A felbomlott szántási zsidó életvilág felidézésében és értelmezésében a trauma megkerülhetetlen volt, és ez sarkallt arra, hogy az akko-riban életvilág-rekonstrukciónak nevezett módszert egy első látásra kevésbé traumatizált (időben folytonosabb) életvilág feltárásához is kipróbáljam. Az elméleti fejtegetések megmutatták, hogy az életvi-lág struktúrái egyfelől a szocializáció során elsajátított relevancia-rendszerek, másfelől az emlékezet társas kereteinek is tekinthetők.
A történeti és morfológiai tényeknél árulkodóbb, egyszersmind ösz-szetettebb emléktöredékek az életvilágok felderítésének elsődleges forrásaivá avatták az élettörténeti visszaemlékezéseket.
Az elméleti építkezés megmutatta, hogy a kommunikatív életvi-lág fogalma és a kommunikatív cselekvés elmélete (Habermas 2011 [1981]) nem csak az egyéni visszaemlékezések és az interszubjektív tartalmak között teremt elméleti és módszertani átjárást, hanem az interjúhelyzetre vonatkoztatva lehetővé teszi a (kommunikatív) adatszerzés szisztematikus reflektálását is. Ugyanakkor továbbra is kérdés maradt, hogy milyen utak vezetnek egy kevésbé traumatizált (illetve reflektált) múltbeli életvilág megismeréséhez, és miként hasz-nálhatók ennek feltárásához az eddigi tapasztalatokból kikristályoso-dó módszertani fogások.
Ezen elméleti és módszertani kérdések fényében a második terep-választást elsősorban az határozta meg, hogy a szántási zsidó életvi-lághoz térben és időben közeli, zárt, a környezetétől megkülönböz-tetett, a saját határait fenntartó közösséget (életvilágot) keressek, amely kötődik az előzőleg vizsgált lokalitáshoz. Tehát egy mind tér-ben, mind a történeti időben (két világháború közötti időszak) le-horgonyzott, ugyanakkor a környezetétől megkülönböztetett, térben és társasan is elkülönülő életvilágot választottam. A nekeresdpusztai (volt) uradalmi cselédek életvilága mellett leginkább az szólt, hogy a Szántás határától nyolc-tíz kilométerre fekvő puszta lehatárolt,
önál-ló entitásként elemezhető. Az izolált és társadalmi, térbeli értelem-ben stigmatizált uradalmi puszta és az integrációs törekvései ellenére is megkülönböztetett szántási zsidóság e dimenziókban rokonítható, miközben kiválasztásukat a lokalitáshoz és a közösség határaihoz kö-tődő kutathatóság (Feischmidt 2007) indokolta.
Azt reméltem, hogy (akárcsak a szántási zsidóság esetében) a kö- zösségi emlékezetben megőrződött a két világháború közötti idő-szak, ami alkalmat ad arra, hogy a korszakváltások emlékezeti repre-zentációját összehasonlítsam. A nekeresdpusztai uradalmi életvilág kutatásának nagy kérdése az volt, hogy milyen nyomot hagytak a cse-lédek és leszármazottaik emlékezetében a 20. század potenciálisan traumatizáló eseményei: a világháborúk, az „úri világ” felbomlása, a földosztással járó új életforma (az esély az önálló paraszti létre), majd a több (erőszak-) hullámban történő kollektivizálás, végül a puszta-iakat deklasszáló, a társadalmi kívülállásukat fokozó rendszerváltás.
A pusztai vizsgálódásaim azért nem szűkültek le egyetlen időszakra (például az „úri világra”), mert a kérdésem az időbeli folytonosságra és emlékezeti reprezentációjára irányult. Ez azonban megválaszolha-tatlan az egyéni és kollektív emlékezethez képest külsődleges törté-nelmi korszakhatárok egyoldalú használatával, valamint a megélt idő és az életösszefüggések elemzése nélkül. Következésképpen a vizsgált életvilágok közötti kulturális távolság traumaspecifikus vizsgálódá-sokra is alkalmat ad, mivel már a terepmunka elején feltételezhető volt, hogy az uradalmi pusztai emlékezet legfeljebb a kollektív trau-ma valamiféle határesetét képviseli.
A második terepválasztás nem szándékolt – avagy csak később tudatosodó – következménye, hogy Nekeresdpusztán részben mást találtam, mint amit kerestem. A terepmunka során rábukkantam csa-ládtörténetem részleteire is, amelyek bár nem voltak rejtve előttem, némileg átszínezték azt a tudományos megismerési érdeket, ami egy klasszikus értelemben vett kívülálló kutatót jellemez.
Az elméleti vizsgálódások a schützi életvilág-koncepciótól távo-lodva a kommunikatív életvilág és kommunikatív cselekvés elmélete összekapcsolására és empirikus próbájára sarkalltak. A második ku-tatás (1) gyökeresen más társadalmi-történelmi kontextusba helyezte a kialakított módszertanra alapozott vizsgálódást, (2) a trauma ref-lexiós kényszerét megkerülve egy időben folytonosabb, részben
ér-vénytelenedett életvilágra irányult, miközben (3) a terepi érintettség a kutatói pozíciót is megváltoztatta.
