A MOSTOHA SZERELME

1.

Knemon így beszélte el történetét:

AZ ATHÉNI ARISTIPPOS volt az apám, jómódú ember, a főállamtanács tagja. Úgy esett, hogy meghalt az édesanyám, s ő máris második házasságon jártatta az eszét, mert nyugta-lankodott a bizonytalanság miatt, mely azzal járt, hogy én voltam az egyetlen gyermeke.

Hozott is a házba egy nagyon finom-művelt, de feneketlenül romlott asszonyt. Demainete volt a neve. Alighogy hozzánk került, szépségével elcsavarta az öregem fejét, mindenben túlon-túl kedvére járt, úgyhogy hamarosan ő lett az úr a házban, s azt tehetett, amit akart.

Nem tudok még egy asszonyt elképzelni, aki ilyen őrülten magába tudott volna bolondítani valakit, s aki ilyen avatott mestere lett volna a csábítás művészetének. Ha az apám elment, sóhajtozott; ha hazajött, a nyakába ugrott; ha kimaradt, duzzogott - hogy ő belehalt volna, ha még egy pillanattal később jön meg -, minden szíre-szóra megölelte, s csókjait könnyekkel fűszerezte. Mindezzel az apámat teljesen behálózta: már csak benne élt, csak őt bámulta.

Eleinte úgy alakoskodott, mintha engem is édesfiaként szeretne - ezzel is csak Aristippost maszlagolta -, folyton a sarkamban járt, egyre-másra csókolgatott, s egyebet sem kívánt, mint hogy bennem gyönyörködhessék. És én engedtem, távolról sem sejtve szándékait, csak cso-dálkoztam, hogy olyan édesanyai gyöngédséggel szeret. Mikor aztán egyre szemérmetlenebbül kerülgetett, s csókjai is forróbbak voltak az illendőnél, s a kacsingatásai túlmentek a tisztesség határain: ezekből a jelekből gyanút fogtam iránta, kerültem, s ha megkörnyékezett, elutasítottam. Többről többre... de mit szaporítsam a szót? Minek emlegessem, hogyan kísérletezett, mi mindent ígérgetett, hogyan nevezett becézgetve egyszer fiacskájának, drága kincsének, máskor örökösének, kevéssel rá lelkecskéjének, s hogy mily művészi ravaszsággal szőtte csábításait szebbnél szebb szavakba, mennyire törte a fejét, hogy mivel hódíthatna meg. Ha komoly dolgokról volt szó, játszotta a jó anyát, ha tréfára fordult a dolog, napnál világosabban elárulta magát, hogy szerelmes belém.

Végre is történt valami. Épp a Panathenaia ünnepe volt, amelyen az athéniek kerekes hajón viszik Athenének az új díszköpenyt. Magam is, aki még ephebos sorban voltam, szerepeltem az istennő tiszteletére előadott paian énekesei közt, s miután a szokásos szertartás és körmenet véget ért, azon mód ünnepi díszben, hímzett palástban, koszorúsan hazamentem. Amint az asszony megpillantott, elvesztette a józan eszét, szerelmét nem bírta tovább ravaszul takargatni, hanem meztelen vágyával elém szaladt, s nyakamba hullva búgta:

- Szép-fiatal Hippolytosom, Theseusom, te!

Gondolhatjátok, milyen lelkiállapotba jutottam erre, hiszen még az elbeszélésébe is belepirulok.

Estére kelve apám a prytaneionba ment vacsorázni, s mint már az ilyen népünnepélyeken s nyilvános áldomáson szokás, úgy volt, hogy az éjszakát is ott tölti. Éjnek éjszakáján betoppant hozzám az asszony, s bűnös szeretkezésre akart édesgetni. Hogy én aztán kézzel-lábbal tiltakoztam, s minden édeskedése, ígérgetése, fenyegetőzése visszapattant rólam, fájdalmas-mély sóhajtással, nagy sebbel-lobbal ellibbent, s csak az éj elmúltát leste, és a gonosz lélek forralta bosszúját ellenem.

