Tüdőgyógyász pályámon két főorvos főnököm volt és mindkettővel ki-vételes szerencsém akadt. Fügi Károlyhoz nagy „közéleti” megrázkód-tatás után kerültem 1951 tavaszán a hódmezővásárhely-kútvölgyi „ta-nyasi szanatóriumba”. Bizonyára elfogulttá tesz, hogy bajba jutottként tapasztaltam meg emberséges magatartását. De érzelmeimtől függetle-nül, a tíz hónap, amit vele dolgoztam, megláttatta velem személyiségé-nek, gondolkodásmódjának eredetiségét, sokirányú tehetségét, s ezt a szakmabeliek alig ismerték, vagy ha ismerték, félreismerték – a szakma nagy kárára. Tőle hallottam évfolyamtársáról, Böszörményi Miklósról, aki mellé aztán 1952 elején a Korányiba kerültem. Böszörményi intel-lektusa, szakmai felkészültsége, sokirányú adottsága, nyelvtudása, ma-tematikai, kombinatív készsége, irodalmi, zenei kultúrája (Zeneakadé-miát végzett zongorista), szellemi teljesítménye, mely párosul valami mélyről jövő, nem „csinált” szerénységgel, jóindulattal, emberszeretet-tel, érthetően lenyűgözött.
Bekerültem egy osztályra, ahol – kimondatlanul is – mindennek központja a beteg volt. Abban az időben féltek a fertőző tüdőbetegtől, és ezt éreztették is vele. Rákiabáltak, ha köhögéskor nem tette szája elé a zsebkendőjét, vizsgálatkor elfordították a fejét, de még olyat is átéltem, hogy a vizsgáló orvos kizavarta a beteget a röntgenhelyiségből – mert köhögött.
Böszörményi osztályán éreztem azt a légkört, amelyben minden beteg egyaránt szeretetben részesül, talán csak a súlyosabbak, az ele-settebbek, a szegények javára van különbségtétel. Böszörményi huma-nizmusa, emberszeretete nemcsak a betegekre korlátozódik, minden munkatársa, orvos, nővér, takarítónő, beteghordó érzékelheti, anél-kül, hogy erről „szó” lenne. Minden munkatársáról mindig jót mond.
„Orvos orvosnak testvére”, ez az erkölcsi parancs volt kollegialitásá-nak eszmei háttere. A feudális, hierarchikus kórházi osztályszervezés, amelynek maradványait máig is érezzük, Böszörményi osztályán nem létezett. Mindenki nagy önállósággal, egymás mellett dolgozott. A teg-nap végzett segédorvosnak is lehetett véleménye, véleménynyilvánítás-ra módja és véleményének érvényesülése nem a korától, hanem igaz-ságtartalmától függött. Az egész intézetben elismert volt annak idején a Böszörményi-osztály dolgozóinak összetartása, közösségi érzése és feladatvállalása. Ezen a talajon nem termett meg az intrika, a fúrás, az
egyéni utak keresése. Jó próbája lett ennek a kollektívának az 1954-es év, amikor Böszörményi Koreában volt. Hivatalosan én voltam a he-lyettese, de ezt senki nem érezte, minden részleg autonóm módon és mégis teljes összhangban dolgozott. Böszörményi személye, céltudatos feladatvállalása, munkabírása, közösségszervező képessége és maga az osztálykollektíva újraélesztette bennem a reményt, hogy az orvoslás-ról, az elkötelezett orvosi magatartásról a szegedi orvoskollégiumban (melynek medikus koromban szervezője, majd igazgatója voltam) ki-alakított „nézeteink” nem túlhaladottak. Még ha a népi kollégiumok rendszerét az akkori politikai vezetés nem is tűrte meg és feloszlatta, az eszme, az „ábrándjaink” megőrizhetőknek, fokozatosan megvalósítha-tóknak tűntek. Érthető, hogy könnyen és gyorsan azonosultam olyan célokkal, melyek akkor a Böszörményi-osztály arculatát is meghatá-rozták: a súlyos, krónikus betegek gyógykezelése, a műtéti „határin-dikációk” vállalása, a kiújulás, a műtéti szövődmények, a hörgő-sipoly stb. problémája. Egy kollektíva erejét probléma-vállalási készsége mu-tatja, és itt sem volt hiány a Böszörményi vezette osztályon.
Itt – ha nem is mindig tudatosan – érvényesült a társadalom-or-voslás, a szociális medicina szemlélete. Nem a ritkaságok, az érdekes esetek, hanem a tbc elleni küzdelem aktuális és betegtömegeket érintő problémái foglalkoztatták az osztályt. Böszörményi meg tudta láttatni velünk az egyes beteg mögött a hasonló betegek százait vagy ezreit.
