Az egészségügy bonyolult, a lakosságot közelről és igen személyesen érintő szolgáltatás. Érthető tehát, hogy az egészségügyben érezhető feszültségek társadalmi, politikai hatása, befolyása a lakosság közérze-tére, szociális biztonságérzetére talán a valóságosnál is nagyobb. Már legalább 10–15 esztendeje érzékeljük, hogy az ipar és mezőgazdaság haladásához képest a szolgáltatások fejlődése megkésett, a lakosság megnövekedett igényeihez viszonyítva elmaradott. Úgy érzem, ez az elmaradás fokozottabban érvényes az egészségügyi és szociális ráfor-dítások terén.
Nálunknál gazdagabb országokban is gondot okoz az egészségügyi szolgáltatások egyre magasabb költsége. Van, ahol az egészségügyi dolgozók bérkövetelését meg tudják fékezni az ápolórendek, az apá-cák „hivatástudat”-ra alapozott munkaerejével. Úgy gondolom, meg-engedhetetlen a hivatásideológiával manipulálni. Azt is érezzük, hogy az orvosok kettős egzisztenciája morális, politikai károkat okoz. Mégis úgy tűnik, a lakosság a maga „hozzájárulásával” kereseti aránytalan-ságot is kárpótol, és ezért nemcsak egyéni előnyük szerzését szolgálja a „hálapénz”. A demokratizmus megkívánná a közgondolkodás ilyen megnyilvánulásainak figyelembevételét. A háború előtt az egészségügy jelentős mértékben támaszkodott a társadalmi jótékonyságra. Az álla-mosítás alapvető változást hozott. De az adakozási gesztus szemléleti csökevényét érezhetjük a nemzeti jövedelem elosztásánál, a futja–nem futja kérdésben. Ez különösen a népgazdasági gondok fokozódása-kor válik nyilvánvalóvá. Beszédes, hogy akár a tárcák protokolláris sorrendjében, akár a tanácsok ügyosztályának sorszámában az egész-ségügy (a művelődésügy és oktatásügy társaságában) mindig valahol hátul áll. Pedig a tárcák fontossága az állampolgárok tudatában nem így tükröződik. A vas és acél országának népgazdasági koncepciója a múlté. Vajon eléggé számba vesszük a korábbi szemléleti torzulások csökevényét, különösen ami a humán viszonylatokat érinti?
Egy országban, ahol még él a nemzedék, amely ismerte az éhezés, a soha jól nem lakottság keservét, érthetően törekszik a kormányzat az alapvető szükségletek (élelem, ruházat, lakás) kielégítésére. De nem volna időszerű az élet minőségének más aspektusát is tanulmányozni?
G VÁLASZ
Hermann Rorschach svájci pszichiáter leleményessége nemcsak pszi-chodiagnosztikai teszt-tábláinak elkészítésében mutatkozott meg.
Papirosra tintafoltokat ejtett, majd a papírt összehajtotta; a foltok szétfolytak, és a középvonal tengelye mellett kétoldalt szimmetrikus véletlen-képek keletkeztek. A foltok határozatlansága kihívó pszicho-lógiai helyzetet teremt a szemlélő számára, aki személyiségének alap-vető vonásai, tartós beállítottsága, probléma-megközelítési módja sze-rint értelmezi a képeket. Az eredmény egyik fontos jellemzője a G és D válaszok aránya, száma. A G (Ganz) válasz a tábla egészéből, a D (De-tail) válasz a tábla részleteiből indul ki. Ebben a vizsgálati helyzetben érzem magam, ha világunk és azon belül az ezredvég orvoslásának ki-hívó, gyötrelmes állapotát, határozatlanságát, elbizonytalanodását pró-bálom értelmezni. Alapvetően a G válaszok csökkenését tapasztalom, különösen, ha a G-t a globális válaszok betűszimbólumának tekintem.
Az orvoslás specializálódása a jó minőségű D válaszok eluralkodását eredményezte.
A modernségről, a modernizációs törekvések néhány meghatározó vonásáról beszélek, melyek az orvostudományban, az itt és most léte-ző egészségügyi ellátásban tapasztalhatók. Ki merné megkérdőjelezni az óriási fejlődést, ami – akárcsak az utolsó száz évben – az orvostu-dományban bekövetkezett? Olyan alkalmazott tudományról van szó, amely képes felszívni a természettudományok mindegyikének, a fizi-ka, a kémia, a biokémia, a biológia, a molekuláris biológia, a genetifizi-ka, a fiziológia, az ökológia, a struktúra- és funkció-kutatás eredményeit, és nyitott a pszichológia, a szociológia, a matematika, az informatika valamennyi újdonságának befogadására is; hasznosítja az elektronika, a számítástechnika vívmányait, különös előszeretettel az óriási pénzek-kel dotált hadiipari, fegyverkezési verseny inspirálta kutatások ered-ményeire, orvostudományi alkalmazhatóságára. A fejlődés szédületes, az új ismeretek tömege felfoghatatlan. A gyakorló orvosban fokozódik az elégtelenségi érzés, szinte fulladásos élménye lesz.
