Brinzeu Miklós úr e folyóirat j e l e n évi 3—4. szá-m á b a n a kegyeleszá-m és a s z a b a d a k a r a t között való viszonyról értekezik. Anélkül, hogy ezen nehéz és mély kérdés előfogalmait m e g m a g y a r á z n á és tisz-tázná, m i n d j á r t a kegyelem csalhatatlan h a t á s á n a k a s z a b a d a k a r a t t a l való összeegyeztethetőségéről t á r -gyal, névleg a tomisták és a molinisták rendszereivel foglalkozik, m é g pedig nézetem szerint oly egyoldalú-sággal, hogy az «audiatur et altera pars» elv válaszra és v é d e l e m r e kényszerít, persze csak röviden, a m i n t a nevezett értekezés azt megkívánja.
1. Mindenekelőtt Brinzeu azt állitja, hogy a tomis-táknak, a kik azt m o n d j á k , hogy ők m i n d e n b e n szent T a m á s t követik, v a n n a k olyan tanaik, melyeknek semmi közük szent T a m á s h o z , sőt szent T a m á s t az ellenkező vélemény mellett lehet idézni.
Nem arról van szó, vájjon a (500 éves t o m i s m u s -nak m i n d e n egyes tagja m i n d e n b e n szent T a m á s n y o m d o k a i b a n haladott-e vagy n e m ; h a n e m arról, vájjon Brinzeu által felvetett k é r d é s b e n a t o m i s m u s szent T a m á s tanát fejti-e ki, a n n a k elveiből i n d u l - e k i ? Brinzeu saját állítását, úgy látszik, teljes világos-nak találja, m e r t a n n a k bizonyítását n e m is t a r t j a szükségesnek.Tényleg,értekezésében szent T a m á s t csak egyszer, a k k o r is helytelenül, idézi. T e h á t q u o d gratis asseritur, gratis negatur. A tomisták pedig ezentúl is azon öntudattal tanítják rendszerüket, hogy ők jogilag és tényleg szent T a m á s valódi tanítványai és tanaikat szent T a m á s b ó l merítették és a n n a k elveire vezetik vissza.1
2. De lássuk Brinzeu többi vádjait. A tomisták a malaszt csalhatatlan hatását a praemotio physica-han
1 Már többször történt ily kísérlet, hogy t. i. a loniistákat ellentétbe hozzák szent Tamással. így pl. az újabb korban, hogy többet ne említsek: Schneemann S. J.: Controversiarum de divinae gratiae liberique arbitrii Concordia initia et pro-gressus. Friburgi, 1881. Ez ellen Dummermuth O. P. S. Thomas et doctrina praemotionis physicae, Paris, 1886. Frins S. J. : S. Thomas Aqu. et doctrina de cooperatione Dei etc. Paris, 1893. Ez ellen Dummermuth : Defensio doctrinae S. Thomae Aqu. de praemotione physica, etc. Paris, 1895. Legújabban sikraszáll Del Prado : De gratia et liberó arbitrio. 3 vol.
Friburgi, 1907.
keresik. A p r a e m o t i o physica alatt, így gondolkodik a szerző, az a k a r a t lekötve m a r a d , másfelé n e m hajolhatik, n e m választhat, n e m állhat ellen a kegye-lem hatásának és hozzá teszi, «ebben áll a tomisták rendszere».
Mindannyi kétértelmű és helytelen magyarázat.
Mit értenek a tomisták a p r a e m o t i o physica a l a t t ? Ez n e m más, mint Isten azon cselekvése, a mely az akaratot a képességből (e potentia) a tevékenységbe (in actum) helyezi át. Ez m i n d e n tomista könyvben feltalálható.1 A tomisták egyszerűen abból az általá-n o s a általá-n elismert elvből i általá-n d u l általá-n a k k i : actus est prior potentia, nihil transit de p o t e n t i a in actum, nisi per aliquod ens in actu. Semmi sem m e h e t a képesség-ből a tevékenységbe, kivéve egy tevékeny lény által.
