Megengedhetem-e magamnak – egy-egy tárgykörben jártasságot, el-mélyülést követelő orvos létemre –, hogy írjak a cigányságról, noha hiányosak és megbízhatatlanok az ismereteim eredetükről, évezredes történelmük, világjárásuk, szétszóródásuk és együttmaradásuk folya-matairól, mindenkori, halmozottan hátrányos helyzetükről és fennma-radásuk számomra sok vonatkozásban rejtélyes csodájáról. A logikus és tisztességes válasz a magam feltette kérdésre: nem. Ehhez történészi, etnológiai, etnográfiai, transzkulturális ismeretekre és ki tudja, még mi mindenre lenne szükségem. Ha csak a zsidók diaszpórájára és fennma-radására gondolok, érzékelem az egyistenhit, a Törvény, Jehova szelle-mi hatalmát – de szelle-mit tudok én Devláról, a cigány istenről, az ősi cigány vallásról?
Serdülőkoromtól izgat, foglalkoztat a szegények, a „depriváltak”, a betegek, a hátrányos helyzetűek, a póruljártak, a megvetettek és mega-lázottak helyzete – hiszen ez az orvoslás értelme, legitimációja. Ötven évi egészségügyi munka után újra felteszem a kérdést: megengedhe-tem-e magamnak, hogy ne írjak a cigányságról, társadalmunk eleven, elintézetlen gondjairól, azokról a – sikereknél nem kevesebb kudar-cok árán nyert – tapasztalatokról, melyeket akarva-akaratlan a cigány betegek gyógyítása során szereztem? A logikus és tisztességes válasz megint a „nem”.
A mérleg két serpenyőjébe tett „nem” érvényességét, érvényesíté-sét legalább két szubjektív tényező is befolyásolja. Életkorom, mely sürget, és félelmem, hogy megint elkéstünk. Mint ahogy a nemzeti-ségi kérdésben már a múlt században is elkéstünk, és Ady Endre, Jászi Oszkár és mások is csak elkésve láttatták meg történelmi tévedésün-ket. A magyarországi cigánykérdés az egész magyarság emberségének próbaköve, és egyben nagy kísértés újabb történelmi bűnbeesésre.
A nemzetiségi kérdés, a határon túl élő, elsősorban az erdélyi magyar-ság sorsa révén – sok évi hallgatás, elhallgatás után – előtérbe került.
De ne csapjuk be magunkat! A maréknyi német, román, szerb, szlo-vák kisebbség irányában folytatott nemzetiségi politika jelentősége elsősorban példateremtésében rejlik. A magyar progresszió mindig is elkötelezte magát olyan sebezhető, törékeny értékek mellett, mint a tisztesség, a tehetség megbecsülése, a más nemzetiségűekkel és fajtá-júakkal szembeni tolerancia, az idegen eredetű magyarok teljes
eman-cipációja. Ma a magyar progressziónak e téren egy félig vagy rosszul elintézett és egy elintézetlen ügye van: a zsidókérdés és a jellegében, megjelenésében ettől igen különböző cigánykérdés. A hivatalos állás-pont és a felszíni közmegegyezés szerint zsidókérdés nincs Magyaror-szágon, holott a lelkekben látensen meghúzódik, s többnyire nem is agresszíven, inkább a magyarság kulturális, olykor a fajisághoz kötött értékeinek védelmében. És ott feszül a zsidókban is, az asszimilálódott magyar zsidókban a történelmileg kialakult, megrekedt félelem, sére-lem, a rögzült érzékenység, a lappangó neurózis, amely primitív mani-pulációval is fellobbantható. Az antiszemitizmust és a zsidó neurózist is a népet sújtó nyavalyák sorában tartom számon, mely szerencsére kezdi elveszíteni népbetegség jellegét. De amíg van, nagy kárt okoz mindkettő, rontja a magyarság humán értékeit, szellemi teljesítmé-nyét, kézenfekvő eszköze a megosztásra törekvő, hatalomcentrikus politikának. A zsidókérdés Magyarországon jelenleg nem jogi kérdés, hanem a lelki egészség kérdése, és megoldása a magyarok és zsidók kö-zös ügye. A magyarországi nemzetiségek érvényesülése arányos. A né-metek (svábok, szászok, cipszerek) helyzete alapvető változást mutat a felszabadulás utáni megtorló és általánosító (sokszor súlyosan igaz-ságtalan, diszkriminatív és értékromboló) politikához képest. A né-metekből lett magyaroknak megadatott, hogy ma az ország legfőbb közjogi méltóságában és politikai vezetésében munkájukkal igazolják:
