A rituális fürdő helyét a női mesélők mind ugyanabba az utcába tet-ték, de nem tudták megmondani ezen belül pontosan hol is volt.
A férfiak vagy egyáltalán nem tettek említést róla, vagy pedig katego-rikusan tagadták a létezését Szántáson. Utóbb kiderült, hogy a mikve valóban a női mesélők által meghatározott utcában volt, a sakterház egyik melléképületében, egy kis szobában. A fürdő és a hozzá kapcso-lódó emlékek esetében az a legmeglepőbb, hogy a sakterházról majd’
minden mesélő beszámolt, és elhelyezte térben, csak éppen az épület ezen funkciója maradt előttük rejtve.
A helyzet paradox, mivel a mesélők ismerték a sakterházat és annak kóservágó funkcióját. Megeshetett, hogy elkísérték szüleiket (még inkább a háztartási alkalmazottat) a sakterhez, vagy épp ők
32 Az elemzési szempontot a megfigyelő-cselekvő attribúciós különbségből kö-vetkező torzítás adta (actor-observer bias, Jones – Nisbett 1972), de itt csak az egyéni (sokszor gyermek) cselekvő észlelésére és attribúciójára összpontosítok.
vitték el az étkezésre szánt szárnyasokat. A rituális fürdő azonban egyikük emlékezetében sem kötődött az épülethez. Ennek magyará-zata elsősorban a személyes érintettségben rejlik. Sem a kislányok-nak, sem a kisfiúknak nem voltak személyes élményei a fürdőről, így érthető az azt övező bizonytalanság. A két nemnek azonban nem egyformán bizonytalanok az emlékei: míg a férfiak az ilyen funkciót betöltő intézmény létét is tagadták a településen, addig a nők emléke-iben megtalálható a mikve, csak éppen bizonytalanul. A női adatköz-lők kislányként minden valószínűség szerint hallhattak édesanyjuktól a rituális fürdőről és annak körülbelüli helyéről. Az is elképzelhető, hogy az édesanyák kevésbé hallgatták el a lányok elől a fürdő láto-gatásának tényét, mivel ez is részét képezte a nemi szerepek elsajá-tításának. A kislányok viszonylagos érintettsége az ügyben egyfajta beavatottságot jelent a fiúk teljes tudatlanságával vagy érdektelensé-gével szemben. Az érintettség és a személyes tapasztalat hiánya ma-gyarázhatja, miért hiányzik a mikve a férfiak emlékeiből.
A személyes érintettség mint magyarázó tényező azon a feltevésen alapul, hogy az emlékezők hajlamosak megfeledkezni azokról a dol-gokról, amelyekhez nem tapad személyes élmény, tapasztalat (nem találkoztak velük vagy nem hallottak róluk). Mivel ezekről töredékes, benyomásszerű emlékeik sincsenek, az emlékek hiánya egyszerűen a „sosem létezett” meggyőződésében jelentkezik. Mindez egy másik vonatkozásban is magyarázó erejű. Miként a cselekvő-megismerő ember számára a világ középpontja önmaga, amit alapvetően ma-gából kiindulva értelmez, úgy az emlékező is főszereplője saját élet-történetének. Ez a természetes énközpontúság magyarázhatja a nar-ratívák egy másik, visszatérő (és egymásnak ellentmondó) toposzát:
„nálunk volt a gettó”. Mivel ezt a mesélők csak egy-egy házra, neve-zetesen csakis a saját otthonukra érthették, így felvetődik a kérdés:
mekkora volt a gettó? Volt-e egyáltalán, miként azt „a gettó” kifejezés implikálja?
A morfológiai tények térképre vitele megmutatta, hogy Szántáson nem volt jól körülhatárolható, környezetétől élesen elkülönülő zsidó-negyed. A zsidók boltjai, házai nem egy teljesen összefüggő területen álltak, így nem beszélhetünk egyértelmű térbeli elkülönültségről, kö-vetkezésképpen nehezen elképzelhető egy a szó szoros értelmében vett, városi jellegű gettó. Ezt látszik bizonyítani az is, hogy senki sem határolta körül a „gettó” területét; a mesélők csak egymástól távol
eső házakat jelöltek így, s ezek közül is csak a saját házukra koncent-ráltak. Mindamellett elképzelhetetlennek tűnik, hogy egy több mint háromszáz fős közösséget egyetlen házba tömörítsenek. Más vidéki gettósításokhoz hasonlóan Szántáson is csillagos házakat jelöltek ki (Gergely 2003) szerte a településen, ahová a közvetlen szomszédság-ból telepítették a családokat. Persze az is elképzelhető, hogy mindez a mesélők gyermeki nézőpontjából egyedüli és kizárólagos tapasztalat-nak tűnt. Ezt az érzést tovább fokozhatta az egyre növekvő mértékű társadalmi kizárás, valamint a későbbi kijárási tilalom.
A feltáró munka során azt az információt tekintettem biztosnak, ame-lyet megerősítettek a különböző forrásokból származó, „ellenőriz-hető” tények vagy összecsengő narratívák. Két vagy több, egymástól függetlenül elmondott narratívában a megegyező információtöredé-ket „biztosnak” tekintettem,33 csakúgy, mint egy élettörténetben elő-forduló, térben pontosan elhelyezett helyszínt, mely ma is látható, és a megadott vonatkoztatási rendszerben elhelyezhető volt. A „biztos tudás” kérdése azonban újabb módszertani dilemmához vezetett:
a tulajdonképpeni életvilághoz mint háttértudások és értelem-össze-függések rendszeréhez ezek a biztosnak tekinthető (s nagyrészt mor-fológiai) tények nem igazán vittek közelebb.