Mindenekelőtt reggel fel sem kelt ágyából. Amint apám hazajött s megkérdezte: mi baja, egyelőre csak annyit mondott neki, hogy rosszul érzi magát; majd, hogy az apám nógatta, és újból és újból faggatta, mi bántja, így eredt szónak:

- Gyönyörű egy mákvirág ez az ifjú, a mi fiunk, akit én, az istenek a tanúim, jobban szerettem, mint te! Bizonyos jelekből kitalálta, hogy áldott állapotban vagyok, mint mostanáig titkoltam előtted, mert nem voltam benne még egészen bizonyos, s egyúttal azt is megfigyelte, hogy nem vagy itthon. Hát amint korholgatom s oktatgatom a tisztes életre, hogy ne járjon az esze mindig csak cifralányokon meg részegeskedésen (mert az én figyelmemet nem kerülte el, hogy hányadán vagyunk, csak neked nem szóltam, nehogy afféle gonosz mostoha gyanújába keveredjem), hát amint, mondom, így beszélek hozzá, mégpedig négyszemközt, hogy meg ne szégyenítsem, kimondani is röstellem, micsoda piszkos szidalmakra fakadt ellened s ellenem. Végül pedig úgy hasba rúgott, hogy, íme, magad is látod, most így meg vagyok nyomorítva.

Ennek hallatára az apám nem szólt, nem kérdezett semmit, nem hozott fel egy szót sem mentségemre, hanem azon mód szentül meg volt győződve, hogy ez az asszony, aki oly különös jóindulattal volt irántam, nem hazudhatott felőlem. Alighogy rám bukkant a palota valamelyik sarkában, ökleivel nekem esett - valóságos villámcsapás derült égből -, elő-kurjongatta a cselédséget, s éktelenül végigkorbácsoltatott, anélkül, hogy csak sejtettem volna is: mivel szolgáltam rá a verésre. Végre, hogy kitöltötte mérgét, szóhoz jutottam:

- De hát végre is, apám-uram, most már igazán joggal kérdezhetem, minek köszönhetem a verést?

Erre ő még lobogóbb haragra gerjedt, s rám rivallt:

- Ó, alattomos kölyke, még tőlem akarja hallani pimasz tetteit!

Azzal hátat fordított, s Demainetéhez sietett.

Az asszony azonban nem érte be ennyivel, hanem újabb cselvetést eszelt ki ellenem, ilyenféleképpen: Volt neki egy bájos kis rabszolgalánya, aki kedvesen tudott lant kíséretében énekelni. Ezt uszította rám, azzal a paranccsal, hogy legyen a szeretőm. Thisbe hirtelenében belém is szeretett, s míg azelőtt hiába próbálkoztam nála, mindig visszautasított, most egyszerre mindenáron, kacsingatással, integetéssel, jelekkel ő csalogatott magához. Én ostoba fejjel olyasmire gondoltam, hogy talán hirtelenében csodamód megszépültem; elég az hozzá, hogy mikor éjjel a szobámba lopózott, beengedtem. Aztán eljött még egyszer, aztán harmadszor is, később meg rendszeresen járt hozzám. Mikor egy ízben nyomatékosan kértem:

vigyázzon magára, nehogy az asszonya rajtacsípje, így nyugtatott meg:

- Ó, Knemon, milyen szörnyen együgyű fiú is vagy te! Hát azt gondolod, hogy baj volna, ha engem, a pénzen vett rabszolgalányt veled rajtakapnának? Hát akkor a te véleményed szerint milyen büntetést érdemel az olyan asszony, aki büszkén emlegeti, hogy szabad, akinek törvényes férje van, aki jól tudja, hogy halál fia, ha félrelép, s mégis egyre csalja az urát?

- Hallgass - riadtam rá -, nem tudom elhinni.

- Dehogynem - tetézte -, hiszen ha kedved tartja, megmutathatom, mikor a szeretőjével bujálkodik!

- Ha akarod - fanyalodtam rá -, hát nem bánom.

- De mennyire akarom - vágta vissza -, mégpedig egyrészt miattad, mert olyan gyalázatosan megalázott téged, másrészt és nem kevésbé magam miatt is, akit naponta a végsőkig kínoz, gyötör ostoba féltékenykedésével... Hát ha férfi vagy, bizony leleplezed!

Megígértem, hogy így lesz, mire ő elsietett. Harmadnap éjjel felébreszt álmomból, s meg-súgja, hogy az asszony szeretője bent van a palotában; elmondja, hogy az apám valami sürgős

ügyben kiment a földekre, amaz meg - amint Demainetével megbeszélték - épp most surrant be hozzá; hogy jó volna, ha felkészülnék a bosszúra, s karddal felfegyverkezve toppannék be, nehogy a gazember szárazon elvigye. Így is cselekedtem: rövid karddal a kezemben meg-indultam a hálószoba felé, előttem Thisbe égő fáklyával.

