Az egyes szentségek kiszolgáltatásával, egyházi szertartások végzésével kapcsolatban adni szokott oblatiók tehát m á r elég korán, a XIV. század elején, sok esetben kétségkívül a szokásjog alapján, nem ritkán azonban a földesurak és a plébános közt létrejött megállapodás erejénél fogva, kötelező erejű szolgáltatásokká alakultak át. Természetesen, miután egyesekkel szemben teljesített egyházi cselekmények végzésével állottak összefüggésben, a kötelezettség is csak egyesekre nézve állott fönn, és csak annyiban, a m e n n y i b e n a plébános ténykedését igénybe
vették-Az áldozati oblátiók ellenben — T i m o n szerint — évenkint teljesítendő egyházi szolgáltatatássá alakultak át, egyházközségi adóvá, a parochia összes híveire nézve, tekintet nélkül arra, hogy éltek-e a plébános fáradságával vagy sem.
T i m o n n a k m i n d e n e k előtt nincs igaza abban, hogy az oblatiók egyházközségi adóvá alakultak át.
Egyházközségi adó alatt, mint m á r R a j n e r is szóvá tette, csak olyan adót érthetünk, a melyet vagy az egyházi hatóság vetett ki egyoldalúlag a hí-vekre, vagy pedig az autonom joggal biró egyház-község állapított meg a maga tagjaira nézve.
Azt, hogy a püspök maga állapította volna meg a kötelező oblatiókat, ezek alanyát és mértékét, Timon sem állítja. Ahhoz pedig, hogy a hivek ön-magukat adóztatták volna meg, föltételeznünk kel-lene, hogy községeink, mint egy plébánia hivei, bizo-nyos önkormányzati, adókivetési jogokkal voltak m á r a középkorban fölruházva.
Már pedig sem az általános egyházjog, sem pedig régebbi egyházi vagy világi törvényeink ily, bármily csekély jogkörrel biró községeket, nem ismernek. Az a kötelék, mely a hiveket plébániájukhoz fűzi, nem hozza a hiveket egymással jogi viszonyba, hanem csak a plébániával magával.
Ha pedig nem volt egyházközség, n e m lehetett egyházközségi adózás sem. És ha Timon ennek dacára egyházközségi adókról beszél a középkorban, vagy akár a későbbi századokban is, a m o d e r n jogi intéz-ményeket és eszméket az ezekre nézve teljesen idegen talajba ülteti át.1
De nincs igaza T i m o n n a k a b b a n sem, hogy ezek az áldozati oblatiók bármiféle kötelező szolgáltatássá alakultak volna át.
Az átalakulás — szerinte — akként ment végbe, hogy az áldozati oblatiók előbb, lassanként, bizonyos nagyobb ünnepekhez fűződtek.
Nem tudjuk, honnan merítette ezt az állítását Timon, mert ha egy két külföldi zsinat határozatai
közt találunk is oly irányú intézkedést, hogy a hivek legalább az év nagyobb ünnepein ajánlják föl ado-mányaikat, ez még távolról sem jelenti azt, hogv
1 Uj Magyar Sión. 1886. évf. 172. 1.
oblatiókat csak ilyen ünnepélyes alkalmakkor lehe-tett adni, sem pedig, hogy a hivek más napokon oblatiókat ne a d j a n a k ; h a n e m a zsinatok legfeljebb azt akarták ezzel elérni, hogy az olyanok, a kik más-kor n e m adnak, legalább ezeken a jelesebb ünnepe-ken ajánlják föl áldozati oblatióikat.
Egyébiránt, bármily értelmet tulajdonítsunk e külföldi zsinati határozatoknak, nálunk nemcsak n e m a k a d u n k ily intézkedés nyomára, h a n e m ellen-kezőleg, a hol emlékeinkben ezen áldozati oblatiók-ról említés történik, ott rendszerint azt is olvassuk, hogy ezen oblatiók épenséggel nincsenek bizonyos nagyobb vagy kisebb ünnepekhez fűzve.
Váradnak Velence nevű külvárosában, 1340 táján, Báthory András püspök kőből egyházat építtetett — h a z á n k b a n akkor még elég gyakoriak voltak a fából épült t e m p l o m o k — melyet plébánia-egyházzá tett.
Később a hely alkalmas volta a r r a indította, hogy a plébánia-egyház mellé, szent Klára r e n d j e részére, apácakolostort alapítson.