Mindez ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy a narrációkba ágya-zott emlékek, emléktöredékek alapvetően másként viselkednek, mint a kutatás első fázisában felszínre hozott „tények” – ezért másként is kell kezelni őket. A narratív életútinterjú „gyenge” pontja ebben az esetben gyakorlatilag az, hogy az élettörténetek csak korlátozottan alkalmasak tények rekonstruálásához vagy a strukturált interjúk ada-tainak ellenőrzéséhez, miközben a tényorientált oral history interjúk felhasználásának korlátját éppen a faktualitás, a pontos és ellenőriz-hető élettörténet, az „objektív” külső valóság feltevése jelenti (Kovács 2011). ( E kérdésre visszatér A tényszerűségtől a kontextusig című fejezet.) Az összefüggés persze evidens egy olyan kutatási helyzet-ben, melyben több lehetőség adódik az adatok szelekciójára és a
meg-33 Érdekes párhuzam ezzel az intuitíve alkalmazott módszerrel egy állítólag a bírósági gyakorlatból származó anekdotikus „aranyszabály”, amelyet a hazai oral history irányzat alkalmaz: ha három forrás egybehangzóan állít valamit, akkor „az már valószínűleg úgy is volt” (Kövér 2014: 305).
felelő módszer kiválasztására. Azonban ebben a kutatásban minden adatot, emléktöredéket, képet vagy írásos anyagot fel kellett használ-ni a rekonstrukcióhoz, s a folytonos összevetésekkel a múltról való tudás körüli bizonytalanságokat próbáltam csökkenteni. A kritikai forrásellenőrzést ugyanakkor nemcsak a történeti irányultság, hanem az elbeszélések „igaz mivoltjához” (Carr 1999: 84) kötődő elvárások is indokolják, hiszen „az »értelemképzés« elválaszthatatlanul kötődik az
»igaz mivolthoz«. Az »igazságnak megfelelően elbeszélt történet« az egyéni és társadalmi lét valamennyi területén érték” (Carr 1999: 84).
Az életvilág elsődleges valóságként meghatározott tárgyi környe-zetéhez a kutatás elején rekonstruált történeti és morfológiai tények tartoznak, valamint azok a tények és reliktumok, melyek a tulajdon-képpeni életvilág megfogható lenyomatai, a széles értelemben vett kultúra tárgyiasult formái. Idesorolhatjuk a zsinagógát, a zsidó te-mető sírköveit és a halottasházat, az egykor zsidó tulajdonban álló házakat, boltokat és épületeket, valamint az ezek rekonstruálásával megalkotható utca- és településrészeket, s végül a megtalált doku-mentumokat, tárgyi emlékeket. Megismerésükhöz és feltárásukhoz leginkább a levéltári kutatómunka és kisebbrészt a strukturált inter-júk hasznosíthatók. A tárgyi dimenzió húzófogalma a „tény”, a hozzá tartozó gondolkodásmód, ha nem is teljesen logikai-paradigmatikus (hiszen a történetírás is idiografikus), közelít hozzá (vö. Bruner 2001 [1986]). A történeti „tények” ellenőrizhetőbbek, pontosabbak, mint az élettörténeti elbeszélések emlékei, viszont a mindennapi életmód, a tulajdonképpeni életvilág szemszögéből nézve viszonylag informá-ciószegények.
Az életvilágot alkotó struktúrákat az áthagyományozott kultúra, a csoportok együttélését lehetővé tevő értékek, normák és a hatá-rokat fenntartó mentalitásbeli választóvonalak alkotják. Ennek re-konstruálására akkor is az élettörténetek a legalkalmasabbak, ha azok alig tartalmaznak tényszerű adatokat. Az egykori életvilág kultúrájá-nak, érték- és normarendszerének feltárását a gyerekkori életvilág-ban megkérdőjelezhetetlenül adott státusza biztosítja (Schütz 1984), s ezért nem lehet elfelejteni. „Kultúrának azt nevezzük, ami akkor is megmarad az emberben, ha mindent elfelejtett” (Weinrich 2002: 11).
Az élettörténetek megkerülhetetlen forrásai e dimenzió rekonstruá-lásának. Meglehet, hogy pontatlanok, kevéssé „megbízhatóak” –
mi-vel eleve másként, a hihetőség és életszerűség igényémi-vel szerveződ-nek (vö. Bruner 2001 [1986]) –, viszont igen informatívak.
Ugyanakkor a történelmi „tények” és az emlékezet viszonya is csapdákat rejt: a történeti események emlékezetbeli rekonstrukciója bár sokszor részletes, nem feltétlenül pontos. Az eseménynek tulaj-donított jelentőség ugyanis aktívan alakítja a visszaemlékezést. Ezzel szemben a mindennapi élet „tényei”, azaz a hétköznapi tapasztalatok a kiemelkedő történelmi eseményekhez képest sokszor banálisnak, szóra sem érdemesnek tűnnek, vagy éppen rutinszerűségük miatt nem kapnak helyet a visszaemlékezésekben. Azonban a sokszor „tör-ténelem alattinak” minősülő élettapasztalat is történeti tapasztalatot, sajátos közösségi tudást rejt (Gyáni 2010).
Az élettörténetek emléktöredékeiben visszatükröződő kép sok-színű, töredékes és többszólamú, csakúgy, mint az egykor volt élő kultúra. A torzításoktól sem mentes élettörténeti narratívák sokféle szisztematikus információt hordoznak az életvilágról. Jóllehet a visz-szaemlékezéseket éppen az észlelés és az emlékezés szubjektív tor-zításai miatt tekintik a hagyományos történetírói paradigmában ke-vésbé megbízható forrásnak (Vértesi 2004), az élettörténet felépítése,
„mélyszerkezete” nagyon is stabil, nem ingatják meg az elbeszélés felszíni változásai vagy kisebb átrendeződései (Kovács 2011).