Epikuros és az epikureizmus

Epikuros tana éppen úgy, mint a Stoa egész bölcselete, gyakorlati életfolytatás szolgálatában áll s az elméletet csak annyiban méltatja figyelemre, amennyiben az az élet kérdéseinek megoldásában segítségünkre tud lenni. Ismeretelméletét is a határozott szenzualizmus jellemzi s Epikuros is, mint a stoikus bölcselők, szoros viszonyt lát a fizika és az etika között. Fizikája a Demokritos materialista tanán alapul s azt egyetlen ponton előbbre nem viszi, problematikáját egyetlen kérdés felvetésével nem gazdagítja. Amíg azonban Zenont s követőit a világegyetem szemlélete az isten iránt való igaz tiszteletre serkenti, addig Epikurosnál ennek a tiszteletnek nyomával sem találkozunk.

Epikuros Samosban született Kr.e. 342 december havában vagy 341 januárjában. Az athéni Neokles fia és filozófiát Demokritos követőjétől Nausiphanestől tanult, de hallgatta a platonikus Pamphilost is. 306-ban Kr.e.

Athénban telepedett le és a filozófia tanítására szánta magát. Tanításának színhelye athéni kertje volt, ahol főként az ioniai szigetekről származó első tanítványai gyülekeztek körébe. Iskolájához tartoztak: Metrodoros és Polyainos, a Mytilinéből való Hermarkhos, aki később az iskola vezetésében Epikuros utódja lett.

Személyes tanítványai voltak rajtuk kívül: Kolotes és a historikus Idomeneus és Polystratos, a Hermarkhos utóda.

Epikuros személyisége, amint az a reánk maradt feljegyzésekből kitűnik, méltán ébresztette fel a lelkekben a meleg tiszteletet és nagyrabecsülést. Mindenki iránt jóakaratot mutatott és készen állott mindenki megsegítésére. Mintaszerű, rendezett életet élt s a nagy fájdalmakat, amelyek végül halálára vezettek, türelmesen és derült kedéllyel viselte el. A kertjében folytatott orgiákról és dőzsőlésekről szóló elbeszélések a mesék világába tartoznak. Meghalt 270-ben Kr.e. Amilyen közbecsülésben részesült személyisége és tana, éppen olyan kevés népszerűségnek örvendettek művei, melyeknek stílusa és előadásmódja száraz és unalmas vala. Iskolája, amelyhez a latin költő Lucretius Carus is tartozott, az alapító halála után sok ideig fenn állott: Kr.u. a negyedik században oszlott fel.

5.6.1. Epikuros kanonikája

Epikuros is megtartja a filozófiának immár hagyományos hármas felosztását logikára, amelyet ő kanoniká-nak nevez, mivel az az ismerés normáit azaz kanonjait adja kezünkbe, fizikára és etikára. Ezek közül érték dolgában az etikát illeti az elsőség, a másik két tudomány az ő szolgálatában áll.

A kanonika tehát az ismerés szabályaival ismertet meg és felállítja az igazság kritériumát. Ide vonatkozó fejtegetései azt bizonyítják, hogy teljesen hű ahhoz a tételéhez, amely szerint a filozófia feladata merőben gyakorlati: el kell vezetnie az embert a boldog életre. Ismeretre csak azért van szükségünk, hogy világosan lássuk, mi az, ami az emberi boldogságot elősegíti. Ezért elsősorban az a kérdés érdekli, hogy mi teszi az ismeretet igazzá vagy hamissá, és honnan származik az ismeret világossága, éspedig a szembeszökő világossága, - „enargeia” - ? Erre vonatkozólag három kritériumot állít fel: az igazság kritériumai az észrevét – „aisthéseis” -, az észrevétekből keletkező fogalmak, - „prolépseis” -, és végül az affektusok – „pathé” – amelyeket a stoikusok, amint fennebb láttuk, merőben elvetettek, Epikuros azonban nagyra tartott azzal az indokolással, az affektusok adják kezünkbe a kritériumot, hogy mire kell törekednünk és mit kell kerülnünk boldogságunk érdekében.