Felépülvén a zárda, a püspök, hogy m i n d e n vi-szálynak és egyenetlenségnek elejét vegye, szükséges-nek látta a zárda lakóinak viszonyát rendezni a plébániaegyházzal szemben. Egyebek közt tehát azt is meghatározta, hogy miként osztozzanak meg a plé-bános és az apácák azokon az oblatiókon, a melye-ket akár az ünnepi nagymiséken, akár közönséges hétköznapokon, akár pedig a megholtakért bemuta-tandó szentmiséken fognak a hivek fölajánlani: «in o m n i b u s oblationibus seu offertoriis, tani in missis defunctorum, q u a m in solemnilatibus festivitatum et aliis diebus communibus provenientibus.»1
Az esztergomi káptalan 1397. évi visitationalis jegyzőkönyvében szintén külön intézkedéssel
talál-kozunk arra nézve, hogy kié legyen az egyik oltá-ron n a p n a p után fölajánlani szokott a d o m á n y : offer-torium altaris missarum quotidianarum.2
Az oltáriszentség tiszteletére 1402-ben Lőcsén megalapított j á m b o r társulat szabályai is azt írták elő, hogy a tagok minden kántorbőjt után következő vasárnapon, a vesperák alkalmával, végezzék el el-hunyt társaikért az egész vigiliát; hétfőn pedig, a reggeli szentmise után, gyászmisét m o n d a s s a n a k éret-tük, a melyen a férfiak énekeljenek és úgy a férfiak mint a nők oíl'ertoriumot a d j a n a k «dy Bruder selber singen sullen, und alle Bruder und Schwestere tzu Off er gen sullen».3
Hasonlóképen azt olvassuk az 1478. évi egyez-ségben is, hogy Kamenicán a hivek egyaránt adtak oblatiókat ünnepeken és köznapokon : oblagia verő tam diebus festivis quam etiam feriatis.4
Különben a dolog természeténél fogva sem lehet-séges, hogy az áldozati oblatiók bizonyos nagyobb ünnepekhez fűződjenek.
1 Fejér VIII. 4. 587. 2 Visitatió capituli e. in. Strigoni-ensis A. 1397. p. 32. 3 W a g n e r : Analecta Scepusii I. p. 101.
4 Vatikáni levéltár i. ti.
Az áldozati oblatióknak igen jelentékeny részét ugyanis a hivők a halottakért bemutatni szokott gyászmiséken szokták volt fölajánlani. Ezeket a misé-ket akkor kellett elvégezni, a m i k o r valamelyik csa-ládban haláleset történt, rendszerint a temetés nap-ján, vagy pedig később, évről évre a halál, esetleg
temetés évfordulója alkalmából, n e m pedig a nagyobb ünnepeken.
Azok közt az oblatiók közt pedig, a melyeket a gyászmiséken mutattak be és azok közt, a melye-ket máskor, mondjuk, nagyobb ü n n e p e k e n ajánlot-tak föl, nem volt semmi különbség. Az egyik épen olyan áldozati oblatió volt mint a másik, a melyet a hivek a szentmise alatt helyeztek az oltárra. Csak-hogy míg a vasárnap vagy ü n n e p e n fölajánlott ob-latió által rendszerint az élők maguk kívántak a szentmiseáldozat gyümölcseiben részesülni, addig a gyászmiséken adott oblatiók által a megholt hivek lelki üdvét kívánták ilyen értelemben előmozdítani.
Ha T i m o n n a k a legcsekélyebb t u d o m á s a lenne azokról a szokásokról, a melyeket h a z á n k b a n az áldo-zati oblatiók körül követtek, akkor azt gondolhat-nánk, hogy tévedésbe ejtette őt, a mit számos leány-egyházban tapasztalunk.
Voltak ugyanis leány-egyházak, a melyeknek híveire nézve egyes nagyobb ünnepeken elő lehetett írva, hol adjanak oblatiót, ha ugyan szándékukban állott adni.
Ez az eset mindannyiszor előállott, lia a leány-egyház híveire nézve kötelezőleg kimondotta a p ü s p ö k akkor, a mikor a leány-egyház alapítására engedélyt adott, hogy egyes nagyobb ünnepeken tartoznak az anya-egyházban tartandó istenitiszteleten megjelenni.
