TYRUSI KIRÁLY REGÉNYE
APOLLONIUS KALANDJAI
TYRUSI KIRÁLY REGÉNYE
APOLLONIUS KALANDJAI
ANTIOCHIA VÁROSÁBAN valamikor Antiochus király uralkodott. Felesége már meghalt, de maradt utána egy gyönyörűséges szép leányka: a természet remekműve. Amint eladó sorba került, szépségének a híre egyre növekedett, úgyhogy a kérők csak úgy rajzottak körülötte, és versengtek érte nyakra-főre. Miközben azonban apja fontolgatta, melyik a legkülönb, melyik-hez adja a lányát feleségül, szennyes gerjedelem lángja lobbant benne, úgyhogy belebolondult a saját lányába, és kezdte jobban szeretgetni, mint ahogy atyához illett volna. Miközben szen-vedélyével küszködött, és fájdalma ellen harcolt, szégyenérzete egyelőre legyűrte szerelmét.
Egy napon hajnalban felserkent, és berontott leánya hálószobájába; szolgáinak megparan-csolta, hogy csak távolabbról kövessék, mintha bizalmas megbeszélése volna leányával. S mivel a tüzes vágy ösztökélte, letépte leánya szüzességi övét, s miután a bűnt elkövette, távozott. Ha már az elvetemült apa merénylete beszennyezte, ő maga szerette volna titokban tartani, de a padlóra vércseppek hulltak. A leány töprenkedett, mit tegyen, s ekkor váratlanul belépett a dajkája. Mikor meglátta a lány sírós arcát, vigasztalgatta, és így beszélt:
- Mért oly dúlt az arcod és a lelked?
- Drága dajkám - felelte a lány -, az imént ebben a hálószobában két tiszteletre méltó név meghalt.
- Hogy érted ezt? - kérdezte a dajka.
- Úgyhogy engem, törvényes házasságom előtt, aljas merénylet szennyezet be.
- És ki volt az az elvetemült ember, aki merészelte bemocskolni a király szűz leányát és a fejedelmi ágyat? - kérdezte a dajka.
- Aljas ember követte el ezt a merényletet - mondta a lány.
- És hát mért nem mondod meg atyádnak? - kérdezte a dajka.
- Hol van nekem atyám? - felelte a lány. - Érts meg, éppen az atya név halt meg bennem. Én tehát, hogy atyámnak ez a gaztette napfényre ne kerüljön, és aljassága a nép szájára ne jusson, a halálban keresek orvosságot.
Mikor a dajka meghallotta, hogy a leányka öngyilkosságot forgat a fejében, szelíd szavakkal vigasztalgatta, és addig beszélt a lelkére, amíg végre a lány letett szándékáról. Atyja akaratá-nak ezentúl is kénytelen volt eleget tenni.
Ez a gonosz lelkű király, képmutató módon, úgy viselkedett eddig, mint népének kegyes atyja. A palotában azonban saját leányának férjeként kéjelgett. És hogy ezen a fajtalan módon korlátlanul élvezhesse leányának testét, új és gonosz módot eszelt ki a kérők elriasztására.
Találós kérdést adott fel nekik és kijelentette: „Aki eltalálja találós kérdésem megfejtését, feleségül kapja leányomat; de aki nem találja ki, fejét veszti.” És a világ minden tájáról összesereglettek királyi férfiak és az ország főemberei, és a leány hihetetlen szépségéért vállalták a halálos kockázatot. És ha valaki még olyan okos volt is, de nem találta el a kérdés megfejtését, lenyakazták, és fejét kitűzték a kapu ormára, hogy az újonnan érkezők szemtől szembe láthassák a halált, megrökönyödjenek, és visszariadjanak a súlyos feltételtől.
De miközben Antiochus király ily embertelenül kegyetlenkedett, nem sok idő múltán hajón Antiochiába érkezett egy dúsgazdag tyrusi ifjú, hazájának egyik legelőkelőbb embere, mert bízott éles elméjében. Apollonius volt a neve. Belépett a királyhoz és köszöntötte:
- Üdvözlégy, király!
És mikor a király meglátta az ifjút, akit legszívesebben sohasem látott volna, így szólt hozzá:
- Jól vannak szüleid?
