A pusztai terepmunkát jószerével egy „ellenséges” terepen való moz-gásként éltem meg, ahol csak magamra számíthattam. Figyelmem mindinkább az apró részletek rögzítésére és az elszólásokra terelő-dött. Kis túlzással úgy éreztem, tényleg rendőrspicliként mozgok egy ellenséges terepen, ahol nem az elhangzó, hanem a kifigyelt, megfej-tett információkra számíthatok. Még azok is „gyanússá” váltak a sze-memben, akik látszólag szívesen beszélgettek velem, főképp a gyors és váratlan témaváltásaik, a rövid, néha csak pár mondatos élettör-téneteik miatt, és mert sok esetben elutasították a legegyszerűbb, legártatlanabb, a feszültséget oldani kívánó témafelvetéseket (ételek, napirend, szokások, gyerekkori emlékek, befőzés) is.
A zavart, a tanácstalanságot és az interjúk feletti elégedetlensé-get a terepnaplóm egyik bejegyzése is rögzíti: „Senki nem mond sem-mit.” Nemcsak a kapcsolatfelvétel nehézkessége vagy az interjúhely-zet alóli kibújás sokfélesége miatt éreztem ezt, hanem az interjúk jó részében is éreztem, hogy „valami hiányzik”. Utólag végiggondolva a problémát, ez nemcsak az interjúban felfedezhető mesélési straté-giáknak, elkerüléseknek tudható be, hanem annak is, hogy a felvett élettörténetek szerkesztési módjukat tekintve elég atipikusak, kevésbé jól formáltak, csapongóak, amikbe minduntalan beszüremkednek a jelenbeli mindennapok rutintörténései. ( Ld. ehhez A traumatikus és a nosztalgikus emlékezet, valamint a Kulturális különbségek című fejezetet.) Ugyanakkor ha valami mégis elhangzott, akkor az sok-szor nem a feltett kérdésre reagált, az emlékező látszólag érdektelen dolgokról beszélt, miközben azt éreztem, hogy „lenne más is” a hát-térben. Mindez nemcsak az én hibámból fakadó, nehezen
interpre-tálható terepszituáció következménye, hanem valamiképp a pusztai mentalitást, habitust is körvonalazza.
Ezt két tapasztalat is jelzi. Már említettem, Violát mennyire bosz-szantotta a cselédlét indirekt tematizálása az interjúban. Erről akarat-lanul is „hírnökök” (spiclik?) útján értesültem – természetesen nem Nekeresden, hanem Szántáson. A másik egy interjúbeli elszólás volt.
Egy kissé már belemelegedve a beszélgetésbe, gondoltam felteszek egy provokatívabb kérdést is, azaz rákérdezek a szokásokra és ba-bonákra, amelyek engem a cselédléttel kapcsolatban különösen ér-dekeltek. Viola meggondolatlan, s ezért talán őszinte válasza ez volt:
„erről nem is akartam beszélni!” Azaz nagyon is tudott volna mesélni minderről, és egészen jól körvonalazott elképzelései voltak arról is, hogy engem mi érdekel, csak egyszerűen nem akart beszélni arról, ami számára a szégyellni való cselédléthez kötődő, meghaladott ha-gyomány.
A Puszták népét olvasva később rádöbbentem, hogy a mellébeszé-lés, a minden tartalmi konkrétság nélküli bőbeszédűség, bár elfed-het vagy megkerülelfed-het sok információt, ennek a kultúrának alapvető sajátossága. Jó példa erre az, ahogyan Illyés juhász nagyapja felelt az olyan kérdésekre, amelyekre igazából nem akart válaszolni: „Ha efelől kérdezték, bonyolult magyarázkodásba kezdett, órák hosszat beszélt párosításról, első fűről, hetedről, gyapjúmosásról, jerkéről, farkalásról, kergeségi átalányról. A végén az derült ki, hogy neki sem-mije sincs, »koldus cseléd« ő…” (Illyés 2005 [1936]: 33).
Meglehet, hogy a bizalom megnyerése vagy a sikeres „spicliként működés” egyes, nehezen megközelíthető csoportok esetében jóval több időt és kitartást kíván, mint amennyit az egy-két hetes terepjá-rás és néhány visszalátogatás lehetővé tesz, vagy amire a közösség-kutatás keretei lehetőséget nyújtanak. S további kérdés, hogy jelen esetben egy állomásozó terepmunka biztosíthatta volna a „bennszü-lötté válás” (going native) perspektíváját, amelyben Goffman szerint
„önmagunk, saját testünk, saját személyiségünk és saját társadalmi helyzetünk alárendelődik” (2013 [1989]: 55) a másik csoport tagjai-nak. Azaz korántsem biztos, hogy egy hosszabb résztvevő megfigye-lés hatástalaníthatta volna a helyről való előzetes tudásomat, és felül-írhatta volna a családból öröklött pozíciómat a pusztaiak szemében.
Másrészről a nekem tulajdonított pozíció és az ehhez való viszony megváltoztatása meglehetősen problematikusnak tűnik egy olyan
csoport esetében, amely eleve dichotómiákban és hierarchiában („rang-sorban”, „kasztban”) gondolkodik, és ezt a szemléletmódot átörökíti65. Ilyen körülmények között az interjúhelyzet eleve egyenlőtlen pozí-ciókat feltételez. A habituális kisebbrendűség, a furfangon és a mel-lébeszélésen alapuló észjárás, a nyílt konfrontáció elkerülése máig példázza a cselédeknek (és leszármazottaiknak) az „urakkal” és az idegenekkel szembeni attitűdjét. Mindez leképeződik az interjúhely-zetben is (igaz, megannyi különféle változatban), és a visszautasítá-sok bőséges, egyszersmind körmönfont okfejtéseiben is.