Megérkeztünk. Belülről mécsvilág szűrődött ki...

Én felgerjedt dühömben betörtem a zárt ajtót, felcsaptam, s ordítva viharzottam be:

- Hol az a gazember, ennek a talpig tisztességes asszonynak gyönyörűséges szeretője?

Szóltam és odarohantam, hogy átdöfjem mind a kettőjüket.

És ekkor - ó, istenek! - kiugrott az ágyból... apám s odahullott lábaim elé:

- Fiam - nyöszörögte -, türtőztesd egy kissé magad, szánd meg nemzőapádat, könyörülj ősz fejemen, aki felneveltelek. Igaz, keményen megbántottalak, de azért sok volna büntetésnek a halál. Ne vakítson el tomboló haragod, apagyilkossággal ne szennyezd kezeidet.

Ezt rebegte s még sok ilyesmit, rimánkodva. Szánalmas volt. Én meg csak álltam, némán, megrendülve, mintha villám sújtott volna belém, körülnéztem Thisbe után - aki hogy, hogy nem, nem tudom, egyszerre csak eltűnt -, körüljártattam szememet hol az ágyon, hol a háló-szobán, tétováztam: mit mondjak; ott vergődtem, tehetetlenül. A kard kihullt kezemből...

Demainete hirtelen ott termett, felkapta; apám meg, hogy már nem fenyegette veszély, lefogott s megkötöztetett, miközben Demainete egyre tüzelte:

- Hát nem megmondtam - visítozott -, hogy jó lesz őrizkedni ettől a kölyöktől, mert alkalomadtán még valami gazságra vetemedik? Hisz lerítt az arcáról! Ó, én a veséjébe látok!

- Igen, igen - felelte apám -, te megmondtad előre, csakhogy én nem hittem.

Erre aztán bilincsbe veretett, s mikor meg akartam magyarázni az esetet, szóhoz sem engedett jutni.

Kora reggel, úgy, ahogy voltam, bilincsbe verve, a népgyűlés elé vezettetett, port hintett fejére, s így panaszkodott:

- Ó, athéniek, nem ilyen remények közt neveltem ezt a fiút, hanem születése pillanatától fogva abban bizakodtam, hogy egykor majd öregségem támasza lesz; szabad emberhez illő nevelésben részesítettem, iskolába járattam, bevezettem a törzsbeli és rokonsági szövetségbe, beírattam az ephebosok közé, törvény szerint polgáraink sorába iktattattam: egész életemnek ő volt egyetlen gondja-gondolata. De ő mindenről megfeledkezett; előbb is durván megsértett engem, aztán itt jelenlevő törvényes feleségemmel szemben tettlegességre vetemedett, végül pedig éjnek éjszakáján karddal rontott ránk, s kis híja, hogy apagyilkossá nem lett: mert ebben csak a véletlen akadályozta meg, tudniillik ijedtében váratlanul kihullt kezéből a kard.

Én tehát ide menekültem hozzátok, s ezennel feljelentem őt. Igaz, hogy törvény szerint jogom volna magam kezével megölnöm őt, de én nem akarom. Rátok bízom hát az egészet, mert véleményem szerint jobb, ha törvényes úton büntettetem meg fiamat, mintha magam vennék rajta halálos bosszút.

És sírva fakadt.

Rázokogott Demainete is, és úgy alakoskodott, mintha rettentően bánkódnék miattam; ó, a szerencsétlen fiú - jajgatott -, akit gonosz démonok apja ellen uszítottak! Ó, ha meg is érdemli, mégis mily korán van meghalnia! - Úgy siránkozott, hogy kesergésével inkább ellenem tanúskodott, és jajveszékelésével csak a vád alaposságát bizonyította. Mikor követeltem, hogy nekem is adják meg a szólás jogát, előlépett a jegyző, és ezt a tömör kis kérdést adta fel:

- Valóban karddal támadtál atyádra?

- Rátámadtam - feleltem én -, de hallgassátok meg, hogy történt az eset...

De máris szavamat szegte a nép ordítása; az volt a véleményük, hogy védekezni nincs jogom;

némelyek azt indítványozták, hogy meg kell kövezni, mások, hogy hóhér kezére kell adni, s a gyilkosok szakadékába kell taszítani szegény fejemet. Én az egész idő alatt, míg ebben a fülsiketítő zajban büntetésemről tanácskoztak, egyre csak ezt kiabáltam:

- Ó, a mostoha! Mostohám miatt pusztulok! Mostohám veszejt el törvény s jog ellenére!

