A XV. század legvégén még nálunk is n e m coledának, h a n e m k a l e n d a - n a k nevezték ezeket az ajándékokat. Egy 1500-ból származó oklevél szerint pl. Selmecen az iskolamester jövedelmei közt szerepel a karácsonyi kalenda. «Item Kalenda in vigilia nati-vitatis Christi est rectoris scolarium tota». A Víz-kereszt alkalmával adott kalenda pedig «Kalenda in vigilia T r i u m Regum sive Epiphaniae» felerészben a plébánost illette, a másik felerészen pedig a tót hit-szónok megosztozott a káplánokkal.2 A XVIII. század-tól azonban m á r általában a coleda elnevezés van elterjedve.
De nemcsak a coleda szó eredetét határozta meg T i m o n helytelenül, hanem m a g á n a k a coledá-nak nevezett szolgáltatáscoledá-nak természetét is.
T i m o n több izben is szól könyvében a coledá-ról és mindannyiszor megjegyzi, hogy a királyi ren-deletek a szolgáltatást stóla coledalis-nak nevezik.
«A coleda-ügyet — í r j a — királyi rendeletek szabá-lyozzák s megtiltják, hogy a lelkészek e címen (stóla coledalis) b á r m i t is követelni m e r j e n e k a hívektől, az önkéntes a d o m á n y t azonban elfogadni szabad.»
(73. 1.) Majd ismét: «II. József a p á r b é r oblatiós m a -radványát, az úgynevezett stóla coledalist megszün-tette». (195. 1.)
T i m o n abban a nézetben van, «hogy a stóla cole-dalis elnevezés, melyet II. József óta a hivatalos nyelv is használt, épen n e m felel meg ezen szolgál-tatások jogi természetének, mert ezen szolgálszolgál-tatások nem stola-dijak, h a n e m a párbérszolgáltatások körébe esnek, n e m bizonyos egyházi cselekvényekért j á r ó dijak vagy illetékek, h a n e m évenkint visszatérőleg fizetendő egyházközségi adók. A téves elnevezés o n n a n eredt, hogy a vízkereszt n a p j á n szedett oblatiokkal kapcsolatosan itt-ott házszentelés is dívott, a mi azon téves felfogást szülte, hogy a vízkereszt n a p j á n szedett oblatio házszentelésért j á r ó stola-díj» stb. (196. 1.)
Ha Timon több érdeklődést tanúsít középkori okleveleink iránt s n e m sajnálja az ezek átnézésére fordított időt, fáradságot, arra is rájött volna, hogy a coleda egyáltaljában nem egyházközségi adó, nem a párbérszolgáltatás körébe eső dolog, hanem, mint a II. József-féle rendeletek nagyon helyesen nevezik, stóla coledalisok.
A régi magyarok ugyanis nem itt-ott, mint Timon szerfelett tájékozatlanul, de annál több
határozott-1 Szívesen adok helyet a nézetek ilyetén összemérésének, mert a komoly tudomány adatainak bemutatása tájékoztat
igazán az egyes kérdések mai állása felől Szerk.
2 Békefl. A népoktatás története Magyarországon 1540-ig.
Budapest, 1906, 355.
10. szám.
R E L I G I O
125sággal m o n d j a , végeztették el a vízkereszti házszen-telést, hanem, mint Martius Galeotnál és számos oklevélben olvassuk, országszerte, minden városban, m i n d e n községben kivétel nélkül hódoltak e szép szo-kásnak. A főrangú paloták lakói csakúgy ragaszkodtak ehhez, mint a szegény jobbágyok. S a hol a házszentelést megtartották, ott a ház feje nem mulasztotta el pénz-beli vagy m á s természetű, a legszívesebben étel-neműekből álló adományokkal megjutalmazni a plé-bános fáradozását, a mit azután a vele házról-házra j á r ó és neki segédkező sekrestyés vagy templomatya
szokott átvenni és összegyűjteni.