a magyar nemzeti érdekek védelme és a magyarságtudat nem faji kér-dés. A szabadabb politikai légkörben érezhetően fokozódik a magyar zsidóság biztonságérzete. A leghátrányosabb helyzetben a magyaror-szági cigányság van, se közel, se távol nincs anyaország. Az amerikai értelemben hangsúlyt kapott emberi jog, a kivándorlás lehetősége nem segít rajtuk. S ugyan ki fizetne értük „fejpénzt”, melyik ország fogadná be őket tömegesen? Ugyanúgy nincs alternatívájuk, mint a többi hát-rányos helyzetű másfél-kétmilliónyi magyarnak. Számukra is egyér-telműen szól a Szózat: „Itt élned, halnod kell.” Végül is a félmilliónyi hazai cigányság a legnagyobb idegen etnikum, a magyar nemzetiségi, emberjogi politika próbatétele. A kormányzat – megítélésem szerint – a cigányság megnyugtató társadalmi integrálását kívánja, már csak a belpolitikai konszolidáció, a közhangulat szempontjából is, hiszen a cigánykérdés megoldatlansága feszültséget, fokozódó türelmetlenséget termel. Sokaknak az a véleménye – látva a kormányzat asszimiláci-ós-integrációs törekvését és kétségtelen nehézségeit –, hogy a cigány-kérdés megoldhatatlan, másutt sem sikerült megnyugtató eredményre jutni. Ez a szkepszis azonban legalább annyira elhárító, halogató, mint a zsidókérdésben a probléma annullálása.
A cigánypolitikának ma nincs egységes, elfogadott koncepciója.
Ez talán még szerencse is, mert ha történetesen a többség gondol-kozásmódját, nézeteit, érdekeit tükrözné, kevéssé érvényesülnének a cigányság demokratikusan kifejezésre jutó önszerveződési, autonóm törekvései. A cigányprobléma megoldásának legnagyobb akadálya a szabadságában, demokratikus közéleti, népképviseleti, érdekképvise-leti gyakorlatában erősen és tartósan korlátozott magyarság megrom-lott reakciója, fokozódó toleranciahiánya, az előítéletes gondolkodás, a diszkrimináció lehetősége, elszenvedése és elszenvedtetése. Ez pedig a magyar és még inkább az erdélyi történelem tanúsága szerint nem szükségszerű, nem is magyar sajátosság. A cigánykérdés megoldásának alapvető feltétele a magyar demokrácia s a magyar szabadság eszmé-nyének újraéledése, európai látóhatárú, folyamatosan építkező gyakor-lata. És fordítva, a cigánykérdés mai fejlettségünkhöz viszonyított opti-mális megoldása nélkül a magyar demokrácia és a magyar progresszió ügye sérül, törékeny marad. Ez a felfogás és nézet persze a legnehezebb út választását is jelenti, hiszen nemcsak beszélni kell, hanem tenni, ap-rólékos és sok erkölcsi, anyagi erőt kívánó munkát végezni. A politikai enyhülés, a nagyobb szólás lehetősége ugyanis negatív megnyilvánu-lásokat is eredményez: a cigánysággal szembeni türelmetlenség, elő-ítéletrendszer, ellenszenv „bátrabban” és hangosabban fogalmazódik meg. A tömegbázist kereső, különböző irányú és szemléletű politikai csoportosulások hallgatnak, mert jól érzik, hogy álláspontjuk nem fel-tétlenül népszerű, és nem tudnánk olyan összefogást elérni, mint az erdélyi magyarság ügyében.