Mindezzel szemben pattanásig feszülő ellentétek és ellentmondá-sok láthatók a világ egészségügyi helyzetében és kilátásaiban. A gaz-dag országokban a betegség diagnosztikáját tökéletesítő új eljárások (ultrahang-diagnosztika, komputer-tomográfia, mágneses rezonancia vizsgálat, újabb és újabb képalkotó eljárás, amelyek kiszorítják a direkt tükrözéses és biopsziás vizsgálatokat) lökik előre a technicista orvoslás
csodáit, a szívsebészetet, a szervátültetést, a génsebészet újnál újabb módszereit. Az ember, az egyén értékét mintegy napról napra fokozza ez az orvoslás, mert a „pénz nem számít, ha a betegről van szó” orvo-si etikája parancs… Csak ne zavarnák lelkiismeretünket az éhenhaló milliók, az élelem, az iható víz, az orvosi ellátás hiányában pusztuló gyerekek látványa a „harmadik világból”… Ne kellene feltenni a kissé tágabb horizontú orvosnak a csodálkozó kérdést: hogyan halhatnak meg emberek százezrei, milliói olyan betegségben, mint a tuberkuló-zis, a malária, az elefantiátuberkuló-zis, a sokféle parazitás betegség, melynek di-agnosztikája, terápiája tudományosan évtizedek óta megoldott?
De nem kell a harmadik világ másod-harmadrendű, „leértékelt”
embermilliói közé vegyülnünk! Saját „fejlett” világunkban is egyre in-kább látható azoknak a betegeknek súlyosan diszkriminatív egészség-ügyi ellátása, akiknél a pénz nem számít – mert nincs.
A depriváltak, munkanélküliek, hajléktalanok egészségügyi ellátá-sának szétesése szemünk előtt zajlik. A 25–30 ezerre becsült hajléktalan úgyszólván mindegyike beteg, egyszerre több betegségben szenved, és mindegyikük biztosan veszélyeztetett. A hajléktalan emberről írt ta-nulmánykötetem munkái során végignéztem a hazai orvosi lapokat, és nem találtam egyetlen cikket sem, mely a hajléktalanok ellátásával foglalkozna. Megöregedtem pályám és orvoskollégáim szeretetében, s ma is vallom a hippokratészi nézetet: orvos orvosnak testvére; ma is azt hiszem, mindezért nem az orvosok hibáztatandók.
Modernizációnk, a 20. századi felemás haladás, az egyre jobban ér-zékelhető G-válaszok hiánya a baj. Nem lehet az információ, az isme-retek dömpingjében helytállni, miközben emberképünk, világképünk fejlődése megrekedt. A „mindenséggel mérd magad” szép eszményét szétrágták a D-válaszok.
A modernizáció 20. századi rohamában, az ismeretek rákos növe-kedésében az orvos is védekezésre kényszerül: szűkíti világképét, látó-határát. De nemcsak látóhatára szűkítésével védekezik, hanem kompe-tenciája, orvosi szerepe határait is redukálja saját biztonsága érdekében.
Az általános, a beteg ember egészét figyelő orvos sok mindenről tud viszonylag keveset, a specialista kevésről tud sokat. De ez utóbbi felel meg jobban a természettudományos egzaktságra, reprodukálhatóságra törekvő szemléletnek, ez a biztonságosabb: a szerepredukcióval véde-kező, a szomatikus rendszerre szűkülő defenzív orvoslás.
A másik lehetőség a problémát vállaló, megoldást kereső, kompe-tenciát tágító, offenzív attitűd. Ez nemcsak elfogadja, de megköveteli a szomatikus orvoslás korszerű ismeretanyagát – ugyanakkor tovább megy, mert a szomatikus orvoslásban is ott látja az anatómiai, szövetta-ni struktúra mellett a teljes működést, az élettaszövetta-ni és kórélettaszövetta-ni
jelensé-geket. Tovább megy a betegségközpontú orvoslásnál: a betegközpontú felé, ami a beteg személyiségének megismerését, értését és befolyáso-lási készségét is igényli. Ez a pszichoszomatikus orvoslás lényege. És nem elég az intraperszonális viszonylatok megismerése, mert a kórere-detben sok minden az interperszonális kapcsolatokban ismerhető fel: a teljes pszichoszociális miliő feltárása is szükséges. Ekkor pedig lehetet-len észre nem venni, hogy sok baj a megváltozott, deformált, beszeny-nyezett természeti környezetből ered. A természetből kiszakadt ember védtelenségének, az eredendő emberi oltalom hiányának fölismerése az ökológiai orvoslás igényét hívja életre. Az egész tágítási folyamatot kíséri a G- és D-válaszok dialektikája, egyensúlya, a könnyebb vagy ne-hezebb út választásának dilemmája. Az egyik oldalon ott van a tudás-kincs tömege, az anyagi források sokasága, a biztonságérzés, a szakmai zsűri elismerése. A másik oldalon a kétkedés, az örök elégedetlenség, a társadalom-orvoslási szemlélettel megvertek nyugtalansága.
A megoldáshoz, a jó – a viszonylagosan jó – döntéshez nem elég a tudás. Kell hozzá a szabadság akarása és a függetlenség megőrzése – például a gyógyszer- és műszergyártás szemléleti és kutatás-finanszíro-zási diktatúrájától. Mert máris áldozataivá leszünk a „vegyi gyógyítás”, a technicista orvoslás egyoldalúságának, kirekesztő dominanciájának.
Elég, ha a megelőzés fontosságát hirdető szlogent összehasonlítjuk a kuratív medicina valóságával, minden más törekvést kiszorító, leérté-kelő hatalmával. S kell még ezen túl is valami: ami hangozhat ma ro-mantikusan, de azért követelmény marad… Előkeresem Palasovszky Ödön Új Stáció című dedikált kiadványát. Nem volt nehéz fölfedez-nem, hogy ugyanarról a „stációról”, az egészség-szemlélet óhajtásairól van szó. Mégis, amikor néhány sort kiragadok belőle, nem csupán a nézet-azonosság vezet, hanem a személyesség élménye, ami számomra minden G-válasz elengedhetetlen feltétele.