MENANDROS ÉS GLYKERA

(MENANDROS LEVELE GLYKERÁHOZ)

GLYKERÁM, az eleusisi istennőkre és titkos szertartásaikra mondom és írom - amelyekre oly sokszor esküdtem előttük, ha édeskettesben voltam veled -, hogy sohasem fogok fölényes-kedni veled, és sohasem hagylak el. Mert lehetne-e még örömem az életben nélküled? Mivel büszkélkedhetem jobban, mint a te szerelmeddel, hiszen egyéniséged és jellemed jóvoltából még késő öregségemet is örök fiatalságnak fogom érezni. Éljük hát együtt ifjú éveinket és öreg napjainkat, és, az istenekre! haljunk meg együtt, de hadd érezzük is, Glykera, hogy együtt haltunk meg, hogy odalent az alvilágban ne támadjon egyikünkben sem irigység: vajon a másik, aki túlélte, mi minden jót élvez még az életében. Ne jusson osztályrészemül, hogy megérjem halálodat, hiszen mi jó maradna akkor még az életemben? Peiraieusban vagyok, gyengélkedem (hiszen ismered gyakran ismétlődő kimerültségemet, amit a rosszmájú emberek szívesen bélyegeznek elpuhultságnak és képzelgésnek), s hogy miért írok mégis neked, aki az istennőd ünnepe miatt a városban maradtál: elmondom.

Levelet kaptam Ptolemaios egyiptomi királytól, amelyben, fejedelmi módon, a világ minden kincsét ígérgeti, és kérve kér és csábít, hogy Philemonnal együtt költözzem az udvarába; azt mondják, hogy ez is kapott levelet, s maga Philemon is megírta nekem, hogy az ő levele nem volt olyan meleg hangú és megtisztelő: persze, hiszen nem Menandrosnak szólt. De hát ez az

ő dolga; döntsön a saját feje szerint, én ugyan senkitől sem kérek tanácsot; hiszen Glykera, Pallas Athenére mondom, mindig te voltál, s most is te leszel az én bölcsességem, bíróságom és esküdtszékem. Mellékelten megküldöm a király levelét, mert nem akarlak azzal fárasztani, hogy kétszer olvasd ugyanazt: az ő levelében is, az enyémben is; inkább azt írom meg neked, hogy mit szándékozom válaszolni a királynak.

Eszem ágában sincs hajóra szállni - esküszöm mind a tizenkét istenre -, és Egyiptomba utazni, abba a távoli és roppant országba. De ha itt, a szomszédban, Aiginában volna ez az Egyiptom, akkor sem jutna eszembe, hogy irántad érzett szerelmem országát itt hagyjam, és a nyüzsgő egyiptomiak közt Glykera nélkül, árván kóboroljak abban a rajzó sokadalomban.

Édesebb és biztonságosabb, ha ölelő karjaidban teljesítek szolgálatot, mint valamennyi helytartó és király palotájában, ahol a szókimondás veszélyes, a hízelkedés megvetésre méltó, a szerencse pedig megbízhatatlan. Én Therikles művészi kancsóiért és a serlegekért és az aranyedényekért és a paloták minden kincseiért és mindazért, ami azoknál vagyonszámba megy, nem adnám oda az évi italáldozatokat, a Lenaia színielőadásait, a tegnapi Anthesteriát, a Lykeion és a szent Akadémia tornacsarnokait - Dionysosra és körmeneti borostyánfüzéreire! -, mert inkább ezekkel koszorúzzanak meg, mint Ptolemaios diadémjaival, a színházban jelenlevő Glykera szeme láttára. Mert ugyan hol látok én Egyiptomban népgyűlést és szavazást? hol láthatok demokratikus népet, s ilyen szólásszabadságot? hol láthatok borostyánkoszorús törvényhozókat a szent körmenetekben?

hol láthatok ilyen elkerített törvényszéket, ilyen választást, ilyen halottaknapját? És hol láthatnám a Kerameikost, az Agorát, a törvényházakat, a szépséges Akropolist, a tiszteletre méltó istennőket, a titkos szertartásokat, a szomszédos Salamist, a hegyszorosokat, a Psyttaleia szigetét, Marathont, Athénben egész Hellast, egész Ioniát, mind a Kyklas-szigeteket? Itt hagyjam ezeket s velük együtt Glykerát, hogy Egyiptomba menjek, aranyat, ezüstöt, vagyont szerezni? Kivel élvezzem majd mindezt, ha Glykerát mérhetetlen tengerek választják el tőlem? Nemde mindez csak az ínséget jelenti nekem őnélküle? S ha tán azt hallom majd, hogy felséges szerelmét másnak ajándékozta, nemde a világ minden kincse hamuvá omlik az én számomra? S ha meghalok, minden bánatomat magammal viszem, kincseim pedig itt maradnak, hogy a hatalmaskodók kényükre-kedvükre garázdálkodjanak velük. Vajon olyan nagy dolog együtt élni Ptolemaiosszal és a helytartóival és az afféle nagy-fejűekkel, akiknek sem a barátsága nem szilárd, sem az ellenséges indulata nem veszélytelen?