Igazságról vagy annak ellentétéről csak akkor lehet szó, ha már egy ítélet segítségével a dologról véleményt – doxa – mondottunk. A vélemény pedig akkor igaz, hogyha észrevéti képek tesznek mellette tanuságot vagy ha már ilyen közvetlen tanuskodás lehetetlen, akkor legalább nem tanuskodnak ellene. Egy toronynak alakjára vonatkozólag közvetve tanuskodhatik az észrevétel, hogyha azt a tornyot közelről megnézzük. De csak közvetett a tanuság az atomok esetében, mikor is az észrevétel nem szól ellenük. A fogalmak az előző észrevételi képek nyomán fakadnak: a többször megismétlődő kép az emlékezetben megmarad. Mivel ezek a fogalmak az észrevéti képekből erednek, igazak. Az affektusok végül mint az élv és a fájdalom érzései normául azaz kanonul szolgálnak arra, hogy mit kell választanunk és mit kell kerülnünk, ha boldog életet akarunk élni.

E kanonok tanával Epikuros logikája ki is merül: őt csak annyiban érdeklik az ismerés eszközei, amennyiben a praktikus élet szolgálatában állanak.

5.6.2. Epikuros fizikája és theológiája

Epikuros fizikája is tisztán gyakorlati célt szolgál: a természet összefüggésének ismerete megszabadítja a lelket a félelemtől, amely a nyugtalan és boldogtalan élet egyik okozója. A fizika éppen ezért sehol sem tűnik ki sem problematikájának sem megfejtéseinek eredetisége által. Merőben Demokritos tanához fűződnek alaptételei s a materializmus álláspontját érvényesítik a fizika minden kérdésének magyarázatában. Minden fejtegetésének alapja és kiindulási pontja ez a meggyőződés: a mindenség végtelen számú atomok mozgásából alakul a végtelen üres térben. Valósággal csak az bír, ami hatni képes; a hatás azonban a testi dolgokhoz van kötve; tehát minden, ami van, anyag és anyagból származik. A nem-létből való teremtés gondolatáról Epikuros természetesen tudni sem akar. Nem-létezőből létező nem ered s megfordítva, létező nem-létezőbe át nem mehet. A létező anyagon kívül még csak egy létező van t.i. az üres tér, amely végtelen, mert ha nem lenne az, akkor kellene lennie valaminek, amivel szemben magát elhatárolnia kell.

Az anyag s tehát minden test atomok-ból áll, amelyeknek száma végtelen, ők maguk nem láthatók és részekre nem bonthatók. Semmiféle tulajdonsággal nem bírnak, s amint azt Epikuros Demokritostól tanulta, akivel szemben pedig semmiféle hálát nem mutatott, csak alakjuk, nagyságuk és súlyuk van. Az atomok fentről lefelé eső mozgást végeznek, mégpedig aként, hogy mozgásukat teljesen önkényesen végzik és egyforma gyorsasággal esnek. Erre a felvételre azért volt szüksége Epikurosnak, hogy a szabad akarat érdekei veszélyeztetve ne legyenek a megkötött és okok által szabályozott mozgás tana által. Ez azonban az oktörvény uralmának megsértését jelenti; ha u.i. az atomok mozgása okokhoz kötve nincs, akkor a természet okozatos összefüggéséről sem lehet beszélni. Ez a teoretikus elmélkedés szempontjából alapvető hiba azonban Epikurost nem érdekelte, aki külömben is a fizika és a matematikai tudományok terén teljesen járatlan volt.

