Goffman szerint a terepen kétféle ember végez résztvevő megfigye-lést: a társadalomkutatók és a rendőrspiclik. A terepi megfigyelés leg-lényegesebb vonása, hogy a kognitív empátiával felvértezett kutató az ott eltöltött idő hatására mesterségesen bele tud hangolódni a hely-beliek társadalmi helyzetébe. Ha kellőképpen felkészült, akkor meg tudja fejteni, hogy „mi az, amire ők a válaszaikat adják”(Goffman 2013 [1989]: 55).
A résztvevő megfigyelés egyik eszköze, hogy „önmagunk, saját tes - tünk, saját személyiségünk és saját társadalmi helyzetünk alárendelő-dik egy más egyénekből álló csoport körülményeinek” (Goffman 2013 [1989]: 54). Ennek köszönhetően képessé válunk arra, hogy „fizikai és ökológiai értelemben is behatoljunk a válaszoknak abba a körébe, amelyeket ők adnak a társadalmi helyzetükre, munkakörülményeik - re, etnikai helyzetükre vagy bármi másra” (Goffman 2013 [1989]:
54–55). A Nekeresdpusztán eltöltött, viszonylag rövid idő alatt szer-zett tapasztalatokból is kiviláglik, hogy milyen attitűdökkel fordul-tak felém a közösség tagjai, s meg lehet kísérelni annak értelmezését, hogy ez a viszonyulás miként befolyásolta az adatgyűjtés menetét és interpretálását. Mindez arra késztetett, hogy módszertani szempont-ból is végiggondoljam a terepi jelenlétemet.
A terepmunkát két szálon kezdtem el: egyrészt megkérdeztem az onnan származó nagyanyámat, hogy szerinte kit kéne felkeresnem a ma is ott élők közül, ha az uradalmi múltról és a cselédekről sze-retnék adatokat gyűjteni. Kis gondolkodás után Violát ajánlotta: el-mondta, hogy a puszta melyik részén lakik, és azt tanácsolta, hogy nyugodtan hivatkozzam a köztük lévő régi ismeretségre, Viola biz-tosan a segítségemre lesz. Első látogatásom alkalmával szerencsésen összefutottam vele és családjával az úton, és megállapodtunk abban, hogy rövidesen felkeresem, amikor „kevesebb dolga lesz”, jobban ráér. (Akkor még nem tűnt fel, hogy a közösségre nagyon jellemző hárítási móddal van dolgom.) Mire legközelebb visszamegyek, ígérte,
addigra ő felkeres egy pusztán élő idős asszonyt, aki szerinte „tudna nekem mesélni”.
A megbeszélt napon felkerestem Violát a házában, ahol is meg-jelenésem mérsékelt sikert aratott. A röviddel ezelőtt még kedvező-nek is ígérkező, előre egyeztetett helyzet nem kecsegtetett sok jó-val. Néhány nap alatt Viola velem és a jövetelem okával kapcsolatos kétségei és ellenérzései felerősödtek, megpróbált kibújni a kialakult helyzetből. Miközben kitért arra, hogy ő nem hiszi, hogy „tud nekem segíteni”, azaz hogy tudna „érdekeset” mesélni a pusztáról, közben bele is kezdett a mesélésbe (valójában a vele felvett interjú vége felé említi a körülményeket). De az is kitűnik, hogy nem szeretett volna velem beszélgetni, nem úgy tervezte, hogy „adatközlő” lesz. Emellett az általa ajánlott Zsófia is azt üzente, hogy nem akar interjút adni.
Pontosabban a Viola által tolmácsolt visszautasítás nem volt igazán határozott: sokkal inkább a külső körülményekre való hivatkozás és magyarázkodás volt – egy sajátos, pusztai „nem”. (Főként az idősebb pusztaiak mondtak nemet a „talán”, az „esetleg” és „a nem ígérhetek semmit” fordulatok mögé bújva, kifogásokat keresve.) Viola végül is, hogy mentse a helyzetet, beleegyezett az interjúba. Óvatosan, min-dent mérlegelve és folyton pontosítva kezdett beszélni, mintha vala-mit folyamatosan kerülgetne, miközben Zsófiát is próbálta mente-getni: betegeskedik, orvoshoz kell mennie, idős, nem emlékszik már semmire.
