Kölcsönös megértés csak kommunikatív tapasztalattal lehet-séges. Mivel azonban a nyelv és a kultúra egyszerre forrása és közege a kommunikatív tapasztalatnak, és mivel a nyelvileg közvetített kultúra áll az életvilág-rekonstrukció fókuszában, voltaképpen lehetetlen tőlük távolságot tartani – lévén ezek a kölcsönös megértésre irányuló interjúhelyzet reflektálatla-nul kihasznált erőforrásai. Ebből következően a résztvevők nem tudják olyan világosan valamire vonatkoztatni magukat az életvilágban úgy, ahogy a kommunikatív cselekvés tiszta tí-pusaiban hivatkoznak valamire az objektív vagy a társadalmi világban (Habermas 2011 [1981]). „A résztvevők a nyelvvel és a kultúrával in actu nem tudnak ugyanúgy távolságot tartani, ahogyan ez a kölcsönös megértés révén a tények, a normák és az élmények összességénél lehetséges” (Habermas 2011 [1981]: 365).
Másképpen megfogalmazva, az életvilágban, illetve az in-terjúhelyzetben létrejövő „interszubjektív megértés szigorúan véve nem verifikálható” (Habermas 2011 [1981]: 106). Mivel a narratív kijelentések az életvilág szociokulturális valóságának egészére vonatkoznak, összetett érvényességi igényeket tá-masztanak, így pontosan nem megadható, hogy a közös tudás-készletet használók mire vonatkoztatják magukat az életvilág-ban a kommunikatív cselekvés során, és milyen explicit vagy implicit érvényességi igényeket támasztanak (Habermas 2011 [1981]). A kulturális összefüggések felderítéséhez azonban még a fenomenológiai beállítottságú szociológusnak is vállal-nia kell a kommunikatív tapasztalatot, melyre csak laikusként, cselekvési képességeit és nyelvi kompetenciáját használva te-het szert (Habermas 1994).
„Az individuális életvilágok felépítését egyedül a társadalmi-lag megszokott kommunikációkban ragadhatjuk meg, ame-lyek meghatározott szabályait azonban csak akkor tanul-hatjuk meg, ha szisztematikusan részt veszünk a játékban”
(Habermas 1994: 168).
Az életvilág a jelentések interszubjektív érvényességére támaszkod-va teszi lehetővé a kölcsönös megértést: az értelmet kereső kutatók kommunikatív módon közvetített adatokkal dolgoznak, és semmi-lyen módon nem tudnak „teljesen kilépni a kommunikáló partner szerepéből” (Habermas 1994: 155). „Ami a szubjektumot és az ob-jektumot orvul összeköti, az nem más, mint egyáltalában minden-féle szociokulturális világ magától értetődőségei” (Habermas 1994:
156). A társadalomtudós csak úgy tud kilépni ebből a bűvös körből, ha tudatosítja magában a kortárs világ „szimbolikusan prestrukturált valóságát”37 (Habermas 1994: 281), és a hétköznapi jelentések fel-használásával, de azokra reflektálva másodfokú (tudományos) konst-rukciókat hoz létre (Habermas 1994).
Abban az esetben, ha egy másik életvilág (elővilág) képezi az ér-deklődés tárgyát, a kutatónak nem elég a másik, szimbolikusan struk-turált valóságát kommunikációban megértenie.38 Azt is tudatosítania kell, hogy a megértés nem nélkülözheti a fordítást, melynek kiinduló-pontját saját életvilágának szimbolikus összefüggései alkotják.
„A megértés specifikus problémája tehát abban áll, hogy a társada-lomtudós nem »használhatja« ezt a kutatási tartományában »előta-lált« nyelvet úgy, mint egy semleges eszközt. Nem »szállhat be« ebbe a nyelvbe anélkül, hogy ne vonatkoztatna vissza egy társadalmi élet-világ hozzátartozójának kompetenciájára és elméletelőttes tudására, melyekkel laikusként intuitíve rendelkezik, s amelyeket elemzetlenül hoz magával a megértéskeresés folyamatába” (Habermas 1994: 285).
