A narratív interjúhelyzet kommunikatív cselekvésként történő felfo-gását elsősorban az indokolja, hogy a kutatás fókuszában álló élet-világ interszubjektíven és kommunikatív módon szerveződik, struk-túrái és értelmi összefüggései csak kommunikatív tapasztalatokon keresztül hozzáférhetők (Habermas 1994).
A kommunikatív életvilág és a kommunikatív cselekvés kölcsönö-sen feltételezi egymást: az életvilág azért képes problémamentes hát-tértudásként eligazítást nyújtani, mert biztosítja az interszubjektív jelentések érvényességét. Ezek nemcsak a közös cselekvés, hanem a jelentéskeresés és -egyeztetés erőforrásai is. Azaz a benne élők nem-csak használják ezeket a jelentéseket, hanem a problematikus hely-zetekben képesek a jelentések érvényességéről megbizonyosodni vagy azokról egyeztetést kezdeményezni. A kommunikatív egyezte-tések az életvilág közös, reflektálatlan háttértudására támaszkodnak, amelynek mindig csak egy szelete képezheti az egyeztetés tárgyát. Ha nincs semmilyen közös kiindulópont az egyeztetéshez, a közös élet-világ összeomlik: többé nem képes a cselekvéseket a közös jelentése-ken keresztül összehangolni (Habermas 2011 [1981]). Ebben az érte-lemben tekinthető az életvilág és a kommunikatív cselekvés egymás komplementerének: társadalmi együttműködés, illetve kölcsönös megértés vagy az életvilágot alkotó közös jelentések használatával, vagy – amennyiben a jelentések nem fedik kellőképpen egymást – kommunikatív cselekvés (jelentésegyeztetés vagy cselekvéskoordiná-ció) révén jön létre (Sik 2009).
A narratív életinterjú olyan kölcsönös megértésre irányuló cse-lekvésként fogható fel, mellyel a kutató a közös életvilág talajáról, annak konszenzuális (s ezért többnyire reflektálatlan) nyelvi és kulturális tartalmait felhasználva kezdeményez egyeztetést a
szá-mára ismeretlen múltról. A mesélő tapasztalatainak megértése és megértetése megköveteli az egymásra hangolódást és a kölcsönös helyzetmeghatározást: a múltbeli tapasztalatok átadásához a részt vevő feleknek meg kell teremteniük vagy helyre kell állítaniuk a je-lentések interszubjektív érvényességét (Sik 2009). Ezért nemcsak a közös jelentések létrehozása, hanem már a „helyzetmeghatározás al-kuja lényeges része a kommunikatív cselekvéshez szükséges interpre-tációs teljesítménynek” (Habermas 2011 [1981]: 203).
„Az értelmezési feladat mindkét fél számára az, hogy a helyzetnek a másik fél számára való jelentését oly módon vonja be saját hely-zetértelmezésébe, hogy a revideált változatban az »ő« külvilágát és az »én« külvilágomat a »mi« életvilágunk hátterének segítségével a
»világ«-gá viszonylagosíthassuk, s így elérjük, hogy egymástól eltérő helyzetmeghatározások kellőképpen lefedjék egymást” (Habermas 2011 [1981]: 88–89).
Az interjúhelyzetet végigkísérő implicit vagy explicit kommunikatív egyeztetés voltaképp a mesélő dramaturgiai cselekvését, azaz élet-történetének megértését és megértetését teszi lehetővé. Ennek során elsősorban az élettörténeti múlt és vele együtt az elővilág az egyezte-tés tárgya. A múltról való szót éregyezte-tést a jelenbeli, közös életvilág teszi lehetővé, melynek reflektálatlan nyelvi-kulturális tartalmai (vagy már kommunikatív úton „meghosszabbított” közös jelentései) válhatnak a kölcsönös megértés erőforrásaivá.
A fentiekből következően csak azokat a narratív interjús helyze-teket fogom fel kommunikatív cselekvésként, melyekben már leg-alább részben érvényüket vesztett (érvénytelenedett, felbomlott, traumatizált) múltbeli életvilágok képezik az egyeztetés tárgyát. Mi-vel azok életvilágként, azaz megkérdőjelezetlen adottságként már nem léteznek, a bennük felhalmozott ismeretek és jelentések többé nem maguktól értetődőek. Interszubjektív érvényességüket a közös-ség felbomlásával (többé-kevésbé) elvesztették; csak a mesélő visz-szaemlékezésével elevenednek meg, ezért nem vonhatók be eviden-ciaként a helyzetek értelmezésébe. Az ő reflexióin keresztül azonban a megértéskeresés (Habermas 1994: 271) tárgyává válhatnak, mivel a mai életvilág tapasztalatainak és értelmi összefüggéseinek fényében reflektálhatók.
Nemcsak trauma teheti reflektálttá a múltbeli életvilágokat.