Végtelen a tér és végtelen az abban levő világok – kosmos – száma is. Ezen végtelen sok világ között levő teret Epikuros „metakosmia” – intermundia – névvel jelöli s azt tanítja, hogy itt laknak a világoktól elvonult istenek. Az istenek száma is végtelen. Testük finom fényatomokból áll s formájuk a legszebb forma t.i. az emberi alak. A világgal nem törödnek, mert nem csak halhatatlanok, hanem a világ miatt való gondoktól teljesen szabad boldogságban élik életüket. Miután ezt a tétlen boldogságot a világ teremtése vagy a világ

dolgaival való törödés csak zavarná, ezért az epikureusok szerint az istenek nem vettek részt a világ teremtésében s nem is törödnek a világgal. Miután azonban az istenek derék lények, az emberek tisztelik őket s a boldogságban példaadójukat szemlélik bennük.

Atomokból áll az ember is, a lélek is, amely szintén test, de végtelenül finom részecskékből áll. Azok az atomok, amelyeken az érzés és akarat alapul, nem állanak mechanikus törvények uralma alatt, hanem merőben szabadon mozognak. Ez természetesen egészen következetes gondolat, mert hiszen ha az atomok nem mozognának szabadon, akkor vége lenne az akarat szabadságának is. Az Epikuros által hírdetett akaratszabadság voltaképpen az okság törvényének teljes felfüggesztését jelenti. És mégis, ez a részeiben legalább szabad lélek nem halhatatlan: halál után feloszlik a test is s vele együtt azok a finom atomok, amelyekből az emberi lélek összetéve van. Ez vígasztaló lehet az emberre nézve, mert amíg élünk, addig nincs a halál s ha itt a halál, akkor már mi nem vagyunk. Ha halandó a lélek, nem kell félnünk a Hades kínjaitól sem.

5.6.3. Epikuros etikája

Mindaz, amit Epikuros a kanonikában és a fizikában tanított, az etika érdekében és kedvéért taníttatott. Meg kellett ismerkednünk az ismerés kritériumaival, hogy kellőleg tudjunk külömböztetni jó és rossz között; be kellett pillantanunk a természet nagy összefüggésébe, hogy megismerkedjünk az ember és természet alapvető tulajdonságaival. Minden tudás csak eszköz az önfenntartás és boldogság érdekében.

Epikuros, amikor fenntartás nélkül a boldogságot vallja minden cselekedet s az emberi élet főcéljául, ezt a boldogságot az élvezetteljes életben találja meg. Azt lehet mondanunk, hogy ő volt a hedonista életfelfogás legkövetkezetesebb kodifikátora, aki az élvezet filozófiáját bölcsészeti rendszerbe szedte. Alaptétele: minden állat s tehát az ember is, születése óta arra törekszik, hogy kellemes érzésekre tegyen szert és meneküljön a kellemetlentől. Ez a tétel merőben Aristippos tanát ismétli. Ezeket a kellemes érzéseket az jellemzi – szemben a Stoa felfogásával – hogy nemcsak eszközi jelentéssel bírnak, hanem egyenesen céljai az ember minden cselekedetének. A jó azaz a boldogság a lélek kellemes állapota. Ámde – s itt Epikuros merőben eltér az Aristippos felfogásától – ez az élvezetes állapot nem csupán pillanatig tartó, nem „mozgásban lévő élv”, hanem a léleknek tartós állapota, amely percek hangulatától független. Az igazi boldogság s egyben az igazi bölcsesség az élet egész tartamára kiterjed.

Az élvezetek között hát külömbséget kell tennünk aszerint, hogy mely élvek alkalmasok a lélek tartósan kellemes állapotának előidézésére és melyek nem. Epikuros okosan külömböztet itt de nem az emberi méltóság, hanem a jól felfogott boldogság érdekében. Az epikurosi bölcs ennek a boldogságnak s nem az emberi méltóságnak érdekében, elmulaszt olyan élvezeteket, amelyek nagy erejűek, de csak pillanatokig tartanak, olyan élvezetek kedvéért, amelyeknek ereje csekély, de tartama hosszú. Sőt kész fájdalmak elviselésére is, hogyha ezzel majd valamiféle élvezet van összekötve.

