HALOTTVIRRASZTÓ SIHEDER KOROMBAN történt

Egyszer felkerekedtem Miletosból, hogy megnézzem az olympiai játékokat; (mert szerettem volna a híres tartománynak ezeket a helyeit is bejárni), és minek utána bebarangoltam egész Thessaliát - ó, átkozott óra -, Larissába vetődtem. Útravalóm már nagyon is fogyatékán volt, s én minden zugot bejártam, hogy ínségemre valami könnyebbülést szerezzek, mikor egyszerre csak a piac közepén megpillantottam egy hórihorgas öregembert. Ott ült egy kövön, és harsány hangon hirdette, hogy az, aki hajlandó egy halott őrzését vállalni, jelentkezzék:

mennyit kérne érte. Megszólítottam az egyik járókelőt:

- Mit hallok? Hát itt a halottak megszöknek talán?

- Fogd be a szád - ripakodott rám az illető. - Látszik, hogy éretlen kölyök vagy és vadidegen, nem csoda, ha megfeledkezel róla, hogy Thessaliában vagy, ahol a boszorkányok egyre-másra leharapdálnak a halottak arcából, s az ilyen darabkáknak aztán jó hasznát veszik bűbájos mesterkedéseikben.

- Hallod-e - adtam fel én szót -, magyarázd meg, hogy megy az a halottőrzés?

- Mindenekelőtt - volt a válasz - egész éjjel feszülten kell virrasztani, éber és tágra nyílt szemmel folytonosan a halottra kell meredni, nem szabad levenni róla a tekintetet, de még csak oldalt sem szabad pislantani, mert bizony ezek az átkozott boszorkányok akármiféle állattá át tudnak változni, és észrevétlenül odalopózkodnak, úgyhogy még a Napnak és az igazságnak a szemét is könnyűszerrel megcsalják. Mert néha madár, máskor kutya vagy egér, sőt nem ritkán légy alakjában bújnak meg. Első dolguk, hogy borzalmas ráolvasásaikkal álomba bágyasztják a virrasztót. De ki tudná pontosan elsorolni, hogy ezek a gaz boszorká-nyok elvetemedettségükben mennyi furfangot eszelnek ki? És mégis, ezért a veszedelmes szolgálatért alig szoktak többet fizetni négy vagy legfeljebb hat aranynál. Hohó, majdnem elfelejtettem, hogy aki reggel nem adja át épségben a holttestet, az köteles a maga arcából kivágott darabbal pótolni azt, amit kimartak vagy kitéptek belőle.

Minek utána ekként tájékozódtam, megembereltem magam, és tétovázás nélkül odaálltam a kikiáltó elé. Odaszóltam neki:

- Hagyd abba a kiabálást. Itt vagyok, vállalom a virrasztást. Hoci a fizetséget!

- Ezer sesterciust kapsz - felelte. - Hanem aztán, hallod-e, fiatalember, jól vigyázz ám, hogy ennek az előkelő ifjú embernek a holttestét gondosan megvédelmezd a gonosz hárpiáktól!

- Ne fecsegj itt össze idétlenségeket s haszontalanságokat - feleltem. - Láthatod, hogy vas-ember vagyok, csupa szem, bírom a virrasztást, szemem bizisten a hiúzénál s az Argus szeménél is élesebb.

Alighogy elhallgattam, nyomban valami palotához vezetett, amelynek a főkapuja be volt zárva. Egy kis hátsó ajtón hívott be, kinyitott egy zárt ablakú sötét szobát, s rámutatott egy gyászruhába öltözött zokogó úriasszonyra, aztán odalépett hozzá s megszólította:

- Ez itt illő bér fejében vállalkozott férjed virrasztására hűségesen.

Az asszony elsimította jobbról-balról homlokára csüngő hajfürtjeit, felemelte még bánatában is bájos arcát, végignézett rajtam, s úgy rebegte:

- Kérlek, igyekezzél minél éberebben megfelelni tisztednek.

- Efelől légy nyugodt - feleltem -, csak készíts elő busás borravalót.