A cigánykérdés megoldásán töprengő, tenni akaró értelmiségiek többnyire önmagukból, saját gondolkodásmódjukból, értékrendsze-rükből kiindulva keresik a cigányság javát.
Sokan romantikus széplélek módján közelítenek hozzájuk. A ci-gányság a maga elhúzódó, nomadizáló, gyűjtögető életmódja, az év-százados társadalmi kivetettség, diszkrimináció következtében a tár-sadalmi szerveződés nagyon alacsony szintjén rekedt meg, nem tudta kitermelni a maga szuverén, politizáló értelmiségét, érdekvédelmét.
Önerőből nem képesek a modernizációra, a modern társadalmi be-illeszkedésre, ugyanakkor: helyettük és főleg nélkülük ezt senki nem tudja megtenni. Mi a teendő? Hogyan induljunk el?
1953-tól öt évig jártam Zalába, a megye tbc elleni küzdelmét se-gítő instruktorként. Már ott is szembesültem a „cigányproblémával”.
Mikor azonban 1958-ban Borsod megyét kaptam, tömegével szakadt rám a megoldhatatlannak látszó gond. Borsod és Szabolcs volt akkor az ország tbc-vel „legfertőzöttebb” megyéje. Feladatunk volt a fertőző krónikus tbc-s betegek gyógyításának hatékonyabb megszervezése, a
fertőző források számának csökkentése. Borsodban akkor 2600 ilyen fertőző idült beteg volt, s a kemény magot az alkoholista, aszociális és cigány betegek képezték. Egyszerűen megszöktek a tüdőgyógyin-tézetekből, eldobálták a tbc elleni gyógyszereket. Nem kooperáltak, és
„saját hibájukból” gyógyulatlanok maradtak, fertőztek tovább, egya-ránt veszélyeztetve önmagukat, családjukat, környezetüket. Osztályom valamennyi orvosmunkatársa odaadóan vett részt e feladat vállalásá-ban, kitűnő együttműködést teremtve a Borsod megyei kollégákkal.
Mégsem sikerült lényeges változást elérnünk. 1960-ban megszületett a tbc-törvény: a gyógyítás ingyenes lett, fertőző beteg esetében köte-lező. A törvény segítette munkánkat az együttműködésre késztethető betegek esetében, de a cigány betegeknél alig. Hiába volt a kényszer-kezelés, hiába vitte be a rendőr a cigány beteget az intézetbe, mihelyt tehette, megszökött. Ha családja, sok gyereke volt, annál inkább. Végül azt találtuk ki, hogy akivel a területi intézetben nem bírunk, azt hoz-zák fel Pestre, az országos intézetbe, onnan talán nehezebb megszökni.
Így került osztályunkra az évek során mintegy kétszáz borsodi cigány beteg. Persze, hamar átláttuk – ők is, én is –, hogy Magyarországon nincs akkora távolság, amely bárkit is visszatartana. Hogyan lehet hát meggyógyítani az olyan beteget, aki nem akarja? Miért nem akarja?
Milyen a cigány beteg, hogyan gondolkodik?
A súlyos alkoholbeteg gyakran önpusztító módon feladja magát.
A cigány beteg nem ilyen. Éppen hogy élni akar, de a családja, felesé-ge, gyermekei nélkül rosszul érzi magát, visszautasítja a kórházi kosz-tot, hiányérzete van, szenved. Nagyon erős a kötődése a családjához, a nagycsaládhoz, a rokonsághoz, egész környezetéhez. Ezek nélkül szo-rong, rémképeket lát: hozzátartozói betegek lesznek, szerencsétlenség éri őket, nélkülözik őt, féltékeny házastársára, szakadatlanul fantáziál.