Mindaz, a m i mozdul, az mástól mozdíttatik : o m n e quod m o v e t u r ab alio movetur.2 Ezt az elvet a tomis-ták szent T a m á s u t á n v a l a m e n n y i lényre alkalmaz-zák. Mivel ugyanis az a k a r a t n e m mindig tevékeny, szükséges, hogy egy oly lény által vezettessék a képességből a tevékenységbe, a mely maga actus, tökéletesség és az a k a r a t fölött uralkodik. Ez pedig csak Isten lehet.3 Bármily tökéletes legyen ugyanis valamely szellemi vagy testi lény, n e m képes a tevé-kenységbe á t m e n n i , hacsak Isten n e m mozdítja. Ezen mozdítás a z o n b a n az ő gondviselésének irányzata szerint történik, nein pedig szükségszerűen, mint pl.
az égitestek mozdítása. Isten ezen mozdítása n e m egyéb, mini a t e r e m t m é n y e k képességeinek a tevé-kenységre való egyenes alkalmazása, m i n t pl. a kés élességét a metszésre bizonyos mozdítással hasz-náljuk.4
1 «Actio divina, quae voluntatem nostram de potentia volendi reducit in actum volendi.» Zigliara, Summa Philo-s o p h i c ^ edit. 12., Theol. nat. lib. III. Cap. IV. art. 4. nr. IV.
«traditur».
2 Szent Tamás : I. p. qu. 2. a. 3. ; I. Contra gent. 13.
3 «Omne enim, quod quandoque est agens actu et quando-que in potentia, indiget moveri ab aliquo movente.» 1. II. p.
qu. 9. a. 4. c.
4 «Quantumcunque aliqua natura corporalis vet spiri-tuális ponatur perfecta, non potest in suum actum procedere, nisi moveatur a Deo. Quae quidem motio est secundum suae providentiae rationem, non secundum necessitatem naturae, sicut motio corporis coelestis.» 1. II. qu. 109. a. 1. c. «Nulla res per se ipsam movet vel agit, nisi sit movens non motujA . . .
-f i t íjf "
W
3. Már most hogyan egyeztethető meg ezen motio a szabadsággal ? A praemotio physica ellenfelei abban tévednek, hogy a n n a k lényegével és a szabadság tiszta fogalmával nem lévén tisztában, a szabadaka-ratot teljesen önálló tehetségnek képzelik, az isteni közreműködést pedig idegen beavatkozásnak tekin-tik a teremtmények működésébe. Isten a lélek alko-tója, igy azáltal életünk és m i n d e n működésünk valódi oka. Nem okozza testünk életét és működé-sét egyedül, a lélek nélkül, h a n e m a lélek által. A nap világossága szemünket a látásra indítja, de a n a p fénye n e m a látás, h a n e m a látásnak okozója. Hasonló-lag, mert omnis similitudo claudicat, van az eset a praemotiónál is. Mivel az akarat természeténél fogva csak képességet foglal m a g á b a n a működésre, Isten a d j a meg neki azt a tökéletességet, azt az erőt, hogy az akarat magamagát határozza el az akarásra.
Isten mozdítása tehát nem azonos az akarat cselek-vésével. Ha ugyanis az lenne, akkor a szabadaka-ratról természetesen n e m lehetne szó. A praemotio csak a valódi cselekvéshez szükséges erőt, actust a d j a az akaratnak. Ezen actus által (princípium p r o x i m u m agendi) erőt nyert az akarat arra, hogy magamagát határozza meg a cselekvésre; ő saját működésének a közvetlen oka, ura, persze azon mozdítás segítségével, a mely neki a valóságos cselekvéshez szükséges erőt megadta. Az ellenfelek pedig az akarat cselekvését és a praemotiót rendesen azonosítják és ebből a fel-tételből küzdenek a tomisták ellen. Ez pedig n e m a tomisták praemotiója, h a n e m az ellenfél képzelete.1
A praemotio nemcsak n e m ellenkezik a szabadaka-rattal, h a n e m a tomisták szerint a szabad elhatáro-zásnak oka.2
4. De n e m tartozik-e a szabadság lényegéhez az u. n. indifferentia activa, kérdezi Brinzeu és hogyan egyezhető meg ez a praemotióval ? I g e n i s , az indiffe-rentia activa épen a szabadság lényegéhez tartozik.
Ezen indifferentia activa fogalma azonban megkívánja sequitur de necessitate, quod Deus sit causa actionis cuius-libet rei naturalis, ut movens et applieans viriutem ad agendum.
Sicut homo est causa incisionis cultelli ex hoc ipso, quod applicat acumen cultelli ad incidendum, movendo ipsum» . . . qu. 3. de potentia, a. 7. c.
