A nekeresdpusztai kutatás rámutatott arra, hogy az életvilágok fel-tárásához leginkább a kommunikatív életvilág fogalma használható.
Miközben a Schütz által leírt életvilág-struktúrák mindkét kutatási terepen jól megragadható és a felidézéseket konstituáló kereteknek bizonyultak, a letűnt életvilágok értelmezése szétfeszítette a fenome-nológiai megközelítés kereteit, és hermeneutikai problémákká alakí-totta azokat.
Már Schütz fenomenológiai szociológiájában is felfedezhetők her - me neutikai vonások. Ezt nemcsak a magyarázat, a megértés és az in-terpretáció kategóriáira fordított megkülönböztetett figyelem jelzi, hanem a Schütz alapkérdése is, amely voltaképpen a „társadalmi cse-lekvő megértésének megértése” (Staudigl 2014: 2). Ugyancsak egy- fajta „proto-hermeneutikának” (Staudigl 2014: 2) tekinthető a pre-reflexíven működő relevanciarendszerek létrejöttének vizsgála-ta, miközben az életvilág újratermelésének értelmezést sem nélkülö-ző folyamata egy expliciten hermeneutikai probléma (Staudigl 2014).
Fokozatosan a hermeneutika felé terelte a vizsgálódást az a felis-merés, hogy az életvilág nem vizsgálható közvetlenül70, mivel az a hét- köznapi tudások reflektálatlanul használt hálózata. A letűnt életvilág a múltbelisége miatt sem elérhető: a nyelvileg szervezett érték- és viselkedésmintáiról az élettörténet közvetítésével szerezhetünk tu-domást. A nekeresdpusztai életvilág kutatásához alkalmazott kom-munikatív életvilág-koncepció reflektál a nyelv megkerülhetetlen szerepére az életvilágok konstitúciójában. Ez teszi világossá az élet-világ „kettős helyi értékét” (Habermas 1994: 141), tehát azt, hogy az a kutatás tárgya és az értelmezés közege is egyben. A problémát a társadalomtudományos módszertan „kettős hermeneutikaként”
(Giddens, idézi Habermas 1994: 284) tárgyalja, rámutatva arra, hogy a nyelvi formában gyűjtött adatok értelmezése nem az elemzéssel
70 Mezei a közvetlenség és a közvetettség fogalmával világítja meg a fenomeno-lógia és a hermeneutika „elemi ontológiáját”: előbbit a közvetlenség, utóbbit a közve-tettség tudományának nevezi. A fenomenológia kiindulási pontja a világ létezése (F1) és az erre vonatkozó fennállás (F2) között szükségszerű, közvetlen korreláció, míg a hermeneutika az F1 és F2 közötti közvetett, kontingens korrelációkat vizsgálja. Ebből következően a fenomenológia közvetlen, a hermeneutika közvetett megértésről be-szél (Mezei 1998).
kezdődik, hanem már az adatszerzésnél megkerülhetetlen (Haber-mas 1994).
A kommunikatív életvilág koncepciója tudatosítja, hogy a megér-tés alapvető bázisa az adott életforma nyelvjátékaiban kimunkált közös jelentések és ezek megértése csakis a saját életvilágból (nyelvjá-tékból) kiindulva, annak jelentés-összefüggéseire lefordítva lehetsé-ges. Következésképpen a felbomlott életvilágok leírása hermeneutikai megközelítést igényel, ezt a mozzanatot a történeti rekonstrukció- ként felfogott megközelítés sem nélkülözheti: „A történész nem meg-figyelésre szorítkozó krónikás. Kommunikatív tapasztalatokra tesz szert. A kívülálló jegyzőkönyvvezetés helyébe a hermeneutikus meg-értés feladata lép” (Habermas 1994: 226).
A két életvilág közös vonatkoztatási pontjait kereső és azokat a kölcsönös megértés erőforrásaiként használó kommunikatív cse-lekvésként felfogott interjúhelyzet tudatosítja a két életvilág közötti párbeszédet, miközben jelentésegyeztetésre sarkall (Németh 2013b).
A másik dramaturgiai cselekvésének sikerét, azaz az élettörténeti elbeszélés érthetőségét az interjúhelyzetet kísérő kommunikatív egyeztetés szavatolja, míg az élettörténeti narratívák interpretációja felfogható a horizontok összeolvadásaként (Gadamer 1984 [1960]).
A hermeneutikai megértés a töréseknél válik szükségessé, amit a letűnt életvilágok kulturális mássága, időbeli távolsága és nem utol-sósorban a trauma sajátos perspektívája, a tudatosított tudáshiány indokol. A trauma értelmezésénél a tapasztalati terek és a tudásbeli különbségek áthidalhatatlansága konstitutív jelentőségű: az egyetlen perspektíva, amiből a traumatizált életvilágok feltárhatók, a radikális törés és a kulturális-társadalmi dezorientáció.
Az életvilágok rekonstruálására (interpretálására) vállalkozó kuta-tásnak azonban arra is reagálnia kell, hogy az életvilágok olyan szim-bolikusan prestrukturált valóságok, amelyek nem tárulnak fel köz-vetlenül és holisztikusan a cselekvők előtt. Az értelem-összefüggések hálózata csak kerülő úton, az élettörténetre fókuszálva lehetséges, amelyek azonban tovább szűrik, fordítják és értelmezik a szimbo-likusan prestrukturált valóságokat, voltaképpen közbeiktatnak még egy hermeneutikai szintet. Danto szerint a történeti tényállítások (csakúgy, mint az élettörténeti elbeszélések kijelentései) narratívák, amelyek „olyan kategóriákban írják le az eseményt, amelyekben azt megfigyelni lehetetlen lett volna” (Habermas 1994: 223). Értelmük
a jelentés és a jelentőség fényében retrospektíve, (narratív) oksági összefüggésekben képződik (Habermas 1994, Gyáni 2010).