Hiába magyaráztam, hogy életét kockáztatja, ha megszökik, nem hitte el, mert nem érzékelte a bajt, hiszen a gyógyszerek hatására már nem volt láza, megjött az étvágya. A leghatásosabb érvnek még az mutatko-zott, ha figyelmeztettem, hogy legalább a családját ne veszélyeztesse.
Felhívtam a házastársát, szüleit, felnőtt gyerekeit és alkut kötöttünk: ha a gyógyszert rendszeresen szedi, azon leszünk, hogy mielőbb visszatér-hessen az otthonába. Sokan havonta jártak fel ellenőrzésre és a gyógy-szerekért, sokan beleegyeztek a műtéti megoldásba, hogy hamarabb hazamehessenek. A családtagok bevonása a kooperáció megszerzésé-hez, az egyedi, kompromisszumos, közösen megkeresett megoldások meggyőzőbbek voltak, mint az intellektuális „felvilágosítás”. Az érzel-mi befolyásolás, a szuggesztív ráhatás, a diszkriérzel-minatív megnyilvánu-lások visszautasítása mind eredményesebbnek bizonyult. Döntőnek pedig azt tartom, hogy felismertük: a cigánykooperáció problémája
megoldható, csak át kell lépnünk a szokványos módszereken. Minél többet tudunk cigány betegeink életéről, gondolkozásmódjáról, annál eredményesebben dolgozhatunk. Egy idő után észrevettük, hogy az ér-kező új betegeket pozitívan befolyásolják a már régebben ápoltak. Ez is segített.
Nem célom ezúttal a cigány betegek kooperációjának orvospszicho-lógiai ismertetése, azért hoztam csak szóba, mert sok olyan ismeret-hez jutottunk, melyeknek tanulságai a most megoldhatatlannak tűnő gondokban is segíthetnek, különös tekintettel a cigányok „társadalmi beilleszkedésére”, Mert ez is csak együttes munkában, „kooperációban”
vihető előre. Miféle tanulságokra gondolok? Betegeink személyiség-vonásait figyelve érdemes megjegyeznem, hogy férfiaknál gyakori a szangvinikus, kolerikus temperamentum, ritka a flegmatikus, nőknél gyakoribbnak látszik a melankolikus temperamentum. A legjelentő-sebb vonás azonban a cigányoknál az, hogy az életet érzelmi oldal-ról közelítik meg, érzelmileg is reagálnak, az elemző helyzetfelismerés háttérbe szorul az intuíció és a hangulat fontossága mellett. Gondol-kodásuk képszerű, gyakran mozaikosan tördelt. Hajlamosak az álmo-dozásra. Igen erős a vizuális és akusztikus elemekkel átszőtt fantázia-tevékenységük. A fantáziaélet összemosódik a reális történésekkel, konfabulációra hajlamosít. A fantázia gyakran korrekciós tartalmú, a veszteségek, hiányok pótlását szolgálja. A pavlovi tipológia fogalma szerint mindezek a vonások a művésztípussal rokonítanak. Ezért von-zódnak a cigányok a zenéhez, tánchoz, ilyen irányú tehetségük, kéz-ügyességük nyilvánvaló. A manualitás és az erős fantáziaélet a rajz, a faragás, a képzőművészeti tevékenységre is hajlamosítja őket. Ideges tüneteik konverziós jellegűek, hisztériás színezetűek.
Ezek persze nagyon általánosító megállapítások, melyeket az egyéni személyiségvonások ismerete gazdagít, színesít. A cigányról sokan azt tartják, hogy primitív, babonás, hazudik, hamisan esküszik, csal, lop stb. Amikor ezt leírom, negyedszázad után eszembe jut Ilona. Gyö-nyörű, 17 éves, szelíd, szófogadó cigány lány volt. Súlyos tuberkulózisa szépen gyógyult. Egyszer váratlanul hidegrázásos, magas lázzal járó tüdőgyulladás lépett fel nála. A vénás tetránra jól reagált, a gyógyszert drazséban adtuk tovább. A nővérek akkor szóltak, hogy Ilonka meg-tagadta a tetrán szedését. Nem értettem, hiszen eddig ilyen gondunk nem volt vele. Amikor megkérdeztem, miért nem veszi be a drazsét, sokáig hallgatott, majd röviden válaszolt: csak! De Ilonka, ez nem válasz, és nem értem magát. Megint hallgatás. Unszolásomra annyit mondott: mert zöld! És ha zöld, miért ne venné be? A válasz megint:
csak! Majd nehezen, szorongva, súgva mondta: a zöld méreg. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy megsértődjem. Ilonka, azt képzeli, hogy én
meg akarom mérgezni? Tiltakozott. Ő ezt nem gondolja. Akkor miért nem veszi be? Csak, mert méreg! A nagymamám mondta. De Ilonka!
És akkor mentő ötletem támadt. Ha lekaparjuk a zöld cukorbevonatot, kérdeztem, beveszi? Akkor igen. Ezzel a kompromisszumos megol-dással mindketten jól jártunk. Ilonka tüdőgyulladása meggyógyult, én meg tanultam valamit az archaikus, babonás gondolkodásról, amit az egyetemen nem tanítanak. A hazudásról, a meggyöngült valóságérzé-kelésről, a fantáziavilág túltengéséről, az álom és valóság összemosó-dásáról, a konfabulációs hajlamról a külső szemlélő úgy véli: átlátható és leleplezhető hazugság. Ilyenkor, ha a „nagy felismerés” ki is monda-tik, megindul a konfliktust elhárítani akaró esküdözés, bizonykodás, átkozódás. De ha azt mondom: „Pistukám, maga ezt álmodta”, vagy
„Maga tudja, hogy szeretem a jópofa történeteket, és ezt nekünk ta-lálta ki”, akkor a visszajelzés is megtörténik, mégis másképp zajlik az ügy. A cigány lop! A hatvanas évek elején volt egy Eta nevű betegünk – sok-sok gyerekkel és egy Rumos nevű, italkedvelő élettárssal. A gye-rekek némelyikének – pontosan Eta sem tudta – Rumos volt az apja.
Mindenesetre össze akartak kerülni és nagyon kuporgatták a pénzt egy kibelezett, kiszuperált autóbuszra, ami „lakókocsinak” még megfelelt.
Egy nap a másik osztályról visszatérve éktelen ordítozást hallok már a lépcsőházban. A hangzavarból kihallatszik Eta átkozódó kiabálása:
„Igen, én loptam el, itt van a p...ban, ide dugtam. Nézzétek meg...!”
Annyi történt, hogy az egyik nőbeteg fürdéskor letette az aranyóráját és ottfelejtette a fürdőszobában, majd kis idő múlva visszament érte, de az már eltűnt. Még két cigány nőbeteg volt az osztályon (a tettest mindig a cigányban vélik felfedezni), de a gyanú Etára terelődött, mert spórolt, mindent (például eldobott üvegeket stb.) gyűjtögetett. Heves reakciójából, túlzott, de nem hiteles felháborodásából éreztem, hogy baj van körülötte. Az egyik beteg rövid tájékoztatója után Etát kiemel-tem a tumultusból, bevitkiemel-tem a szobámba. Hagytam, hadd mesélje el ő a történteket. Ebből is kiderült, hogy ő járt a fürdőszobában. Erősítette, hogy ott senki sem volt, nem is tudott volna senkitől lopni. Higgyem el, hogy ő soha nem lop, és most sem lopott. Akkor megértettem Etát.
