A hasonulás és az önazonosság fenntartása, az intézményi együttmű-ködés és a megkülönböztetés finom kölcsönhatásai feltárják a társa-dalmi változásként is értelmezhető hagyományátadást.
A 20. század első harmadára érezhetően megváltozott a közösség vallásos gyakorlata, ezt az akkori fiatalok vallástól való eltávolodá-sa, a hagyomány többszólamúvá válása körvonalazza. Azt is mond-hatnánk, hogy a szántási hitközség egyre inkább csak nevében volt ortodox, s a gyakorlatban inkább egyfajta szekularizáltabb,
a neoló-giához közelítő irányvonal érvényesült. Ugyanakkor a tradicionális vallásosság is jelen volt a közösség életében, és ennek magas volt a presztízse. Az ortodox hagyományokat fémjelzik azok a híres rabbik, akik az 1885-ben alapított szántási jesivában tanultak (Zsidó lexikon 1929, Lakk 2014).
A visszaemlékezésekben a hagyományok megélésének szimbólu-maként is felfogható zsidó ételek és ünnepek lefordítódtak és párhu-zamba állítódtak a többségi („magyar”) párjukkal.
„Hát milyen egy zsidó ünnepi étel? Hát nálunk nem volt divatja az elő-ételnek, tudod, hogy hívják azt a* zsidó tojásnak mondják… hagymás tojás, meg barhesz. Pont láttam itt az egyik péknél, fonott kalács. Akkor van a húsleves, finom, forró húsleves, akkor ezek a zsidó*.. főtt hús, ezek a szószok. Hát akkor liba-, kacsasültek, kompót. Volt ünnepkor egy fi-nom sütemény, azt nem tudnám megcsinálni soha, mindig az volt reg-gelire. Zsidó étel… húsleves, sólet.” (GE)
„Az ünnepek ételei voltak: a húsleves (húsvétkor maceszgombóccal), a halat a Dunántúlon nem nagyon fogyasztották. Becsinált leves volt péntek este, becsinált csirke, becsinált marha; jellegzetes péntek esti va-csora volt a becsinált csirke. Szombaton sólet hagyományos füstölt hú-sokkal – jókat tudtak főzni. Azt adták a töltött nyakkal – a töltött nyak, az kétféle volt: paprikás liszttel volt töltve vagy hússal. Olyan volt, mint a darálthús. Libanyakba azt beletöltötték, beletűzték. Ezek a jellegzetes ételek. Akkor jellegzetes a flódni, ami bejglitészta, zsíros tészta. Ugyanaz a töltelék, mint a bejglinek, csak a bejgli vagy mákos, vagy diós, ebben meg van alma, mák, dió meg lekvár. Libasült párolt káposztával, tört krumplival – tört krumpli azért, mert a libasült zsírjába a krumpli bele volt forgatva.” (DZS)
A párhuzamba állított kulturális rendszerekben a flódni megfelelője a bejgli, a barheszé a fonott kalács, a pészaché a húsvét, a sávuoté a pünkösd, míg a zsinagógáé a templom11. Túl azon, hogy az
élet-11 A templom kifejezés nem csak a holokauszttúlélők asszimiliatorikus beállító-dásáról, avagy kulturális adaptációjáról árulkodik, hanem a hivatalosan ortodox kö-zösség neológia iránti fogékonyságáról, azaz a társadalmi és kulturális változásról is.
A visszaemlékezésekben többször előfordul, hogy a zsidó mesélők templomnak
neve-történeti visszaemlékezéseket keretező interjúhelyzetben szinte el-kerülhetetlen az efféle fordítás az elbeszélő és a hallgató kultúrája között, az ételek és az ünnepek sajátos felidézési módja látni engedi a kulturális adaptáció/asszimiláció generációkon átívelő folyamatát.
A másik kultúra hermeneutikai értelemben vett „elsajátítása”, amely során az életvilágok struktúrái fokozatosan összeérnek, a zsidó me-sélők gyermekkori miliőjének fontos és informatív vonása, amelyet a túlélőtörténetek − esetleges emlékezeti torzításaik ellenére is − mar-kánsan közvetítenek. ( Ld. erről Az élettörténeti narratíva értelmez-hetősége című fejezetet.)
A kulturális adaptáció felé mutató folyamatok (a nyelvhasználat, a névváltoztatások, valamint a szakrális-rituális szabályok lassú fella-zulása, a vegyes házasságok) összességében a tradicionális életmód-tól való távolodásként, szekularizációként értelmezhetők, azonban a folyamat sajátos dinamikáját a polgárosodás adta (vö. Gyáni 2002).
Bár az asszimilációs és szekularizációs tendenciák egymás hatását felerősítve jelentkeztek a szántási zsidóság történetében, az életmód-beli és kulturális hasonulás ellenére is megőrződtek a csoportközi határok. Egy csoportot ugyanis nem a kizárólagosan birtokolt kultú-rája definiálja, integritását pedig nem az áthatolhatatlan határai óvják meg, hanem az a mód, ahogyan a csoporthatárokat a megkülönböz-tető kategóriák segítségével az „asszimilációs teljesítmény” ellenére is fenntartják (Barth 1969).
A zsidó közösség kisebb, asszimilálódni kívánó részét az egyéni teljesítmények ellenére is ki tudta zárni a többségi társadalom a meg-különböztető kategóriákkal és technikákkal. Arra a kérdésre például, hogyan tekintett a helybeli többségi társadalom egy kikeresztelke-dettre, az egyik mesélő így felelt: „Áhh, az maradt zsidó!” (GE)
Az asszimiláció kiteljesedése, azaz „az »idegen« idegenségének fel- számolása” (Biczó 2009: 218)12 avagy a „strukturális beolvadás” (Gyáni–
Kövér 2004: 153), amely egy új, integrált társadalmi pozíció megszer-zését feltételezi, éppen intézményi és társadalmi szinten nem lehetett
zik a zsinagógát. Ez az elnevezés viszont inkább a neológ közösségek nyelvhasznála-tára jellemző: „A templom kifejezést a németországi zsidó reformmozgalom magyar-országi hatásában kereshetjük. Zsinagógára vélhetően először németül alkalmazták a kifejezést a 19. sz. tízes éveiben” (Papp 2004: 146–147).
12 Az idézetet módosítottam. N. K.
teljes. Szántáson a két kultúra egymás mellett élése, a zsidóság adap-tációs hajlandósága és a helyi intézményrendszerek közös működte-tésében megfogható integrálódási törekvés kettős lojalitást (és kettős identitást) teremtett. Mindez hagyományhoz fűződő ambivalens vi-szonyban is megfogható. A szántási zsidóság kettős elköteleződésen alapuló, bonyolult akkulturációs és asszimilációs mintázatokból szőtt kultúrájának szövetét a holokauszt traumája helyrehozhatatlanul szét - szakította.