Ezeket az adományokat tehát ugyanazzal a jog-gal lehet stóla coledalis-nak nevezni, mint a többi stola-dijat, mert ezeket épen úgy bizonyos egyházi ténykedés fejében, egyházi szertartással kapcsolatban nyújtották a hivek, mint a temetés, esketés, avatás stb.
alkalmával és ezek épen úgy a laudabilis consue-tudo alapján, vagy valamely megállapodásnál fogva váltak kötelezővé, olt, a hol, mint a többiek.
Azért, m i d ő n 1748-ban gróf Zichy Ferenc, győri püspök a győri főesperesi kerületben egyházlátoga-tást rendelt el, az e célból összeállított kérdőpontok közé, abba a fejezetbe, a hol a plébános jövedelmei-ről volt szó, a következőt is beiktatta: «5-to. Quae sit limitatio stolae? Proinde quid datur a baptismate, copulatione, sepultura, introductione ? Quid item in benedictione d o m o r u m ? An in stóla limitata excessus non fiant?»1 A mi világosan mutatja, hogy az egyházi hatóság maga is stola-szerű szolgáltatásnak tekintette, ezek közé sorolta a házszentelés fejében felajánlott adományokat.
Ezt a coledat tehát n e m szabad összetéveszteni azokkal az adományokkal, a melyeket a hivek ki-vétel nélkül a templomban, a szentmisével kap-csolatban, mint áldozati oblatiot, szoktak felajánlani offertorium cimen s a mely bizonyos előkelőbb ü n n e p e k e n m a is a plébános jövedelmét képezi. Ezt az offertoriumot soha sem tette nálunk semmiféle törvény vagy gyakorlat kötelezővé, h a n e m minden-kor a hivek szabad tetszésétől függött, a d j a n a k - e és mennyit, mint a m á r előttünk nem ismeretlen 1641.
évi millindorfi visitatió is m o n d j a : «in solemniorihus festis offertorium cedat parocho soli, sive fuerit obulus, sive viennensis, sive imperialis, ad arbitrium offerentis.D
Egészen m á s tehát a coleda, mint az offertorium és ismét más a p á r b é r . A coleda sem az offertorium-mal n e m azonos, sem pedig nem párbérszerű szol-gáltatás, h a n e m inkább stola-díj.
Timon elméletét az áldozati oblatiok átalaku-lásáról kötelező természetű szolgáltatássá, m i n d e n egyébtől eltekintve, azon okból sem fogadhatjuk el, mert ennek az elméletnek az alapján nem t u d j u k magyarázatát adni, miért n e m fizetnek akkor a n e m e
-1 Győri püspöki levéltár.
sek is p á r b é r t ? Hogyan történt az, hogy ők a p á r -bér fizetés alól mentesíthették m a g u k a t ?
Azt talán csak nem fogja senki állítani, hogy a régi magyar nemesek, a mi istenfélő, buzgó, j á m b o r őseink, a kik annyit és oly nagylelkű készséggel áldoztak egyházi célokra, nem ajánlottak fel áldozati oblatiokat. Hogy n e m kívántak ezen áldozati oblatiok által a szentmiseáldozat gyümölcseiben fokozottabb m é r t é k b e n részesülni. Hogy n e m igyekeztek ezen áldozatok által Isten irgalmát elhunyt kedveseik lel-kére leesdeni.
Azt még értenők, hogy mint kegyurak, földes-urak és a kiváltságos rend tagjai kivonták magukat azon oblatiok alól, a melyek a stoladijakat helyet-tesítették, de mi okuk lelt volna Oly eljárásra kény-szeríteni magukat, mely akkora hátránnyal, veszte-séggel j á r t volna lelkükre n é z v e ?
Ilyet m o n d a n i tehát bizonyára akkor sem j u t n a eszébe senkinek, ha történelmi forrásaink n e m őriz-ték volna is meg emlékét azoknak a gyakran igazán fejedelmi értékű a d o m á n y o k n a k , a melyeket főuraink mint áldozati a d o m á n y o k a t ö n m a g u k é r t és halottaik-ért felajánlottak.
Ha azonban a főurak és nemesek is adtak áldo-zati oblatiokat, a párbér pedig n e m egyéb, mint ezen áldozati oblatioknak kötelező szolgáltatássá való átalakulása, h o n n a n van, hogy a nemesek és az ország nagyjai m é g s e m fizetnek p á r b é r t ?