Viszont ha tán Glykera haragszik meg rám, először a karomba kapom, és összevissza csókolom; ha még mindig haragszik, még jobban megpuhítom; ha búskomor lesz, sírva fakadok. Erre már nem bír ellenállni tovább a bánatomnak, és békét köt velem, holott sem harcosai nincsenek, sem lándzsásai, sem darabontjai: mivelhogy én vagyok neki mindene.

Valóban nagyszerű és csodálatos élmény látni a Nílust. De vajon nem éppily nagyszerű-e látni az Euphratest is? Nem nagyszerű-e látni az Istrost is? S nem éppily nagy folyam-e a Thermoion, a Tigris, a Halys, a Rhenos? Ha látni akarnám valamennyi nagy folyamot, elfolyna az életem úgy, hogy Glykerát nem is láthatnám. Az a Nílus szép ugyan, de csak úgy nyüzsögnek benne a vadállatok, és meg sem szabad közelíteni hullámait, mert számtalan szörnyeteg leselkedik és fenekedik ott az emberre.

Ptolemaios király, én azt kívánom magamnak, hogy hazám földjében legyen sírhelyem; azt kívánom, hogy mindig attikai borostyán koszorúzzon, hogy évről évre házi oltáromnál zenghessek himnuszt Dionysosnak, hogy elvégezhessem a titkos szertartásokat, hogy évente új színjátékot adassak elő az ünnepeken, hogy a versenyeken itt kacagjak, örvendezzek, aggódjak, izguljak és győzzek.

Ám Philemon csak menjen Egyiptomba, és élvezze a nekem szánt kincseket is, hiszen Philemonnak nincs Glykerája, és bizonyosan nem is méltó ilyen kincsre! Te pedig, kicsi Glykera, rögtön a Haloa ünnep után ülj nyeregbe, kérlek, és repülj hozzám. Ennél hosszabb és alkalmatlanabb ünnepet Demeter irgalmazzon nekem ezért! - még sohasem éltem meg.

(GLYKERA VÁLASZA)

A KIRÁLY LEVELÉT, amelyet megküldtél nekem, azonnal elolvastam. Aphrodite Kallige-neiára mondom, Menandros - az ő templomában vagyok most -, úgy megörültem, hogy egé-szen odavoltam a gyönyörűségtől; ahány nő ott volt, mind észrevette rajtam: tudniillik ott volt az anyám és egyik nővérem, Euphronion, és az a barátnőm, akit ismersz: többször volt már nálad ebéden, és megdicsérted választékos attikai beszédmodorát, de úgy, mintha szégyen-keztél volna a dicséret miatt: ezért aztán rád mosolyogtam, és még forróbban csókoltalak meg. Nem emlékszel rá, Menandros?

Mikor a nők látták rajtam, hogy arcom és szemem a szokottnál is vidámabban ragyog, megkérdezték: „Ó, kicsi Glykera, miféle nagy szerencse ért, hogy úgy látjuk: lélekben is, testben is egészen megváltoztál, és csak úgy sugárzol, bájosan és kívánatosan?” Én pedig így feleltem, messzebb csengő és szenvedélyesebb hangon, hogy a jelenlevő nők mind meg-hallják: „Menandrosomat Ptolemaios, Egyiptom királya meghívta, s neki adja a fél királysá-gát.” S miközben ezt mondtam, kezemben rázogattam és lobogtattam a királyi pecsétes levelet. „Örülsz hát, ha itt hagy?” - mondták rá.

Erről szó sem lehet, Menandros! Soha semmiképpen sem hinném el, az istennőkre esküszöm!