A bessenyői hivek, midőn a győri püspök 1299-ben hozzájárult ahhoz, hogy m a g u k n a k külön papot tarthassanak, kötelezték magukat, hogy a nagyobb ünnepeken, úgy mint Karácsony, Vízkereszt, Húsvét, Mennybemenetel s a t e m p l o m védőszentjének n a p j á n az anya-egyházba fognak m e n n i és oblatióikat is ott fogják fölajánlani.1
Hasonlóképen elismerték 1375-ben a szent Kozma és Dömjén tiszteletére alapított k á p o l n a fölszentelése alkalmával az alapító nemesek, hogy Karácsonykor, Húsvétkor, a Boldogságos Szűz öt ünnepén, P á l m a v a s á r n a p j á n és Nagypénteken tartoznak jobbágyaik-kal együtt az anya-egyházban megjelenni.2
Hogy az oly helyeken, a hol a p ü s p ö k ezt meg-állapította, az év nagyobb ünnepein az összes hivek az anya-egyházban gyűltek össze az istenitisztelelre és hogy ehhez az anya-egyház p a p j a m i n t bizonyos előjoghoz ragaszkodott, azon épen nincs mit csodálkozni, ha tekintetbe vesszük, hogy nagyobb ü n n e peken a hivek fogékonysága is nagyobb volt a j á m -bor szokások megtartása iránt, de meg a hivek is nagyobb számmal jelentek meg a szentmisén s így
i Fejér VI. 2. 228. 2 U. ott. IX. 5. 65.
7. szám.
R E L I G I O
91a hivek oblatiói révén ezen előjog egyúttal bizonyos nagyobb anyagi előnyökkel is j á r t reá nézve.
Az oly esetben tehát, a mikor a leány-egvház hivei valamely okból n e m tartották magukat ehhez a szabályhoz, a plébános nem mulasztotta el illeté-kes helyen orvoslást keresni ez ellen. Mint a hogy a szent Kozma és Dömjénről nevezett káldi egyház papja tett 1294-ben. A győri püspök ugyanis néhány évvel előbb, a mikor hozzájárult a kápolna létesíté-séhez, akként intézkedett, hogy a kápolna p a p j á n a k ne legyen joga sem temetni, sem gyóntatni, h a n e m egyháza mint processionalis egyház legyen az anya-egyháznak alárendelve, a hová nagyobb ünnepeken a hivek is j á r j a n a k . A kápolna p a p j a azonban ke-resztül vitte kegyurainál, hogy a hiveket ne engedjék az anya-egyházba járni és itt oblatiókat adni. A plé-bános erre panaszt emelt ellene a győri püspöknél, a ki el is tiltotta őt az elkövetett visszaélésektől.1
Ha azonban el volt is rendelve bizonyos leány-egyházaknál, hogy n é h á n y jelesebb ü n n e p e k e n a hivek a szentmisét az anya-egyházban hallgassák és oblatióikat is itt ajánlják föl, ez még n e m jelentette, hogy most m á r csakis ily nagyobb ü n n e p e k e n adhat-tak oblatiót és csakis az anya-egyházban ajánlhatták föl ezt — h a az oblatiók, mint Timon állítja, bizo-nyos nagyobb ünnepekhez fűződtek volna, úgy ennek kellett volna bekövetkeznie — h a n e m az volt ennek az értelme, hogy a hivek e kiválóbb ünnepeken kö-telesek lévén az anya-egyházban megtartott istenitisz-teleten részt venni, a mit oblatiónak szántak, azt itt is kellett fölajánlaniok, egyéb alkalmakkor és napo-kon azonban nemcsak adhattak, h a n e m szoktak is adni oblatiókat a saját egyházukban.
Ha a leány-egyház oly távol esett az anya-egy-háztól vagy pedig a hivek oly hegyes, ingoványos vidéken laktak, hogy az év bizonyos szakaiban úgy-szólván a lehetetlenséggel volt határos a m a t e r b e eljutni vagy m á s okból is, ha a püspök j ó n a k látta, a leány-egyház híveit fölmenthette azon kötelezettség alól, hogy némely nagyobb ünnepen az anya-egyházban megjelenjenek. Ilyenkor azután a leány-egyház füvei-nek bizonyos, szintén meghatározott ü n n e p n a p o k h o z kötött adományokkal kellett az anya-egyházhoz való tartozásukat elismerni és tanúsítani.
A németszölgyémi telepesek például 1291-ben oly kikötés mellett kaptak engedélyt az esztergomi érsektől plébánia-egyház építésére, hogy ők maguk két, plébánosuk pedig egy márkát fizessen m i n d e n év szent Mihály n a p j á n a magyarszölgyémi anya-egyház papjának.2
A csütörtökhelyi anyra-egyházhoz tartozó leány-egyházak pedig a materrel létrejött megállapodás értelmében a «praetextu filiationis» ezeket az ado-mányokat szolgáltatták be az anya-egyházba 1349-ben.