Sok ember fejébe szöget ütöttek szavaim, s gyanú támadt bennük a történtek felől. De még ezután sem hallgattak meg, mert a népet a szakadatlan zűrzavar vad erővel ragadta magával.

Mikor a szavazatokat megszámlálták, kiderült, hogy körülbelül ezerhétszázan ítéltek szavazatukkal halálra - éspedig egyik részük megkövezésre, másik a szakadékba taszításra -, a többiek, mintegy ezren, akikben néminemű gyanú ébredt a mostoha iránt, örökké tartó számkivetéssel kívántak büntetni. És mégis ezeknek a szavazatai döntöttek, mert ámbár az összes többi szavazatoknál kevesebben voltak, amazok megoszlottak a kétféle halálnem közt, s így az ezer több volt, mint amazoknak egyik vagy másik fele.

Így űztek el hazámból, ősi tűzhelyemtől.

2.

HALLGASSÁTOK MOST MÁR, ha érdekel, miképp vette el büntetését az istentelen, átkozott Demainete.

Az ítélet után azon mód lementem a Peiraieus-kikötőbe; ott felszálltam egy épp induló hajóra, és Aiginába vitorláztam, mert úgy értesültem, hogy édesanyámnak rokonai vannak ott.

Megérkezésem után ráakadtam azokra, akiket kerestem, s eleinte nagyon kellemesen töltöttem náluk napjaimat.

Húsz nappal utóbb, szokott sétám közben, a kikötőbe vetődtem. Éppen egy halászbárka közeledett. Vártam hát egy kicsit, és találgattam, vajon honnan jön, s kiket hoz. Még jóformán le sem volt erősítve rendesen a hajóhíd, máris partra ugrott egy utas, odarohant hozzám, s a nyakamba borult. Charias volt, egyik ephebos-társam. Így kezdte: - Pompás hírt hozok neked, Knemon: halálos ellenséged, Demainete, elvette büntetését, meghalt.

- Az isten áldjon meg érte, Charias - feleltem -, de mért csak úgy futtában mondod el a jó újságot, mintha valami kellemetlen hírt hoztál volna? Mondd el csak, hogyan történt. Mert nem hinném, hogy tisztességes véget ért, s megmenekült volna a hozzá méltó haláltól.

- Nem - felelte Charias -, mert mint Hesiodos mondja, van még egy kis igazság a földön, s ha egy kicsit imitt-amott szemet is huny, ha néha ki is tolja messzire a bosszúállás idejét, az ilyen istenteleneket mégis kegyetlenül szemmel tartja, mint ahogy erre az elvetemedett Demainetére is lesújtott. Én minden szóról s mindenről értesültem; Thisbe, akivel viszonyom volt, gondolhatod, mindent elmesélt. Miután rád rótták az igazságtalan számkivetést, szerencsétlen apád megbánta, amit cselekedett, s visszavonult valamelyik falusi birtokára; ott éldegélt, s mint a költő mondja: „Ottan emészti magát!” Az asszonyt hamarosan mardosni kezdte a lelkiismeret, s hogy nem voltál ott, még jobban bolondult utánad. Szüntelenül jajveszékelt, színre a te eseted miatt, valójában azonban a maga sorsán. Knemon! kiáltozta éjjel-nappal, édes-drága fiacskájának, lelkecskéjének nevezgetett, úgyhogy asszonyismerősei, akik meglátogatták, fölöttébb elcsodálkoztak, és dicsérték, hogy mostoha létére valósággal édesanyai szeretet árad belőle, próbálgatták vigasztalni, erőt önteni bele. Ő azonban azt

mondogatta, hogy nincs vigasz erre a fájdalomra, s ők nem is sejtik, mily éles tőr verte át szívét.