- még akkor sem, ha, mint a mondában, megszólalna az ökör, és az mondaná nekem -, hogy Menandros szabad elhatározásából vagy szántszándékkal valaha is itt hagyná az ő Glykeráját, hogy egyedüli királya legyen Egyiptomnak, jómódban, dúsgazdagon. A levélből azonban, amelyet elolvastam, az is kiderül, hogy a király tud a szerelmünkről, és alattomban, egyiptomi modorban, finom célzásokkal csipkelődik is veled. De én ennek örülök, mert íme:

szerelmünk híre Egyiptomba is eljutott, és ebből az értesülésből világosan megértheti, hogy lehetetlenségen fáradozik, ha azt kívánja, hogy Athén költözzék át hozzá! Mert ugyan mi Athén Menandros nélkül? És Menandros ugyan mi Glykera nélkül? Hiszen én készítem elő neki az álarcokat, én próbálom fel a színpadi ruhákat, sőt ott állok a színfalak mögött, és a kezemet tördelem és reszketek, amíg a színházban fel nem zúg a tapsvihar; Artemisre! csak akkor lélegzem fel és megölellek, és karjaimba zárom isteni fejedet. A barátnőimnek pedig, Menandros, azért mondtam akkor, hogy örülök, mert nem csupán Glykera szeret téged, hanem a tengerentúli királyok is, és az Óceán túlsó partján is zengi a hír dicsőségedet. És Egyiptom és a Nílus és Proteus hegyfoka és a Pharos-szigeti sziklák most mind feszülten várakoznak; látni kívánják Menandrost, és hallgatni akarják az uzsorásokat, a szerelmeseket, a babonásokat, a becsteleneket, az apákat, a fiaikat, és a rabszolgákat s mindazokat az alakokat, akiket színpadra szokott állítani; hát ezeket ugyan hallgathatják, de nem láthatják meg Menandrost, hacsak nem jönnek el ide a városba Glykerához, és nem látják az én boldogságomat, imádott Menandrosomat, aki éjjel-nappal mellettem van.

Mindazonáltal ha mégis elfog valami sóvárgás az ottani kincsek után, vagy pusztán csak Egyiptom után, ami maga a legnagyobb kincs, és az ottani piramisok és zengő szobrok után, és a világhírű labirinthus után, s minden egyéb után, ami náluk régisége és műértéke miatt becses: kérlek, Menandros, miattam ne mondj le az útról, s az athéniek se gyűlöljenek meg engem, hiszen máris számlálgatják, hogy a te réveden hány véka kincset küld nekik a király.

Inkább indulj útnak, az istenek segítségével, jó szerencsével, kedvező szelekkel és Zeus kegyelmével! Mert én nem hagylak el téged; ne képzeld, hogy ilyesmit forgatok a fejemben.

Ha akarnám, akkor sem tehetném meg; inkább elhagyom anyámat és nővéreimet, hajóra szállok veled, útitársad leszek. Tapasztalatból tudom: nagyon jól bírom a tengert, és ha viharban esetleg meglep a tengeri betegség, majd én ápollak; ha bágyadozol a tenger háborgásában, én felüdítelek, és Ariadne fonala nélkül is elviszlek Egyiptomba, nem ugyan mint Dionysost, hanem mint Dionysos szolgáját és papját. Nem is hagysz magamra sem

Naxosban, sem a magányos szigetvilágban, hogy hűtlenséged miatt siránkozzam és epeked-jem. Hallani sem akarunk azokról a Theseusokról és a régiek bűnös hűtlenkedéséről: a mi számunkra minden megrendíthetetlen, a város is, a Peiraieus is, Egyiptom is. Nincs ország, amely a mi szerelmünket ne fogadná tárt karokkal, és jól tudom, hogy ha a sziklán ütünk tanyát, Aphrodite templomává varázsolja azt a szerelmünk. Meggyőződésem, hogy nem áhítozol mérhetetlen kincsekre, sem határtalan gazdagságra, mert bennem és komédiáidban találod a boldogságodat; de bizonyára tudod, hogy a haza, a rokonok, a jó barátok mindig és mindenütt sok mindent igényelnek tőled: nyerészkedni akarnak és meggazdagodni. De nagyon jól tudom, hogy ilyesmivel sem kis, sem nagy dologban, sohasem fogsz megvádolni engem, mivel már régen hívemül szegődtél szenvedélyes szerelemmel. És most mindebben elkövetkezett a döntés, ehhez pedig annál inkább ragaszkodom, Menandros, mivel félek, hogy a szenvedélyes szerelem mindig rövid életű; mert amilyen erőszakos a szenvedélyes szerelem, éppoly könnyen oldódik is fel; de ha józan megfontolással párosul, akkor sokkal tartósabb, és a szenvedély révén még gyönyörűség is jár vele, és nincs benne semmi, ami félelmet keltene.

