A szociálpolitika meghatározása azért is szükséges, mert a vele hiva-tásszerűen foglalkozók sem egy nyelvet beszélnek. A társadalompoli-tika lényegében ugyanazt jelenti, mégis mást értünk ezen. Magam is, a mindennapi szóhasználatot követve, megkülönböztetem a kettőt.
A társadalompolitikában inkább a politikán érzem a hangsúlyt, a szo-ciálpolitikában viszont a szociális beavatkozás tűnik erőteljesebbnek.
Közelebbről – és pragmatikusan – a társadalompolitika a politikának olyan makroszintű, a társadalom humán szféráját érintő része, mely elvi-politikai alapon foglalkozik az életszínvonal, a foglalkoztatottság, a társadalombiztosítás, a lakáshoz jutás stb. kérdéseivel, vagy egész rétegeket (gyermek- és ifjúságvédelem, időskorúak, nyugdíjasok) érintő gondokat vizsgál, befolyásol. A szociálpolitika a társadalom diszfunkcióinak egyedi korrekciójára, a zavarok enyhítésére irányul.
Megszokott módszere a szociális intervenció, túlnyomórészt anyagi vagy tanácsadási formában. Mindenképpen mikroszintű, a társadalmi
szolidaritásból eredeztethető beavatkozások sokfélesége. Ezért a szoci-álpolitikát a társadalompolitika alrendszerének tekinthetjük, még ha annak fontos, a népességet érzékenyen érintő része is. A szociálpoli-tika ilyen (vagy másmilyen) meghatározása önkényesnek tűnhet, de az önkényesség talán megengedhető, mert sajnos, máig sincs általáno-san elfogadott álláspont a szociálpolitika helyéről, szerepéről, kompe-tenciájáról, mint ahogy nincs kialakult és elfogadott koncepciója, jól meghatározható intézményrendszere sem a mindennapok szociálpo-litikájának. Az átfogó társadalompolitikához viszonyított alacsonyabb szint azzal fenyeget, hogy a szociálpolitika további redukciós folyama-tot szenved és végül „szegénypolitikává” sorvad. Ha viszont a szoci-álpolitika nem a beszűkülés útját járja, máris érthetőbbé válik szoros kapcsolata az egészségüggyel, hiszen az egyén, a család egészségügyi és szociális problémái nemcsak kapcsolódnak, hanem fedik egymást, rokon természetűek, gyakran szinte elválaszthatatlanok.
A problémák együttes megoldásának keresése, az átfogó szemlé-let érvényesítése is arra ösztönöz, hogy belássuk: a szociálpolitika és egészségügy hatékonysága a korszerű és a helyzet alakulásával lépést tartó társadalompolitika függvénye. Csakhogy a megmerevedett, kon-zervatív, bürokratikus társadalompolitika nem integrál, hanem elkü-lönít – redukálja a két összetartozó emberközpontos szférát. Talán nem kell részleteiben leírni és elemezni a mai szociálpolitika működési zavarait, gyenge hatékonyságát, mindenkori relatív elégtelenségét an-nak átlátásához, hogy az ok általános és nem csak a szociálpolitikára jellemző. A hazai szociálpolitika gyenge hatékonysága tehát főképpen a bürokratikus, etatista, paternalisztikus szemlélet és az ezt leképező struktúra következménye. Ezért kötődik egyértelműen a szociálpoli-tikai reform kikerülhetetlenül a mélyebb humanizációs folyamathoz, ezért használjuk a szociálpolitika esetében a reform szinonimájaként a szociálpolitika humanizálása kifejezést.
A humanizációról
Hajlamosak vagyunk axiómaként kezelni, hogy az orvosi vagy szociál-politikai tevékenység eleve humanista, és művelőik humanista beállí-tódásúak. De nem szabad összetévesztenünk a magától értetődőt azzal, ami van. Orvosi gyakorlatunk legnagyobb hibája, hogy sokkal inkább a betegségre koncentrál, mint a betegre. A szomatikus orvoslás túlten-gése miatt (a technikai, laboratóriumi, számítástechnikai fejlődés mel-lékhatásaiként is): sivárosodik, szinte dehumanizálódik az orvos–beteg kapcsolat. Ugyanez mondható szociálpolitikai gyakorlatunkra, ahol a
szabályok és rendeletek, az eleve bürokratikus megközelítési mód, az állami segélyezés, az államosított karitász, olykor a hivatali „alamizs-naosztás” nem erősíti, hanem sérti a társadalom bajba jutott tagját. Az emberlét, a humánum egyik specifikuma az indíttatás és a képesség a másik ember iránti érdeklődésre, beleélésre a másik helyzetébe, az együttérzésre és a törődésre. A sorrend fontos, hiszen a másik ember iránti érdeklődés hiánya, az elidegenített viszonylat eleve megakasztja ezt a „humán” láncolatot. A nehéz helyzetbe került másik ember felé fordulás ősidőktől ismert formája a jótékonyság, a karitász. Ez azonban jelzi, sőt feltételezi az emberi kapcsolatban a helyzeti egyenlőtlenséget, mert a jótékonyságot gyakorló és a jótékonyságra rászoruló közti kü-lönbség vagyoni, társadalmi szempontból nyilvánvaló. De a jótékony-ság „lelki” szükséglete is árulkodik a sajátosan emberi tulajdonjótékony-ságról.