Miután ebben megegyeztünk, felkelt s átvezetett egy másik szobába. Behívott hét embert tanúnak, s a hófehér szemfedővel letakart holttestről félrehúzta kezével a leplet. Sokáig zoko-gott felette, aztán a jelenlevők hiteles tanúságára hivatkozva aprólékosan sorra mutogatott mindent, miközben határozott megállapításait valaki buzgón jegyzőkönyvbe foglalta.

- Íme - szólott -, az orra ép, szeme sértetlen, füle hibátlan, ajka csonkítatlan, álla hiánytalan.

Ti, derék polgárok, tegyetek minderről bizonyságot.

Szólt és miután a jegyzőkönyvet aláírták, kifelé indult.

Én azonban feltartóztattam:

- Asszonyom, gondoskodjál róla, hogy mindent kezem ügyébe adjanak, amire szükségem lehet.

- És hát mi mindenre volna szükséged? - kérdezte.

- Jó nagy lámpára - feleltem -, aztán reggelig elegendő lámpaolajra, néhány kancsó forralt borra, egy pohárra s egy tetejes tál vacsoramaradékra.

Erre a fejét csóválta s rám pirított:

- Ugyan menj, bolond vagy, hogy halottas házban vacsorát s egyáltalában ennivalót kérsz, hiszen már jó néhány napja tüzet sem gyújtottunk. Azt hiszed tán, hogy részegeskedni jöttél ide? Nem szánnád magad inkább az alkalomhoz illő gyászra, könnyezésre?

E szavakkal odafordult egy szolgálóleányhoz és ráparancsolt:

- Myrrhine, egykettőre adj neki lámpát és olajat, zárd be a virrasztót a halottas szobába, és tüstént hagyd magára.

Így hát ott hagytak egyedül a halott virrasztására. Jól megdörzsöltem s megélesítettem szememet, hogy el ne álmosodjam, szívemet pedig dúdolgatással csillapítgattam.

...És íme, már alkonyodik, már besötétedett, már vak feketeség borul rám, már minden halálos-mélyen elpihent, már itt a borzalmas éjszaka...

Rettentő remegésem egyre tornyosodik.

...És ekkor hirtelen besurrant egy menyét.

Megállt velem szemben, és rám kapcsolta szúrós tekintetét, úgy, hogy az icipici állatkának ez a határtalan szemtelensége felkorbácsolta indulatomat.

- Takarodol innen - rivalltam rá -, te gyalázatos dög! Bújsz vissza mindjárt a magadfajta patkánynépség közé, mielőtt még meg nem keserülöd gyilkos dühömet? Takarodol?

A menyét hátat fordított, és azon nyomban kikotródott a szobából. De ebben a pillanatban mélységes álom feneketlen szakadékába zuhantam, úgyhogy maga a delphoibeli jóisten sem tudta volna egykönnyen eldönteni, hogy kettőnk közül, akik ott feküdtünk, melyik halott inkább. Eszméletlenül feküdtem, magamnak is őrzőre lett volna szükségem: mintha csak ott sem lettem volna.

Egyszerre csak az éjjeli nyugalmat a taréjos sereg kukorékolása verte fel. Nagy nehezen magamhoz tértem, s rettentő félelmemben vacogva, odarohantam a holttesthez, kitakartam az arcát, megvilágítottam a lámpával, s tüzetesen megvizsgáltam: mindene épségben volt. Egy-szerre csak a szerencsétlen asszony, a tegnapi tanúkkal együtt, izgatottan zokogva betoppant, egyenesen a holttestre borult, csókjaival hosszasan záporozta, s végre a lámpafénynél meggyőződött róla, hogy mindene ép. Megfordult, előszólította Philodespotust, a pénztárosát, és meghagyta neki, hogy derék őrködésemért haladéktalanul utalja ki a jutalmat. Pár pillanat múlva már kezembe is adta, és ekként hálálkodott:

- Szívem mélyéből köszönetet mondok neked, fiatalember, és buzgó szolgálatodért ezentúl, ígérem, olybá foglak tekinteni, mint egyéb atyámfiait.