A múlt elbeszélése olyan narratív beállítódást tesz lehetővé, amely a lezárt cselekvés-összefüggéseket már eleve értelmezettként adja elő (Habermas 1994). A traumát elszenvedő közösségek életvilága azon-ban a hétköznapi beállítódást érvénytelenítő zavar következtében vá-lik drasztikusan és minden összefüggésében érvénytelenné. Ebben az esetben az életvilág összeomlik, nem pedig a hagyományokra adott lassú válaszokon keresztül változik. Az éles törés megváltoztatja a múlthoz fűződő viszonyt.
Ugyanakkor még egy érvénytelenné vált, letűnt életvilág sem te-hető közvetlenül kommunikatív cselekvés tárgyává. Egyrészt azért nem, mert a benne élők számára (akárcsak a nyelv) átláthatatlan:
„totális és meghatározatlan, hézagos, de egyúttal behatároló” (Ha-bermas 2011: 368) összefüggésrendszer, amely tetszés szerint nem tudatosítható és nem kétségbe vonható. A cselekvési helyzeteket a résztvevők csak az életvilágon belül tudják értelmezni, a helyzetek látóhatárát nem tudják „hátulról megkerülni” (Habermas 2011: 381).
A narratív interjús helyzetben a közvetettséget az élettörténet közép-pontba állítása garantálja: a narratíva megalkotásának feladata meg-kerüli az életvilág egészére történő közvetlen reflexiót, ugyanakkor a bensővé tett kultúra, azaz az egyén részévé vált életvilág a visszaem-lékezés erőforrása.
A kommunikatív egyeztetés során a feleknek nem egyenlő a múlt-ról való tudása. A megértésre irányuló kölcsönös igyekezet inkább a múltról való „szót értésként” fogható fel, melyben az egykori és a mai életvilág struktúrái párhuzamba állítódnak, kijelölésre kerül-nek azok a közös (az egyik fél számára adott, a másik fél számára megtanulandó) orientációs pontok, amelyek lehetővé teszik az élet-történet megértését. A mesélők mindaddig nem folytatták tovább elbeszélésüket, amíg meg nem bizonyosodtak róla, hogy valóban el tudom helyezni térben (az akkori és a mostani szántási térben is) a szóban forgó helyet, hogy átlátom az akkori életvilág társas ösz-szetevőit (emberi-rokoni kapcsolatok stb.). Mindehhez újra kellett tanulnom Szántás utcaneveit, észben kellett tartanom rég nem élő és általam sohasem ismert emberek (beszédes) neveit. Így teremtődött meg a közös vonatkoztatási rendszer, melynek főbb dimenziói a tér, az idő, a társasság, s amelyet számos kisebb hierarchikus szerveződés (tudás, presztízs, kapcsolati tőke) is árnyal. A múltról való
kölcsö-nös szót értés tehát indirekt: a kölcsökölcsö-nös helyzetmeghatározásokban és jelentésegyeztetésekben történik, így akár egy idegen számára is biztosítja az interpretatív megértés esélyét. Jóllehet az életvilág hatá-rait nem transzcendálhatjuk, a helyzetek látóhatára a saját életvilágra vonatkoztatott megértésen keresztül szűkíthető vagy bővíthető (Ha-bermas 2011 [1981]).
A kommunikatív cselekvés során a felek „egyszerre vonatkoztat-ják magukat valamire az objektív, a szubjektív és a társadalmi világ-ban” (Habermas 2011 [1981]: 361), de mindig csak az egyiket hang-súlyozzák és teszik egyeztetés tárgyává, a többi formális világra vonatkozás mintegy erőforrásként a háttérben marad. A kommuni-katív cselekvésként felfogott beszéd az élettörténeti múltról egyszer-re és tagolatlanul ágyazódik be az objektív, a társadalmi és a szubjek-tív (belső) világba. Azaz nemcsak a történtek igazsága, megérthetővé tétele, átadása és megértése forog kockán, mert a múltról való tudás átadásának normatív helyessége is a kommunikatív cselekvés előfel-tételezett része. Az interjúhelyzetben az érvényességi igények nem választhatók el egymástól: nemcsak az egykori életvilágot konstituáló implicit és explicit struktúrákról folyik egyeztetés (ami a kölcsönös helyzetmeghatározás első lépése). A résztvevők hallgatólagosan arról is megegyeznek, hogy megértési és megértetési igyekezetük normatíve helyes, azaz az interjúhelyzetben valami olyan hangzik el, amiről érdemes és helyénvaló beszélni, az elhangzottak megtör-téntek (igazak), és részét képezték az elbeszélő objektív és szubjek-tív világának (hitelesség). Ez teremti meg az expresszív önábrázolás és a múltról való kölcsönös megértés lehetőségét. A kommunikatív egyeztetésként felfogott interjúhelyzet egy negyedik (hermeneuti-kai) szinten, egyfajta explikatív diskurzusként is értelmezhető, mely-ben a felek egymással szemmely-ben az érthetőség érvényességi igényével lépnek fel. Utóbbit a „szimbolikus konstruktumok jólformáltsága”
(Habermas 2011 [1981]: 36), azaz az egymást kellőképpen lefedő helyzetmeghatározások és jelentéstartalmak interszubjektív érvé-nyessége biztosítja.