Timon azt hozza fel magyarázatul a nemesség párbérmentességére, hogy a nemességnek egy része mint patrónus élvezi a lelkészi szolgáltatásoktól való mentességet, a másik rész pedig mint kiváltságos osztály ezen közteher alól is kivonja magát, az egy-ház pedig kénytelen a viszonyok hatalmával meg-alkudni. (36. 1.)
Ebből azonban még mindig n e m értjük meg, hogy akkor, a mikor ez még szerinte sem volt köz-teher, a mikor még úgyszólván kizárólag a buzgóság fokmérőjének tekintetett az áldozati oblatio, miért nem fejlődött ki a nemességre nézve is a lauda-bilis consuetudo és miért állott elő e jogszokás éppen csak a jobbágyokra nézve, a kik pedig kevesebb áldozati oblatiot adlak, m i n t a ne-messég ?
Hiszen akkor, a mikor ez még önkéntes ado-m á n y volt, ado-még seado-m a p a t r o n u s o k n a k , seado-m a töb-bieknek nem volt rá semmi okuk, hogy az ilyen tisztán lelki buzgalomból eredő a d o m á n y o k alól kivonják magukat. Ellenkezőleg, minél jobban meg volt valaki áldva földi javakkal, annál jobban indít-tatva kellett magát éreznie, hogy saját magáért, gyermekeiért, családjáért, elhalt rokonaiért áldozati a d o m á n y t a d j o n a szentmisében.
Ha pedig tényleg adott a nemesség is oblatiot és adott h u z a m o s a b b időn át, évszázadokon keresz-tül, mi az oka, hogy még sem fejlődött ki ebből a laudabilis c o n s u e t u d o ? Miért nem vált ez az
ado-m á n y a neado-mességre nézve is kötelező szolgáltatássá, ha azzá vált a j o b b á g y o k r a nézve?
A másik nehézség, melynek Timon elmélete n e m képes elfogadható megfejtését adni, hogy lia a p á r b é r az áldozati oblatiokból alakult át, akkor miért nincs a városokban és némely m á s helyen is p á r -bérkötelezettség?
Timon a r r a vezeti vissza a városi lakosság pár-bérmentességét, hogy a hiveket csak akkor lehetett a párbérszolgáltatásra rászorítani, ha ezt a plébános illő ellátása elkerülhetlenné tette; ha m á s vagyoni alap az ő illő ellátásának biztosítására nem kínálkozott. «A párbérkötelezettség ezen subsidiarius j e l -lege v o n j a azután maga után, — úgymond — hogy m i n d e n időben voltak és jelenleg is vannak parochiák, melyekben párbérszolgáltatásokra nem találunk.»
(343. 1.)
Eszerint a v á r o s o k b a n abból az okból volt kezdet-től fogva ismeretlen a párbérkötelezcttség, mert a plé-bános ellátása enélkül is eléggé biztosítva volt. A mi egyértelmű azzal, hogy a régi városi polgárság ugyan-csak circumspectus számítással gondozta a maga lelki ügyeit. Miután ugyanis plébánosuknak amúgy is volt elegendő j ö v e d e l m e a tizedből, azért ők ugyan nem igen törték magukat, hogy akár az ünnepi isteni tiszteletek alkalmával, akár pedig a gyászmiséken oblatiokat a d j a n a k és ezáltal a szent mise gyümöl-cseiben részesüljenek. Mert ha adtak volna ilyen oblatiokat, a laudabilis consuetudo ezeket is bizo-nyára átváltoztatta volna p á r b é r r é , mint kinn a fal-vakon a jobbágynépnél.
Mi azonban nem i s m e r j ü k ily ridegen számítók-nak a városi lakosokat. Semmivel sem voltak rosz-szabbak ők sem a vidéki népnél. Ok sem sajnálták adományaikat az Isten szolgájától, ha még úgy bővel-kedett is egyéb jövedelmekben.