Nagy öröm áradt el bennem erre a nem remélt kitüntetésre, rádöbbentem ragyogó aranyaimra, amelyeket egyre-másra megcsörgettem markomban és megszólaltam:

- Elég lesz, asszonyom, ha úgy veszed, hogy szolgáid egyike vagyok, és valahányszor csak szükséged lesz segítségemre, bízvást rendelkezzél velem.

Alighogy befejeztem, a házbeliek abban a pillanatban átkozni kezdtek vészjósló szavaimért, és kézzel-lábbal hadakozva nekem estek: az egyik öklével az arcomba vágott, a másik könyökével a vállamba döfött, egy harmadik durva kézzel a lágyékomba markolt, sarkukkal rugdaltak, megtépázták hajamat, ronggyá szaggatták ruhámat. Megtépázva, mint a büszke aoniai ifjú vagy a pimplai dalos költő, s összevissza marcangoltan kilódultam a palotából.

És miközben a legközelebbi utcasarkon lassan-lassan magamhoz tértem (végiggondoltam, jaj későn, szerencsétlen és meggondolatlan nyilatkozatomat, s teljes alapossággal megállapí-tottam, hogy még kegyetlenebb verést is megérdemeltem volna), már elsiratva, a temetési hangos jajveszékelés után utolsó útjára indult a halott: ősi szokás szerint, mint afféle előkelő család sarját, díszes gyászmenetben vitték a piacon keresztül. Fekete ruhában rohan ekkor szembe egy szomorú, könnyes, tisztes ősz haját tépdeső öregember, két kézzel a ravatalba kapaszko-dik, s hangosan, de az egyre felcsukló zokogástól meg-megbicsakló hangon panaszkodik:

- Polgártársak, becsületességetek s a köztisztesség nevében kérlek, álljatok megölt polgár-társatok mellé, s toroljátok meg kíméletlenül ennek az elvetemedett és gonosz asszonynak sötét gaztettét. Mert ezt a szegény fiatalembert, nővérem fiát, senki más, ő emésztette el méreggel, szeretője kedvéért, s a dús örökség reményében.

Így harsogta szegény öreg keserves panaszait a gyásznép fülébe. A tömeg már-már dühre gerjedt: az eset oly valószínű volt, hogy hajlandók voltak hitelt adni a vádnak. Máglyát kiabáltak, kövek után kaptak, még a gyerekeket is az asszony agyonverésére biztatgatták. De az megesküdött erős esküvel, hogy semmi része nincs ebben a rémes gonosztettben. Erre aztán megint az öreg vette fel a szót:

- Bízzuk az igazság kiderítését isteni bölcsességre. Van itt egy, Zatchlas nevű fő-fő egyiptomi varázsló, akivel, busás fizetség felében, már előbb egyezséget kötöttem, hogy kis időre visszahozza ennek szellemét az alvilágból, holttestét megeleveníti, s feltámasztja halottaiból.

Ezzel a szóval egy vászonköpenybe burkolt, pálmaszandálos, kopaszra nyírt fejű férfiút vezetett a gyülekezet elé. Aztán hosszasan csókolgatta kezeit, átkulcsolta térdeit, és így beszélt:

- Az égi csillagokra, az alvilági szellemekre, a természet elemeire, az éjszakai némaságra, a koptus szentélyekre, a Nílus áradásaira, Memphis titkaira, Isis csöngettyűire: könyörülj, főpap, könyörülj rajta! Add kevés időre meglátnia a napvilágot, örökre lezárult szemeibe önts tünékeny ragyogást. Hiszen mi nem ellenkezünk, nem akarjuk elvonni a földtől ami az övé, csak a bosszúállás vigaszául könyörögjük neki az élet egy rövidke pillanatát!

A varázslót meg is nyerte így.

Valami kis varázsfüvet rakott a halott szájára és mellére, aztán keletnek fordult, magába mélyedve imádkozott az életet adó fölséges Naphoz, s az ünnepélyes jelenet külsőségeivel a közönség hangulatát fokról fokra izgatta a nagy csoda felé...