1 «Ille tarnen actus (nota bene) in quem reducitur volun-tas, non est operatio seu velle voluntatis, ut falso supponunt adversarii, nobisque imponunt, sed est motus vel impulsus ; et operatio, qua cooperatur divinae motioni, sequitur ex voluntate reducta in actum seu mota.» Zigliara u. o.
2 (A praemotio) . . . «causare libertatem actualem nostrae v o l u n t a t i s . . . applicat enim voluntatem et facit, ut in actu secundo se determinet ut secundum liberum et secundum determináns». Igy szól a Brinzeu által helytelenül idézeti Gonet: Clypeus, Tract. V. disp. 6. a. 5. §. 1. Vagy, mint szent Ágoston m o n d j a : «Certum est nos velle cum volumus, sed ille (Deus) facit ut velimus . . . praebendo vires efficacissimas voluntati. Ipse ut velimus operatur incipiens, qui volentibus cooperatur perficiens. Ut ergo velimus, sine nobis operatur, cum autem volumus . . . nobiseum cooperatur». De gratia et liberó arbitrio. Cap. XVI. és XVII. (Migne P. L. XLIV. 900-901.)
az akarat tényleges működését. Mert mindaddig, míg az akarat tényleg n e m működik, csak potentialiter nevezhető cselekvőnek. A szabadság pedig a szabad cselekvésben áll. Akkor vagyok actualiter indifferens, h a a cselekvést szabadon teszem, a cselekvés alatt a n n a k ura vagyok, úgy, hogy n e m szükségszerűen, h a n e m szabadon viszem azt végbe. Már most a m o n -dottakból tudjuk, hogy a praemotio épen ezen szabad tényleges cselekvésre a d j a meg a szükséges erőt, actust. Tehát az indifferentia activának ez az elő-idéző oka, n e m pedig akadálya. És hogy tényleg az indifferentia activa az akaratszabadság lényege, m á r abból is kitűnik, hogy Istenben is megvan a szabadakarat külső működéseiben, de nála csak indifferentia activa létezhetik. Az indifferentia passiva, az akarást megelőző képesség a cselekvéshez, nem tartozik a szabadság lényegéhez, ez tökéletlenség. És épen ezt szünteti meg a p r a e m o t i o azáltal, hogy az akaratot a tevékenységbe helyezi át.
5. De hát nem szükségszerűen mozdítlatik-e az akarat Isten külső indítása alatt? A külső megindí-tás csak akkor ellenkeznék a szabadakarattal, ha a mozdítás ennek természete ellen volna, n e m pedig akkor, lia a külső ok a n n a k csak benső erőt ád a cselekvéshez.1 Már pedig igaz ugyan, hogy az akarat saját cselekvésének benső oka, de n e m szükséges, hogy az akarat saját működésének első oka legyen.2
De megtörténhetnék-e, hogy Isten mozdítása a szabad-ságot veszélyeztesse? A tomisták szerint ez lehetet-len. Isten mozdításában ugyanis alkalmazkodik az egyes lények természetéhez. Az isteni gondviseléshez n e m tartozik a dolgok természetének megsértése, hanem megtartása, megőrzése, m á s k é p Isten saját művét r o n t a n á el. Már pedig az akarat természete közömbös, szabad. Tehát az isteni m ű k ö d é s az a k a -rat szabadságát nemcsak hogy n e m sértheti, h a n e m szükséges, hogy azt kifejtse, tökéletesítse. Ezen isteni gondviselés és mozdítás nemcsak a r r a irányul, hogy valamit okozzon és mozdítson, h a n e m az kiterjed a dolog m ó d j á r a is, hogy t. i. szabadon vagy szükség-szerűen történjék, úgy, a m i n t azt Isten leghatható-sabb akarata elrendelte.3 Az akarat mozdítása tehát
1 «Illud quod movetur ab altero, dicitur cogi, si mo-veatur contra inclinationem p r o p r i a m ; sed si movetur ab alio, quod dat ipsi propriam inclinationem, non dicitur cogi.
Sic igitur Deus movendo voluntatem non cogit ipsam, quia dat ei ejus propriam inclinationem.» S. Thorn. I. p. qu. 105.
a. 4. ad 1.