Egyrészről nagyon is érthetőnek tűnik Viola mentegetőzése, mert a pusztán szinte mindenki azzal próbálta az interjút visszautasítani, hogy nem tud segíteni, nem tud ő sokat, és nincs a pusztában semmi érdekes, ami megérne egy interjút. Ez a hozzáállás tanult-örökölt ki-sebbrendűség-érzésükről árulkodik. Másfelől az, ahogy Viola fogal-mazott („nincs segítség”), nagyon is jelzi a helyzet komolyságát, azt, hogy mindketten mennyire próbáltak kikerülni ebből a helyzetből, mennyire bizalmatlanok és bizonytalanok voltak az interjú célját il-letően. Viola megnyilatkozásait a bizalom és bizalmatlanság, a köz-lésvágy, a segíteni akarás, valamint az elzárkózás közötti ingadozás jellemezte. Talán oldottabb lett volna a légkör, ha nem ragaszkodom az interjúhelyzet standardizálásához, mindenekelőtt hangfelvétel ké-szítéséhez, de ez az adatgyűjtést- és feldolgozást nagyon megnehe-zítette volna. A narratív interjú elképzelhetetlen hangfelvétel nélkül.
Azonban érezve a helyzet bizonytalan, ambivalens jellegét, ragasz-kodtam ugyan a felvétel készítéséhez, de azt is be kellett látnom, hogy ez a légkör nem alkalmas mély- vagy életútinterjúra, így strukturált interjút készítettem. A felvett anyag Viola bizalmatlansága és bizony-talansága ellenére is jól használható néprajzi adatokat tartalmaz.
A beszélgetés végén a diktafon kikapcsolását érezhető megkönnyeb-büléssel fogadta.
A másik szál a terepmunka első napján, az út mentén folytatott beszélgetést követően alakult ki: a pusztán lődörögtem, próbáltam kicsalni az embereket házukból, csengő híján sokszor csak bekiabál-va. A szóra bírt pusztaiak a Viola által már említett Zsófiát és egy másik idős asszonyt, Magdolnát ajánlották, és gyakorta emlegették, hogy a Szászt (Szász urat) ugyancsak „érdemes lenne” felkeresnem.
Az első nap rátaláltam Magdolnára, aki a háza előtt egy fa alatt ka-pált, gondozta az udvart. Bár nehezen, és némiképp bizalmatlanul, de a kíváncsiságtól hajtva beleegyezett a másnapi interjúba, amely elég jól sikerült.
A terepmunka nagyanyai ajánlással és Viola közvetítésével meg-kezdett szála gyorsan megszakadt: Viola ambivalensen viszonyult az interjúhoz is, hozzám és a kutatásomhoz is, de azért segíteni is próbált. A többek által ajánlott idős asszonyhoz, Zsófiához másod-szori próbálkozásra sikerült bejutnom. Bár hangfelvételt nem készít-hettem nála, sőt jegyzetelnem sem volt szabad, a kezdeti határozott ellenállása valamelyest enyhült. Jóllehet még a félig strukturált inter-jú keretében feltett kérdéseket is gyakran a „nem tudom” és a „nem emlékszem” fordulatokkal hárította el.
Goffman szerint a sikeres terepmunkához elengedhetetlen egy jó és minden körülmények között fenntartott történet a kutatói jelenlét okáról. Azaz a terepi jelenlétet az ott élők szemében értelmessé kell tenni, és a hétköznapokban valamiben „jónak” (a közösség szemé-ben hasznosnak) kell lenni (Goffman 2013 [1989]). Amikor az első nap magam próbáltam „kulcsadatközlőm” segítsége nélkül bejutni a házakba, kiderült, hogy első zavaromat a terepen éppen a jó és hihe-tő történet hiánya okozta. Azaz hiába volt a kutatással kapcsolatos történet igaz, és bármennyire is igyekeztem azt a közösség nyelvén megfogalmazni („kutató vagyok, akit érdekel a múlt”, „emlékeket gyűj-tök egy iskolai dolgozathoz”), az csak fokozta a jelenlétemmel és az interjúra való felkéréssel keltett gyanakvást és értetlenséget.
