A tudományelőttes megértés, azaz a laikus beszéd- és cselekvéskom-petencia használata végigkíséri az egész kutatás folyamatát. Az et-nográfiát allegóriaként vagy elbeszélésként értelmező reflexiók és a cselekményesítés fogalma arra hívja fel a figyelmet, hogy a valóság történései nem kínálják fel az értelmezésükkel kialakuló elbeszélés formáját (Clifford 1999 [1986], Bruner 1999 [1986], White 2006b [1973]). Az elbeszélés soha nem mentes az értelmezés mozzanatai-tól. A történész azzal, hogy valamilyen narratív sémába (tragédia, komédia, románc, szatíra) önti a valóság rendezetlen elemeit, egy időbeliségen alapuló, ok-okozati magyarázati sémát használ (White 2006b [1973]).
Az (e könyvben csak utalásszerűen megjelenő) értelmező leírással a szántási zsidó életvilág széthullása egyértelműen a tragédia80, míg az egykori uradalmi cselédvilág emlékezete inkább a szatíra narratív sémájába került. Az egyik alapvetően a traumára fókuszált, mivel a múlt csak ebből a perspektívából vált értelmezhetővé, a másik ironi-kus szólásokban, anekdotákban fedezte fel a cselédlét tapasztalatát és az ebből való kilépés nehézségeit. A felidézett pusztai történetekben az anekdoták domináltak, miközben a tréfák, furfangok és leleple-zések vezérelték a megértés folyamatát is. (Ezek a pusztai terepjárás módszertani reflexiójában is megjelennek.)
E könyv összeállításánál a településnevek anonimizálása mellett döntöttem, nem pusztán az interjúalanyok védelme és a saját érin-tettségem okozta etikai dilemmák okán, hanem azért is, hogy az írás ne termelje újra a stigmatizált területi identitást (ld. Wacquant 2015), s ne zárja ebbe a felkeresett embereket. Ez a kutatáshoz képest utó-lagos döntés ugyanakkor nyilvánvaló kontrasztot teremt a
rekonst-80 A modern esemény [White 2006a], ellentétben a többi történeti eseménnyel, váratlanságával, értelmezhetetlenségével nehezebben válik történelemmé, és mintegy előírja saját reprezentációjának kereteit. Éppen ezért a modern esemény ábrázolása a hagyományos történetírói szemléletmódban többek között azért problematikus, mert a történeti megértés és magyarázat alapvetően kolligációs fogalmakkal (Walsh 2006 [1974]) történik. Ezek valamilyen közös tulajdonság alapján osztályozzák a múltbeli eseményeket, egyszersmind újraértelmezik a jelenbeli fogalomhasználat fényében, így végeredményben meglehetősen heterogén természetű entitásokat vonnak mint-egy gyűjtőfogalomként maguk alá (LaCapra 2001, Kisantal 2009).
rukció eredeti tervével és például a térszerkezet tényszerű és pontos feltárására irányuló igyekezettel. Az anonimizálás további előnye, hogy segíti az absztrakciót, eltávolít a helyi szintű olvasattól, és a módszertani problémákra irányítja a figyelmet.
Az életvilágok értelmező leírásakor felfigyeltem arra, hogy míg a zsidó túlélőket előszeretettel hívom mesélőknek, ami jól érzékelte-ti az interjús szerepeket, addig a nekeresdpusztaiakra nem éreztem találónak ezt a megjelölést, amely csak néhány élvezettel beszélő, ar-chaikus komótossággal adomázó elbeszélőre illett volna, miközben többekkel egyáltalán nem tudtam narratív interjút felvenni. Az in-terjúalany elnevezés azonban nem illeszkedett a szociografikus leírás kereteibe, és túlságosan eltávolított tőlük. Végül hosszas keresgélés után a visszaemlékező elnevezést választottam.
Írás közben az „interjúalanyok” anonimizálása és megszólalása-ik idézése ugyancsak dilemmákat vetett fel. Eredetileg (a szakdolgo-zatomban) a zsidó származású mesélők teljes névvel szerepeltek a lábjegyzetekben. Ezt a formát közösen alakítottuk: az interjúk után ők maguk is hangsúlyozták, hogy felelősséget vállalnak azért, amit megosztottak velem, ahogy mondták: „névvel mehet”. Az interjúrész-letek és a nevek együttes, kutatói aggályoktól mentes használatát a tanúságtétel műfaji sajátosságai és az interjúk információalapú fel-dolgozása szavatolta.