2 «Moveri voluntaric est moveri ex se, id est a principio intrinseco, sed illud princípium intrinsecum potest esse ab alio principio extrinseco, et sic möveri ex se, non répugnai ei, quod movetur ab alio». U. o. ad 2. «Voluntas dicitur habere dominium sui actus, non per exclusionem causae primae, sed quia causa prima non ita agit in voluntate, lit earn de necessitate ad u n u m determinet, sicut déterminât naturam ; et ideo determinatio actus relinquitur in potestate rationis et voluntatis.» De potentia, qu. 3. a. 7. ad 13.
3 «Effectus divinae providentiae non solum est aliquid evenire quocunque modo, sed aliquid evenire vel
contin-10. szám.
R E L I G I O
143 szabadon történik, mert Isten maga is azt akarja,hogy természetének megfelelöleg működjék.1 Sőt a szükségszerű mozdítás ellenkeznék az isteni közre-működés jellegével, épen azért ez n e m is gondol-ható.2
C>. Hogyan értendő, hogy az a k a r a t természete csak szabadon mozdítlatható? Az akarat, mint m i n d -nyájan tudjuk, vak tehetség (potentia caeca), mely mindig az értelem után halad. Tevékenysége az érte-lem tárgyától kapja a faji különbséget. Az akarat tárgya pedig a jó, m i n d e n jó, a véghetetlen jó. Ezen jót, mint tárgyat, az akarat szükségszerűen kivánja,
feltéve, hogy az értelem azt mint ilyent tünteti fel.
Ezen véghetetlen jót azonban, mint ilyent, az értelem ebben az életben nem látja, nem ismeri. Még Istent is csak a teremtményekből, tehát tökéletlenül fogja fel. Az akarat tehát ebben az életben mindig véges és korlátolt tárgy után törekszik. Mivel pedig az isteni mozdítás az akarat benső, hogy úgy m o n d -j a m , psychologiai természetének megfelelöleg törté-nik, ez pedig csak a közömbös j ó után irányul, a mit az akarat csak szabadon kívánhat, azért az isteni praemotio soha ebben az életben szükségszerű nem lehet. Ehhez megkövetelletnék, hogy az értelem a véghetetlen jót tárja az akarat elé, a mi pedig ebben az életben n e m történhetik meg. Tehát a tomisták tana»
hogy a praemotio a szabadakaratnak nem árt, sőt azt feltételezi és védi, ebből a szempontból is világos.3
7. De nincse lekötve a szabadakarat a p r a e -motio a l a t t ? Ha a lekötöttség alatt azt értjük, hogy az akarat feltétlenül, csalhatatlanul, infallibiliter az isteni akarat irányítása szerint mozdul, akkor bizony az akarat a praemotiónak alá van vetve. De ez n e m árt a szabadságnak, h a n e m a szabadságnak képesség helyzetéből való felmentesét és a szabad cselekvést jelenti.4
genter (azaz szabadon) vet necessario. E t ideo evenit infalli-b i l i t e r et necessario, q u o d divina Providentia disponit, eve-nire infallibiliter et necessario ; et evenit contingenter, q u o d divina ratio p r o v i d e n t i a e habet, lit contingenter eveniat».
I. p. qu. 22. a. 4. ad 1. «Ex hoc ipso, q u o d nihil voluntati divinae resislit, s e q u i t u r , q u o d non s o l u m fiant ea, quae Deus vult fieri, sed q u o d fiant contingenter et necessario, quae sic fieri votuit». I. p. qu. 19. a. 8. ad 2.
1 Ad p r o v i d e n t i a m divinam non pertinet n a t u r a m r e r u m c o r r u m p e r e , sed servare. Unde omnia movet s e c u n d u m e o r u m c o n d i t i o n e m . . . sic Deus ipsam (voluntatem) movet, q u o d non ex necessitate ad u n u m determinet, sed r e m a n e t ejus m o t u s contingens.» 1. II. p. qu. 10. a. 4. c.
2 «Voluntas divina non solum se extendit, ut aliquid fiat p e r rem q u a m movet, sed ut etiam eo m o d o fiat, q u o congruit n a t u r a e ipsius. Et ideo magis r e p u g n a r e t divinae motioni, si voluntas ex necessitate m o v e r e t u r , q u o d suae n a t u r a e non competit, q u a m si m o v e r e t u r libéré, p r o u t competit suae naturae.» U. o. ad 1. — «Naturale est unicuique, q u o d Deus o p e r a t u r in ipso ut sit ei naturale.» U. o. ad 2.