Midőn 1302-ben a pozsonyi káptalan és a város tanácsa közt megegyezés jött létre arra nézve, hogy a főtemplom plébánosát a város köteles a k a n o n o k o k sorából választani, a káptalan kikötötte, hogy a meg-választandó plébános m i n d e n évben tartozik bizonyos összeget fizetni a káptalannak összes jövedelmei után «de proventibus, oblationibus, obventionibus et reditibus».1
Ezek az oblatios jövedelmek megvannak Pozsony-ban még másfél század múlva is.
A mikor ugyanis 1438-ban Tamás, a pozsonyi káptalan tagja, az esztergomi érseki helynök meg-bízásából bevezette Misselbach Udalrik pozsonyi kanonokot a szent Lőrincről nevezett pozsonyi plébániaegyház tényleges birtokába, felszólította a hiveket, «quatenus census, offertorium et proventus banc ecclesiam concernentia» p l é b á n o s u k n a k mindig pontosan megfizessék.2
• 1 'Fejér Vllt. 1. 615.
2 Magyar. Tudományos értekező. I. 141.
Hasonló jövedelmekről olvasunk az egyik pesti plébánián is, 1391-ben.
Pesten, a szent Magdolnáról és szent Péterről nevezett k á p o l n á k hosszú időn keresztül a Boldogságos Szűzről nevezett plébánia egyházhoz tartoztak. Midőn a XIV. század második felében a plébános és a két kápolna p a p j a közt viszály keletkezett, ezt úgy intéz-ték el, hogy megegyeztek, miszerint a két kápolna a jövőben önálló plébániának tekintessék.
A plébánia hivei azonban, a kiknek tudta és akarata nélkül jött létre e megegyezés, n e m voltak h a j l a n d ó k ebbe beleegyezni, h a n e m folyamodtak a pápához, helyezze ezt hatályon kívül. Kérésük indo-kolására azt hozták fel, hogy a plébánosnak még 30 áldozárt kell a plébániaegyházban felajánlani szokott oblatiokból, «ex oblationibus quae ibidem fiunt» eltartani, eltekintve attól, hogy a k á p o l n á k igazgatói a n n a k előtte bizonyos évi adót is tartoz-tak fizetni neki. Miután azonban most a plébános ettől az évi adótól is elesett, a hivek által n y ú j -tott oblatiok pedig az által, hogy a kápolnák kö-zelében lakók ezentúl n e m voltak többé kötelesek, mint annak előtte, a plébánia egyházai látogatni, az előtt ugyanis a kápolnákban csak a magyar jövevé-nyek j á r u l h a t t a k a szentségekhez, a jövedelem «ex fructibus et oblationibus» úgy megcsappant, hogy sem a plébános és a 30 áldozár n e m képes ebből megélni, sem pedig az egyházat szükséges világítás-sal és egyházi szerekkel nem tudja ellátni.1
Az offertoriumok,.vagyis az áldozati oblatiok meg voltak e szerint a városi plébániákon is; sőt még az oly helyeken is, a hol a plébánost a káptalan tagjai közül kellelt a városnak választania, a hol tehát a plébánosnak más egyéb jövedelmek is ele-gendő mennyiségben állottak rendelkezésre. Fenn-állottak pedig ezek az oblatiok n e m egy-két éven keresztül, h a n e m századokon át változatlanul, érin-tetlenül.
Ha tehát a városokban m i n d e n n e k dacára nem fizetik a lakosok a p á r b é r n e k nevezett köteles szol-gáltatásokat, akkor ennek m á s oka nem lehet, mint hogy azok a kötelező szolgáltatások, a melyeket m a p á r b é r néven ismerünk, nem az áldozati oblatiokból alakultak át, h a n e m eredetüket egészen m á s b a n birják.
V.
A párbér, mint a plébános i r á n y á b a n a hivek részéről fennálló, évenkint visszatérő, megállapítod mértékű, jogilag kötelező szolgáltatás azon okból sem alakulhatott ki az áldozati oblatiokból, mert a párbérrel okleveleinkben m á r akkor találkozunk, a m i k o r az áldozati oblatiok még T i m o n szerint is, önkéntes a d o m á n y o k voltak, a m i k o r ezeknek köte-lező szolgáltatássá való átalakulásuk, m é g szerinte is,
1 Fejér X. 1. 715.
10. szám.