- Utolsó napjuk közeleg - felelte az ifjú.
- Már csak nevükben élnek - mondta rá a király.
- Mert letelt az idejük - jegyezte meg az ifjú.
- Úgy van, helyesen mondtad - tette hozzá a király.
Megszólalt újra az ifjú:
- Szeretnék a király veje lenni: feleségül kérem a lányodat.
A király, mikor hallotta azt, amit legszívesebben nem hallott volna, dühösen az ifjúra nézett, és ezt felelte:
- Tudod, mi a feltétele a lányom férjhez menésének?
- Tudom - felelte az ifjú -, láttam a város kapuján. Ott van a feltétel írásban a városkapun.
- Idehallgass - szólt rá dühösen a király -, nem ismered a találós kérdést. Íme: „Bűn terhe nyom; anyám testével élek; keresem anyám férjét, testvéremet, nem találom.”
Az ifjú a kérdés hallatára kissé távolabb húzódott a királytól, és miután felbolygatta egész tudományát, és viaskodott bölcsességével, isten segedelmével megtalálta a találós kérdés megfejtését. Visszament hát a királyhoz, és így szólt:
- Jó királyom, feltetted a kérdést, hallgasd végig a megfejtését; mikor ezt mondtad: „Bűn terhe nyom”, nem hazudtál, csak nézz magadra; mikor azt mondtad: „Anyám testével élek”, szintén nem hazudtál, csak nézz lányodra.
Mikor a király hallotta, hogy az ifjú megtalálta a kérdés megfejtését, megijedt, hogy aljassága napfényre jut, hát villámló tekintettel meredt rá, és ezt mondta:
- Fiatalember, te alaposan tévedsz, közel sem jársz a megfejtéshez. Egy szót se! Rászolgáltál, hogy lenyakaztassalak. Mindazonáltal adok neked harminc napot: törd a fejed, és ha majd megtaláltad a kérdésem megfejtését, és visszatérsz, feleségül adom hozzád lányomat.
Máskülönben lesújt rád ítéletem.
Ez felzaklatta az ifjút, maga mellé vette kíséretét, hajóra szállt, hogy visszamenjen hazájába, Tyrusba. Antiochus király azonban, Apollonius távozása után, magához hívatta számvevőjét, Thaliarchust, és így szólt hozzá:
- Thaliarchus, minden titkom leghűségesebb szolgája, tudd meg, hogy a tyrusi Apollonius megtalálta a találós kérdésem megfejtését, hát azonnal szállj hajóra, és vedd üldözőbe a fiatalembert. És ha megérkezel Tyrusba, kutasd fel valamelyik ellenségét, hogy az fegyverrel vagy méreggel eleméssze őt; és mihelyt visszatérsz, rögtön felszabadítalak.
Thaliarchus pénzt vett magához, s egyúttal mérget is, és elindult az ártatlan ifjú országába.
Apollonius hamarosan megérkezett hazájába, s amint bement a palotájába, kinyitotta irattartó szekrényét, s mivel nem talált benne semmi mást, csak olyasmit, amit már úgyis ismert, így töprenkedett magában: „Mitévő leszel most, Apollonius? A király találós kérdését meg-fejtetted, a leányát nem kaptad meg; kaptál ellenben haladékot azért, hogy meggyilkoljanak.”
Távozott hát a palotából, s kiadta a parancsot, hogy hajóit rakják meg rengeteg gabonával,
ezenfelül mérhetetlen sok arannyal, ezüsttel, ruhaneművel, azután pedig hajnalban, leghűségesebb néhány szolgája kíséretében hajóra szállt, és nekivágott a nyílt tengernek.
Másnap városszerte keresték, de nem találták. Nagy volt a szomorúság, hogy hazájuk forrón szeretett uralkodója nem került elő, hát az egész várost panaszos jajgatás töltötte be. Annyira szerették ugyanis a polgárok, hogy hosszú ideig hajukat-szakállukat sem gondozták, a cirkuszi játékokat megszüntették, és a fürdőket is bezárták; senki sem járt már sem a templomokba, sem a kocsmákba.
Miközben Tyrusban ez történt, megérkezett Thaliarchus számvevő, akit a király azért küldött, hogy meggyilkolja az ifjút. Mikor látta, hogy minden nyilvános hely zárva van, megszólított egy rabszolgát:
- Hallod-e, mondd meg nekem, mi az oka, hogy ez az egész város gyászol?