Te majd eldöntöd ezt a kérdést, hiszen ilyesmire gyakran nyomatékosan oktatgatsz engem. De ha nem is teszel nekem szemrehányást, és nem is hibáztatsz semmiben, tartok ezektől az attikai darazsaktól, hogy ha kiteszem a lábamat a házból, folyton körülzümmögnek: Athén városát megfosztottam a kincseitől. Tehát arra kérlek, Menandros, türtőztesd magad, és a királynak semmiképp se válaszolj semmit sem. Egyelőre mérlegeld a dolgot; várd meg, amíg majd együtt leszünk a barátainkkal, Theophrastosszal és Epikurosszal is. Meglehet, hogy akkor majd veled együtt ők is másképp vélekednek minderről.

Tehát inkább mutassunk be áldozatot, és nézzük meg, mit javasolnak a jelek: vajon helyesebb-e Egyiptomba utazni, mint itthon maradni? Delphoiba is elküldtünk jóslatot kérni, hiszen az isten ősi pártfogónk: igazolni fog bennünket, akár megyünk, akár maradunk.

Én azonban legszívesebben ezt tenném: van itt egy ismerős asszony, aki a minap érkezett Phrygiából, és mindehhez pompásan ért: csalhatatlanul tud jósolni a hasból és a kötelek éjjeli megfeszüléséből, éjjel pedig halottidézésből; azt mondják, nem kell puszta szóra hinni neki, hanem mindent látni kell. Én elhívatom ezt az asszonyt. Mert előbb feltétlenül tisztulási szertartást kell végeznie, és elő kell készítenie néhány áldozati állatot és erős illatú tömjént és sztóraxbalzsamot és hold-süteményt és valami vadon nőtt gyógynövénynek leveleit.

Úgy gondolom, hogy te is hamarosan megérkezel Peiraieusból: vagy írd meg nekem világosan, meddig nem jöhetsz még Glykerához, hogy akkor én siessek hozzád, azt a phrygiai asszonyt pedig addig is készenlétben tartsam. Ha netán olyasmivel próbálkoznál, hogy minél előbb kiverd a fejemből Peiraieust, a földecskénket, és Munichiát, meg nem tehetem, esküszöm az istenekre! De te sem teheted meg, hiszen már mindenestül összeforrottál velem.

És ha valamennyi király is üzenne érted, én mindegyiknél inkább a királyod vagyok, téged pedig hűséges kedvesemnek érezlek, aki nem feledkezik meg esküjéről. Éppen ezért, kedve-sem, iparkodjál minél előbb visszatérni a városba, hogy - ha megváltoztattad elhatározásodat, és mégis elutaznál a királyhoz - kezed ügyében legyen valamennyi vígjátékod, s főleg azok, amelyek legjobban kielégíthetnék Ptolemaiosnak és a te Dionysosodnak közismerten választékos ízlését: akár a Thais, akár a Misumenos, akár a Thrasyleon, akár az Epitrepontes, akár a Rhapizomene, akár a Sikyonios, vagy bármely másik. De mi ez? Én, tudatlan lány létemre, hogy is lehetek oly elbizakodott és vakmerő, hogy ítélkezem Menandros vígjátékai-ról? De a te szerelmed úgy megihlet engem, hogy ezt az ítélkezést megkockáztathatom.

Hiszen te magad tanítgattál arra, hogy egy tehetséges lány könnyen tanul a szerelmesétől, a szerelem pedig gyorsan megvalósítja terveit. Artemisre mondom: szégyellném magam, ha méltatlan volnék hozzád azzal, hogy nehéz a felfogásom. Mindenképpen kérlek, Menandros, hogy azt a vígjátékot tartsd készenlétben, amelyben engem megírtál, hogy habár nem leszek veled, a te réveden mégis elhajózzam Ptolemaioshoz, hogy a király még jobban megérezze:

milyen fontos volt neked, hogy legalább a vígjátékodban ábrázolt szerelmedet elvidd neki, ha

már az igazit itthon hagytad. De még ezt sem fogod itthon hagyni! Jól tudod, hogy meg-tanulok hajót vezetni és kormányozni, hogy saját kezűleg vezéreljelek haza a tenger hullámain, mikor hazaérkezel hozzánk, ide Peiraieusba, ha ez jobbnak látszik.

Ti minden istenek, történjék tehát az, ami mindnyájunknak javára válik, és jósoljon a phrygiai asszony jobbakat, mint a te istentől ihletett kedvesed. Minden jót!

„AESOPUS”