Az élettörténeti narratívum éppen azért lehet a letűnt életvilágok rekonstrukciójának elsődleges forrása, mert voltaképpen a kultúra nyelvileg megformált sűrítménye – tagolatlanul és egymásba gaba- lyodva tartalmazza azokat az érvényességi igényeket és formális vi-lágra vonatkozásokat, melyek együttes jelenléte biztosította az életvi-lág normatív-tudati integrációját. A szocializáció folyamán az egyén elsajátítja az életvilágot konstituáló tudáskészletet, melyet a
vissza-37 Az idézetet módosítottam. N. K.
38 Habermas a történészi munkát, mivel azt nem kortárs megfigyelői pozícióból, ám az értelmezés igényével végzik, kommunikatív tapasztalatszerzésnek tekinti (Ha-bermas 1994).
emlékezés során öntudatlanul beépít a narrációba – éppen azért, mert sem az elbeszélő formába öntéshez használt nyelvtől (és gon-dolkozásmódtól), sem a bensővé tett életvilág-struktúráktól nem ké-pes távolságot tartani. Minden élettörténetet mélyen átszőnek olyan kulturális elemek, amelyek csak csoporttagként, a közös tudásban osztozóként hozzáférhetők.
A szocializáció az életvilág újratermelésének egyik kitüntetett di-menziója. A folytonosságot azzal biztosítja, hogy az életvilág struk-túráit (kultúra, társadalmi integráció, szocializáció) reprodukálja az egyénben, s azok a személyiség részévé válnak (műveltség, társa-dalmi hovatartozás, személyes identitás) (Habermas 2011 [1981]).
A narratív interjúhelyzetben tehát a mesélő élettörténetének megfor-málásához az egykori életvilágot konstituáló szimbolikus tartalma-kat értelmezési sémaként használja, miközben a visszaemlékezéssel – a kölcsönös megértésre irányuló cselekvés újratermelő funkciója révén – folytonosságot teremt az egykori életvilággal: feleleveníti és a jelen szempontjából értelmezi az egykori kultúrát.
„Míg a »világ felé forduló« interakciós résztvevők kölcsönös megér-tésre irányuló teljesítményeik révén újratermelik azt a kulturális tu-dást, amelyből merítenek, egyúttal újratermelik közösségi hovatarto-zásukat és identitásukat” (Habermas 2011 [1981]: 374).
Összefoglalva úgy tűnik, hogy a narratív életútinterjút lehetséges és módszertani szempontból gyümölcsöző kommunikatív cselekvés-ként értelmezni. Ezt mindenekelőtt az életvilág interszubjektív és kommunikatív jellege, valamint a rekonstruálni kívánt kulturális és szimbolikus tartalmak és értelem-összefüggések sajátosságai indo-kolják. A fenomenológiai és hermeneutikai problémákat felvető (nar-ratív) interjúhelyzet felvállalását az teszi megkerülhetetlenné, hogy egy közösség önértelmezéséhez köthető, megértő szociológiai meg-ismerési pozíció csak kommunikációban lehetséges. A múltról való szót értés újratermeli a letűnt életvilágot: egyeztetés tárgyává teszi, s ezzel mintegy beemeli a jelenbe.
Az élettörténeti elbeszélés kijelentései tagolatlanul tartalmazzák mindhárom formális világra vonatkozást és érvényességi igényt, ami visszautal az egykori életvilág integritására, és lehetővé teszi annak rekonstrukcióját. Az élettörténet megkonstruálása csakis egy
közös-ség tagjaként, annak sajátos tudáskészletére és világnézetére építve lehetséges, ami az életvilág újratermelési mechanizmusain (minde-nekelőtt a szocializáción) keresztül az egyén identitásának részé- vé válik.
A nyelv és a kultúra nemcsak a múltbeli életvilágban megkerül-hetetlen, hanem reflektálatlan erőforrása a kortárs világban létrejövő kölcsönös megértésnek is – elsősorban a közös jelentések és konszen-zuális kulturális tartalmak révén. Az indirekt kölcsönös megértést lehetővé tevő nyelvi és kulturális magától értetődések tudatosítása megköveteli az interjúhelyzet elemzését: a kommunikatív cselekvés-ben részt vevő felek szerepeinek azonosítását, valamint a megértés folyamatának hermeneutikai reflexióját.