A vallási kultúrák számoltak ezzel, értették jelentőségét és valláserköl-csi neveléssel a jótékonysági hajlamot tudatosan erősítették. Kiváló és humánus eszköznek bizonyult a fent és lent, az úr és szolga, a gazdagok és szegények viszonyának szabályozására. A társadalmasított, még in-kább az államosított karitász csak látszólag oldja a személyi függőség viszonylatát, az elszemélytelenedés legalább annyit ront, mint javít e kapcsolati helyzeten.
A szolidaritásról
Ez a specifikus képesség fejlettebb, megbízhatóbb, az ember méltósá-gát megőrző, erősítő formája. Az egyenrangú, azonos helyzetű, azonos sorsú vagy éppen veszélyeztetettségű emberek aktív, cselekvésben is megnyilvánuló együttérzése.
Annak idején a szervezkedő és öntudatosodó munkásság sem a munkaadók, a jómódúak jótékonyságában, hanem az önsegélyezésben kereste biztonságát. Nem a karitászra, hanem a szolidaritásra épített.
A korai munkásmozgalom legszebb hagyományaiból sarjadt a társa-dalombiztosítás eszméje. Megvalósulása a modern idők legnagyobb szociális vívmánya. A fejlődés bizonyos fokán ugyanis szükségszerű-vé válik – súlyosabb egyéni nehézségek, betegség, munkaképtelenség stb. esetén – a társadalmi segítés intézményesítése. De nem mindegy, milyen formában. A közületi gondoskodás, az „assistance” a karitász-ból, míg a biztosítás, az „assurance” a közösségi érzést jobban kifejező szolidaritásból ered. A szociális gondoskodás nálunk – a maga kez-detleges formáiban – működő rendszere inkább a közületi gondosko-dást idézi. Ennek történeti okai vannak, és a kelet-európai társadalmi fejlődés jellegzetességeit tükrözi. Az oroszországi munkásmozgalom
vezetői, akik nem voltak mentesek a „népbarát” szellemi befolyástól, a népességnek a születéstől a halálig terjedő államilag biztosított gon-dozását tekintették ideálisnak, és ennek a meglehetősen paternalista megoldásnak a megvalósításáért küzdöttek. A megvalósítás módja a sztálini időben még inkább kidomborította a társadalombiztosítás erő-sen centralista, etatista, az öntevékenységet, az önkormányzati eleme-ket kiküszöbölő kelet-európai sajátosságait. A nyugat-európai típusú társadalomfejlődésben a munkásság egészségügyi, szociális ellátása kevésbé egységes és a társadalom nem minden rétegére kiterjedő for-mában a társadalombiztosítás kereteiben, a maga által finanszírozott rendszerben fejlődött, és a sok esetlegesség ellenére is megőrizte a tár-sadalmi szolidaritásra utaló elemeket, szem előtt tartotta az önsegítő, önkormányzati elveket. Az átfogó, az állampolgári jogra alapuló, te-hát mindenkire kiterjedő szocialista társadalombiztosítás vitathatatlan eszmei értéke mellett valóra is váltotta reményeinket. De az államosítás módja, erőltetett üteme, az anyagi és szakmai feltételek elégtelensége, a bürokratikus, elidegenített viszonylatok lélektelensége még a munkás-mozgalom jó hagyományait, a szolidaritás és aktivitás érvényesülését is ellehetetlenítette. A társadalmi fejlődésnek ez a felemássága rányomta bélyegét egész további szociálpolitikai és egészségügyi helyzetünkre.
Mégis, egészségügyi ellátásunk sok hiányosságát, működési zavarát kompenzálja az orvosi és egészségügyi szakismeretek szintje és a lé-péstartás akarása – szociálpolitikai gyakorlatunk legfőbb baja viszont a szakismeretek hiánya, a területen eluralkodott dilettantizmus.