A tanúságtételek középpontjában a trauma áll: az események felidé-zése és a nehezen verbalizálható tartalmak megértetése megköveteli a reflektálást és a fordítást. Ebben az értelemben az élettörténetek és a történelmi háttér viszonya dinamikus: egyszerre zajlik a „textus kontextualizálása és a kontextus textualizálása” (Felman–Laub 1992:
xv). Mivel a traumatikus élmény felidézése és megosztása erőfeszítést (verbalizálás, értelmezés, az emlékek uralása) és kockázatvállalást (a felidézést kísérő fájdalom, részleges újraélés) követel, teljes elköte-leződést kíván: mind a tanúságtevő, mind a hallgató egész személyi-ségének bevonódását (Greenspan et al. 2014).
A traumatapasztalat átadását tehát megkülönböztetett figyelem, jelentésegyeztetés és az érvényességi igények összefonódása jellemzi.
Nem véletlen, hogy a tanúságtételként felfogott narratív életútinterjú helyzetéből vált felismerhetővé a kommunikatív egyeztetés. ( Ld. Az interjúhelyzet mint kommunikatív cselekvés című fejezetet.) A túl-élőknek az önmegértés szempontjából is fontos volt a hiteles ön-reprezentáció; tudták, hogy a holokausztról beszélni morálisan he-lyénvaló, és az áldozatok iránt érzett felelősség a komoly visszahúzó erők ellenére is tanúságtételre sarkallta őket. A múlt megtörténtének bizonyítása és a kutatás előremozdítása miatt igyekeztek tárgyszerű-en megítélhető, történeti refertárgyszerű-encialitással rtárgyszerű-endelkező kijeltárgyszerű-entéseket tenni. Az implicit és explicit egyeztetést számos mozzanat árnyalja az interjúhelyzetben, azonban döntő, hogy a felkeresett túlélők ér-dekeltek voltak az interjúban, és teljes személyiségükkel részt vettek a tanúságtételben. A történtek megértetésére különösen figyeltek:
az életvilágok közötti időbeli távolságra ugyanúgy reflektáltak, mint a trauma által keltett szakadékra és az egykori életvilág kulturális másságára.
Ugyanakkor a hallgató és a mesélő közötti kulturális távolság fel-ismerése miatt néhány specifikus, „bennfenntes” tudásnak minősü-lő, nehezebben lefordítható mozzanat ki is maradt a történetekből.
A Szántáson és környékén élő zsidóság deportálásáról írt monográ-fiát (Gergely 2003) olvasva világossá vált, hogy minden történet el-kerülhetetlenül személyre szabott. Ugyanaz a mesélő, aki nekem egy lefordított, a két kultúra párhuzamba állításán alapuló narratívát szerkesztett, néhány évvel a találkozásunk előtt egy másik kutatónak
„megszüntetve megőrzött” zsidó identitására utaló megjegyzésekben mutatta meg önmagát. Abban az interjúhelyzetben a közös (és nem a párhuzamos) pontok hangsúlyozását, a saját kulturális-vallási kom-petenciáját tartotta fontosabbnak.
Mind a kommunikatív cselekvés, mind a köznyelvi kommunikáció tartalmazza saját kiterjesztésének és kritikai megítélésének lehető-ségeit, ugyanis a „potenciális megértéskeresés ugyanazon a struktú-rán belül mozog, amelyben a résztvevők folytatják kommunikáció-jukat” (Habermas 1994: 313). Azaz nemcsak a fennálló kontextusok értelmezését teszik lehetővé, hanem a kritikai hozzáállást is, mivel magukban foglalják azokat a nézőpontokat, amelyekből a kontextus szétfeszíthető, reflektálható. Jóllehet minden dramaturgiai cselek-vés és interjúhelyzet megkövetel valamifajta jelentésegyeztetést, az interjúk mélyelemzésével tovább boncolgatható a kérdés, hogy mi teszi felismerhetővé a kommunikatív egyeztetés keretei között a ma-nipulálást. Az értelmezés itt részben a stratégiai cselekvéssel, rész-ben a tudattalan identitás kérdésével találkozik. Egyfelől kérdéses az identitást építő, de nehezen verbalizálható vagy tudattalan tartalmak értelmezése a narratív identitás keretei között, másfelől a narratív identitás mást jelenthet a mesélőnek és mást a hallgatójának: lehet, hogy az értelmező előtt kirajzolódik a narratív identitás, amely a me-sélő előtt nem feltétlenül tárul fel (Pintér 2012). A pszichoanalízis fogalomtárát mozgósító hermeneutikai elemzéssel (Rosenthal 1993, Kovács–Vajda 2002) a szöveg törésein keresztül megmutatkozhat a hamis, önáltató narratíva, de emellett az interjúhelyzetet keretező szisztematikus, manipulatív szándék is (legalább részben) felismer-hető (ld. Udvarnoky 2003).
A nekeresdpusztai interjúk végső soron a kommunikatív cselekvés lehetőségfeltételeire, az erőszak- és kényszermentességre, a hatalmi egyenlőtlenségek figyelmen kívül hagyására, valamint a megegyezés-re tömegegyezés-rekvésmegegyezés-re világítanak rá, és az interjúban történő részvétel oka-it, az interjú céljával történő azonosulást firtatják (Habermas 1994, 2011 [1981]). Bár senkit sem kényszerítettem beszélgetésre (nem is tudtam volna), a felkeresett pusztaiak bőséges és hosszasan sorolt el-utasító indokai, valamint az, hogy szemükben a kutatás megismerési érdeke (Habermas 2005 [1968]) meglehetősen súlytalan volt, azt mu-tatja, hogy az interjúhelyzetben való részvétel érdekei nem mindig találkoztak. Ezért az ő szemszögükből egyáltalán nem meglepő, hogy a hatalomnélküliek jellegzetes, a paraszti kultúrában is ismert takti-kájával védekeztek (vö. Keszeg 2002).
