A HORGÁSZ ÉS A LEÁNYKA

AMIKOR OTT ÁLLTAM a sziklán, és a horgomra akadt gyönyörű halat húztam kifelé, úgyhogy a horgászbotom meghajolt a súlya alatt, odajött egy gyönyörű leány, friss-természetes szépség, olyan mint egy vadvirág. És én ezt mondtam magamban „Nini, az előbbinél sokkal különb zsákmány akadt a horgomra!”

A lány pedig megszólított:

- A te Poseidonodra kérlek, vigyázz a ruhámra, amíg megfürdöm a tengerben.

Én őszintén megörültem, és nagy vidáman igent mondtam a kérésére, mivelhogy igen kívántam meztelenül látni a lányt. Mikor a legalsó ingét is levetette, elképedten bámultam rá, milyen gyönyörű a teste. Dús fekete hajából vakítón ragyogott ki hófehér nyaka és rózsaszín arca; mind a két szín magában is gyönyörű, de még ragyogóbb a fekete szomszédságában...

Ezután beleugrott a vízbe, és úszni kezdett, a tenger ugyanis nyugodt volt és sima, és a lány bőrének hófehérsége vetekedett a testét körülsimogató habok színével. Esküszöm az Erosokra, hogy ha már nem láttam volna őt előbb is, azt hihettem volna, hogy a híres-nevezetes Nereisek közül látom valamelyiket.

Mikor aztán megelégelte a tengeri fürdést, és kijött a vízből, mindenki, aki a lányt látta, bízvást elmondhatta volna: „Ilyennek szokták lefesteni a művészek a tengerből káprázatosan felbukkanó Aphroditét!”

Én rögtön hozzásiettem, és visszaadtam a ruháit a kívánatos lánynak, egyúttal pedig rámosolyogtam, és megtapogattam gyönyörű testét. Ő pedig (mivel illendőképpen szemér-metes volt és komoly), haragra lobbant és elpirult, és a harag még jobban megszépítette az

arcát, s ámbár mérgelődött, a szeme szelíden csillogott, mint ahogy a csillagok ragyogása is inkább fény, mint tűz.

A horgászbotomat mindenesetre összetörte, s a halaimat visszadobta a tengerbe. Én meg csak álltam ott, tehetetlenül, és sajnáltam, hogy elvesztettem azokat a halakat, amelyeket fogtam, de még jobban sirattam azt, amelyet nem sikerült megfognom.

AZ ARANYALMA

ELMESÉLEM, hogyan vette feleségül Akontios Kydippét, szép fiú a szép leányt.

Igaza van annak a régi mondásnak, hogy az istenség hasonlót hasonlóval szeret párosítani.

Mert Aphrodite a leányt minden drága gyönyörűségével elhalmozta, csak épp bűvös csáb-szalagját nem adta oda neki, ez volt az egyetlen előny, amit az istennő a leánnyal szemben biztosított magának. Szemében nem három - mint Hesiodos mondja -, hanem ezer meg ezer Grácia bájossága huncutkodott. Az ifjúnak is ragyogó szempár volt az ékessége, tekintetéből imádandó szűziesség áradt, arcán természetes, virágos pirosság hajnalodott. Valahányszor az iskolába ment, a szépség szomjas rajongói tolongtak-furakodtak, hogy megbámulhassák;

tömegestül szorongtak - micsoda látvány! - a piacon, ellepték a szűk sikátorokat: és szép-ségének szerelmes rajongói nyomon követték az ifjú lépteit. Ilyen volt az ifjú, aki szerelembe borult Kydippe iránt: mert úgy illett, hogy ez a gyönyörűséges ifjú, akinek szépsége annyi szívsebet vágott, egyszer végre maga is megsebesüljön az erosok egyetlen nyilától, hogy maga is élénken érezze: mit szenvedhettek azok, akiket ő sebesített meg. Hát bizony Eros ezúttal nemcsak úgy lagymatagon feszítette íját, nem afféle édes-enyhe sebet vágott, hanem teljes erejéből vonta fel a húrt, és süvöltve röpítette ki nyilát.