Ez befolyásolta diagnosztikus és terápiás eljárásaink megválasztását is. Előnyben részesítettük az egyszerű, tömegesen alkalmazható eljá-rásokat. A preventív szemlélet is érvényesült. Bár döntően terápiára orientált osztály voltunk, a gyógyítási erőfeszítések a megelőzést, a fertőző források szanálását is célozták. Emlékszem, annak idején so-kakban még ellenérzést keltett, hogy Böszörményi a gyógyszerkom-binációk megválasztásánál, ajánlásaiban a gazdaságosság elvét is érvényesíteni kívánta. Az individuális medicina szemléletében tevé-kenykedő orvos etikai kérdésként kezeli, hogy a hozzá kerülő betegnek maximális gyógyszerelést biztosítson és ezért a szükségesnél szélesebb körű gyógyszerelésre is hajlamos. A célzott, hatékony gyógyeljárások megválasztása, a cost–benefit elv érvényesítése Böszörményi társada-lom-orvoslási beállítottságát fejezte ki már akkor is.
Az osztály ilyen jellegű irányultsága segített annak felismerésében is, hogy a tbc leküzdésének nehézségei közt, éppen a terápia haladásá-val, egyre jelentősebb a betegek kooperációs készségének hiánya, kü-lönösen az aszociális és alkoholbetegek körében. Megértettem, hogy a tbc nemcsak a szervnek, hanem az egész szervezetnek betegsége, és egyre szűkebbnek éreztem az akkori diagnosztikai bázismódszereket, a röntgent, a bakteriológiát és a kórélettani, funkcionális,
pszicholó-giai szemléleti tágítást szorgalmaztam. Meggyőződésemmé vált, hogy a Böszörményi-osztály a szakmán belül progresszív szemléletet kép-visel. Ez arra késztetett, hogy hozzájáruljak e szemlélet módszertani-lag tudományos igényű megalapozásához, intézményesítéséhez, elter-jesztéséhez. Például a betegvezetési nehézségek leküzdésében segített Böszörményi humanizmusa, toleranciája, az osztály légköre, de ez így nem modellezhető.
A kooperációs nehézségek szakszerű kezelése az orvoslás további tágítását feltételezte, a beteg személyiségének megismerését és adek-vát befolyásolását. Pszichodiagnosztikai, pszichoterápiás ismeretek megszerzését és szükséges mérvű alkalmazását. Az orvosi pszicholó-gia, a pszichoszomatika azonban ebben az időben „imperialista áltu-domány” volt. Munkánkat nagy visszafogottsággal, jó ideig csaknem titokban végezhettük. Az ideológiailag elkötelezett Böszörményi to-leranciája és barátsága kellett, hogy ezeket a törekvéseket megtűrje.
Nemcsak megtűrte, de szkepszisével tulajdonképpen segített is, mert nemcsak engem, de munkatársaimat is új eredmények, „bizonyítékok”
elérésére serkentette. Nem volna méltó Böszörményi erkölcsiségéhez, ha elhallgatnám azokat a szemléletbeli, nézetbeli különbségeket, me-lyek probléma-megoldási törekvéseink során, útkeresésünkben ki-alakultak. Nem azonosan ítéltük meg például a klinikai pszichológia gyakorlati, klinikai alkalmazásának jelentőségét, a pszichoszomatikus szemlélet érvényesítését, a kardiológia jelentőségét a pulmonológia fejlődésében, a súlyos légzéskárosultak gyógykezelésének és gondo-zásának komplex módszereit, a légzésrehabilitációt és egyáltalán: a többdimenziós orvoslás szükségességét a nálunk is erősen domináló szomatikus orvoslás tágítására. Azért is beszélhetünk nyíltan a nézet-beli, de gyakran csak hangsúlybeli különbségekről, mert immár har-madévszázadnyi együttműködésünk során ez személyi nézeteltérések-hez soha nem vezetett.
Bizonyára nem volna haszontalan e szemléleti, felfogásbeli különb-ségek elvi megvitatása, a jubileumi megemlékezés azonban nem a leg-megfelelőbb keret erre. Az alkalomhoz illőbb, de ugyancsak hasznos vállalkozásnak tűnik, ha az előttünk álló feladatokra irányítjuk figyel-münket, és ha azt próbáljuk felmutatni Böszörményi négy és fél év-tizedes munkásságából, ami irányt mutat, segít az utánunk jövőknek szakmánk fejlesztésében, a légzési betegek ellátásának jobbításában.