- Rossz ember vagy, látom - felelte a rabszolga -, mert tudod, és mégis kérdezed, mert ki ne tudná? Azért van gyászban ez a város, mert valamennyiünk atyja, uralkodónk, Apollonius, amint hazatért Antiochus királytól, nyomtalanul eltűnt.
A számvevő ennek hallatára nagyon megörült, visszatért a hajójára, és zavartalan hajóút után megérkezett Antiochiába. Jelentkezett a királynál, és így szólt hozzá:
- Felséges királyom, örvendezzél! Apollonius ugyanis nyomtalanul eltűnt, mert rettegett királyi hatalmadtól.
- Menekülhet előlem - mondta rá a király -, de meg nem menekülhet.
Antiochus király pedig azonnal hirdetményt tett közzé, amely így hangzott:
„Ötven aranytalentumot kap az, aki élve kezemre juttatja a tyrusi Apolloniust, mivel szembeszállt királyi hatalmammal; aki pedig elhozza a fejét, száz talentumot kap.”
Miután ez a rendelet megjelent, az ifjúnak nemcsak az ellenségei, hanem a barátai is üldözésére siettek, merő kapzsiságból. Keresték tehát Apolloniust a síkságon, a hegyekben, az erdőkben és minden elképzelhető rejtekhelyen, de sehol sem találták meg.
A király ekkor parancsot adott, hogy szereljék fel útra a hajóhadat; de miközben a hajóhad parancsnokai jócskán késlekedtek, Apollonius már messze kint hajózott a nyílt tenger közepén. A kormányos ránézett, és így szólt hozzá:
- Uram, Apollonius, ugyan megbízol-e az én mesterségemben?
- Én nagyra tartom a te mesterségedet - felelte Apollonius -, de tartok Antiochus király mesterkedésétől. Tehát kormányozd a hajót minél messzebbre ki a tengerre; mert a királynak messzire elér a keze, és ha valamit végre akar hajtani, végrehajtja; és attól tartok, hogy üldöz engem.
- Fel kell fegyverkeznünk - mondta a kormányos -, tehát menjünk Tarsusba; Tarsus kikötőjében szélcsend fogad bennünket.
- Menjünk - adta ki a parancsot Apollonius.
És Apollonius, isten segedelmével, ott kötött ki.
Amint hát a kikötőben sétálgatott, meglátta őt egyik alattvalója, Hellanicus nevezetű, aki ugyancsak oda érkezett. Oda is lépett hozzá és megszólította:
- Köszöntelek, uram, Apollonius.
De ő az üdvözlés hallatára úgy tett, mint hatalma teljességében szokott cselekedni: rá sem nézett az illetőre. Ez pedig zokon vette, és tovább beszélt:
- Üdvözlégy, Apollonius király. Köszöntelek. Ne nézd le szegénységemet, tisztességes ember vagyok én. Hallgasd meg, amit talán még nem tudsz: halálra vagy ítélve.
- És hát ki ítélhette halálra az ország uralkodóját? - kérdezte Apollonius.
- Antiochus király - felelte Hellanicus.
- Miért? - kérdezte Apollonius.
- Mert ki akarta ütni a nyeregből - mondta rá Hellanicus.
- És mennyit tűzött ki a fejemre?
- Annyit - felelte az öreg Hellanicus -, hogy aki téged élve kézrekerít, ötven aranytalentumot kap; aki pedig elviszi neki a fejedet, százat! Ennélfogva figyelmeztetlek: menekülj! Szólítsd fegyverbe testőreidet - tette hozzá, és azon nyomban eltávozott.
Akkor Apollonius kiadta a parancsot, hogy azonnal hívják vissza az öreget, akivel beszélt, és úgy rendelkezett, hogy adjanak neki száz aranytalentumot. És ezt mondta neki:
- Tiszteletre méltó barátom, fogadd el, mintha szegény volnál, mert megérdemled; vedd úgy, hogy levágtad a fejemet, és elvitted a királynak az ő nagy örömére. Íme, vedd a jutalmat, a száz talentumot, holott nem is szennyezted be a kezedet ártatlan ember vérével.
