Az orvos–beteg-szemléletétől és igényességétől függően – különböző szintekig hatol diagnosztikus és terápiás munkája során. Ilyen értelem-ben beszélhetünk az orvoslás négy aspektusáról:
1. A szomatikus orvoslás alapvetően szervpatológiai szemléletű.
A tbc diagnosztikájában a röntgenmorfológiai és bakteriológiai bá-zisra támaszkodik, a terápiában az antituberkulotikus gyógyszerekre.
Kóroktani vonatkozásban is hajlamos a leegyszerűsítésre (a tbc oka a Koch-bacilussal történt infekció, az alkoholizmusé az alkoholfogyasz-tás, az asztma bronchialénak az allergének stb.).
2. A funkcionális szemléletű orvos a funkció sérülését vizsgálja, a betegséget nem lokalizálja a megtámadott szervre, hanem a szervezet egészét tekinti; kórélettani beállítottságú. Ez a szemlélet érvényesült például a modern kardiológiában, de a hazai tüdőgyógyászatba kés-ve és korlátozottan hatolt be. A tüdőgyógyászatban a funkcionális di-agnosztika inkább csak a sebészeti terápia igényeinek megfelelően, a mellkassebészet fejlődésével párhuzamosan kapott helyet. A modern légzésélettani és légzésfunkciós diagnosztika eredményeit – sok tüdő-gyógyász még ma is így gondolja – elég, ha a légzésfunkciós szakem-berek ismerik.
3. A pszichoszomatikus orvoslás a beteg egész személyiségével szá-mol. Minthogy a pszichés tényezőknek szerepet tulajdonít, a betegség-ben, különösen a krónikus betegségbetegség-ben, a premorbid személyiséget vizsgálja, a személyiség-tényezők hatását a betegség lefolyására stb.
Minden pszichoterápia, így a szomatikus betegségben alkalma-zott pszichoterápiás eljárások is csak akkor tekinthetők adekvátnak, ha pszichodiagnosztikára alapulnak. A tüdőgyógyász gyakorlatban a szanatóriumi gyógymódon belül nagy jelentőséget tulajdonítottak a betegek pszichés vezetésének. A hatásos antituberkulotikumok al-kalmazása után az ilyen törekvések, a monokauzális szemlélet elural-kodásával, háttérbe szorultak. A probléma – gyakorlatunkban is – a beteg-kooperációs nehézségek kapcsán jelentkezett újra, de magasabb szinten, átfogóbb igénnyel. Az orvospszichológiai ismeretek elsajátítá-sa nemcelsajátítá-sak a betegvezetési nehézségek megoldásában segít, hanem az orvosi szemlélet és gondolkozásmód átalakulását is előmozdítja.
4. A szociális medicina szemlélete azon alapul, hogy nem elég eljut-nunk a betegségtől a beteg emberig, azt is fel kell ismernünk, hogy a
személyiség nem izolált természeti és társadalmi környezetétől. A szo-ciális medicina legalapvetőbb módszere, a prevenció és gondozás, erre alapul. Ezen a téren a tbc-hálózatnak igen nagy tapasztalata van, ha a tapasztalat nem is mindig párosult elméleti tudatossággal.
Az orvoslás magasabb szintjei mindig csak a megelőzőre épül-hetnek, és az alap a korszerű szomatikus orvoslás marad. Egyes pszi-choszomatikus és szociálpszichológiai irányzatok ezt szem elől téveszt-ve káros túlzásokba esnek. Ugyancsak nem igényel részletes kifejtést, hogy az első két szint inkább betegségcentrikus irányzatú; betegcentri-kussá az orvoslás a 3. és 4. szinttel kiegészülve válik. Ilyen értelemben – Engelhart megjelölését is figyelembe véve, de pontosabban meghatá-rozva a fogalmat – beszélek betegcentrikus orvoslásról.
A tbc-s betegek személyiségvizsgálatára annak idején nem elvi megfontolások vagy valamilyen öncélú, pszichologizáló hajlam ösz-tönzött, hanem a tbc elleni küzdelem aktuális, gyakorlati problémája.