3 Ezen k é r d é s fölött igen jól tájékoztat F e l d n e r : «Die Willensfreiheit d e r vernünftigen Wesen.» Graz, 1890.
4 «Talis motio non habet rationem vineuli et i m p e d i m e n t ^ ut imaginatur arguens, sed potius resolvit ipsam indifferentiam
Ha azonban a lekötést szükségszerűséggel vagy a kényszerítéssel azonosítjuk, akkor azt elvetjük, mint a szabadság megölőjét. Ilyen lekötést azonban szent Tamás után mindig tagadtak a tomisták.1
8. De ellentállbat-e az a k a r a t az isteni mozdítás-n a k ? Igemozdítás-n is ellemozdítás-nállhat oly értelembemozdítás-n, hogy az akarat in exercitio actus, a cselekvésnél a saját működését szabadon a k a r j a és annak szabad, közöm-bös — indifferenlia actuali — u r a marad, úgy hogy teljes ö n u r a l o m m a l cselekedik. Megmarad a képes-sége (indifferentia actualis) az ellenállásra, mert önálló szabad lény. Istenről is m o n d h a t j u k , hogy szabadon t a r t j a fenn a világot, úgy, hogy szabadon meg is semmisíthetné azt, de még sem teszi. Ezen az ellenálláshoz megkívánt képességet azonban nem szabad úgy értelmezni, m i n t h a egg és ugyanazon időben, egy és ugyanazon szempont alatt az akarat egyszerre a n n a k ellenkezőjét is megtehetné. Hisz h a én irok, állok, a k k o r egy és ugyanazon időben lehe-tetlen, hogy ne írjak, ne álljak. De mégis szabadon irok, úgy, hogy ura vagyok írásomnak és azt abba is hagyhatom. Ez az ú. n. sensus compositus és divisus, melyről Brinzeu is szól, de helytelenül érti, mintha a tomisták azt m o n d a n á k , hogy a praemotio alatt csak oly értelemben van meg az ellenkező cselekvéshez szükséges képesség, a m e n n y i b e n az akarat a praemotiótól megszabadulhat, mint a bilin-csekről felhozott példa a szerző hamis felfogását jól jellemzi. Az ő sensus compositus és divisusa m e r ő képtelenséget foglal magában. A megmagyarázottat pedig szent T a m á s m á r régen tanította.2 Sőt ugyan-azt találjuk m á r szent Ágostonnál is.3
potentiae e a m q u e transfert de actu p r i m o (a képességből) in actum s e c u n d u m (a tevékenységbe), q u o d non est eam ligare, sed solvere, n e q u e cam impedire, sed expedire.» Gonet u. o. a. §. 2.
1 «Deus movet quidem immutabiliter (ez az «infallibi-liter» a föntebbi értelemben), voluntatem1] p r o p t e r efficaciam virtutis moventis, q u a e deficere non p o t e s t ; sed p r o p t e r n a t u r a m voluntatis motae, q u a e indifferenter se habet ad diversa, non i n d u c i t u r nécessitas, sed manet libertás.» De malo, qu. 6. i. 1. ad 3.
2 «Si Deus movet voluntatem ad aliquid, incompossibile huic positioni, q u o d v o l u n t a s ad illud non m o v e a t u r ; non tarnen est impossibile simpliciter. Unde non s e q u i t u r q u o d voluntas a Deo ex necessitate moveatur.» 1. II. p. qu. 10, a.
4. ad 3. Ez nem más, mint az összetevő és a szétválasztó értelem — a tomisták r e n d s z e r é b e n . V. ö. I. p. qu. 14. a.
13. ad 3. — Brinzeu fölfogását igy utasítja vissza Billuart :
«Hune sensum haereticum, quem d a m n a m u s et execramur, non e r u b u e r u n t a l i q u a n d o nobis i m p o n e r e q u i d a m adver-sariorum». De Deo dis. VIII. a. IV. §. II.
3 Pl. Cur ergo non confiteris . . . Dcum occulto instinctu ad q u o d voluerit efficacissime i m p l e n d u m , p r a e p a r a r e a t q u e exeitare voluntatem. Op. imp. c. Jul. 1. III. (Migne P. L. XL1V.
1316—17.) «Non est itaque dubitandum voluntati Dei... hu-manas votuntates non posse resistere.» De corrept. et gratia.