Amint magához tért, szemrehányásokkal halmozta el Thisbét, hogy nem volt kellőképpen szolgálatára: „Készséges voltál a szörnyű terv végrehajtásában, mondta, de nem voltál segít-ségemre a szerelemben; alig szólaltam meg, máris kezemre jártál abban, hogy elveszítsem legdrágább kincsemet, s nem engedtél időt, hogy jobbik eszemre térjek.” Egyúttal nyilvánvaló volt, hogy valami gonoszat forral Thisbe ellen. Ez, amint látta, hogy asszonya mily búskomor, mily feneketlen búnak eredt, mennyire kész a bosszúra, s haragjában és szerelmében mennyire őrjöng, jónak látta megelőzni s kifőzni valamit ellene, hogy magát megmentse. Odament hát hozzá, s ekként nyájaskodott: „Mi ez, asszonyom, mért vádolod ok nélkül szolgálódat? Én mindig is, most is engedelmes szolgája voltam akaratodnak, de ha valami kedved ellenére ütött ki, azt a véletlen rovására kell írnod. Ha parancsolod, most is szívesen kieszelek valamit, hogy megoldjuk ezt a mostani helyzetet.” „Ó, kedvesem - felelt amaz -, ugyan ki tudná megoldani, mikor az, aki ezt megtehetné, oly messze van, engem meg a bírák váratlan jóindulata összezúzott? Hiszen ha megkövezték vagy kivégezték volna, vele együtt bennem is örökre meghalt volna a szenvedély. Mert az, amiben többé remélni sem lehet, kiszakad a lélekből, és ha már nincs mit várnunk, beletörődünk, s elcsitul fáradt szívünkben a szenvedés. Most képzeletemben egyre magam előtt látom, mintha itt volna, s hallanám a hangját, de ő megvet gyalázatos áskálódásomért, s én szégyellek a szemébe tekinteni... Egyre azzal hitegetem magam, hogy egyszer majd megjön, s én élvezni fogom;

vagy én megyek utána, akárhol van is a világon. Ez éget, ez őrjít meg. Ó, istenek, megérdemlem a szenvedést; mért nem becsültem meg, mért áskálódtam ellene? Mért nem rimánkodtam, mért üldöztem? Hogy eleinte visszautasított? Igaza volt, hisz idegen voltam, s ő csak apja tisztes ágyát óvta. Hátha idővel engedékenyebbre hangolódott volna, s hajlott volna hízelgő szavamra? Ó, én elvadult és szörnyű nő, mintha csak nem szerelmese, hanem zsarnoka lettem volna! Ó, mily szörnyű dolgot követtem el, csak azért, mert nem hajlott meg akaratom előtt, s mert visszautasított engem, Demainetét, pedig nyomába sem érhetek az ő szépségének. De hát, édes Thisbém, miféle könnyű megoldást emlegettél?” „Ó, asszonyom -felelte ez -, a közvélemény meggyőződése szerint Knemon távozott a városból, s engedelmeskedve az ítéletnek, kiköltözött Attikából. Én azonban, aki minden ügyedben egyre szemfüleskedem, kibazsaltam, hogy itt bujkál valahol a város közelében. Bizonyosan hallottad már hírét Arsinoénak, a fuvoláslánynak; hát ezzel él. Szerencsétlen esete után ez a nőcske magához vette, megígérte, hogy vele megy a száműzetésbe, s most magánál rejtegeti, míg csak ő is fel nem készül az útra.” És Demainete felsóhajtott: „Ó, boldog Arsinoe, hogy már eddig is együtt él Knemonnal, s hogy most remélhetőleg megoszthatja majd vele a számkivetést. De hát mennyiben tartozik ez ránk?” „Sokban, asszonyom - felelte amaz. - Én majd úgy teszek, mintha szerelmes volnék Knemonba, s megkérem Arsinoét, aki mesterségbeli régi ismerősöm, hogy éjjel maga helyett engem vezessen be hozzá. Ha ez sikerül, akkor már a te dolgod, hogy Arsinoévá változzál, s helyette te menj be az ifjúhoz.

Gondom lesz arra is, hogy egy kicsit kótyagos fejjel menj aludni. Ha vágyad betelik, nagyon valószínű, hogy szerelmed lelohad, mert sokan voltak már, akiknek az első kísérlet után kihamvadt a vágyakozásuk: a kielégülés vége az, hogy torkig telünk a szerelemmel. Ha pedig mégis megmarad, amitől isten mentsen, akkor következik, mint a közmondás tartja, a második próba, higgadtabb meggondolással. Egyelőre azonban törődjünk csak a jelennel.”

Demainete mindezt helyeselte és könyörgött, hogy haladéktalanul lássanak tervük végrehajtá-sához. A leány megkérte asszonyát, hogy mindennek a rendbehozására adjon neki egy napot.

Aztán elment Arsinoéhoz, s így beszélt hozzá: „Teledemost ismered, ugye?” Hogy pedig az igent mondott, így folytatta: „Engedd át a lakásodat mára: megígértem neki, hogy vele töltöm az éjjelt. Ő egy kicsit korábban fog jönni, én csak akkor, ha lefektettem az asszonyomat.”