1 Hazai okmánytár VIII. 339.
2 Knauz : Monumenta ecclesiae Strigoniensis. Strigonii, 1874. 1. 276.
A tamásfalvi vendégnépek m i n d e n évben szent Már-ton hitvalló n a p j á n a p l é b á n o s n a k 24 garast, az anya-egyháznak 3 font viaszt. A bethlenfalvi nemesek Gyertyaszentelőkor a plébánosnak 24 garast, a t e m p -lomnak 2 font viaszt. Savnik község népe Húsvétkor a plébánosnak 24 garast és a templomnak viaszt.
A viderniki lakosok a plébánosnak 2 hold szántó-földet vettek egyszersmindenkorra, a templomnak pedig m i n d e n szent Mihálykor 2 font viaszt adtak.
A hozeleciek Gyertyaszentelőnapján a plébánosnak 24 garast és a templomnak szent László ü n n e p é n 6 font viaszt. A machafalviak a plébánosnak 24 garast és a t e m p l o m n a k nagyböjt közepén 3 font viaszt.
A vulmaniak keresztelő szent János n a p j á n és Kará-csonykor a plébánosnak 54 garast és az egyháznak 3 font viaszt. A pikóciak a nagyböjt derekán a plé-bánosnak 26 garast és a t e m p l o m n a k 2 font viaszt.
Végül a vitkóciak ugyancsak a nagyböjt közepén a plébánosnak 6 garast és az egyháznak 2 font viaszt.1 Miután ezen adományok m i n d e n valószínűség szerint összefüggésben állottak azzal a körülménnyel, hogy az anya-egyház és p a p j a ezen leány-egyházak hivei részéről még az év nagyobb ünnepein sem részesült az áldozati oblatiókban, a mellett, hogy m á s egyéb jövedelmektől is elesett, ha egyáltalában szó lehetne az oblatiók átalakulásáról, úgy csakis ezek-ben a garasokban és viasz-adományokban kellene keresnünk némely helyen a régi oblatiókat, n e m pedig a párbérben. Azonban, ha ezen a d o m á n y o k a t kizáró-lag az elmaradt oblatiók fejében fizették volna is a leány-egyházak hivei, a mit nem lehet mondani, az oblatiók teljes átalakulásáról még ebben az esetben sem lehetne szó, mert hiszen azok az oblatiók, a melyeket a hivek a saját t e m p l o m a i k b a n adtak, ez által még nem lettek beszüntetve.
Azt írja továbbá Timon m u n k á j á b a n , hogy az előbb bizonyos nagyobb ünnepekhez fűződő oblatiók
«évenkint visszatérő kölelező egyházi szolgáltatássá, szóval egyházközségi adóvá váltak», még pedig azokra nézve, «a kik a parochialis kényszernél fogva a lel-készi funkciókat igényibe venni jogosítvák és kötelez-vék» a lelkész ellátása céljából.
Altalános egyházjogi szempontból m á r körvona-loztuk álláspontunkat T i m o n ezen elméletével szem-ben és kifejtettük, hogy az oblatiók átalakulása kö-telező természetű szolgáltatássá, úgy, a hogy azt Timon képzeli, sehol a világon létre n e m jöhetett. Mert ha az oblatiók kötelezővé válhattak is bizonyos k ö r ü l -mények közt, a laudabilis consuetudo alapján, ez a kötelezettség n e m volt olyan, hogy a plébános j o g -igényeit egyesekkel szemben érvényesíthette volna.
Már pedig a párbér m i n d e n k o r olyan természetű köteles tartozás volt, a melyet sohasem az egész hivőközönséggel, h a n e m csakis egyes hívekkel szem-ben lehetett és kellett realizálni.
1 Schmauk : Supplementuni analectorum terrae Scepusi-ensis. Szepesváraljae, 1889. II. 101.
Azonban n e m c s a k egyházjogi szempontból nem á l l h a t m e g T i m o n e l m é l e t e , h a n e m azon okból sem,meri történelmi emlékeink a mellett t a n ú s k o d n a k 1. hogy az áldozati oblatiókat n á l u n k s o h a s e m tekintették kizárólagos parochialis szolgáltatásoknak és 2. hogy az áldozati oblatiók sem a parochialis kényszer foly-tán, sem a lelkészek ellátása céljából, sem m á s vala-mely úton és okból n e m alakultak át semmiféle kötelező egyházi szolgáltatássá, h a n e m változatlanul m e g -m a r a d t a k ö n k é n t e s a d o -m á n y o k n a k egészen napjainkig.