Az élettörténeti elbeszélés előadása eleve feltételezi az implicit jelentésegyeztetést vagy a jelentésmeghosszabbítást. Még a manipu-latív, megtévesztő céllal felépített narratívában megfogalmazódó je-lentés átadásához is elengedhetetlen a szűrés és a fordítás, tehát még a stratégiai cselekvés is magában foglal egyeztető mozzanatokat. Jól-lehet a kommunikatív cselekvés előfeltételei nem teljesülnek mani-pulatív interjúhelyzetben, így például nem feltétlenül övezi kölcsönös konszenzus a megnyilatkozások érvényességi igényeit, és ezek nem mindig fonódnak össze.
A pusztai interjúhelyzeteket azonban hiba lenne tisztán a parasz-ti furfang és a tudatos megtévesztés példájaként értelmezni, még ha ismerős idegen pozícióm megnehezítette is a helyzetek értelmezését, és okot adhatott az énbemutatás méricskélésére. Az interjúbeli sze-repek átvilágítása a különféle viszonyulások mellett azt a folyamatot is látni engedte, ahogyan a visszaemlékező „megszelídül” (Solt 1998:
35). Ha tudatos és következetes félrevezetést, azaz teljesen manipu-latív céllal kivitelezett stratégiai cselekvést nem is tapasztaltam, de elhallgatást, ellenállást és taktikázást éreztem a pusztai beszélgetések során, ami eleve meghatározta azt, hogy milyen típusú interjú ké-szülhetett az adott kontextusban. Az elemzés végül azt is felvetette, hogy bár az interjúhelyzetekben tapasztalt megtévesztő szándék és az elhallgatás az átiratokból is érzékelhető, a gyanakvásra okot adó furcsa felépítésű történeteket a maradványos szóbeliség továbbélése és a tudattalan nosztalgia is alakította. ( Ld. A Kulturális különbsé-gek és A traumatikus és nosztalgikus emlékezet című fejezetet.)
Kutatói pozícióm az életvilágok értelmezésénél nemcsak a trauma-tikus tapasztalat átadása miatt különbözött. A szántási zsidósághoz fenomenológiai értelemben vett idegenként viszonyultam, kívülálló-ként csodálkoztam rá a „kulturális másikra”. Az interjúk értelmezése megkövetelte a zsidó kultúra, vallás és folklór alapjainak elsajátítását, miközben interjúról interjúra tanultam meg az általam nem ismert zsidó Szántás intézményeit és utcaneveit. A beletanulás folyamata (és részleges sikere) akkor reflektálódott, amikor a kutatás lezárása előtt már ismerősükként tudtam beszélgetni a holokausztban meg-gyilkolt egykori szántási zsidó családokról és emberekről. Az utolsó beszélgetésekbe belemelegedve, a megszerzett tudásomat bizonygató közbevetéseimre a mesélők kissé elbizonytalanodva vagy éppen némi iróniával megjegyezték: „jobban tudod, mint én”. Ők természetesen összehasonlíthatatlanul többet tudtak nálam, csak a közössé váló je-lentések és a (mégoly korlátozott) „going native” élmény késztetett az előzetesen kialakított kérdezői szerep átlépésére.
A viszonyom a nekeresdpusztai uradalmi cselédség életvilágához az ismerős idegen megismerési pozíciójával körvonalazható. Dacára annak, hogy felmenőim hol szorosabb, hol lazább szálakkal kötődtek a pusztához, ez a tény a családtörténetben kevésbé volt hangsúlyos, és a témaválasztáskor sem tudatosult bennem ennek relatív közel-sége. Bár személyesen nem tapasztaltam meg ezt a (család)történeti múltban fokozatosan érvényét vesztő életvilágot, benne állok ebben a hagyományban. A terepen felkeresett helyiek a felmenőim révén mégiscsak „ismertek” engem, legalábbis el tudtak valamiképp helyez-ni a közösségi relációkban. Számukra ismerős idegen voltam, és ez bizonyos szempontból a visszájára fordította az interjúkat keretező hatalmi pozíciókat (Fleetwood 2009, Westmarland 2001). Valójában sokszor ők voltak fölényben, mert nemcsak a múltról tudtak többet, hanem a családom közösségbeli pozíciójáról is. Az aszimmetrikus viszonyból következően kevésbé tudtam kiszűrni megnyilvánulása-ikból a saját magam befolyását, miközben a kutatás közben felszede-getett családtörténeti tudásom az elemzés rejtett erőforrásává vált, ugyanis jelezte, mi az, amire ők nem szívesen emlékeznek.
Az interjúhelyzetek reflektálása a szövegek által felépített vilá-gon kívülre helyezte a vizsgálódást: az interjúkészítés körülményei, az előadásmód hangsúlyai, a mimika, azaz a jelenlétből fakadó meg-figyelések árnyalták az interjúhelyzetek kontextusát, és a szövegen
kívüli világra is kiterjesztették az interpretációt. Tulajdonképpen a te- repnaplóírás76 vezetett ki a szövegek világából, mivel benne nemcsak azt rögzítettem, amit mondtak, hanem azt is, ahogyan mondták.
A cselekvések megfigyelése77 olyan, az életvilág-koncepciókból rendre hiányzó, nehezen megfogható entitásokat is felvillantott, mint ami-lyen a hatalom és az érdek (Rasmussen 1984, Havrancsik 2016).