Befurakodtam a tömegbe, éppen a ravatal mögött felálltam egy magas kőtömbre, és vizsga szemmel figyeltem a történendőket: íme már hullámosan emelkedik a melle, már ruganyosan ver az ütőere, már végigömlik a testen az élet: most felemelkedik a holttest, és az ifjú megszólal:

- Már ittam a Lethe vizéből, már a Styx hullámain úsztam, mért hoztok vissza, könyörgök, e pillanatnyi élet hajszáiba? Hagyd abba, kérlek, hagyd abba, és bocsáss vissza pihenőmre.

Alig hangzottak el a halott szavai, a varázsló már kissé indulatosabban rászólt:

- Mért nem mondasz el mindent a népnek, mért nem feded fel halálod titkait? Vagy azt hiszed, nincs módomban ráolvasásaimmal a fúriákat idéznem, s fáradt testedet meggyötörnöm?

Felveszi a szót a ravatalon fekvő, és fájdalmas sóhajtással így beszél a néphez:

- Fiatal feleségem gaz mesterkedése ítélt a méregpohárra s emésztett el: így kellett átengednem meleg ágyamat a szeretőjének.

Az elvetemült asszony ekkor hirtelen összeszedi egész vakmerőségét, és férje vádjával konokul, szentségtörőn perbe száll. A nép forrong, a vélemények megoszlanak: némelyek erősködnek, hogy az elvetemült asszonyt halott férjével együtt azon nyomban elevenen el kell temetni, mások úgy vélik, hogy nem szabad hitelt adni egy halott hazudozásának.

De minden kétséget eloszlatott a fiatalember újabb megszólalása. Mert megint s még fájdalmasabban felsóhajtott s így beszélt:

- Megadom, igen, megadom nektek az igazság csalhatatlan bizonyítékait: napnál világosabban feltárok olyan dolgot, amit rajtam kívül senki más nem tud.

Aztán ujjával rám mutatott:

- Hát miközben holttestemnek ez az éles szemű őre éberen virrasztott felettem, varázsló boszorkányok szemet vetettek porhüvelyemre, és ezért idegen alakot öltöttek; de mikor több ízben is hasztalanul próbálgatták buzgó figyelmét kijátszani, végre is álomködöt bocsátottak rá, s mélységes álomba temették. Aztán engem mindaddig kitartóan szólítgattak nevemen, míg végre érzéketlen tagjaim s megmerevedett testrészeim nehézkes erőlködéssel már-már hajlottak a bűbájos varázslat parancsaira. Ez itt, aki halálos álomban ugyan, de mégiscsak élt, neve hallatára (mert ugyanúgy hívják, mint engem) gyanútlanul felkelt, és halotti szellem módjára készségesen megindult. És bár a szoba ajtaja gondosan be volt zárva, valami nyíláson keresztül mégis levágták előbb az orrát, aztán füleit: így ő szenvedte el helyettem a megcsonkíttatást. És hogy csalafinta mesterségükhöz mindenben méltók maradjanak, levágott fülei helyébe hajszálnyira hű viaszutánzatot ragasztottak, s orra helyébe is ugyanolyan viaszorrot készítettek. És most itt áll ez a szerencsétlen ember, aki nem annyira buzgóságával, mint inkább megcsonkíttatásával szolgálta meg a fizetséget.

Ennek hallatára rémülten kezdem magam végigtapogatni. Odakapok az orromhoz: kezemben marad; megfogom a füleimet, leválnak. Miközben a közönség félreérthetetlen ujjmutogatással s felém irányuló integetéssel jelezte, hogy megismert, miközben kibuffant az általános röhögés, én a szomszédom lábai közt, csuromvizesen a hideg verejtéktől kisurrantam.

De ilyen csonkán, ilyen furcsa-nevetséges állapotban soha többé nem térhettem meg családi tűzhelyemhez: a hajamat oldalvást jobbról-balról leeresztettem; így rejtettem el füleim csonkaságát; elcsúfított orromat pedig ezzel a szorosan rátapasztott vászondarabbal takartam el illedelmesen.