Böszörményi sokszor megcsodált pályaíve nemcsak a tbc elle-ni küzdelem, de a pulmonológia megújulásának korszakát is átfogta.
A tbc elleni küzdelem sikerei markánsan kifejezik a társadalom-orvos-lási szemlélet, a népegészségügyi koncepció életrevalóságát. A szemlé-let erősítése, lehetőségeinek kibontása ma ismét nagyon időszerű.
A ftiziológiától [a gümőkóros betegségekkel, főleg tüdőtuberku-lózissal foglalkozó orvostudomány] a pulmonológiáig vezető úton újra kellett tanulnunk a belgyógyászatot. A belgyógyászati ismeretek megszerzésével együtt szakmánkban megerősödött a belgyógyászati szemlélet. Intézetünk orvosainak, szakdolgozóinak szakmai ismerete, az ismeretek terjedelme és differenciáltsága nagyságrendileg különbö-zik a két-három évtizeddel ezelőttitől. A belgyógyászati irányú szak-mai fejlődés azonban bizonyos szemléletbeli és hozzáállásbeli negatí-vumokkal is járt. Meggyöngült a népegészségügyi felfogás gyakorlati érvényesülése, a tömeges betegellátás igénye, a gondozási szemlélet és a gondozási gyakorlat. A belgyógyászok ideálja az volt és az is maradt, hogy minél magasabb színvonalon, az orvostudomány lehető legkor-szerűbb szintjén lássák el a hozzájuk került betegeket, de a hasonló betegségben szenvedők ellátását, annak megszervezését már nem te-kintették feladatuknak. A belgyógyászati szakma – szemléletében – az individualmedicina keretei közt maradt.
Ez a szemlélet – vitathatatlan értékei mellett – nem mindig a társa-dalomorvoslás elért eredményeit gazdagította, hanem olykor a kárára érvényesült.
Ilyen negatív hatások érhetők tetten az egyoldalúan szomatikus,
„természettudományos” klinikai modell követésében, a gyógyszeres kezelés túltengésében, a „vegyi gyógyítás” eluralkodásában, a sokszor iatrogéniához [orvosi kezelésből származó ártalom] vezető gyógysze-res polipragmáziában [a szükségesnél szélesebb körű gyógyszerelés], mellyel szemben Böszörményi mindig is fellépett. Nyomdokain ha-ladva úgy gondolom, hogy gyógyító munkánk színvonalának emelése akkor kecsegtet a legtöbb eséllyel, ha az individuális medicina szakmai eredményeit okosan és arányosan tudjuk ötvözni a társadalomorvos-lás éppen a mi szakmánkban hagyományokkal, gyakorlati tapasztala-tokkal rendelkező szemléletével és gyakorlatával. Mind több szó esik az egészségügyön belül is a demokratikus vezetés szükségességéről.
E nélkül a szociálpolitikai és népegészségügyi reformok sem képzel-hetők el. Ezért idéztem a Böszörményi-osztály megélt, megtapasztalt demokratizmusát. Sok év tapasztalata mutatta meg számomra, hogy jószándék mellett is milyen nehéz egy olyan erősen hierarchizált szak-mában, mint a miénk, a valódi demokratikus vezetést megvalósítani.
Ezt nem lehet felülről elrendelni. Alulról kell építeni, ahogyan annak idején Böszörményi csinálta. Ugyancsak szükséges tisztázni, hogy mi a demokratikus munkaszervezés célja. A legjobb mozgósító, az össze-fogásra, a csapatmunkára késztető motiváció a helyesen megválasztott, társadalmi hasznosságában vitathatatlan értékű feladatok vállalása. Jó érzékkel támaszkodott Böszörményi vezetési stílusának kialakításában
a fiatalokra. Azért engedett nagy teret a fiatal kollégáknak, mert felis-merte, hogy a fiatalok a haladás igényének természetes hordozói, érde-kük a változás, és ő maga is akarta a szakma megújulását. Az osztály demokratizmusát, de némileg etikai helyzetét is többnyire jól tükrözi az osztály belső struktúrája. Minél inkább az osztályos orvosé a beteg, annál nagyobb az esély a diagnosztikai és terápiás színvonal emelésé-re, a beosztott orvos felelősségvállalására. A főorvosnak a konzultáns, a tapasztalt segítő, ugyanakkor a fiatalabb kollégától tanulni tudó, új ismereteket, ötleteket váró vezető szerepére kell törekednie egy de-mokratikus felállásban. Ezt sokszor a tevékeny, ügyszerető, dinamikus vezetőnek a legnehezebb megvalósítani. Munkánk és munkaszervezé-sünk jelenlegi célját ma abban látom, hogy az intézetünk, osztályunk ápolásába kerülő beteg ember helyzetének, prognózisának a lehetőség szerinti leghatékonyabb és legtartósabb korrekcióját érjük el, és ezáltal lehetőleg ritkán, vagy rövidebb ideig szoruljon újabb intézeti ápolás-ra. Ennek előfeltétele az orvoslás mostaninál tágasabb felfogása és a kórház, gondozó szervezett munkakapcsolata, mely a tartós gondozás szervezeti biztosítéka.