Az egykori életvilágok nem valamiféle a társadalmi valóságot fel-építő szilárd, „torzítatlan” tudásbázisok vagy tényszerűen rekonst-ruálható „külső” valóságok, hanem a többszintű szimbolikus össze-függésekből közvetetten feltárható értelem-összefüggések, amelyek a perspektivikusságuk belátásával és a történelmi távolság reflektálá-sával interpretálhatók. Ez a felismerés egyfelől családi fogalomrend-szerek értelmezésénél, másfelől a hermeneutikai esetrekonstrukció módszerét használva vált világossá.
„Mert mit jelent a belehelyezkedés? Nyilván nem egyszerűen azt, hogy eltekintünk önmagunktól. Erre persze annyiban szükség van, hogy valóban fel kell idéznünk a másik helyzetet. De ebbe a másik szituá-cióba éppen hogy önmagunkat kell belevinnünk. A belehelyezkedés csak ezáltal nyer értelmet. Ha belehelyezkedünk például egy másik ember helyzetébe, akkor épp azáltal értjük meg, tehát azáltal tudato-sítjuk a másik másságát, sőt feloldhatatlan individualitását, hogy ma-gunkat helyezzük a helyébe. Az ilyen belehelyezkedés nem az egyik individualitás beleérzése a másikba, még csak nem is a másik aláveté-se saját mércéinknek, hanem mindig egy magasabb általánossághoz való felemelkedés” (Gadamer, idézi Habermas 1994: 218).
A másik megértése ugyanúgy magában foglalja a horizont-összeol-vadás mozzanatát, mint az interjúhelyzetbeli szót értés a felbomlott életvilágokról. A jelentéskeresést ugyanúgy a két életvilág jelentései-nek a próbálgatásokon keresztüli meghosszabbítása keretezi, mint az interjúk mélyelemzését (a hermeneutikai esetrekonstrukciót) vezérlő abdukciót.71
71 Az abdukció nem levezetett összefüggések megtalálását jelenti, inkább az élet-történetet építő belső logika felfejtését egy olyan módszerrel, ami az új tudás meg-találására és az értelmezési horizont nyitva tartására koncentrál (Reichertz 2009).
Magyarázóereje a megfigyelések értelmezéséhez mozgósított háttértudások hasz-nálatában áll, amely a hipotézisalkotásban és -szelekcióban is kamatoztatható (Gál 2012). A háttértudások használata és az intuitív logikai próbálgatás végső soron nem más, mint a szöveg belső logikája és a saját világról való tudásunk fokozatos közelíté-se, a gadameri értelemben vett „horizont-összeolvadás” (Gadamer 1984 [1960]).
Az életvilág mint a társadalmi világot felépítő interszubjektív tu-dáskészlet rekonstruálása voltaképpen a tág értelemben vett kultúra értelmező leírása (Williams 2003). Az egykori szántási zsidóság élet - világának rekonstrukciója az élettörténeti narratívumok a külső (ob-jek tív/történelmi) világra vonatkoztatásából indult ki, ami az „ob (ob-jek - ti vi záló” megközelítésmód és az értelmezés sajátos elegyéhez veze-tett. A nekeresdpusztai terepmunka egészen más típusú adathiány-nyal szembesített, és részben új elemzési szempontok kidolgozásá-ra ösztönzött. Az érdeklődésem az életútinterjúk információ-alapú feldolgozása felől fokozatosan a szöveg „mély”, „rejtett” értelmének keresése felé tolódott, s ez az interjúk elemzésének technikáit is fi-nomította.
A kutatás célja nem az életvilág egykorvoltságának, létezésének
„bizonyítása” volt, inkább az életvilágot építő belső logika megérté-se. A holokausztban megsemmisített szántási zsidó életvilág megis-merésének zsánere a történeti rekonstrukcióhoz állt közelebb, míg a nekeresdpusztai kutatás egy reflexív etnográfiai interpretáció kerete-ibe illeszkedett. Míg előbbi inkább a fenomenológiai (schützi) életvi-lág-koncepcióból indult ki, addig a második terepmunka a kommu-nikatív életvilág fogalmát használta. Jóllehet mindkét életvilág-leírás elkerülhetetlenül hermeneutikai keretekben folyt, hiszen a múltbeli életvilágok közvetett elérhetőségének belátásán alapultak (pl. emlé-kezetbeli torzítások), a megértés erőforrásainak és folyamatának ref-lektálása (a közvetettség belátása) a második kutatás során vált szisz-tematikussá. Az interjúhelyzet kommunikatív cselekvésként történő értelmezése megnyitotta az utat az interjúhelyzeteket átszövő ér-vényességi igények módszertani-etikai reflektálása előtt. A terepen szerzett tapasztalatokra alapozott módszertan végül a kommunikatív életvilág fogalmában (és a kommunikatív cselekvés elméletében) ta-lálta meg azt a keretet, amelyben egyaránt elhelyezhetők és általáno-síthatók a bevált módszertani fogások és az elméleti reflexiók.