Ha az áldozati oblatiok parochiális szolgáltatá-s o k n a k tekintettek volna, a k k o r a hivekntík cszolgáltatá-sakiszolgáltatá-s saját parochiális egyházukban lehetett volna a d o m á -nyaikat fölajánlani. Már pedig t u d j u k , hogy idegenek is a d h a t t a k b á r m e l y egyházban oblatiot.
A XIII. század közepe t á j á n az egri egyházmegyéhez tartozó papság' azzal a panasszal fordult a p á p á -hoz, hogy a püspök, a nagyprépost főesperesek, és k a n o n o k o k a falusi egyházak m a j d n e m m i n d e n jöve-delmeit m a g u k h o z v o n j á k és s z á m u k r a alig vala-mit h a g y n a k meg a tizedekből, az oblatiokból és obventiokból.
IV. Ince p á p a előbb káplánját, Ubaldus mestert bizta meg a panasz tárgyának megvizsgálásával, azután pedig n é h á n y hazai főpapot küldött ki az ügy elintézésére.
Ezek e l j á r v á n megbízatásukban, a következő ítéletet hozták. A tized negyedrésze legyen a lelkész-kedő papságé ; a másik negyed fordíttassék az illető egyház szükségleteire, világításra, egyházi fölszerelésekre stb., a többit pedig k a p j a meg a p ü s p ö k . E z e n felül a n n a k a készpénznek, a r a n y vagy e z ü s t n e m ű e k -nek a k é t h a r m a d á t , a mit akár a plébánia hivei, akár mások quae a parrochianis vei aliis Christi-fidelibus offeruntur f ö l a j á n l a n a k , szintén a püspök k a p j a m e g ; a pénz e g y h a r m a d á t pedig, valamint a fölajánlottkenyeret,húst,gyertyátegészen a plébánosok.
Ezt az ítéletet 1255-ben a p a p s á g k é r e l m é r e IV. S á n d o r p á p a is j ó v á h a g y t a és megerősítette.1
A váradi káptalan legrégibb statntumai közt is találunk egyet, mely a r r a nézve intézkedik, mi tör-t é n j é k azokkal az oblatör-tiokkal, a melyeketör-t a szentör-t László ereklyéihez z a r á n d o k l ó hivek szoktak itt föl-ajánlani.2 E z a r á n d o k o k pedig nemcsak Várad kör-nyékéről sereglettek ide, h a n e m az ország legtávo-labbi részeiből és s o r a i k b a n nem egyszer k o r o n á s főket is találunk, a kik épen n e m f u k a r k o d t a k a d o -mányaikkal. Hiszen Árpád és vegyes házi királyainknál azt m o n d h a t n ó k szokásban volt, hogy m e g k o r o -náztatván szent István k o r o n á j á v a l Székesfehérvárott, i n n e n egész kiséretökkel szent László sírjához z a r á n -dokoltak, esküdni arra a szent sírra, hogy m i n t egykor a n n a k csendes lakosa, úgy ők is n é p ü k boldogságában fogják keresni örömüket.3
1 Wenzel: Arpádkori ú j okmánytár. Pest, 1869. VII. 390.
2 Bunyitny : A váradi káptalan legrégibb statutumai p. 60.
3 Bunyitay : A váradi püspökség története. Nagyvárad.
1883. I. 84.
Ez m i n d azt tanúsítja, hogy a híveknek igen is s z a b a d s á g u k b a n állott m á s egyházakban is n e m c s a k ájtatoskodni, h a n e m é p e n ezen ájtatoskodással k a p -csolatban oblatiot is a d n i és hogy a régi magyarok e szabadsággal m i n d e n k o r éltek is.
Ha az aldozati oblatiok a parochialis kényszer folytán váltak volna kötelezőkké, akkor ezekhez csak a p a r o c h i a p a p j á n a k lett volna joga, a k k o r ezek csak őt illeték volna meg, m e r t az oblatiokat a hivek csakis a plébános ellátása céljából lettek volna kötelezve nyújtani, n e m pedig, hogy ezekben m á s egyházak is részesedjenek, a kik a parochiával semmiféle összeköttetésben, kapcsolatban n e m állottak.