- Uram, a világért sem fogadok el jutalmat ezért a tettemért - mondta rá az öreg -, mert tisztességes emberek közt nem pénzzel fizetnek a barátságért, hanem becsületességgel.
Ezzel elbúcsúzott tőle és távozott. Apollonius feltekintett, és meglátott egy ismerős embert, aki feléje közeledett, szomorú arccal, bánatosan. Strongulio volt a neve. Odament hozzá és megszólította:
- Köszöntelek, Strongulio.
- Üdvözöllek, uram, Apollonius - felelte amaz. - Ugyan hogy kerültél erre a vidékre, s mért vagy ilyen izgatott?
- Antiochus király kiűzött engem országomból - felelte -, és száz aranytalentumot tűzött ki fejemre, s annak adja, aki a fejemet megviszi neki, azért, mert lelepleztem, hogy vérfertőző viszonyt folytat a lányával, és úgy él vele, mintha a felesége volna. Ezért, ha csak mód van rá, itt, a ti országotokban szeretnék rejtőzni.
- Uram, Apollonius - felelte Strongulio -, a mi országunk kicsiny, és olyan fenséges nagyurat, mint te, nem tudna eltartani; azonfelül pedig éhínség dühöng nálunk, keservesen szenvedünk a gabonahiány miatt, számunkra már nincs mentség, és el vagyunk készülve a szörnyű-kegyetlen halálra.
- Kedves barátom, Strongulio - mondta erre Apollonius -, adj hát hálát az istennek, hogy engem menekülésem során a ti országotokba juttatott. Nos, ha titokban tartjátok, hogy hozzátok menekültem, adok én a városotoknak százezer véka gabonát.
Strongulio ennek hallatára lábai elé vetette magát:
- Uram, Apollonius - rebegte -, ha az éhínségben szenvedő polgárokon segítesz, nemcsak titokban tartják, hogy hozzánk menekültél, hanem ha arra kerülne a sor, karddal is meg-védelmeznék az életedet.
Apollonius pedig a forumon felment a szószékre, és az összegyűlt polgárok előtt így beszélt:
- Tarsus polgárai, mivel éhínség sújt benneteket, én, tyrusi Apollonius, segítek rajtatok.
Bízom ugyanis benne, hogy megháláljátok jótéteményemet, és titokban tartjátok, hogy hozzátok menekültem. Tudjátok meg, hogy Antiochus király rendelete űzött el engem; de a ti
hűségetek jóvoltából idekerültem. Adok tehát százezer véka gabonát, olyan áron, ahogy országomban vettem: mérőjét nyolc rézpénzért.
Ennek hallatára a tarsusi polgárok, akik vékáját eddig egy aranyon vásárolták, nekividámod-tak, hangosan hálálkodnekividámod-tak, és nyakra-főre összevásárolták a gabonát. Ekkor Apollonius, hogy ne nézzék holmi kereskedőnek, aki sutba dobta királyi méltóságát, s megfeledkezett jótevői szerepéről, a beszedett vételárat közcélokra visszaajándékozta a városnak. A polgárok pedig gyűjtést indítottak, s fejedelmi jótéteményét emlékművel hálálták meg: a forumon ugyanis kétfogatú bronzkocsit állítottak, rajta állt az ő bronzszobra, jobb kezében gabonát tart, bal lábával a vékára lép, a talpazatra pedig ezt a feliratot vésették:
TARSUS VÁROSA
APOLLONIUSNAK, TYRUS KIRÁLYÁNAK EMELTETTE HÁLÁBÓL,
MEGMENTETTE A SZÖRNYŰ ÉHÍNSÉGTŐL
Néhány hónap múlva Apollonius, Strongulio és felesége, Dionysias, rábeszélésére, elhatá-rozta, hogy elhajózik Pentapolisba; ott kívánt rejtőzködni, mert úgy hallotta, hogy ott nyugodtabban élhet. A polgárok mélységes hódolattal kísérték le a kikötőbe; Apollonius mindenkitől elbúcsúzott, és hajóra szállt. Három nap és három éjjel kedvező szelekkel hajózott, de aztán hirtelen nekiszilajodott a tenger: vihar támadt, korbácsolta a tengert, és az ég csillagait. Akkor mindenki felragadott egy-egy deszkaszálat, és várta a halált. És ebben a sötét viharban valamennyien elpusztultak. Apollonius volt az egyetlen, aki a deszkaszál jóvoltából a Pentapolis kikötőjéig elvergődött. Ott állt Apollonius a parton, meztelenül, nézte-nézte a lecsillapult tengert, és így füstölgött magában: „Neptunus, aki megcsalod az embereket, tévútra vezeted az ártatlanokat, aki kegyetlenebb vagy Antiochus királynál, vajon azért tartottál életben, hogy ebben a nyomorult és kifosztott állapotomban a vérszomjas király annál könnyebben kézre keríthessen? Hová menjek hát? Merre induljak? Vagy akad-e olyan ismeretlen ember, aki megsegít, hogy tovább élhessek?”