Egyes esetekben a látszólag fesztelen vagy legalábbis segítőkész attitűd mögött valóságos lázadás bujkált: a nem válaszolás, a másról beszélés, a válaszmegtagadás vagy egyszerűen az információ-vissza-tartás ezerféle formájában és árnyalatában. Jellemző példa Illyéstől annak a kocsisnak a története, aki inkább hagyta megfulladni a vásá-ri eladásra szánt hízót útközben, mintsem megpróbálta volna meg-menteni az uraság vagyonát.
„Egyszerűen nem volt köze hozzá. Lelke fenekén lázadó volt; ön-tudatlan, de épp azért annál makacsabb és elszántabb. Közönyük és nemtörődömségük ellen nehéz a védekezés, annál inkább, mert a munka késleltetésében igazán ritka leleményességről s agyafúrtság-ról tesznek tanúságot” (Illyés 2005 [1936]: 129).
A terepi jelenlétet és az interjúhelyzetet elemezve, „mesterségesen belehangolódva” abba, ahogyan a pusztaiak reagáltak minderre, felte-hetően a történetben szereplő kocsishoz hasonlóan a nekeresdieknek sem volt közük ahhoz a kutatáshoz és ahhoz a megismerési érdek-hez, amellyel felkerestem őket. Az egyenrangúság mellett tehát az in-terjúhelyzet vállalásának kontextusa (a kényszer, az érdekviszonyok tisztázatlansága) is releváns az interjúk elemzésekor. Az interjúk létrejöttének kontextusa ugyanolyan fontos a pusztai terepmunka interpretálásában, mint maguk az adatok. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy-egy interjúban milyen szereprendszerben helyeztek el en-gem a visszaemlékezők, mint ahogy az sem, hogy hol álltak velem szóba. Ki mivel akarta kifejezni, hogy szívesen lát (kínálással, süte-ménnyel, azzal, hogy beenged a szobába), és ki tett egy egész
illato-65 A hierarchikus szemléletmód a legidősebb pusztaiak narratíváiban a legerő-sebb, de a II. világháború után született generáció gondolkodását is meghatározza.
zó kacsasültet az asztalra kínálás nélkül, nyilvánvaló kommunikatív céllal.
Emellett az interjúhelyzetek végiggondolása és tartalmi elemzése hívta fel a figyelmet arra, hogy a terepen előálló helyzetem bár kétér-telmű, és meglehetősen megnehezíti, hogy a klasszikus interjúelem-zési technikák használatával „kivonjam” az anyagból az interjúban játszott összes befolyásom, ugyanakkor lehetőséget ad a módszertani reflexióra és az interjúhelyzetbeli szerepek átvilágítására.
A nyomozó
Ismerős idegenségem Nekeresdpusztán végül egy lehetséges előnyt is megcsillantott, mégpedig azt, hogy a családtörténetem és érintett-ségem nemcsak módszertani gubancok kiindulópontja, hanem erő-forrás is, hiszen ebből a pozícióból azt is láthatom, hogy jellemzően milyen témák maradnak ki az elbeszélésekből – például azért, mert túlságosan kötődnek a cselédléthez, vagy szégyen övezi azokat.
Ezután szinte nyomolvasóként tekintettem a homályos interjú-részletekre: a Ginzburg által jelparadigmának (Ginzburg 2010) neve-zett megközelítés keretei között az információk helyett egyre inkább a rejtett, közvetlenül nem elérhető (történelmi) „valóság” megtalá-lására összpontosítottam. Úgy, mint a Ginzburg által említett más
„nyomolvasók”: a madarak vonulásából vagy csontokból olvasó ró-mai jósok, az állati nyomokból történeteket rekonstruáló vadászok, a festmények jelentéktelen részleteiben az egyéni ecsetkezelés ön-tudatlan jeleire figyelő művészettörténészek, vagy éppen Freud, aki szerint a pszichoanalízis „a megfigyelés hulladékából – a refuse-ből – fejt meg rejtett titkokat” (Freud, idézi Ginzburg 2010: 18).
Az interjúk mögöttese érdekelt, például a hallgatás különböző vál-fajai és okai, a felejtés, az elfojtás és lehetséges magyarázatuk. Nem-csak az elhallgatott részeket, a kihagyásokat próbáltam kipótolni, hanem megfejteni, mi lehetett adott esetben a hallgatás oka: egyéni sérelem, netán trauma, szégyen, énreprezentációs stratégia, elfojtás vagy éppen az én sajátos szerepem a pusztán vagy az interjúhely-zetben. Az interpretáció fontos részét képezték azonban az interjú kontextusához kötődő megfigyelések is. Emellett tudatosított és ref-lektált erőforrásként bevontam az elemzésbe saját családtörténetem
bizonyos morzsáit is, mivel ez segítette a kimaradt és az elkerült té-mák értelmezését.
Az interjúhelyzet elemzése újrahangolta, finomította ezeket az információkat, és a terepre visszalátogatva is próbáltam még tuda-tosabb lenni: többet alkalmaztam a csúsztatott jegyzetelés techniká-ját (Goffman 2013 [1989]), tehát nem a beszélgetésen, hanem utána jegyeztem le az adatokat (kivéve a narratív interjúkat), és kontroll-interjúkat is készítettem, megfigyelve azokat a helyzeteket, amikor teljesen idegen vagyok az interjúhelyzetben. Eközben rájöttem, hogy a semleges terapeuta ideálisnak tartott szerepe és a kutatói szerep
„kivonása” sem tekinthet el az interjúelemzés reflektív vonásaitól, mint ahogy társadalomtudomány sem lehetséges kommunikatív ta-pasztalatszerzés, beavatkozás és a hétköznapi tudás és kompetenciák használata nélkül (Habermas 1994).