C. 14. (M. u. o. 943.) «Subventum est infirmitati voluntatis h u m a n a e , ut divina gratia indetinabititer, et inseparabititer (a Maurus-bencések kiadásában insuperabititer áll), ageretur.»
U. o. c. XII. (M. 940.) Mindezen kifejezések a fönt magyarázott
9. De szabadok vagyunk-e «megindítás» alalt, mert igy nevezi elég helytelenül Brinzeu a p r a e m o t i ó t ? Már a kérdés maga mutatja, hogy hiányos a dítás és mozgás között levő viszony ismerete. A moz-dítás a mozgás oka. Semmi sem lehet tevékeny és szenvedő egy és ugyanazon szempontból. így a gatott lény nem mozdíthatja magamagát azon moz-dítás alatt, a mely által ő maga megmozdíttatik.
0 csak akkor mozdíthat (active), ha a mozdítótól neki kölcsönzött actust felvette, ennek erejével.1 Hasonlólag áll a dolog az akaratnál is a praemotio alatt. Mi megkülönböztetjük az akaratot a képesség állapotában (indifferentia passiva) a cselekvő akarat-tól (indifferentia activa). Az isteni motio m á r most az akaratot mozdítja, kiviszi ezt a képesség állapo-tából. Az akarat itt mozdíttatik. Tehát ezen mozdí-tás alatt ő maga-magát nem mozdítja, mert máskép szenvedő és cselekvő volna secundum idem. De ha m á r az akarat a cselekvéshez szükséges actust meg-kapta, akkor m á r szabad nemcsak a képesség szerint, h a n e m tényleg. Ekkor m á r maga-magát és a többi tehetségeket mozdíthatja. Tehát az isteni mozdítás előtt az akarat képes a szabad cselekvésre. A moz-dítás alatt (persze ez m i n d csak felfogásunk szerinti megelőzés és beosztás [prioritás rationis], tényleg m i n d e n egy és ugyanazon időben történik), az aka-rat megnyeri a cselekvéshez szükséges erőt ; a moz-dítás után a valódi tényleges, szabad cselekvés követ-kezik, még pedig az akarat természetének megfelelőleg.2
10. Hogyha a mondottak u t á n a praemotio n e m más, mint az akaratnak a képességből a tevékeny-ségbe történt mozdítása, hát miért adtak neki a tomisták olyan új elnevezést? Miért nevezik prae-motionak? Megvalljuk, hogy a tomisták az elneve-zésre soha súlyt n e m fektettek. Bármiképen nevez-zük az isteni mozdítást, hacsak a tan sértetlenül megtartatik, a névvel nem sokat törődünk. De igazán helytelen-e ezen múkifejezés?
T u d j u k , hogy az akarat kétféleképen mozdítta-t i k : a mozdítta-tárgyilag, quoad specificamozdítta-tionem acmozdítta-tus és ala-nyilag, a működésre, quoad exercitium actus. Az első csak morális motio, tárgyi: erre mindenki képes, a gonosz lélek, a képzelő tehetség, az embertárs is rá-beszélés, tehát a tárgy ismertetése által. A másik mozdítás az akaratot bensőleg indítja, az akarat ter-mészete mélyén működik, azt tevékenységre birja, úgy, hogy az tényleg akar. Isten mind a kétfélek é p e n mozdítja az akétfélekaratot, de kétfélekülönösen a m á s o -dik értelemben.3 Már most a kegyelem és a szabad sensus conpositus és divisus-t, valamint csalhatatlan (infalli-bile) és a szükségszerű (necessarium) különbségét föltételezik.
1 A mozdítás és mozgatás tanát világosan magyarázza szent Tamás : C o m m e n t in III. Phys. Lect. IV. s köv.
2 «Utroque modo proprium est Dei movere voluntatem, sed maxime secundo modo, interius eam inclinando.» I. p. qu.
105. a. 4. c.
8 V. ö. Zigliara Philosophia u. o., a hol szent Tamás és magyarázói tana szépen ki van fejtve.
akarat összeegyeztethetőségénél a főkérdés n e m a tárgyi, morális, mozdítást illeti, hisz ezt senki nem t a g a d j a ; h a n e m a második mozdítás kerül szóba.
