Az elbeszélések struktúráját és a felidézés sajátosságait részben a szó- beliség és az írásbeliség alapvonásai magyarázzák. Az írást nem is-merő, elsődlegesen szóbeli kultúrák nemcsak eltérő mnemotechni-kával tárolják a tapasztalatokat, de a felidézés pszichodinamikai
jel-lemzői is különböznek. A hangzó szó illékonysága ugyanis teljesen más attitűdöket igényel, és más mentalitást fejleszt ki, mint a szó
„technologizálásának” tekinthető írás (Ong 2010). Az írás az általá-nosabb és absztraktabb nyelvhasználat folytán egyfelől kiágyazza az egyént a szóbeliségben behatárolt társas és társadalmi kontextusból (az elhangzó szó „itt és mostjából”), másfelől átalakítja a kultúra át-adásának folyamatát és a gondolkodást. Az írásos kultúra a történel-mi tudat kialakulásában, a múlt múltként, azaz a jelentől gyökeresen eltérő entitásként való érzékelésében is döntő fontosságú (Goody–
Watt 1963).
A szántási zsidóság vallásos hagyományon alapuló írásbelisége és helyi szinten érzékelt relatív „túliskolázása” (Karády 1997), polgáro-sodása alapvetően más kulturális miliőt körvonalaz, mint a nekeresd-pusztai cselédeké. A több évszázadon át kizárólagosan szóbeli kultú-rájukat maradványos szóbeliségnek tekinthetjük, ahol az írni-olvasni tudás csak három-négy generációval ezelőtt kezdett gyorsabban ter-jedni, s nem tudott annyira felülkerekedni az orális kultúrán, hogy nyomait teljesen eltüntesse. Az olvasni tudás ugyanis önmagában még nem jár együtt a szóbeliség hanyatlásával, mivel a teret, az időt és az emlékezetet kibővítő írás erőteljesebben alakítja a gondolkodást.
A nekeresdiek szituációhoz kötődő gondolkodásmódja, közössé-gi szókincse és rögzült mondatfűzése egy alapvetően szóbeli kultúra tovább élő maradványai, amelyek az iskolai kultúra hatására ugyan halványultak, de továbbra is meghatározóak a gondolkodásban és a tapasztalatok szervezésében. Az elsődleges szóbeli kultúrákban a gondolkodás, az önkifejezés nyelvi alakzatait a mellérendelő szerke-zetek, a halmozás és a redundancia, a tradicionális (azaz az életvi-lágbeli praxishoz közeli) gondolkodásmód, valamint az empatikus, közvetlen, szituációfüggő beszéd- és látásmód jellemzi (Ong 2010).
A mellérendelő szerkezetek túlsúlya, a redundancia sokszor még jegyzetelve is nehezen követhetővé tette a pusztai elbeszéléseket, mi-közben ők figyelemre méltó pontossággal találtak vissza egy-egy rég elejtett szálhoz, még ha közben magukat kérdezgették, hogy hol is tartanak mondandójukban. Gyakorta használtak a szóbeliségre jel-lemző mnemotechnikai fogódzókat, például az ismétlésen alapuló gondolatritmust, ami az előző egység utolsó részét megismételve ve-zette be az új gondolatot. Ez keltette az elbeszélések ráérős, archaikus benyomását.
A visszaemlékezések rövid epizódokra bomlottak, amelyeket is-métlődő nyelvi panelekkel, összegző fordulatokkal tagoltak („ilyen világ volt”, „mit mondjak?”). A visszaemlékezők az „önvezérléssel”
nemcsak saját gondolatmenetüket próbálták kézben tartani, hanem a hallgatóság figyelmét is igyekeztek éberen tartani (akárcsak a régi énekmondók) azokkal a kérdésekkel és kiszólásokkal, amelyekkel a közös pontokat, vonatkoztatási rendszereket térképezték fel. ( A ta-pasztalatok átadásának és az élettörténet megértetésének folyamatát, valamint a múltról való kölcsönös szót értés erőforrásait elemzi Az élettörténeti narratíva értelmezhetősége, valamint Az életvilág re-konstruálását övező kételyek című fejezet.)
A lineáris időrend és az emlékek szűrése mellett és helyett a „kéz-nél lévő”, nyelvileg könnyebben leírható jelenbeli történések kerültek előtérbe az élettörténeti elbeszélésekben és a félig strukturált inter-júkban is. Az utólagos jelentéssel és jelentőséggel (Gyáni 2008, 2010) felruházott életesemények kiválasztása helyett sokszor a jelenbeli, a napokban történt eseményeket idézték fel.
A deiktikus kifejezések bősége a pusztaiak narrációjában azt is jel-zi, hogy az „itt és most” leírása közösségi tapasztalatot kifejező szó-kincset használ, amelyben a jelentések a mindennapi helyzetekhez, adott kontextusokhoz kötődnek, mindenki előtt ismertek, és ezért nem igényelnek bővebb kifejtést (Bernstein 1975, Ong 2010, Goody–
Watt 1963). A pusztai mesélők csak korlátozottan fordítottak a saját narratívájuk (illetve életviláguk) és a hallgatójuk életvilága között, nehezebben általánosították a közösségi tapasztalatokat, és nemigen hámozták le azokat a közösségi kontextusról. Az interjúhelyzetben mégis érezhető volt egyfajta fordítási kényszer, hiszen a kiszólások-kal, tapogatózó kérdésekkel azt próbálták kideríteni, hogy melyek a közösen ismert terek, szokások, és kik lehetnek azok, akiket mind-ketten ismerünk. Bár az emlékeik múltbeliségére gyakrabban reflek-táltak, alapvetően az, hogy két külön életvilágban élünk, nem merült fel problémaként az interjúk során. ( Ld. bővebben Az élettörténeti narratíva értelmezhetősége című fejezetet.)
A pusztai történeteket – éppen szituációfüggőségük következ-tében – nehezebb volt idézni, mint a holokauszttúlélők történeteit.
A redundancia és a korlátozott nyelvi kód (Bernstein 1975) miatt ál-talában csak hosszabb szövegrészletek tudnak egy gondolatot közve-títeni, sokszor nehéz egy-egy részletet kimetszeni a hömpölygő
gon-dolatritmusból. A pusztai elbeszélésekből kiragadott részletek nem beszéltek önmagukért úgy, mint a (kis)polgári származású túlélők narratívájából kiragadott részletek, nem voltak lekerekítettek. Nem ágyazódtak ki a szemtől szembeni kommunikáció „itt és mostjából”, és nem viselték magukon a fordítási kényszer azon formai és nyelvi jegyeit, amelyek túlélők történeteit kialakították. Utóbbiakban a for - dítás megkerülhetetlensége keretezte a visszaemlékezéseket: nem-csak az időbeli távolságot kellett legyőzni, hanem egy nehezen ver-ba lizálható és uralható élményről beszélni. Emellett az életvilágok közötti fordítás is tudatosodott: ez látszik a zsidó életek és ünne-pek „lefordításában”, a nem zsidó környezetben fellelhető analógi-ák megtalálásában. Mindez nemcsak azt mutatja, hogy a visszaem-lékező által alkotott élettörténeti szövegekben eleve benne rejlik a transzcendentálás lehetősége (Habermas 2011 [1981]), hanem a for-dításban a zsidó mesélők hagyományból való kiágyazódása is vissza-tükröződik. ( Ld. bővebben a szántási zsidó életvilág feltárásának empirikus eredményeit összefoglaló, valamint Az élettörténeti narra-tíva értelmezhetősége című fejezetet.)