Aztán elszaladt Aristipposhoz, ki a birtokára, s így lelkendezett: „Uram, azért jöttem, hogy bevádoljam magamat; tégy velem, amit akarsz. Fiad vesztének részben én is okozója voltam;

nem jószántamból ugyan, de mégis bűntárs vagyok. Mert észrevettem, hogy a feleséged nem él tisztességesen, hanem beszennyezi ágyadat; aggódtam szegény fejemért, hogy még valami bajom esik, ha másvalaki révén pattan ki a dolog, de meg téged is nagyon sajnáltalak, hogy feleséged annyi gyöngédségedet ilyen gyalázatossággal viszonozza. Minthogy pedig neked sem mertem elárulni a dolgot, elmondtam a fiatalúrnak; éjjel mentem be hozzá, hogy senki meg ne tudja, s megsúgtam, hogy asszonyomnak szeretője van, s vele szokta tölteni nem egy éjszakáját. Ó, hisz tudod, hogy feleséged annak előtte keservesen megbántotta, úgy értette szavaimból, hogy a csábító épp akkor bent van az asszonynál, hát éktelen dühre gerjedt, kardot kapott, s akárhogy is próbáltam visszatartani, és mondogattam, hogy ebben a pillanat-ban szó sincs ilyesmiről, ügyet sem vetett rám, vagy talán azt hitte, hogy meggondoltam a dolgot, elég az hozzá, hogy magánkívül rohant a hálószobába. A többit tudod. Most azonban, ha rászánod magad, itt az alkalom, hogy jóvátedd, amit fiad ellen elkövettél, ha egyelőre számkivetésben sínylődik is, és hogy bosszút végy azon, aki mindkettőtöket meggyalázott.

Ma meg fogom mutatni neked Demainetét, aki a szeretőjével a városon kívül s méghozzá idegen házban hentereg.” „Ha ezt így bebizonyítod nekem, felelte Aristippos, jutalmul visszakapod a szabadságodat, én pedig szavamra, csak úgy élek tovább, ha kitöltöm bosszúmat ezen az aljas némberen. Ó, már régóta rágódom magamban, de ha gyanítottam is valamit, nyugton maradtam, hisz nem voltak bizonyítékaim. Nos, mit kell tennem?” A leány pedig így felelt: „Ismered azt a kertet, amelyben az epikureiosok emlékműve van? Nos, menj oda ma este, s várj reám.”

Szólt és máris sietett vissza Demainetéhez. Ahogy megérkezett, így szólt: „Csinosítsd ki magad, ragyogón-pompásan illik odamenned. Minden rendben van, úgy, amint ígértem.” Az kiöltözködött, s mindenben követte az útmutatást. Mikor pedig leszállt az este, a leány elindult vele a megbeszélt helyre.

Már közel jártak. Ekkor azt mondta az asszonynak, hogy álljon meg egy kicsit, maga pedig előreszaladt, s megkérte Arsinoét, hogy menjen át a másik szobácskába, s ne zavarja őt. Mert - úgymond - az ifjú még szégyellős, hisz alighogy megismerte Aphrodite titkait. Arsinoe ráállt. Ekkor visszament, magával hozta Demainetét, bevezette, lefektette, eloltotta a lámpát (nehogy valamiképp ráismerj - te, aki akkortájt éppen Aiginában éldegéltél!), és ráparancsolt, hogy némán élvezze a szeretkezést. „Én most elmegyek az ifjúért - vetette utána -, s idevezetem hozzád; itt van a szomszéd kocsmában.” Amint kiért, elment Aristipposért a

Már közel jártak. Ekkor azt mondta az asszonynak, hogy álljon meg egy kicsit, maga pedig előreszaladt, s megkérte Arsinoét, hogy menjen át a másik szobácskába, s ne zavarja őt. Mert - úgymond - az ifjú még szégyellős, hisz alighogy megismerte Aphrodite titkait. Arsinoe ráállt. Ekkor visszament, magával hozta Demainetét, bevezette, lefektette, eloltotta a lámpát (nehogy valamiképp ráismerj - te, aki akkortájt éppen Aiginában éldegéltél!), és ráparancsolt, hogy némán élvezze a szeretkezést. „Én most elmegyek az ifjúért - vetette utána -, s idevezetem hozzád; itt van a szomszéd kocsmában.” Amint kiért, elment Aristipposért a