Miközben így beszélt magában, egyszerre csak felfigyelt, és megpillantott egy halászt: jókora zsák volt nála, testét ütött-kopott köpeny takarta. Nyomorúsága rákényszerítette, hogy odaboruljon a lábaihoz, és sűrű könnyhullatás közben így szóljon hozzá:
- Akárki vagy, könyörülj rajtam: hajótörött vagyok, meztelen. Ám nem holmi alacsonyrendű nemzetségből származom. S tudd meg, ki az, akivel irgalmasságot gyakorolsz: én tyrusi Apollonius vagyok, hazám fejedelme; ha megesik a szíved szerencsétlenségemen, aki most a lábaidhoz borulok, könyörgök hozzád az életemért.
A halász, mikor látta, hogy ez az előkelő ifjú a lábainál hever, megkönyörült rajta, kézen fogta, bevezette szegényes viskójába, hogy tőle telhetőleg megvendégelje. És hogy jótétemé-nyeit betetőzze, levetette köpenyét, elfelezte, az egyik felét az ifjúnak adta, és így szólt:
- Ezt adhatom neked: vedd el, és menj be a városba; ott talán akadsz valakire, aki megsegít;
ha pedig nem akadsz ilyenre, térj vissza hozzám. Szegénységemből, akármilyen szűkös, ketten is megélünk; majd velem halászol. De figyelmeztetlek, hogy ha egyszer majd isten segedelmével visszakapod méltóságodat, ne feledkezzél meg erről a fél köpenyemről.
- Szenvedjek még egyszer hajótörést, ha valaha is megfeledkezem rólad, és ne akadjak olyan emberre, mint te, aki megkönyörül rajtam.
Ezzel megindult az úton, amelyet a halász mutatott neki, és bement a város kapuján.
Miközben azon töprengett magában, hol kaphatna segítséget, hogy megélhessen, megpillantott egy olajjal bekent jóképű ifjút: fürdőköpenyben futott a téren át, a tornacsarnokból való játékokat vitt a kezében, és harsány hangon kiáltozott:
- Halljátok, polgárok! Halljátok, idegenek! szabadok és nemesemberek, aki fürdeni akar, menjen a tornacsarnokba.
Apollonius, ennek hallatára, ledobta ócska köpenyét, beszállt a fürdőbe, bekente magát olajjal, és gyakorlatozás közben sorra szemügyre vette az embereket, és kutatta, vajon van-e ott, akivel mérkőzhetne; de nem talált senkit.
Ebben a pillanatban lépett be az ország királya, Archistratus, rengeteg szolgája kíséretében;
miközben szolgáival labdázott, isten rendeléséből történt, hogy Apollonius odajutott a király közelébe. És miután a repülő labdát elkapta, keményen belevágott, és visszaröpítette a királyhoz, s mikor az visszaütötte, megint keményen belevágott, s oly hirtelen, hogy a labda nem is érte a földet. És a király felfigyelt az ifjú fürgeségére, de mivel tudta, hogy a labda-játékban senki sem versenyezhet vele, így szólt környezetéhez:
- Szolgáim, hagyjátok abba; úgy veszem észre, hogy ez az ifjú méltó versenytársam lehet.
Amint Apollonius meghallotta a király dicséretét, bátran odalépett hozzá, fogta a viaszos kenőcsöt, és ügyes kézzel bekente egész testét, oly finoman, hogy a király egészen felfrissült tőle, azután a lábait is igen gondosan ápolgatta; mikor a király a versenytérről visszavonult, ő hódoló karlendítéssel köszöntötte és távozott.