Meg is mondtam neki. Maga nem lopta az órát, hanem ott megtalálta és senki sem volt ott. Ezt így elismerte, és szépen elhozta az órát. A fő-nővér vállalta a cinkosságot, hogy neki a takarítónő talált tárgyként leadta az órát, és így az visszakerült a tulajdonoshoz. Mindenki meg-nyugodott. Én pedig elgondolkoztam, hogy a tulajdonjog érzete nem egyik napról a másikra alakult ki bennünk sem. Hát még a gyűjtögető életmódot folytató Etánál! A tulajdon és az eltulajdonítás az ő tudatá-ban még másképp tükröződik. Lopás, ha benyúl valaki táskájába. De amit talál, és azt sem tudja, kié, azt megtarthatja, az nem lopás. Hová
jutna a gyűjtögető életmódot folytató cigány, ha úgy akarna megélni, hogy a „becsületes megtaláló” szerepét is megpályázza?
A cigányok lopásának, ami azóta is előfordult az osztályon, főleg az alkohológiai részlegen, sajátos koreográfiája van. Az eltulajdonításban nyilvánvaló szerep jut a nélkülözésnek, a hiánynak – igaz, nem egyfor-mán. Egyik betegünk megkapta rokkantsági nyugdíját, háromezer né-hányszáz forintot. Betette az éjjeliszekrény fiókjába. Pár nappal előbb hevesi cigány embert hozott a mentő. Rendőr „gyűjtötte be” hajnalban.
Semmi holmit nem hozott, pénzt se. Akart kérni a nénjétől, de a rend-őr nem engedte át a szomszédba, nehogy megszökjön. Cigarettát is a betegtársaktól kért. Az előbbi beteg észrevette, hogy a fiókjában lévő pénzből hiányzik egy százas. A cigányt gyanúsította, aki tagadott. Én is azt gondoltam, belevaló tolvaj – ha jószívű – egy százast otthagy, és a többit veszi el. De másnap saját cigarettára gyújtott. A megfejtés nyilvánvaló: az ember ne kerüljön olyan megalázó helyzetbe, hogy egy cigarettája sincs. Mióta a bent fekvő betegeknek is biztosítjuk a foglal-koztatást, a kevés terápiás pénzhez jutást, csökken a „tarhálás” és még inkább a kis lopások előfordulása.
Sorolhatnám és értelmezhetném azokat a „cigány tulajdonságokat”,
„cigánybűnöket”, a cigány szubkultúra sajátos, másfajta szabályozási morálját, törvényeit, melyeket nem értünk, nem is érthetünk. A jogi szabályozás elvont, absztraháló készséget feltételez, nem olyan primer formát, mint a cigány szubkultúra érzelmekre, ösztönökre, sokszor archaikus mechanizmusokra hagyatkozó szabályozása. Milyen más a cigány, ha énekel, táncol, zenél. Oldódik a szinte mindig benne lévő szorongás a „mi és ti” feszültsége miatt. Saját gondolati és érzelmi vi-lágában önmaga lehet, önmagát adja, ezzel hitelessé, rokonszenvessé válik.
A modernizáció a mi társadalmunkban is sok elidegenedés, humán sérelem forrása. Hát még a cigányság számára, amely ebben a „fejlő-désben” nem tud lépést tartani, és némi civilizatorikus haladás mellett is inkább fokozódik zavara. A régi falusi életben volt helye a vályog-vető, szegkovács, teknővájó, útkaparó, drótos, köszörűs cigánynak, és nagyon különböző presztízse a pöcegödörtisztító, a tyúktolvaj, a gom-baszedő, a patkoló, a vásáros, a lókupec cigánynak. A viszonylatok – patriarchális módon – eleve személyesebbek voltak. Minden szinten befogadást nyert valamelyest a muzsikus cigány. A zene nemcsak hu-manizálta a viszonyokat, de a cigánynak is karaktert adott. A cigány-banda, a cigányprímás a dzsentri világ fontos „kelléke” volt, hiszen nélkülük nem lehetett mulatni. Dankó Pista útja az arisztokráciáig ve-zetett. Milyen fájdalmas az a csendben, hírverés nélkül elkövetett, mára szinte elfelejtett, a náci fajelmélet ihlette gaztett, amely a magyarországi
cigányok ezreit pusztította el. És a nácizmus üldözötteinek kijáró er-kölcsi és anyagi jóvátétel végképp elkerülte a cigányságot, bár állítólag a németek nagy summa jóvátételt fizettek. (Sok márkát szabad lopni, tyúkot nem?) De még a földosztás gesztus-szintű élménye sem adatott meg a cigányoknak. Nem igényelték a földet, a tulajdont? Nekünk kel-lett volna segíteni! Megpróbáltuk? Ez a mulasztás a felszabadulás után éledező magyar demokrácia gyengeségére emlékeztet.