Az volna jó – és ez a demokratikus út –, ha az osztályok és a terü-letileg illetékes gondozók partneri munkakapcsolatát intézményesíte-ni lehetne. A légzési betegek tömeges ellátásában gondozóink még ki nem használt tartalékokkal rendelkeznek. Ha a gondozó-vezető része lenne a betegeit ellátó osztály kollektívájának, és ha ezzel kapcsolatos többletmunkáját megfizetnék, nagy lendületet kaphatna a gondozói munka, nem szólva az ezzel járó szakmai fejlődésről.
Messze vezetne, ha csak érintőlegesen is felmutatnám a szakmának azokat a területeit, ahol Böszörményitől tanulhattam és tanulhattunk.
A pulmonológiai átállássorán alakult, és érthetően sokat változott az orvos–beteg kapcsolat intézetünkben. A klinikai pszichológia, a szo-ciálpszichológia, a kommunikáció-elmélet korszerű ismereteinek fel-használásával tudatosabbá és hatékonyabbá tehetjük betegvezetési módszereinket.
Ezek az ismeretek azonban nem pótolhatják az érzelmi viszonyulást a betegekhez, amelyben Böszörményi mindnyájunknak példát muta-tott. Erre a magatartásra hivatkozva mondom el véleményemet két nagy betegcsoport nem, vagy nem jól megoldott helyzetéről.
A tüdőrákos betegek átvétele, a „pulmonológiai átállás” során há-lózatunk új, nagyszabású vállalkozása, sok jelentős eredményt hozott a betegek korai felkutatásában, a rákdiagnosztikában, a gyors műtét-re juttatásban és a műtéti terápia hatékonyságában. A szervezettség, az összefogás ereje megmutatkozott. De megmutatkoztak szakmánk szemléletbeli korlátai is. A szomatikus medicina a terápiás
lehetősé-gek keresését egyoldalúan a kemoterápiára, a citosztatikus kezelésre összpontosította. Pedig itt a gyakorlati, klinikai, az adott beteg sor-sát befolyásoló eredmény, egyes ráktípusoktól, elsősorban a kissejtes tüdőráktól eltekintve, minimális, kétes. A bennünk gyakran felmerülő etikai problémában, hogy vajon nem ártunk-e betegeinknek a citoszta-tikus kezeléssel, csak a műtétileg nem kezelhető tüdőrák abszolút rossz prognózisa nyújt felmentést. Éppen Böszörményi és munkatársai, akik legnagyobb érzelmi odafordulással, munkaráfordítással kezelték a nem műthető tüdőrákos betegek százait, és kiterjedt kontrollcsoportos vizs-gálatokat végeztek, jutottak el ehhez a szomorú eredményhez. És ma mégis folytatják intézetünkben ezeket a kezeléseket, már inkább csak kényszerből, mert valamit tenni kell a betegért. Reménykedünk, hogy a széles nemzetközi mezőnyben nagy költséggel folyó elméleti és ál-latkísérleti kutatások a rák kemoterápiájában is hoznak majd eredmé-nyeket, mégis felmerül a kérdés, vajon kellő figyelmet fordítottunk és fordítunk-e a rákos betegek korszerűbb, hatékonyabb tüneti, általános belgyógyászati, fájdalomcsillapító, fizioterápiás stb. kezelési módsze-reinek fejlesztésére. Mert, ha nem is várhatjuk ezektől a módszerektől a katasztrófa elkerülését, talán halaszthatjuk bekövetkezését és elvisel-hetőbbé tehetjük a megelőző időszakot. Ez nem lenézendő törekvés.
És akkor nem beszéltünk még a rákos betegek szakszerűbb pszichés vezetéséről, aminek alapja a rákos személyiség jobb, egyéni megisme-rése. Pszichodiagnosztikai bázis nélkül ezen a téren sem folytathatunk adekvát, pszichoterápiásan orientált betegvezetést. Vajon mit tudnak a magyar tüdőgyógyászok a pszichoszomatikus kutatásokról, akárcsak a rák pszichoszomatikájával foglalkozó nemzetközi társaság elméle-ti és gyakorlaelméle-ti tevékenységéről? Több száz betegen éveken át végzett ilyen irányú személyiségvizsgálataink végül is nem érték el céljukat.
