A hajléktalan ember életveszélyes krízisállapotban van. Bár a probléma társadalmi, szociális eredetű, a helyzet elsősorban egészségügyi, orvosi intervenciót sürget.
A hajléktalan ember betegségein nem lehet segíteni, ha nem vesszük figyelembe a beteg személyiségét, szomatikus baján kívül a pszichoszo-ciális és a miliőből eredő gondjait. Ehhez bajmegállapításra, egyedi di-agnosztikai munkára, jobb szomatikus állapot elérésére van szükség.
Az orvosi rehabilitációra fel kell készítenünk a beteget. A „rekreációs lánc” folyamatában különböző szakorvosi segítséget (belgyógyászat, alkohológia, pszichoszomatikus jártasság stb.) kell igénybe vennünk.
Mi a hajléktalanság legmakacsabb, legtömegesebb velejárójával, az alkoholizmussal, illetve az alkoholbeteg hajléktalanokkal foglalkozunk.
Összehasonlíthatatlanul jobb esélye van a társadalmi beilleszkedésre, a munkavállalásra – még a munkanélküliség közepette is – és valamilyen
lakásmegoldásra, ha a hajléktalan nem alkoholista, és helyzetét életve-zetésbeli vagy szociális frusztráció, interperszonális (családi, munka-helyi stb.) konfliktus idézte elő. Ilyen esetben nem az egészségügyi, ha-nem a szociális, esetleg a konfliktuskezelő pszichoterápiás intervenció, a szituációrendezés a fontos.
A hajléktalan ember helyzete – kialakulásának eredete szerint – olyan soktényezős, egyedileg annyira összetett, hogy eleve reményte-len minden hajléktalanra érvényes megoldási módszert alkalmazni.
A hajléktalanok sokasága nem embermassza. A koncepcionális irányí-tás, a ráfordítható források észszerű, rentábilis elosztása csak keretet adhat az egyedi „terepmunkának”. A globális rendeleti „távirányítás”, bármilyen bölcs is, nem alkalmas a probléma megoldására. A központi irányító stáb legfőbb feladata a megbízható, információs szolgáltatás (adatbank) megteremtése.
A hajléktalanokat befogadó intézmények vezetői gondozottjaik egészségügyi ellátása érdekében a területileg illetékes alapellátással, a tisztiorvosi hálózat illetékes orvosával és egészségügyi munkatár-saival, a szakorvosi rendelőintézet vezetőjével vehetik fel a kapcsola-tot. A gondozói hálózatból legtöbbet a TÁMASZ (Területi Általános Megelőző Addiktológiai Szakgondozó) segíthet. Sajnos, a hajléktala-nokkal foglalkozók sok helyen anyagi (pénz, ruha, élelem stb.) segé-lyek után járkálnak, és nem is jut idejük a szakmai kapcsolattartásra és együttműködésre. Az orvos-egészségügyi hálózat nem szembesült feladataival, és a hajléktalanokkal foglalkozó szociális vezetők, szociá-lis munkások sem veszik igénybe az egészségügyi organizációban rejlő lehetőségeket.
A hajléktalanok valamilyen fedél alá juttatásának legkézenfekvőbb, legelterjedtebb formája a menhely, annak valamilyen változata. Jelen-leg háromezernyi férőhely van a különböző típusú menhelyekben a hajléktalanok ellátására. Ez bizonyára nem nélkülözhető. Többnyire erre a célra felszabadított és átalakított egyszerű kivitelű, másra nem használható, el nem adható, gyenge műszaki állapotban lévő épületek, helyiségek. A hajléktalanoknak, különösen télen, első menedék, ahová válogatás nélkül mehetnek a megfagyás elől. Lényegében gyűjtőhely.
Ha tartósan ottmaradásra kényszerülnek, a menedékből a további le-pusztulást segítő intézmény lesz. Nemcsak a menhelyek kultúrája, hi-giéniás viszonyai miatt. Itt lehetetlen emberi kapcsolatokat kialakítani;
az ennyire sérült, leépült emberek nemcsak befolyásolhatatlanok a re-habilitációs, reszocializációs törekvések során, de megközelíthetetle-nek is.
Nagyobb, esetlegesen összeverődött csoportokban inkább a dest-ruk tív csoportdinamika kialakulásának van esélye. Az önszerveződés,
az önkorlátozás, önfegyelem helyett ellenérzés, ellenállás keletkezik minden rendszerességgel, korláttal és követelménnyel szemben. Ez terepe az agresszív megnyilvánulásoknak, melyek aztán ellenagresszi-ót, „jó esetben” apatikus védekező formákat váltanak ki. Az amúgy is emberi viszonyait, interperszonális kapcsolatait fokozatosan reduká-ló hajléktalan emberben kialakul a „menhelyi szindróma”, mely min-den újrakezdés legfőbb gátja. A tartós menhelyi lét minmin-denképpen perspek tíva-vesztéssel, a kilátástalanság érzésének erősödésével jár.
Arra kell törekedni, hogy a menhely, az átmeneti szállás valóban át-meneti legyen. Az egész hajléktalan népesség érdekeit akkor szolgáljuk leginkább, ha kiemeljük azokat, akikben látjuk az önsegítő, egymást tá-mogató kis közösségekben élés feltételeit és adottságait. Kiemelés az is, hogy az alkoholproblémás embereket szakszerű alkohológiai kezelést nyújtó intézetbe segítjük. Ennek azonban csak akkor van maradandó eredménye, ha az absztinencia beállítása után védett szállásra, védett munkahelyre kerül, ahol az absztinenciát legalább egy év stabilizálási időre fenn lehet tartani. Akarata ellenére senkin sem tudunk segíteni.
Ehhez minimálisan a segítségre szoruló kooperációja szükséges.
Az önsegítés legígéretesebb terepe a 10–12 hasonló helyzetű és már absztinenciára, munkavégzésre kész, újrakezdésre vállalkozó kis cso-port a szeszmentes, védett szálláson. Akkor erősödik az ilyen kis kö-zösség, amikor már ők segítenek – leginkább példájukkal – hasonló kis közösségek kialakulásában.
Budapesten és a fővárosi agglomerációban igen nehéz önálló haj-lékhoz jutni, mert az albérlet, de még az ágyrajárás is drága. Sok mun-kanélkülit a fővárosi munkalehetőségek csábítottak Budapestre. Tulaj-donképpen a fővárosban lettek hajléktalanok, amivel együtt járt vagy éppen okozója volt súlyosbodó alkoholizmusuk. A védett szálláson stabilizálódott absztinencia révén alkalmasak lehetnek a hazakerülés-re, amennyiben családjuk, rokonságuk, a falubeliek előtt nem váltak végleg elfogadhatatlanná. Pedig az így stabilizált „fővárosi hajléktalan”
sorsa otthon, vagy a saját szülőföld táján könnyebben megoldható.
A visszatelepülés a sok kárt okozó, erőltetett iparosítási program szám-talan kárvallottját rehabilitálná. Ez igazi kárpótlás volna számukra. Jó volna, ha ez a lehetőség kormányzati, de legalább az illetékes főhatósá-gok, a mezőgazdasági, a vidéki vállalkozási programok szintjén figyel-met keltene.
Az önsegítés az épületek helyrehozásában is érvényesülhet. De a mostaninál olcsóbb megoldás a székelyföldi előregyártott faházak fel-állítása, legalább kipróbálása. Tavaly a válsághelyzet kezelésére fél mil-liárdnál többet fordítottak. Ennek az összegnek a feléből rentábilisabb és tartósabb megoldások segíthetők.