R E L I G I O
127 nemcsak végbe n e m mehetett, h a n e m meg semkez-dődhetett.
Ezt a döntő erejű bizonyítékot ismét azok a T i m o n által figyelmen kívül hagyott, elhanyagolt oklevelek szolgáltatják nekünk.
Korán, m á r a XIII. század első felében, azt tapasztaljuk okleveleinkben, hogy a mikor a hivek szolgáltatásai, vagy a plébános jövedelmei szóba kerülnek, különösen, lia a földesúr valamelyik plébániaegyházhoz tartozó birtokán új plébánia-egyházat, kápolnát kiván alapítani, a parochialis j ö v e d e l m e k közt m i n d u n t a l a n szemünkbe ötlik egy
oly szolgáltatás, melyet a hivek termesztmények-beu kötelesek plébánosukkal szemben teljesíteni.
Az oklevelek e szolgáltatást következetesen azzal az űrmértékkel jelölik meg, mely a szolgáltatásnál használatban volt.
A szolgáltatásnak legkorábbi, előttünk ismeretes n y o m á r a a XIII. század első felében akadunk, abban az oklevélben, a melyet István, zágrábi püspök, a csázmai társaskáptalan megalapításakor adott ki 1232-ben.
Miután a püspök felsorolta azokat az ingatlano-kat, jogosítványoingatlano-kat, nagyobb és kisebb tizedeket, rabszolgákat, kápolnákat, a melyeket az új káptalan-nak biztosított, még ezt fűzi adományaihoz : «item sapones et visitationem i n f i r m o r u m et alios reditiis plebaniae de novo Chasma».1
Midőn J o r d á n comes 1300-ban engedélyt nyert arra, hogy birtokán, Vitkovcén, kápolnát emel-hessen, a melyben ő és jobbágyai a szentségekhez j á r u l h a s s a n a k , kötelességévé vált azon veszteségek
fejében, a melyek az anyaegyházat az új egyház létesítésével kapcsolatban, bizonyos termesztmények, valamint az oblatiok elmaradása következtében érték,
«dispendiosum defectum ex h u j u s m o d i admissione per retractionem ciibulorum et oblationum matrici ecclesiae causatum», kárpótlásul m i n d e n év szent Márton napján egy fertő ezüstöt fizetni az anya-egyháznak.2
Hasonló dolog történt, midőn 1318-ban Kilian gömöri főesperes megjelent a nehei nemesek által emelt egyház felszentelésére és a szentkirályi, lóci, valamint h a m v a i nemesek tiltakozást jelentetlek be az ellen, hogy az új egyház a szentkirályi plébánia-egyház jogainak sérelmével felszenteltessék. Miután a neheiek kinyilatkoztatták, hogy ők a kápolnát nem az anyaegyház jogainak sérelmére építették, h a n e m hogy a zavarteljes időben, az országos egyenetlenség közt legyen hol meghuzódniok családjukkal, vagyo-nukkal, a szentkirályiak és többi nemesek beleegyez-tek a felszentelésbe. A neheiek ezzel szemben kötelezték magukat nemcsak arra, hogy a
kápol-1 Tkalcic : Monumenta episcopatus Zagrabiensis. Zagra-biac, 1873. I. 72.
2 Fejér VI. 2. 268.
nának 25 hold földet adnak és egy sessiot a kápolna p a p j a részére, továbbá, hogy a szentkirályi plébános káplánt tarthasson, a ki a k á p o l n á b a n fennakadás nélkül végezhesse az isteni tiszteletet, a nép által azon földek után fizetni szokott földadót (terragium), a melyek a kápolna körül feküsznek, valamint szántóföldeikről a tizedeket, a nagyobbakat (gabona) úgy, mint a kisebbeket (bárányok, méhek, gyümölcs stb.) m i n d e n k o r meg fogják fizetni a szentkirályi plébánosnak, h a n e m arra nézve is kötelezettséget vállaltak gyermekeikkel együtt, hogy jövőben is min-den vonakodás nélkül m e g a d j á k a plébánosnak az összes, régtől fogva szokásos szolgáltaltásokat, «omnia j u r a ab antiquo consueta, tam in ciibulis, q u a m in
denariis et aliis proventibus».1
Ugyanilyen nyilatkozatot teltek 1375-ben György és Tamás comesek az általuk szent Kozma és D ö m -jén tiszteletére alapítóit k á p o l n a felszentelésekor.