Bár az életvilágok feltárásának elméleti és módszertani sarokköve a narratív életútinterjú, a két terepmunka a módszer alkalmazhatósá-gának előfeltételeire és határaira is rámutat. Miközben megpróbáltam ugyanazt a módszertani repertoárt alkalmazni mindkét kutatásban, a narratív technika másként működött: a zsidó származású túlélők esetében ez bizonyult a legalkalmasabb módszernek a traumatikus élettörténetek értelmezésére, a pusztában már a módszer alkalmazá-sa is nehézségekbe ütközött.
A kutatás során törekedtem arra, hogy a vizsgálódást terepenként nagyjából ugyannyi interjúval zárjam, és az interjúk típusai is kon-vergáljanak. A szántási zsidóság feltárásához öt túlélővel készítettem narratív életútinterjút, és ugyanennyi helybeli nem zsidó emlékező-vel készítettem félig strukturált interjút vagy csak beszélgettem, mi-közben a túlélőkkel általában egy-egy félig strukturált, oral history interjú is készült kutatótársammal közösen a feltáró munka kezdeti szakaszában. Nekeresdpusztán sokszor nem volt alkalom mélyin-terjú készítésére, így többször félig strukturált inmélyin-terjút vagy kevert (narratív és strukturált) interjúkat készítettem, vagy csak beszélgetni próbáltam. A pusztai interjúk közül egyet csak emlékezetből tudtam leírni, mert a beszélgetőtársam nem járult hozzá sem felvétel ké-szítéséhez, sem a jegyzeteléshez. A nekeresdpusztaiakkal, valamint a pusztáról elköltözőkkel összesen öt életútinterjút és kétszer ennyi félig strukturált interjút készítettem (ezenfelül volt, ahová beszélget-ni is visszamentem), miközben terepi érintettségem miatt a feltáró munkát több családi beszélgetés is segítette.
Egyik anyai ükapám egy közép-dunántúli Zichy-uradalomban volt kertész, később Nekeresdpusztára került, továbbra is a grófi család szolgálatában. Ükanyám és ükapám földosztás után egy rövid ideig önállóan gazdálkodtak, nyugdíjas korukra falusiak lettek. Lányuk, a dédanyám a háború előtt Leányfalura került házicselédnek, és itt találkozott dédapámmal, egy nógrádi kovácsmesterrel, aki „iparos- családból” származott. Nekik lehetett valamennyi földjük, ám a fel-menőik a nógrádi nagybirtok kötelékében is állhattak szegődményes iparosként. Dédapám és dédanyám Palócföldről a Dunántúlra köl-tözött, a háború után előbb a Nekeresdpusztával szomszédos
falu-ban telepedtek le, ahol dédapám előbb „maszek” volt, majd Buda-pestre ingázott. Végül a családjával az 1950-es évek elején a közeli faluból, ahol ükanyámék is éltek, Nekeresdpusztára költözött, és az állami gazdaság munkása lett. Nagyanyám irodistaként kezdett dol-gozni Nekeresden, onnan Budapestre költözött a férjével. Csak egy rövidebb időre tért vissza oda a nyolcéves anyámmal 1971-ben, míg 1976-ban végleg elköltöztek onnan.
Anyai ági felmenőim egy része tehát hol lazább, hol erősebb szá-lakkal kötődött nagybirtokhoz; a különféle pusztai társadalmakban betöltött viszonylag magas pozíciójuk adja a családtörténetem sajá-tos, kifelé-felfelé törekvő, de vissza-visszacsúszó dinamikáját, amely egyben generációról generációra ambivalensebb viszonyt is jelent.
A nagyanyámnak a háború utáni puszta egy adott világ volt, amit kényszerűen el kellett fogadni. Emlékei róla nem nosztalgikusak, de nem is kritikusak. Inkább egyfajta iróniával beszélt arról a szűk világról, ami neki egykor az egész világ volt. Mindazonáltal sokkal jobban szeretett a költözés után egy tolnai sváb faluban lakni – a fa - lusiakat máig szeretettel emlegeti. A nagyvárosból kislányként a pusztára került anyámnak az a néhány év, amit Nekeresden töltött, egyszerre jelentette a szabadságot, a természet közelségét, valamint egy nem megszokható, zárt életformát és deprivációt. Emiatt a foly-tonosság a pusztai múlttal a családtörténetben megszakadt, a hagyo-mány kritika tárgyává vált, érvénytelenedett.
A szántási zsidó életvilág kutatásával ellentétben a pusztai kuta-tás sokkal inkább terepmunkának tekinthető, mivel az apró részletek értelmezése, az interjúhelyzetek előkészítését övező kételyek és az észlelt nehézségek egy kvázietnográfiai keretben értelmeződtek ( ld. a Félidegen kutató a pusztán című fejezetet), amit csak foko-zott a tény, hogy a pusztai közösség maradványait mint kutatható lokalitást még megtaláltam. A szántási zsidóság esetében egy kivéte-lével minden mesélő elköltözött a városból, így esetükben egy végleg felbomlott közösségről beszélhetünk, ezért a reflexiók csak az inter-júhelyzeteket érintik.