Ó, drága-szép Akontios, alighogy megsebesültél, nyomban megérlelődött benned az elhatározás: vagy ő, vagy a halál! Különben az, aki megsebesített, s akinek mindig efféle furcsaságokon jár az esze, újfajta haditervet sugallt neked, talán mert maga is elfogult volt szépséged iránt. Nos hát amint megláttad a leánykát ülni Artemis templomában, gyorsan leszakítottál egy birsalmát Aphrodite kertjében, ráírtál egy ravasz kis mondatot, s lopva oda-gurítottad a leányka lábaihoz. Ez megdöbbent a csoda nagy s remek színű alma láttán, felkapta s első pillanatban arra gondolt, hogy valamelyik barátnője ejtette ki öléből vigyázatlanul. Aztán megszólalt:

- Vagy talán valami szent alma vagy te? Miféle betűk futnak rajtad körös-körül? Vajon mit akarsz jelenteni?

Mire az egyik leány ezt felelte:

- Fogd csak azt az almát, úrnőm, sohasem láttam még ilyent; nézd csak, milyen csoda nagy;

hogy ragyog, mint a tűz, hogy piroslik, mint a rózsa! S érzed-e, milyen édes az illata: már messziről csiklandozza orromat. Mondd csak, drágám, miféle felirat van rajta?

Ekkor a leány szeméhez emelte az almát, végigfutott az íráson, és olvasta, amint következik:

- Akontios felesége leszek, Artemis engem úgy segítsen!

Miközben az akaratlan és törvénytelen esküt olvasta, szégyelletében visszariadt a szerelmes szavaktól s az utolsó szó már félhalkan hervadt le ajkáról. Hiszen ebben a felírásban házasságról volt szó, amit tisztes hajadon még más szájából sem hallhat pirulás nélkül. Olyan pirosság öntötte el arcát, mintha rózsáskert lángolt volna bőre fátyola mögött: arca éppoly pirosan égett, mint ajkai. A lány tehát megesküdött, s Artemis meghallgatta; íme, Akontios, a szűzi istennő beleegyezett házasságodba.

Ezenközben az ifjú is szenvedett. De éppoly nehéz szavakkal festeni a szerelmi szenvedély tornyosuló viharzásait, mint a tenger hullámzó dagadását. Az éjszaka sem hozott az ifjúra álmot, csak könnyeket: mert, hogy nappal szégyellt sírni, az éjszakának tartogatta könnyeit.

Teste hervadásba fonnyadt, mardosó bánatában színe halványra fakult, ijesztő-sápadt tekintetével már atyja szeme elé sem mert kerülni. Atyja elől százféle ürüggyel egyre-másra menekült, ki a mezőre, úgyhogy finomkodó barátai már Laertesnek nevezgették, mert azt hitték, hogy az ifjú paraszti életre adta a fejét. De bizony Akontiosnak kisebb gondja is nagyobb volt a szőlőkapálásnál. Naphosszat bükkfák és szilfák árnyékában heverészett, s így emésztődött magában:

- Ó, ti fák, bár volna lelketek s hangotok, hogy egyre azt mondogatnátok: „Kydippe gyönyörű”, vagy legalább kérgetekbe vésve viselnétek a felírást, amely Kydippe szépségét hirdeti. Hadd mondjam legalább én gyorsan, hogy Kydippe gyönyörű, Kydippe megtartja esküjét! Ne süvítse rád Artemis büntető nyilát, ne öljön meg, maradjon födéllel zárva tegze!

Ó, én szegény fejem, mért is hoztam rád ilyen rettegést! Mert hiszen beszélik, hogy az istennő ugyan minden vétken szörnyen felindul, de főképpen az esküszegőkön vesz rettentő bosszút.

Ó, bárcsak megtartanád esküdet, mint ahogy én szívemből kívánom, ó, bárcsak megtartanád!

Ha másképp történne, amit még kimondani is borzalom, irgalmazzon neked a szűz Artemis!