Ha Epikurosnak az élvezetről szóló tanát közelebbről tekintjük, világosan látjuk, hogy az élvezet gyökere nála is a test élvezete. Egyik feljegyzése szerint azt tanította volna, hogy minden jónak kezdete és gyökere a gyomor élvezete. Ehhez csatlakoznak az ízlés, tapintás, a nemi érintkezés és a látás élvezetei. Ámde mégis élesen külömböztet Epikuros a testi és szellemi élvezetek között. A szellem és lélek élvezetei becsesebbek, mert amíg a test élvezetei a jelenre vannak korlátolva, addig a szellemi élvezetek átölelik a múltat és a jövőt.

– De külömbséget tesz Epikuros az élvezetek között abból a szempontból is, hogy vajjon tartósak-é azok és akadályba nem ütköznek-é, vagy pedig valamely akadály elhárításához vannak kötve és ezen elhárítás által keletkeztek. Vannak állandó élvezetek – „hédoné katastématiké” – ilyen például a nem-éhezőnek vagy a nem-szomjazónak állapota; és vannak „mozgásban lévő élvezetek” – „hédoné en kinései” -, pld. az éhező állapota, ha már éhségét kielégítette. Az élvezetek első fajtája a becsesebb, mert a lélek tartós állapotában gyökerezik.

Mit kell hát boldogságon értenünk? – ez a kérdés Epikuros etikájának is alapproblémáját képezi. A boldogság olyan állapot, amelyben a testnek fájdalmai nincsenek és a lélek nyugalma zavartalan, - „hygieia tou sómatos kai ataraxia psykhés”. A lélek ataraxiá-ja, - ez a bölcs ember kitüntető birtoka. Ez alatt azonban Epikuros nem értette a lélek tétlenségét és mozdulatlanságát, nem értett semmiféle modern passzivitást, hanem értette a lélek azon állapotát, amelyben a lélek bölcs nyugalmát nem zavarják erőszakos érzések, emóciók és szenvedélyek. Boldogságot s a lélek nyugalmát csak a szelíd, csendes, nagy lelki háborgással nem járó élvezetek okoznak.

Az erény maga nem egyéb, mint eszköz, amely biztosan segít a boldogság állapotába. Az olyan erénnyel, amely nem okoz élvet s nem forrása boldogságnak, nem is kell törödnünk. Nála is a belátás a tulajdonképpeni és alaperény, amely lehetővé teszi számunkra, hogy mérlegelvén az élvezeteket, a közeli, de kisebb élvről a távolabbi, de erősebb élv kedvéért lemondjunk. A bölcs mérlegelés kellő külömbséget tud tenni a vágyak és sóvárgások között, amelyekkel szemben Epikuros semmiképpen sem mutat olyan közönyösséget, mint amilyent a Stoa bölcselői mutattak. Vannak természetes és szükségszerű vágyak, mint pld. az éhező vágya kenyér után; vannak természetes de nem szükségszerű vágyak, pld. a lakomázó ember vágya ínyenc falatok iránt; és végül vannak olyan vágyak, amelyek se nem természetesek, se nem szükségszerűek, ilyen például a hiú ember vágyakozása dicsőség után.

A lélek zavartalan állapota megköveteli, hogy az ember minden külső viszonytól távol tartsa magát. Úgy látszik, Epikuros ebből a szempontból tekintette a házasságot is, amelyet nem ajánlott. De nagyra becsülte az igazi és önzetlen barátságot, amelyet minden híve és tanítványa az elvonult bölcs ember legnagyobb javai közé sorolt. A bölcs ember lelke nyugalmának megóvása céljából jól elvonul az emberi közületek minden teréről s még az állami élet tevékenységeiben sem vesz részt. Ez az elvonult s magányos bölcs ember, az epikureizmus ideálja, békességben él magányában, jobban örvend, ha adhat a szűkölködőnek, mintsem másoktól kapjon; nem törekedik hír és dicsőség után, nem veti meg az élvezeteket, de válogat közöttük; még az életet sem becsüli fölöttébb, ha úgy tartja jobbnak, kész megválni tőle a maga jószántából.

Epikuros az öngyilkosságot is megengedte híveinek.