A mikor az esztergomi érsek helynöke jelent a helyszinén a felszentelési ünnepély meg-tartására, az alapító nemes urak eléje j á r u l v á n , kijelentették, hogy az anyaegyháznak egy házhelyet engednek át és földeket s kötelezik magukat arra, hogy soha még kísérletet sem fognak tenni, sem ők, sem utódaik az anyaegyháztól való elszakadásra, valamint arra nézve is Ígéretet tettek, hogy az összes köteles a d o m á n y o k a t «universas eleemosinas débitas, videlicet metretas et alias quasvis» be fogják a plé-b á n o s n a k szolgáltatni.2
Hasonlóképen megemlíti a pettendi plébános is ezeket a szolgáltatásokat, a mikor megengedi kovácsii híveinek 1393-ban, hogy m a g u k n a k külön papot tartsanak.
A Kovácsiban szent Kozma és D ö m j é n tisztele-tére épült kápolna liivei m á r h u z a m o s b időn keresz-tül kérték Domonkost, a pettendi anyaegyház plébá-nosát, a d j a beleegyezését, hogy külön papjuk legyen.
Végre engedett k é r e l m ü k n e k s hogy az új áldozár-nak legyen miből megélnie, a következő jövedelme-ket engedte át neki. Egy Zavada helységgel határos földnek felét, hat jobbágyekényi szántást, négy rétnek a felét és 10 hold földet. Ezen felül «item tertiam partem metretarum possessionis antedictae» (de Ko-vaczy) a községben befolyó metretáknak, valamint végrendeleti hagyományoknak, az offertoriumnak.
a keresztelők és avatások alkalmával adni szokott gyertyáknak harmadrészét, továbbá a búcsú n a p j á n begyült a j á n d é k o k n a k felét és ugyanezen a n a p o n az olfertorium egy részét olyformán, hogy pl. ha az egész tí m á r k á t tett, akkor ebből egy és felet, lia a 6 m á r k á t meghaladta, akkor 2 m á r k á t kapott és a gyertyák egy harmadát.3
Kisvárdai Mihály és Pelbárt 1414-ben panaszt
a hosszúmócsi birtok nagyobb része régtől fogva a szentgyörgyi anyaegyházhoz tartozik «proventus, videlicet grossos et cubulos praefatae ecclesiae a d m i -nistrando», most Debreczeni László és Sandrin özve-gyei ezeket a jövedelmeket mégis a mócsi leány-egyházhoz csatolták, az anyaegyház megrövidítésével.
A vicarius erre meghagyta a szomszéd plébáno-soknak, hogy tartsanak vizsgálatot az iránt, vájjon a hosszúmócsi jobbágyok nagyobb része fizette-e tényleg a szentgyörgyi egyháznak e j ö v e d e l m e k e t ?
A megbízott plébánosok megjelenvén Hosszú-mócson, végrehajtották ugyan a vizsgálatot, azonban n e m kielégítő eredménnyel, a mennyiben az úrnők fenyegetései következtében a jobbágyok n e m mertek nyilatkozni a hozzájuk intézett kérdésekre.
A következő esztendőben Stibor egri püspök maga is foglalkozott az üggyel és a káptalanával megtartott tárgyalás alapján megállapította, hogy Hosszúmócs t u l a j d o n k é p e n két részből áll, úgymint a Tóthzow patakon i n n e n és túl eső részből, a me-lyek közül az egyik ősidőtől fogva a váradi egyház-megyébe eső, szent Mihály arkangyalról neve-zett plébániaegyházhoz tartozik, a másik pedig, a melyben Hosszúmócsi Sandrin özvegye is lakott, az egri egyházmegye joghatósága alatt álló szent György egyházhoz «cum sepultura et aliis proven-tibus, puta grossis et ciibiilis.» Ennélfogva elrendelte a püspök, hogy az odavaló vendégnépek az isteni tiszteletre és a szentségek vételére, úgymint a gyer-mekek megkeresztelésére és a betegek ellátására, az özvegy úrnővel együtt, az utóbbi helyen jelentkezzenek.