Már pedig n e m c s a k a p ü s p ö k , a ki utóvégre is úgy tekintendő, mint az egyházi v a g y o n n a k az egyház-megye területén legfőbb kezelője, kaphatott ebből, m i n t föntebb láttuk, bizonyos részt, h a n e m a k á p -talani tagok is.
A győri egyházmegyében pl. a XIII. század közepe t á j á n épen az volt a baj, hogy a k a n o n o k o k nagyon is nagy részt követellek ezekből m a g u k n a k . Mire az ország nagyjainak, elsősorban természetesen m a g á n a k O m o d e p ü s p ö k n e k hozzájárulásával, IV. Béla király 1255-ben úgy rendezte a kérdést az egyházmegyei papság és a k a n o n o k o k közt, a m i b e azután ezek is belenyugodtak, hogy a tizedek q u a r l á i n a k negyed-részét a lelkészkedő papság k a p j a meg, h á r o m n e g y e d részét pedig a székesegyházi kanonokok. Az oblatiok, obventiok és m o r t u a r i á k ellenben a p l é b á n o s o k a t illessék egészen, kivévén, a mi az egyes egyházaknál a védőszent ü n n e p é n befolyt, m e r t ezt a k a n o n o k o k -nak jelölte ki a király, úgy azonban, hogy a káptalani tagok ennek átvételével ne világi egyént bízzanak meg, h a n e m egyházi embert.1
Sőt n e m c s a k k a n o n o k o k , h a n e m szerzetesek, a p á c á k is élvezhették ezeket az oblatiokat. A budai királyi k á p o l n á b a n befolyt áldozati a d o m á n y o k a t min-d e n k o r a m a r g i l s z i g e t i a p á c á k k a p l á k m e g , c s a k l 3 3 2 - b e n kénytelenek p a n a s z u k k a l a p á p á h o z fordulni, hogy a k á p o l n a p a p j a i ezeket az oblatiokat visszatartják és saját céljaikra fordítják.2 T u d j u k továbbá, hogy midőn B á t h o r y A n d r á s p ü s p ö k rendezte 1312-ben az általa VáradVelencén alapított klarisszáknak a p l é b á n i a -egyházhoz való viszonyát, egyebek közt azt is szabá-lyozta, hogy a p l é b á n i a e g y h á z b a n különféle alkal-m a k k o r b e alkal-m u t a t o t t szentalkal-misék alatt fölajánlott obla-tiokat k é t h a r m a d r é s z b e n a p l é b á n o s k a p j a meg, e g y h a r m a d b a n pedig az apácák, h a a szentmisén ők is jelen voltak. Ha az apácák valamelyik szentmisén n e m vetlek részt «si a u t e m n o n coofficiarent», a k k o r m i n d e n a plébánosé lett és az ő káplánjaié.3
Esztergomban pedig a XIV. század végén, d a c á r a hogy a székesegyházban a szent Kereszt o l t á r á n a k igazgatója volt megbízva a szentségek kiszolgáltatásá-val, ő volt tehát a v á r b a n , a székesegyházban a
plé-1 Hazai okmánytár. VIII. 63. 2 Anjoukori okmánytár.
II. 587. 3 Fejér. VIII. 4. 585.
7. szám.
R E L I G I O
93 bános, az itt fölajánlott oblatiokat m é g s e m ő kaptameg, h a n e m az értékesebb arany, ezüst adományokat a káptalan, a közönségesebb oblatiokat pedig a kar-káplánok, praebendatusok. De még ezek sem mindig.
Mert pl. a Boldogságos Szűz oltárán, Nagvboldog-asszony ü n n e p é n adott oblatio az oltár igazgatóját illette, úgyszintén az is, a mi a kora reggeli órákon mondott szentmiséken begyült. Azokon az ünnepeken, a mikor valamelyik oltárnak a védőszentjét ü n n e -pelték, hasonlóképen az oltárigazgatóé lett az oltárra fölajánlott adomány. Kivévén Pálmavasárnapját, a m i k o r a succentor kapta azt meg és Nagypénteket, a mikor a sekrestyében adott oblatio a subcustosé volt.1
Az áldozati oblatiok tehát sem oly összefüggés-ben nem voltak a parochialis kötelékkel, hogy ezeket a hivek csakis saját parochialis templomaikban ajánl-hatták volna föl, sem pedig, hogy az oblatiokban csakis az illető parochia plébánosa részesedhetett volna. Kollrínyi Ferenc dr.