éppen a misztériumokat, valamint a matematikát és a természettudományokat, - erre nézve nincs miért huzódoznunk annak bevallásától, hogy ebben a tekintetben a görög kultúra és szellemiség sokat köszönhet a keleti népeknek, elsősorban az egyiptomiaknak és a föniciaiaknak. Asztronómiát pedig a görögök minden valószínőség szerint a kaldeusoktól azaz a babilóniaiaktól tanultak, mint olyan néptől, amely a maga mindennapi élete és önfenntartás érdekében kényszerítve volt érdeklődésével az ég és föld jelenségeinek s tüneményeinek pontos megfigyelésére és számontartására. Mi semmiképpen sem akarjuk azt mondani, hogy például az ion természetfilozófusok a keleti népek matematikai, fizikai és fiziológiai tudásának elsajátításával elégedetten, főfeladatuknak azt tekintették, hogy ezt a tudást gyarapítsák és tovább terjesszék. Ezt is megtették bizonyosan. Ámde azt állítjuk, hogy a keleti népek a matematikai, fizikai, fiziológiai s az asztronómiai ismeretek s megfigyelések terén is előbbre voltak mint a görögök; ezekből a hasznos ismeretekből és megfigyelésekből azonban, amelyekre a keleti népeket a maguk önfenntartása kényszerítette, a szellem szabad tevékenységével tudományt a görögök teremtettek. A keleti népek az egyes ismereteket nagyra becsülték hasznosságuk miatt, de az öncélú elmélkedésre hajlandósággal nem bírtak. A görögök ellenben a hasznos és célszerű ismereteket a maguk szabad elmélkedésének mintegy nyers anyagává tették, amely nyers anyagból azután a logika minden művelete és kategóriája segítségével tudományt, öncélú tudást teremtettek. A tudománynak anyagát, jobban mondva ennek az anyagnak egy részét és a kutatásra indítást a görögök a keleti népektől vették, - ezt készséggel kell elismernünk; de ebből az anyagból tudományt és tudományos ismeretet csinálni csak a görögök voltak képesek, akik előtt a tudás már nem csak hasznos eszköz volt a megélhetésnek és az életalakításnak szolgálatában, hanem öncél is, amelynek elérésére törni érdemes munka még akkor is, ha ennek a munkának semmi jutalmát nem látjuk. Erre az öncélú munkára és tevékenységre utal már Herodotos elbeszélése, amely szerint Solon a perzsa király előtt világosan kifejezésre juttatta lelki habitusát: ő e világnak országaiban azért utazik, hogy a dolgokat szemlélje, - theoriés heneke, azaz magának a szemlélődésnek kedvéért. És ugyanez a gondolat jut kifejezésre Perikles-nek a peloponnesusi háború után mondott temetési beszédében is, amelyet Thukydides közlött (11.40.): „mi gyönyörködünk a szépben teljes egyszerűséggel és míveljük a filozófiát erőtelenedés nélkül”.

Ami magát a filozófiát illeti, semmiféle kétségünk sem lehet afelől, hogy a görög filozófia a görög szellemnek őseredeti, autochton gyümölcse. A görög s tehát a mai értelemben vett filozófiát a keleti népeknél hiában keresnénk. Nekik is volt bölcseletük; ez tagadhatatlan. Ez a bölcselet azonban egy más lelki kiállás alkotása, amiből következik, hogy mások azok a törzsfogalmak és kategóriák is, amelyeknek segítségével a felvetődő kérdéseket ezek a bölcseletek megoldani akarják. Ezeknek a bölcseleteknek világa semmiképpen sem a mi világunk, akár az egyiptomiak, akár a kínaiak, akár az indok lelki alkatát s az ebből az alkatból kisarjadt filozófiát tekintsük. Az egyiptomiak és a föniciaiak szeme előtt a haszon és a mindennapi élet érdeke állott;

amint már Platon megjegyezte, ők az üzlet körében forgolódtak (philokhrémátos), a görög nép ellenben a tudásra és tanulásra vágyakozott (philomathes, Resp. IV. 435 E.). A görög nép szelleme azokat a

1 V.ö. Die christliche Gnosis; 1835. 54. 158. sk. lapjaival.

problémákat, amelyeket esetleg a keleti népek is felvetettek és amelyekre feleletet is kerestek, minden hasznossági és utilisztikus alaptól elválasztva, tisztán a szellem élete szempontjából vizsgálta. Ily módon a fejlés lassú folyamán az egyszer már megragadott kérdést az emberi szellem problématikájának örökkévaló alkotó részévé tették s amikor ezekre a problémákra a logika segítségével feleletet kerestek, rendre-rendre a filozófia rendszerében az emberi szellem bennerejlő rendszerét nyilatkoztatták ki előttünk. A szellem ezen rendszerének kinyilatkoztatása egyedül a görög nép elévülhetetlen érdeme és dicsekedése.