A pusztaiak kitartó passzív ellenállásán nehéz áttörni, nem köny-nyű őket szóra bírni. Leginkább azért nem, mert egyáltalán nincse-nek hozzászokva ahhoz, hogy bárki érdeklődjék felőlük, és nemigen merül fel bennük, hogy valaki kíváncsi lehet az életükre. A pusztai hétköznapokra irányuló kutatói érdeklődés hosszas magyarázkodást igényelt, csak nehezen nyíltak meg a kapuk. Az egyre több vissza-utasítás és hárítás miatt vészmegoldásként mintegy mellékesen em-lítettem meg, hogy én itt voltaképpen a gyökereimet kutatom, mivel a dédszüleim és a nagyanyám is itt éltek, ezen a pusztán. Az idegen kutatói pozíciómat tehát az ismerős idegen pozíciójára cseréltem fel, ami sok esetben segítette a kapcsolatfelvételt, azonban sajátosan át-alakította az interjúhelyzeteket.
A családfámra tett utalás a terepmunka első nehézségén, azaz a kap-csolatfelvételen többnyire átlendített, de a házakba még így is nehéz volt bejutni. Ennek oka nemcsak az, hogy meglehetősen nehéz volt az interjúhelyzetet s magát a kutatást is értelmessé tenni a helyiek sze-mében, hanem az is, hogy főleg a régi cselédházak környékén megle-hetősen szegény háztartásokat is találtam, ahová tapintatból (s mert nem is hívtak beljebb) nem mentem be – a tornácon üldögéltünk.
(Az itt készült interjúfelvételek csak nehezen használhatóak a kültéri zajok és a diktafontól nagyjából egy méterre megkötött, folyvást csa-holó kutya miatt.)
A puszta előkelőnek számító kis utcája tucatnyi kertes házával már-már idilli része a mai, a helyiek szerint „lerobbant” pusztának:
gondozott házak zöld fűvel, konyha- és virágoskerttel, esetleg előttük parkoló autóval. Mindazonáltal e házak lakói és a Szántásra beköltö-ző régi pusztaiak is szívesebben fogadtak a teraszon, a lugasban vagy a nyári konyhában, mint bent a lakásban.
Napközben a lakásban csak betegek lehettek – emlékszik vissza Illyés a pusztai gyerekkorra (Illyés 2005 [1936]).Ezekben az esetek-ben azonban nem annyira a lakáshasználat változatlanságáról, mint inkább a közösség bizalmatlanságáról van szó. A privát szféra védel-mét az is indokolta, hogy nem csupán kutatóként voltam már jelen a terepen, hanem a felmenőimre tett utalással valamiféle ismerős ide-gen pozíciót foglaltam el a szemükben. Így lehetséges, hogy a jobb módú pusztaiak az összehasonlítás lehetőségét, a szegényebbek a nél-külözés miatt érzett szégyenkezést akarták elkerülni. Az ő szemük-ben egyszerűen jobbnak látszott az amúgy is gyanús interjút, ha csak
mód van rá, valamilyen köztes, félnyilvános térben elintézni, ahol ha-mar rövidre zárható minden feszélyező helyzet. A félnyilvános tér és működtetése olyan „menekülő útvonalként” értelmezhető, amelyet a pusztaiak (és néha az elköltözők) hagytak maguknak, hogy szük-ség esetén hamar le tudják zárni az interjúhelyzetet. Emellett ezek a félnyilvános terek számos érdekes helyzetet eredményeztek a terep-munka során. Mindössze két-három interjút tudtam úgy befejezni, hogy azt egyáltalán nem zavarta meg egy-egy felbukkanó szomszéd vagy családtag.