A pusztát járva azonban világossá váltak a helybeliek félelmei a közösségi ellenőrzéstől, a helytelenítéstől vagy éppen attól, hogy visszaélek a bizalmukkal, és a felvételeket másoknak is megmutatom.
Bár a pusztai terepmunkában a mélyinterjúig nem mindig sikerült eljutnom, az interjúk elemzése közelített a „mélyelemzéshez”, azaz olyan megállapításokhoz vezetett, amelyek a visszaemlékezők előtt nem voltak ismertek, vagy amelyeket nem feltétlenül tekintenének érvényesnek a saját életükre nézve (Solt 1998). Ebben az esetben az anonimizálás szükségességéhez nem fért kétség, de a szöveg szocio-grafikus stílusát megtörte volna az interjúk kódolása. Ráadásul elve-szett volna az a többletinformáció, amit a vélemények és személyi-ségek összekötése és következetes végigvezetése a szövegben nyújt.
Ezért kitalált utónevek mellett döntöttem.
A trauma értelmezésekor a túlélőtörténeteket tovább elemeztem, és a hermeneutikai elemzés az önreprezentációkon túlmutató meg-állapításai miatt végül a túlélőket is anonimizáltam. Úgy éreztem,
hogy a tanúságtételeik fakticitása annyira fontos volt számukra, hogy megnyilatkozásaik személyességét és tartalmát nem fedhetik el ki-talált nevek, így esetükben a doktori dolgozatomban monogramo-kat használtam. Mindkét megoldást átemeltem ebbe a könyvbe, így a nekeresdpusztaiak kitalált utónévvel, a szántási holokauszttúlélők monogramokkal szerepelnek a szövegben.
A nézőpontok sokfélesége és a szövegben megszólaló hangok au-tentikussága több történetírói problémát is felvet (Berkhofer 2000).
A nekeresdpusztai interjúrészleteket a tájnyelvi és archaikus fordu-latok megőrzése végett fonetikus átírással közlöm, de az amúgy is nehezen olvasható átírás nem teljesen következetes: csak a tájnyelvi sajátosságokat és az erősen érezhető nyelvi különbségeket jelölöm, a kevésbé hangsúlyos vagy általános kiejtési torzulást nem. Tehát az
„aszongya” követi a fonetikus átírást, az azt’ (aztán) viszont nem, mi-vel a hasonulás a köznyelvben is ugyanúgy hallatszik. (A rövidülést viszont jelzem.)
Ebben a helyzetben a reprezentáció hatalmi aspektusai megke-rülhetetlenek, mivel ezzel az átírással akaratlanul is tanulatlanként tüntetem fel a pusztaiakat. Ezt elemzés és írás közben a róluk alkotott kép árnyalásával (például szituatív furfangjaik bemutatásával) pró-báltam ellensúlyozni, miközben fontosnak tartom az általuk használt nyelvváltozatot érzékeltetni, mert a nyelvhasználat (nyelvjáték) nem elválasztható az értelemképzéstől (életformától).
Az idézetek átírása és használata is fontos reprezentációs kérdés:
a túlélőknek néhány éve vittem egy-egy példányt szakdolgozatomból.
Egyikük nem sokkal később felhívott, és bár leszögezte, hogy amit leírtam, „az úgy is volt”, a beszélt nyelvi fordulatokat és a lazább szer-kesztésű élőbeszédet megőrző átírást nehezen fogadta el. Meglepte, hogy saját megítélése szerint mennyire pontatlanul fogalmaz, és azt kérte, hogy egy kicsit szerkesszek a mondandóján. Végül a tanúság-tétel pontosságára és hitelességére vonatkozó érvelésem győzte meg arról, hogy az átiratot nem kell kijavítani.
A nekeresdpusztai kutatási téma közelségének és távolságának ál-landó változása miatt nehezebb volt a saját nagyanyámmal készített (strukturált) interjú részleteit és az ő szavait idézni, mivel ezeken ke-resztül minduntalan a terephez való viszonyom problematizálódott.
Az ismerős idegen pozíciójának leírása ugyanis nem oldja fel magától értetődően azt a kérdést, hogy egy tudományos dolgozatba
interjú-alanyok idézetei helyett például a nagyanyám emlékeit használom.
Jelezzem a szövegben a pozíció megváltozását, vagy kezeljem őket úgy, mint a többi visszaemlékezőt? Ad valamit a szöveghez, vagy ép-pen ront rajta? Hosszas próbálgatás után úgy döntöttem, hogy jelzem, melyik információ származik családomtól, belátva, hogy ha már ebbe a témába kezdtem, jelölnöm kell a hagyományhoz való viszonyomat.