Az ifjú távozása után a király így szólt barátaihoz:
- Barátaim, mindnyájunk boldogságára esküszöm, hogy soha még jobban nem mulattam a fürdőben, mint ma, ennek az ismeretlen fiatalembernek a jóvoltából. - És odafordult az egyik szolgájához, s így folytatta: - Hová való, és ki ez az ifjú, aki szívességével úgy megtisztelt?
Ez a szolga nyomába eredt az ifjúnak, s látta, hogy szennyes köpeny van rajta; visszament a királyhoz, és jelentette neki:
- Ez az ifjú hajótörött.
- Honnan tudod? - kérdezte a király.
- Ő maga ugyan nem mondta, de a ruházata elárulta - felelte a szolga.
- Menj utána gyorsan - parancsolta a király -, és mondd meg neki, hogy a király meghívja ebédre.
Ennek hallatára Apollonius megörült, és a szolga kíséretében visszament a királyhoz. Előbb a szolga ment be a királyhoz, és jelentette neki:
- Itt a hajótörött, de mocskos a ruhája, és szégyenkezik bejönni.
A király azonnal kiadta a parancsot, hogy adjanak rá tisztességes ruházatot, és vezessék be az ebédlőterembe. Apollonius tehát belépett az ebédlőterembe. A királlyal szemben jelölték ki helyét, s ő leheveredett a pamlagra. Behozták az előételeket, azután felhordták a fejedelmi fogásokat. Miközben valamennyien ettek, Apollonius hozzá sem nyúlt semmihez, hanem fájdalmas zokogás közben nézte-nézte a sok aranyat, ezüstöt, a király káprázatos ruházatát és szolgaseregét. Egy irigy öregember, aki a király mellett hevert, s látta, hogy az ifjú kíváncsian szemügyre vesz mindent, odafordult a királyhoz:
- Jó királyom, íme ez az ember, akit elhalmoztál kegyes jóságoddal, irigykedik a te gazdagságodra.
- Gyanúd alaptalan - mondta a király -, mert ez a fiatalember nem irigykedik, hanem inkább arról tesz bizonyságot, hogy nagyon sok mindenét elvesztette. - Aztán vidám arccal odafordult Apolloniushoz, és így szólt hozzá: - Fiatalember, egyél velünk, és reménykedjél, hogy az isten jóra fordítja sorsodat.
Miközben így biztatta az ifjút, belépett a király eladó sorban levő leánya, megcsókolta atyját és az asztalnál heverő barátait. És miután mindenkit megcsókolt, és a hajótörötthöz ért, visszament atyjához:
- Jó királyom és jóságos atyám - szólalt meg -, ki az az ifjú, aki veled szemben a díszhelyen ül, siralmas ábrázattal, s ugyan miféle bánata lehet?
- Ez az ifjú - felelte a király - igen készségesen sürgölődött körülöttem a tornacsarnokban, ezért meghívtam ebédre; de nem tudom, kicsoda és hová való. Hanem ha tudni akarod, kérdezd meg őt magát; rendjén való, hogy mindent tudj róla. Ha megtudod, honnan jött, talán megszánod őt.
A leány, atyja biztatására, odalépett az ifjúhoz, és szemérmetes tartózkodással így szólította meg:
- Bár hallgatagságod nagy-nagy szomorúságra vall, magatartásod arról tanúskodik, hogy nemesember vagy. Ha tehát nem esik nehezedre, mondd meg nevedet, és mondd el, mi minden történt veled.
- Ha kíváncsi vagy nevemre - felelte az ifjú -, Apollonius vagyok; ha vagyonomra: a tengerbe veszett; ha nemességemre: Tyrusban hagytam, túl Tarsuson.
- Beszélj nyíltabban - mondta rá a leány -, hogy megértsem.
Erre az ifjú töviről hegyire elmesélte kalandjait, s mikor befejezte elbeszélését, keserves sírásra fakadt.
Mikor a király észrevette, hogy az ifjú sír, ránézett a lányára, és így szólt:
Mikor a király észrevette, hogy az ifjú sír, ránézett a lányára, és így szólt: