Szavak. Keserű, csalódott, panaszos, dühös, vádló, számonkérő és bal-jós szavak. Sötétek. De csak szavak. Hallom és olvasom a szavakat.
Vitatkozom önmagammal: a kimondhatóságra vágytam, a dolgok, a bajok nevén nevezhetőségét kívántam, mert e nélkül nincs jobbítás, tár-sadalmi cselekvés. Most pedig, a „bátor szókimondás” divatjában nem érzem a szabadabb légzés örömét. A bíráló szó, amely mögött nincs munka, útkeresés, új gondolat, alkotás, bizakodás – szájalás csupán.
A narcisztikus önkielégítés éretlenségére emlékeztet. Azon kapom ma-gam, hogy a jobb körökben szinte kötelező pesszimizmussal szemben már megint reménykedem. Pedig látom az ország állapotát, ismerem a gőzkazán túlnyomását csökkentő szelepmechanizmust, a demokrá-ciát mímelő passzív tolerandemokrá-ciát, a legyintést: „hadd beszéljenek”. Még-is úgy érzem, szimatom nem csal: a felpezsdülő összevMég-isszaságban az éledés jeleit, a felemelt fej kicsit még csodálkozó örömét is érzékelem.
És ha a menekülő tömegek lelki betegségét, az életösztön, az életkedv megfáradását fölismertük, észre kell vennünk a lábadozás első jeleit is.
A nemzeti sorskérdések nyilvános vitája és árnyaltabb megfogalmazá-sa is a tápászkodás jele. Bármennyire súlyomegfogalmazá-sak is e gondok, reményte-leneknek csak azoknak tűnnek, akik mindent felülről várnak. A nehéz életű emberek sejtik, tudják: annyi lesz, amennyit maguk megtesznek.
Ha segítség érkezik, az már szerencse. De a szerencséhez is kellenek jól működő ösztönök. A jó ügyeiben annyiszor megvert magyar progresz-sziónak egyszer már meg kell tanulnia: ott kell előremenni, ahol lehet.
Le kell küzdenünk a romantikus vonzódást a nagy, de meg nem oldha-tó „ügyek” iránt, anélkül, hogy lemondanánk megoldásukról.
A politikacsinálók évtizedek óta a gazdaság oldaláról néznek min-dent. Ez a nézet uralkodott a modernizációs programban, a hatvanas évek reformtörekvéseiben, a bajok halmozódásakor pedig a stabilizá-ciós programban is. Miközben a humán oldal mindig mellőzött vagy másodlagos szerepbe szorult, lassan érlelődik a felismerés: nem szá-míthatunk a gazdasági reform sikerére politikai, intézményi és humán reform nélkül.
Jól látjuk, hová jutott az országban a művelődés, az oktatás – és ami a társadalomra is figyelő orvost a legközvetlenebbül érinti – a népegészség ügye. A hetvenes években már vészes jeleit láttuk a la-kosság folyamatosan romló egészségének, az új, tömeges, az életmód-dal összefüggő népbetegségek szaporodásának. Ismertekké váltak az
európai országok sorrendjének végén álló megbetegedési, halálozási, népesedési mutatóink. De már van egészségvédő, betegségmegelőző programunk. Ez korszerű, az Egészségügyi Világszervezettel, illetve annak Európai Irodájával egyeztetett koncepció. Az egészségmegőr-ző, betegség megelőző nemzeti programban – melyet szívesen nevez-nék „Egészséges Magyarországért” mozgalomnak – elsőként tolakszik megoldásra egy negyven éve deklarált, de máig elintézetlen ügyünk: az egészségügyi alapellátás jobbítása. Ezen belül is a kis és közepes telepü-lések (községek, nagyközségek) terén van esélye a reformnak.
A társadalom-orvoslás egyik meghatározó, mélyen demokratikus elve, hogy az egészségügyi szolgálatot, tehát az egészségvédelmet, a be-tegségmegelőzést, a gondozást és a tömeges, a mindennapi betegellátást a lehető legközelebb kell vinni az állampolgárok lakó-, illetve munka-helyéhez. Ez nemcsak az ellátottak kényelmét, a felesleges küldözgeté-sek elkerülését szolgálja, hanem a segítő, a régi háziorvosi rendszerre emlékeztető orvos–beteg kapcsolat tartós, személyes jellegét, a csalá-di, lakóhelyi vagy munkahelyi környezeti tényezők jobb ismeretét is, mindazt, ami szükséges egy átfogóbb, emberközpontú orvosláshoz.
A népegészségügyi szervezésnek ezt a szintjét nevezik alapellátásnak.
A kifejezés a forma alapvető fontosságára, meghatározó jelentőségé-re utal, és nem az ellátás alacsony szintjéjelentőségé-re. Az alapellátás csak egy alulról szerveződő, önkormányzati közösségben, demokratikus struk-túrában érvényesülhet. Érthető, hogy leértékelődött, hiszen az egész-ségügyi szervezés – megfelelően az etatista, centralista, bürokratikus intézményi struktúrának – felülről lefelé történt; ezért maradt a ma-gyar egészségügyi organizáció szinte jóvátehetetlenül kórházcentrikus.
Ez a legköltségesebb, leggazdaságtalanabb forma – nemcsak a töme-ges betegellátás, hanem a kórházi ellátás színvonala szempontjából is.
A kórházakra olyan tömeges ellátási, gondozási, ápolási feladat hárul – éppen az alapellátás elégtelenségei miatt –, ami teljesítőképességüket feleslegesen és igen költségesen terheli. A demokratikus és ugyanakkor gazdaságosabb alapellátást biztosító szerkezetváltás programja négy évtized múltán is időszerű, holott az egészségügy valamennyi ötéves terve hangsúlyozta az alapellátás fejlesztésének szükségességét. A sok-szor kinyilvánított program azonban papíron maradt, sőt.
Az egészségügyi reform és struktúraváltás csak országos, össztár-sadalmi vállalkozás részeként valósulhat meg, ahogy az alapellátás demokratikus reformja is kötődik a különböző települési formákban szerveződött közösségek (kis-, nagyközség, város stb.) alulról felfelé építkező, az önkormányzati tendenciákat erősítő demokratizálódási folyamatához.
A Szociális és Egészségügyi Minisztérium megalakulásával elfoga-dást nyert és az elvi irányításban szervezeti lehetőséget is kapott a nép-jóléti koncepció, az egészségügy és szociálpolitika integratív, egymást kiegészítő és erősítő kezelése. Ez azt jelenti, hogy pl. egy idős vagy ne-héz helyzetű idült beteg orvosi és szociális bajaival nem elkülönítetten foglalkoznak, mivel azok az életben is együtt járnak. Ez a népjóléti elv azonban csak akkor valósulhat meg az állampolgár számára is érzékel-hetően, ha az alapellátásban is mindennapi gyakorlattá válik.
Az alapellátás mai rendszerében bizonyos specializálódás mutat-kozik, különösen a körzeti egészségügyi ellátásban, ahol a gyermek és fogászati körzeti ellátás is jórészt kiépült. Kevésbé elismert és jelenleg még nem elég hatékony az üzemorvosi szolgálat. Pedig az üzemorvosi tevékenység szinte predesztinál a társadalom-orvoslási, az egészség-megőrzési, betegségmegelőzési törekvések megvalósítására, a külső és belső ártalmak korai felismerésére, a korai kezelésbe és gondozásba vételre, a munkaképesség elvesztésének megakadályozására, egyszóval a többsíkú, emberközpontú orvoslásra. A betegség-központos, csak gyógyító medicina szemléletében az üzemorvoslás ilyen lehetőségei nem bontakozhatnak ki, az üzemorvoslás presztízse ezért is leértékelt.
Minthogy az alapellátás reformszemléletű fejlesztését falun tartjuk legsürgetőbbnek, fontos, hogy a mezőgazdasági üzemekben meglévő vagy tervezett üzemorvosi szolgálat az igények és lehetőségek arányá-ban fejlődjék.
A javasolt struktúraváltás realitását jól mutatja a finn példa. 1960-ban Magyarország és Finnország megbetegedési és halálozási mutatói még azonos szinten voltak. Mostanra a finnek az európai mutatók élén vannak, mi az utolsó helyen. Mi történt Finnországban? Az általános politikai, társadalmi fejlődés sodrában végrehajtották a demokratikus struktúraváltást. Korábban a finnek is a kórházfejlesztésre helyezték a hangsúlyt. A költségvetési ráfordítások aránya a hetvenes évekig 9:1 arányban oszlott meg a kórház és a járóbeteg-ellátás közt. Most az arány 4:6, az utóbbi javára. A helyi önkormányzatok és a központi tá-mogatás általában fele-fele arányban biztosítja a pénzforrásokat, de az elmaradott, szegényebb községek központi támogatása nagyobb, akár kétharmadnyi.
Az alapellátás reformja a demokratikus egészségügyi (népjóléti) struktúraváltás első lépésének tekinthető. A falusi alapellátás hatékony reformja csak átfogó, integrált formában képzelhető el, a népjóléti szemlélet rehabilitálása révén. Azokra az előnyös és előnytelen változá-sokra gondolok, amelyek az elmúlt negyven évben a magyar falvakban bekövetkeztek. A falvak sajátos polgárosodási folyamatára, amikor az anyagi gyarapodás leginkább az egyéni fogyasztásba torkollt, mellyel
a falu közösségi, kulturális élete, a kommunális fogyasztás nem tar-tott lépést, a falvak lakosságmegtartó értékei elsorvadtak, szétestek. Az orvos, aki betegeit a munkásszállásokon lakó, az ágyrajáró, az ingázó falusiakból kapja, ezt a romlást betegei egyéni élettörténetében érzékeli és éli át. De nem kell talán adatszerűen bizonyítani, hogy a magyar faluban baj van – és nemcsak a lakosság egészségi állapotával van baj.
A kikapaszkodást sürgető gondolkodás régi emlékeket idéz. A háború pusztította, front legázolta falura gondolok 1945 tavaszán. Úgy tűnt, gazdátlan maradt az ország, minden közigazgatás megszűnt, s akkor előbújtak a Nemzeti Bizottságok, és nagyon hamar kiderült, hogy a magyar faluban vannak vezetésre alkalmas emberek. 1956 őszén is akadt példa a magyar demokrácia önszerveződésére.
Minden községben kellene legyen művelődési ház, egészségház, családsegítő (szociális) szolgálat, sportlétesítmény. Kívánatos, hogy a népjóléti bizottságba orvos, pedagógus, lelkész, jogász, agronómus, gyógyszerész, más egyetemi végzettségű ember is bekerüljön. A falu értelmes és hiteles embereinek összefogása sokat lendítene a falu hely-zetén, sok falu kikerülne a stagnálás vagy éppen a sorvadás állapotá-ból – különösen, ha egyidejűleg erősödne önállósága, önkormányzata, egyszóval: alulról szerveződő demokráciája.