Birtokába jutottunk a hatékony antituberkulotikus gyógyszereknek, mellkassebészeti eljárásoknak. A jelentősen megnövekedett gyógyítá-si lehetőségeinket azonban korlátozta a betegek vezetésében, koope-rációjában mutatkozó nehézség (önkényes vagy fegyelmi távozás az intézetből, műtéti visszautasítás stb.). Mindez szükségessé tette az in-tenzívebb és szakszerűbb foglalkozást a beteggel. Hamarosan láttuk azonban, hogy adekvát betegvezetési módszerek kidolgozásához nél-külözhetetlen a tbc-s betegek személyiségének megismerése. alapján kimutattuk a tbc-s betegek személyiségére jellemző „bizonytalansági szindrómá”-t, amely segített betegeink viselkedésének, viselkedési rend ellenességének, életvezetésbeli és nem utolsósorban kooperációs nehézségeik megértésében, értelmezésében és adekvát befolyásolásá-ban. Személyiségvizsgálataink eredményessége a gyakorlatban is meg-mutatkozott; csökkentek, illetve megoldhatóvá váltak a betegvezetés problémái, lényegében megszűnt az önkényes távozás, műtéti visz-szautasítás, még az aszociális betegek körében is. Hogy a kidolgozott betegvezetési elvek nem intézethez, osztályhoz, személyekhez kötöt-tek, bizonyítja a kooperációs kudarcok számának rohamos csökkenése Borsod megyében, de országosan is, olyan mértékben, ahogy az egyes intézetek, osztályok a kooperációs problémákat kezelték.
Érthető, hogy a krónikus tbc-s betegek esetében intenzívebben kell foglalkozni a kooperációs kérdésekkel, de a friss betegeknél sem elha-nyagolható.
Az alkoholista betegek személyiségének kutatása a tüdőgyógyászati gyakorlat szempontjából mellékvonalnak tűnhet. A tbc és az alkoho-lizmus gyakran együtt jár, az alkoholista tbc-s beteg gyógykezelésének nehézségei ismertek. Bár a fertőzők száma hazánkban 7 év alatt
70%-kal csökkent, az alkoholista és aszociális betegek aránya mindinkább nő, különösen a krónikus, illetve a krónikussá váló betegek körében.
Ez késlelteti a tbc megszűnését.
Az alkoholista személyiségkutatás eredményei jelzik a hálózatunk-ban meglevő lehetőségeket. Ilyen jellegű vizsgálatokra az alkohológiai ágyak teljes elégtelensége, rövid átlagos ápolási ideje mellett jóformán nem is volt lehetőség. Arra törekedtünk, hogy az alkoholista szemé-lyiség két tünetegyüttese, a „multiplex traumatizáltság” és az „elvisel-hetetlenség szindrómája”, nemcsak a tbc-s alkoholisták körében, de az alkoholizmus elleni küzdelem általános gyakorlatában is hasznosítha-tó legyen.
Bár szakmánkban a gondozási szemlélet és kitűnő organizációnk nagy lehetőséget kínálna a betegcentrikus orvoslás tudatos fejleszté-séhez, a tbc-gyógyászatra szűkülő tüdőgyógyászati szemlélet ellenke-zően hat. A tbc-szakma igen szerencsés. Olyan krónikus betegséggel foglalkozik, melynek kórokozója ismert, és hatásos gyógyszerek állnak rendelkezésre. A monokauzális szemlélettel is átütő sikereket lehetett elérni. Feleslegesnek tűnt a diagnosztikus és terápiás bázis szélesítése, a bonyolult, új ismereteket kívánó, idő- és munkaigényes módszerek alkalmazása. Csakhogy éppen a krónikus betegek kezelésében idővel nem bizonyult eredményesnek a monokauzális szemléletű gyógyítás.
A betegcentrikus orvoslás gyakorlati módszerei nemcsak idő- és munkaigényesek, de szakképzett dolgozók (pszichológusok, szocioló-gusok, szociális munkások) bevonását is igényelte volna. A megfelelő tudományos alapok hiányában gondozási munkánkban gondozónőink tevékenységében sok a formalizmus, az üresjárat. Pedig a gondozás a krónikus betegek ellátásának legfejlettebb módszere, organizációnk-nak – legalábbis potenciálisan – nagy értéke.