A tüdőrák hazai klinikai gyakorlatát szerettük volna újabb aspektussal bővíteni, de mint az azóta eltelt évek is bizonyítják, eredménytelenül.
Pedig a klinikai pszichológiai kiegészítés szükségességét nemcsak a betegvezetés jobbítása igényli, hanem a nagyobb számú rákos beteget ellátó osztályok orvosainak és ápolószemélyzetének pszichikus meg-terheltsége is. Tapasztalhatjuk, hogy a leginkább együttérző orvosok kudarcélménye a legnagyobb, szinte a depresszióig fokozódhat. Ez még Böszörményit, a tüdőrák elleni küzdelem hazai élharcosát is érintette.
A pulmonológiai átállás első nagy feladatvállalása azért is volt biz-tató és eredményeket hozó, mert a tüdőgyógyászok jól hasznosíthatták patológiai, röntgenmorfológiai, bronchológiai, funkcionális diagnosz-tikai ismereteiket, a mellkassebészet eredményeit. Így is évekig lekötöt-te a hálózat figyelmét az évenlekötöt-te négyezernyi tüdőrákos belekötöt-teg kiemelé-se, kivizsgálása és ellátása. A társadalomorvoslási szemléletben fogant
tüdőgyógyászat humánuma abban is kifejezésre jut, hogy a populációs szintű problémák, a tömegesen jelentkező betegségek felé fordul meg-különböztetett figyelemmel. Vajon a tízezernél több posttbc-s légzés-rokkant, a hetvenezernyi aspecifikus, főleg obstruktív légzéskárosodott miért nem keltett akkora érdeklődést, mint a tüdőrák? Pedig itt jóval fiatalabb betegekről van szó, akik közül több életet lehetett volna meg-menteni vagy legalábbis elviselhetőbbé tenni megfelelően kidolgozott és megszervezett, kórház–gondozói együttműködésen alapuló ellátás-sal. Itt azonban a diagnosztikai és még inkább a terápiás munkában csak komplex eljárásoktól várható – és akkor sem látványos – ered-mény.
Ezeknek a betegeknek a jobb ellátása orvosszemléleti tágítást felté-telez, elsősorban légzéspatológiai irányban, a nem gyógyszeres terápi-ás eljárterápi-ások alkalmazterápi-ásában (légzésrehabilitáció), de a pszichoszociális befolyásolást és betegvezetést sem nélkülözheti. Lényegében ugyanez a probléma jut kifejezésre – csak még markánsabban – a hálózat aszt-ma-programjának megvalósulását elemezve. Imponáló eredményeket ért el hálózatunk az asztmás betegek felkutatásában, kivizsgálásában, a tömeges gyógyszeres ellátás biztosításában. A döntően allergiás aspek-tusú extrinsic asztma ellátásában azonban jóval előbbre vagyunk, mint az inkább pszichoszomatikus jellegű intrinsic asztmáéban. Ez utóbbi tömeges és hatékony gyógykezelése és gondozása makacs probléma.
Megítélésem szerint csak szomatikus szinten, csak gyógyszeres keze-léssel sokkal több a kudarc, mint a tartós gyógyeredmény. Az asztma és különösen az intrinsic asztma eredményes gyógykezelésének meg-oldása az újabb és újabb ismeretek megszerzése mellett a szemléletvál-tás problémája is, a többdimenziós orvoslás alkalmazásáé. A magyar tüdőgyógyászat a tbc visszaszorulása után létjogosultságában megkér-dőjelezve is képes volt megújulásra, átállásra egy, a ftiziológiánál jóval tágabb belgyógyászati szakmára, a pulmonológiára.
Ebben a továbbképző – bizonyos értelemben átképző – munkában Böszörményinek oroszlánrésze volt, érdemei múlhatatlanok. Az egész magyar orvoslás kára, hogy ezt a pulmonológiai átállást nem tudtuk még társítani a szükségszerű és időszerű szemléletmódosulással a ho-lisztikus, humanista orvoslással. Megítélésem szerint a tbc elleni küz-delemben edzett idősebb tüdőgyógyászok és az új iránt fogékony fia-talabbak összefogása erre még mindig lehetőséget ad. Hiszek abban, hogy szakmánk megteszi az utat a humanista tüdőgyógyásztól a hu-manista tüdőgyógyászatig.