Az özvegy azonban még ekkor is vonakodott engedelmeskedni a püspöki meghagyásnak. Mire a püspök helynöke kiküldötte a kállai, böszörményi, bolcsi, zeleméri és hadházi plébánosokat, hogy hív-j á k föl úhív-jból az özvegyet és hív-jobbágyait az anya-egyházhoz való visszatérésre ; ha pedig ezt meg-tagadnák, sújtsák őket kiközösítéssel mindaddig, míg nem engedelmeskednek és n e m intézkednek, hogy a jobbágyok a jövedelmeket megfizessék.
Az özvegy erre Zsigmond királyhoz fordult és rendeletet eszközölt ki nála, a mellyel az eljá-rást mindaddig felfüggesztette, a míg az országba vissza n e m érkezik. Sőt a királyi közbelépésnek még az az e r e d m é n y e is meg volt, hogy az egri vicarius az özvegyet a kiközösítés alól fölmentette.
A Kisvárdaiak ekkor, 1416-ban, Esztergomba fölebbezték ügyüket, és az érseki helynök az özve-gyet meg is idézte.
A per 1419-ben még mindig folyik és pedig most m á r a király előtt. 1424-ben Zsigmond az ügy elintézését az esztergomi érsekre bizza. A per to-vábbi folyamáról és végéről azonban nincsen tudo-másunk.1
i Gróf Zichy-család okmánytára. VI. 318., 325., 359., 370., 428., 537. VII. 207.
Végre, hogy még egy esetre hivatkozzunk, ott szerepelnek ezek a szolgáltatások a berzeni és nádas-éri jobbágyok plébánia-alapításánál is.
A XV. század első felében, 1437-ben, megjelen-tek nevezett jobbágyok, Bajmóczi Norffy Lénárd, János, Bardo és Jakab kamaragrófok, mint földes-uraik előtt és hivatkozván a nagy távolságra, mely őket a bajmóci anya egyháztól elválasztja, engedé-lyüket kérték, hogy az eddigi leányegyházban külön plébánosuk lehessen.
A földesurak mindenekelőtt a bajmóci p l é b á -nos véleményét kívánták ismerni. László plébá-nos a hozzá intézett kérdésre kinyilatkoztatta, hogy semmi kifogása a kérelem teljesítése ellen, ha az ennek következtében e l m a r a d ó jövedelmekért kárpótlást kap.
Ekkor a földesurak maguk elé hivatták a plébá-nost és a j o b b á g y o k a t s együttesen megbeszélvén velük a föltételeket, a következő határozatot hozták.
A jobbágyoknak szabadságukban áll külön plé-bánost tartani, úgy azonban, hogy a plébánia ado-mányozása m i n d e n k o r a földesurakat illesse. Köte-lesek ezen felül a jobbágyok m i n d e n esztendőben, két részletben, 11 arany forintot fizetni a bajmóci plébánosnak, ötöt szent Jakab és hatot Vízkereszt nyolcadában «ob rationem singulorum p r o v e n t u u m s u o r u m sibi de remedio p o p u l o r u m nostrorum praedic-t o r u m scilicepraedic-t cubulorum, offerpraedic-toriorum, sepulpraedic-turarum nec n o n quovis m o d o provenire debentium». Ha pe-dig ezt elmulasztanák, akkor földesuraik ennek két-szeresét fizettessék meg velük.1
Átolvasván ezeket az okleveleket, az első pillanatra tisztában vagyunk azzal, hogy ezek a sápok, cubu-lasok és metretrík n e m lehetnek a hivek önkéntes áldozati adományai, oblatiói,mert ugyanezek az
Átolvasván ezeket az okleveleket, az első pillanatra tisztában vagyunk azzal, hogy ezek a sápok, cubu-lasok és metretrík n e m lehetnek a hivek önkéntes áldozati adományai, oblatiói,mert ugyanezek az