Hiszen akkor sem te érdemelsz büntetést, hanem az, aki okozója volt esküszegésednek. Csak legalább azt tudjam, mit éreztél amaz eskü olvasásakor; akkor kitépném lelkemből az érted égő szenvedélyt, és ezer örömmel ontanám véremet, hadd omoljon, mint a víz áradata. De ti, ó drága fák, édes szavú madarak tanyái, mondjátok, ég-e bennetek is ilyen szerelem? Vajon a ciprus szerelmes-é a fenyőbe, szerelmes-é egy virág a más virágba? Zeusra, alig hiszem;

különben nemcsak épp a leveleiteket hullajtanátok el, a szerelmi vágy nemcsak ágaitokat s pompás koronátokat perzselné le, hanem végigharapózna törzseteken, s tüze gyökerestül kiégetne.

Bágyadt testtel, hervadt lélekkel ilyeneken emésztődött az ifjú Akontios.

Kydippét máshoz adják; már készülődnek is a menyegzőre. És már a nászszoba előtt zengő szavú s édes dalú leányok búgták a nászdalt, Sappho bűbájos énekét...

Egyszerre csak a menyasszony hirtelen megbetegedett, és szülei nászmenet helyett szinte már temetési menetről képzelődtek. Már-már lemondtak róla, s íme: felépült és a nászszobát újból ünnepi díszbe vonták - de mintha csak a balszerencse játszanék vele, a menyasszony megint ágynak esett. S ugyanez harmadszor is megtörtént a leánykával. Az apja azonban nem várta meg, hogy negyedszerre is megbetegedjék, hanem kérdést intézett Apollon Pythioshoz, hogy melyik isten hiúsítja meg leánya menyegzőjét. Apollon világosan tájékoztatta az apát mindenről: az ifjúról, az almáról, az esküről, Artemis haragjáról, s egyúttal azt a tanácsot adta neki, hogy minél előbb teljesíttesse leányával esküjét.

- Különben is - mondta neki -, ha Kydippét Akontioshoz adod, nem keversz ám ólmot ezüsttel, hanem bizony ez a házasság mindkét részről színarany.

Ez volt a jósisten nyilatkozata, ennek értelmében teljesítették az esküt, s megtartották a menyegzőt. A leány barátnői harsányan zengték a nászdalt, amelyet immár nem kellett megszakítani s abbahagyni a menyasszony megbetegedése miatt. Ha valaki hamisan énekelt, a karvezető csak ránézett, s kezével jelezve az ütemet, ügyesen visszazökkentette a dallamba.

Másvalaki ütemesen tapsolt a dallamra, jobb kezének összeszorított ujjaival bal tenyerét csattogtatta, úgyhogy a csattanó tenyerek olyan édes hangot adtak, mint a cimbalom.

De bizony Akontiosnak mindez nagyon sokáig tartott már; úgy érezte, hogy még nem élt meg soha ennél hosszabb napot s rövidebb éjszakát. Nem cserélt volna Akontios Midas aranyával, oda nem adta volna a leánykát a világ minden kincséért sem. És azt hiszem, ebben mindenki

igazat ad neki, csak az nem, akinek távoli fogalma sincs a szerelemről; hogy pedig az ilyen szerelemtelen emberek ellenkező véleményen vannak, az igazán nem csodálatos.

Miután tehát Akontios hamarosan megvívta a leánykával csókos éjjeli csatáját, utána nyugodt-békésen dúskált a gyönyörűségekben. A palotában ezalatt lobogtak a tömjéntől szikrázó fáklyák, égtek-hamvadtak, szórták a fényt s a jó illatot. És míg a leányok annak előtte, mikor még Kydippe is közéjük tartozott, csak úgy félvállról néztek az asszonyokra, mert az ő oldalukon volt a diadalmas szépség: addig most, hogy a leányka asszonysorba került, az asszonyok kerekedtek felül: a természet oly pazarul árasztotta rá a szépséget, hogy ahol ő volt, ott diadalt ült a szépség. Mint aranyvirággal az arany, úgy forrt össze ő belsőleg az ifjúval. Tündöklő szemeik, mint fényes csillagok, egymás tüzében csillogóbb lángra gyúltak.

Ragyogó gyönyörökben élvezték szerelmüket.