A mivel az ellenfél is megengedte, hogy Isten az akaratot mozdítja,-— a mozdítás alatt tárgyit értvén,—
azért nevezték el a tomisták a motiot, q u o a d exer-citium actus, physicai mozdításnak. De ezen kifejezés nem mond mást, mint pl. a ,valóságos', ,tényleges', ,igazi' szavak. Mint pl. a rábeszélést, tanácsot erkölcsi eszközöknek, a tényleges közreműködést, pl. a j ó vagy rossz cselekedetnél, physicai, igazi résztvételnek nevezzük.
Jó. De hát miért nevezték el a tomisták ezt a motiót «proes-motiónak? Ebben nincs semmi külö-nös és én miattam azt a «prae» szócskát bárki el is hagyhatja, csak a tant, hogy t. i. Isten az a k a r a -tot quood exercitium actus a képességből a tevé-kenységbe áthelyezi, védje. De azért annak is meg van az alapja. T u d j u k a bölcseletből, hogy m i n d e n ok előbb létezik, mint az okozat, persze csak priori-tate n a t u r a e et rationis. H a b á r léhát fölösleges volna, mégis joggal állíthatnók, hogy m i n d e n ok megelőzi az okozatot. Tehát omnis causa est praevia effectui.
Mivel pedig a mozdítás valódi oka a mozgásnak, arról is m o n d h a t j u k , hogy a mozdítás megelőzi a mozdulást, motio est praevia motui. Vagy röviden minden motio valóban prae-motio.1 A /)/ííe-motio el-nevezésnek tehát van alapja és ha valaki n e m a szavak, h a n e m a tanok ellen küzd, akkor merítse nehézségeit a dolog, a tárgy benső természetéből és ne törődjék ilyen külsőségekkel.
11. Ha m á r most azt isteni mozdítás ilyen vilá-gos, a k k o r miért állítják a tomisták, hogy az titok, mgsterium ? Az egyes tomisták ezen válaszának a valódi értelmét m i n d e n nagyobb lomista könyvben megtalálhatjuk. A praemotiót többféle értelemben le-het venni: először m i n t isteni cselekvést magában véve. És így az n e m más, m i n t Isten lényege, mert Istenben a cselekvés, m ű k ö d é s és a lényeg között csak gondolatszerű különbség van. Már most ki m e r n é állítani, hogy az isteni működést, legyen az concursus simultaneus, vagy praemotio, ebben az életben, úgy, a mint az magában van, az emberi ér-telem megismerhetné ? Ez igazán bölcseletileg és tlieologiailag téves tan volna. De beszélhetünk a p r a e m o t i o m i n t olyan isteni m ű k ö d é s létezéséről és szükségességéről, mely nélkül az akarat örökké tét-len m a r a d n a . És ezen értelemben bebizonyíthatjuk, hogy a p r a e m o t i o létezik, a nélkül, hogy annak benső természetét megismerni képesek volnánk.
Azonkívül beszélhetünk az isteni közreműködés és az akaratszabadság egymáshoz való benső viszonyá-ról. Ezt pedig csak akkor érthetnők m e g quiddita-tive, ha mi az isteni működést és az
akaratszabad-1 «Motio moventis praecedit motum mobilis ratione et causa.» Contra geilt. III. c. 150.
10. szám.
R E L I G I O
145ságot teljeseii kimerítően foghatnók föl.1 Vagy mi világosabb tan, mint pl. az isteni Gondviselés, világ-kormányzás, Isten mindenüttléte, Isten szabadsága, a szellem létezése a testben stb. stb.? Ha m á r most mi Brinzeu urat fölszólítanók, hogy magyarázza meg az isteni lény viszonyát a teremtményekhez, a te-remtést, a gondviselést, a lélek mibenlétét, a n n a k benső viszonyát a szerves testhez stb. n e m tudom, nem m o n d a n á - e egyszerűen: Mysterium est. Vagy ha valaki concursus simultaneus mibenléte után kér-dezősködnék, n e m tudom, ki tudná azt quidditative megmagyarázni !
így a tomisták is megmutatják, hogy a prae-motio physica a szabad cselekvéshez szükséges, de annak benső természetét és működésének benső jel-legét, mivel isteni cselekvés, n e m magyarázhatják meg világosan. Annyi azonban bizonyos, hogy Isten,
így a tomisták is megmutatják, hogy a prae-motio physica a szabad cselekvéshez szükséges, de annak benső természetét és működésének benső jel-legét, mivel isteni cselekvés, n e m magyarázhatják meg világosan. Annyi azonban bizonyos, hogy Isten,