Ezután következett az iparosítás, a modernizáció programja. Két-ségtelenül nagy változást hozott a cigány lakosság foglalkoztatása a társadalmi beilleszkedés, a megtelepedés terén. Ha valahol, akkor itt aztán szélsőségesen megmutatkozott modernizációs programunk egyoldalúsága: a gazdaságcentrikusság a humán tényező elhanyagolá-sával, olykor semmibevételével járt együtt. A falusi szolgáltató, iparos tevékenység, a paraszti gazdaságokban, a kommunális szolgáltatásban végzett cselédmunka is fokozatosan feleslegessé vált: a hagyományos cigányfoglalkoztatási formák ellehetetlenültek – a cigány férfiak olcsó munkaerejére azért szükség volt. Beáramolt az extenzív iparfejlesztés, főleg az építőipar, a képzettséget, szaktudást nem igénylő, a piszkos, lenézett és főleg rosszul fizetett munkák munkaerő-szükségletének gyűjtőmedencéjébe. A mi iparosításunk „idegen munkásai” a Sza-bolcsból, Borsodból, Békésből kikerülő cigányok voltak, az ingázó, munkásszállón, bódékban, elhagyott melléképületekben, sufnikban meghúzódó „újmagyarok”. Erről a rétegről tbc-orvosként, de alkoho-lógusként is kiterjedt ismeretekre tettem szert, s nemcsak egészségügyi vonatkozásban. Rajtuk keresztül értettem meg, hogy a cigányok a ha-zai másfél-kétmilliónyi deprivált, főleg a magyar falusi szegénységből
Ezután következett az iparosítás, a modernizáció programja. Két-ségtelenül nagy változást hozott a cigány lakosság foglalkoztatása a társadalmi beilleszkedés, a megtelepedés terén. Ha valahol, akkor itt aztán szélsőségesen megmutatkozott modernizációs programunk egyoldalúsága: a gazdaságcentrikusság a humán tényező elhanyagolá-sával, olykor semmibevételével járt együtt. A falusi szolgáltató, iparos tevékenység, a paraszti gazdaságokban, a kommunális szolgáltatásban végzett cselédmunka is fokozatosan feleslegessé vált: a hagyományos cigányfoglalkoztatási formák ellehetetlenültek – a cigány férfiak olcsó munkaerejére azért szükség volt. Beáramolt az extenzív iparfejlesztés, főleg az építőipar, a képzettséget, szaktudást nem igénylő, a piszkos, lenézett és főleg rosszul fizetett munkák munkaerő-szükségletének gyűjtőmedencéjébe. A mi iparosításunk „idegen munkásai” a Sza-bolcsból, Borsodból, Békésből kikerülő cigányok voltak, az ingázó, munkásszállón, bódékban, elhagyott melléképületekben, sufnikban meghúzódó „újmagyarok”. Erről a rétegről tbc-orvosként, de alkoho-lógusként is kiterjedt ismeretekre tettem szert, s nemcsak egészségügyi vonatkozásban. Rajtuk keresztül értettem meg, hogy a cigányok a ha-zai másfél-kétmilliónyi deprivált, főleg a magyar falusi szegénységből