BARÁTSÁG MINDHALÁLIG

ELMONDOK EGY TÖRTÉNETET, Makentes, Lonchates és Arsakomas barátságáról.

Arsakomas, mikor egyszer követségbe ment a bosporosiakhoz az adó ügyében - amelyet nekünk rendszeresen fizettek, de amellyel akkor már harmadik hónapja hátralékban voltak -, beleszeretett Mazaiába, Leukanornak, a bosporosi királynak leányába. Amint ebédnél a szép-séges, sudár szüzet, Mazaiát megpillantotta, úgy megszerette, hogy a nyugalma nyomban odalett.

Az adóügyet már elintézte, a király kihallgatáson fogadta, és búcsúlakomát rendezett tiszteletére. Szokás már a Bosporosban, hogy az ifjak lakoma közben kérik meg a lányokat, s elmondják, milyen jó tulajdonságaik alapján tartják magukat méltónak a lány kezére. Vélet-lenül éppen akkor is sok kérő vett részt a lakomán, királyok, királyfiak; ott volt Tigrapates, a lazosok királya, aztán Adyrmachos, Machlyene uralkodója és sokan mások. Minden kérőnek kötelessége kijelenteni, hogy leánykérés végett jött, aztán elhelyezkedni a többiek közt, s nyugodtan lakomázni. Amint azonban befejezik az ebédet, boroskancsót kér, áldozatul az asztalra loccsant belőle, s megkéri a leányt, közben pedig egyre-másra feldicséri magát, már akár a származása előkelő, akár a vagyona dús, akár a hatalma nagy.

Miután hát szokás szerint már sokan elvégezték a boráldomást, és megkérték a leányt, büszkén felhánytorgatva királyi nevüket és dús vagyonukat, utoljára Arsakomas is elkérte a kancsót, de nem áldozott belőle - mert a szkítáknál nem szokás bort elönteni: ez isten ellen való vétek számba megy -, hanem egy hajtásra kiitta, és így szólalt meg:

- Király, hozzám add feleségül leányodat, mert én vagyonommal s kincseimmel sokkal inkább megérdemlem, mint ezek.

Leukanor elcsodálkozott, mert úgy tudta, hogy Arsakomas közrendbeli szkíta és szegény ember. Megkérdezte hát:

- Mennyi nyájad van, Arsakomas, és hány szekered? Mert a ti vagyonotok ilyesmiben van.

Az pedig így felelt:

- Bizony nekem sem nyájam, sem szekerem, de van két olyan talpig derék barátom, amilyen egy szkítának sincs!

Ezért aztán kinevették, és lefitymálták; meg voltak győződve róla, hogy becsípett.

Adyrmachos, akire a választás esett, másnap reggel szándékozott hazavinni menyasszonyát a machlyesekhez, a Maiotis mellé. Arsakomas pedig hazasietett, és elmondta barátainak, hogyan szégyenítette meg a király, s hogyan nevették ki a lakomán látszólagos szegénysége miatt.

- Pedig bizony én megmondtam neki - folytatta -, mekkora kincsem van bennetek, ó, Lonchates és Makentes, s azt is, hogy a ti ragaszkodástok többet ér, és sokkal szilárdabb, mint a bosporosiak hadereje. De ahogy mondókámnak a végére értem, kicsúfolt és lefitymált benneteket, leányát pedig Adyrmachosnak adta feleségül, mert ennek állítólag tíz arany-kancsója, nyolcvan négyüléses szekere, s rengeteg juha és ökre van. Így hát ő többre becsülte a roppant nyájakat, a művészi kancsókat s a nehéz szekereket, mint a derék férfiakat. Nos, barátaim, engem két dolog bánt: egyrészt szeretem Mazaiát, másrészt meg nagyon az eleve-nembe vágott a sértés, amely annyi ember előtt ért. Egyúttal azt hiszem, titeket is éppen így bántalom ért, mert mindegyikünkre a szégyen harmadrésze esik, ha már olyan egyezségben élünk, hogy azóta szinte egy ember vagyunk, egy az örömünk, egy a bánatunk.

- Nem addig van az - vágott közbe Lonchetes. - Ha veled ez a csúfság megesett, minde-gyikünket érte az egész megszégyenítés!

- Nos hát - szólalt meg Makentes -, hogyan cselekedjünk ebben a helyzetben?

- Megosztjuk a munkát - válaszolta Lonchetes. - Én megígérem Arsakomasnak, hogy elhozom Leukanor fejét, neked pedig a menyasszonyt kell idehoznod.

- Meglesz - hagyta rá a másik. - Te pedig, Arsakomas, közben itt maradsz, s mert valószínű, hogy azután majd harcra kényszerülünk, gyűjt és tarts készen fegyvert, lovat, s minél nagyobb haderőt. Könnyű szerrel toborozhatsz nagy sereget, hiszen magad is ember vagy a gáton, nekünk is rengeteg a háznépünk, különösen ha letelepszel az ökörbőrre.

Így is határoztak.

Lonchetes azon mód elindult a Bosporosba, Makentes a machlyesekhez, mindketten lóháton, Arsakomas pedig otthon maradt, megbeszélt mindent a pajtásaival, házuk népéből hadsereget fegyverzett, s végül még az ökörbőrre is letelepedett. Ez az ökörbőr-intézmény a szkítáknál ilyenféle: ha valakit bántalom ér, s bosszút akar venni a másikon, de látja, hogy a maga erejéből nem mérkőzhetik vele, ökröt áldoz, húsát feldarabolja és megfőzi, aztán az ökörbőrt leteríti a földre, s a két kezét hátrateszi és összekulcsolja, mint azok, akiknek hátul összekötözik a könyöküket.

Ez náluk a fő-fő módja a segítségkérésnek.

Mikor már ott hever készen az ökörhús, jönnek az illetőnek atyjafiai, s más is, akinek kedve tartja; mindegyik kivesz egy-egy jó darabot, jobb lábával rálép az ökörbőrre, s aszerint, amint módja van benne, megígéri: az egyik, hogy kiállít teljes ellátással és zsolddal öt lovast, a másik tízet, a harmadik még többet, a negyedik meg annyi nehéz vagy könnyű fegyverzetű katonát, amennyit csak bír; aki meg nagyon szegény, az a maga személyében áll be. Így az ökörbőr révén néha tekintélyes haderő toborzódik össze, s az ilyen hadsereg keményen össze-tart, és győzhetetlenül helytáll az ellenség előtt, mert szent eskü köti: ugyanis az ökörbőrre lépés egyértelmű az esküvel. Arsakomas tehát ehhez a módhoz folyamodott, és össze is verődött így körülötte vagy ötezer lovas, nehéz és könnyű fegyverzetű pedig összevissza húszezer.

Lonchetes feltűnés nélkül eljutott a Bosporosba, és a király elé járult, aki éppen valami államüggyel foglalatoskodott. Előadta, hogy a szkíta ország megbízottjaként jött ugyan, de mint magánember is fontos dolgokat akar közölni a királlyal.

Biztatására, hogy csak beszéljen, így kezdte:

- A szkíták azt a szokásos és szinte mindennapos kérésüket terjesztik eléd, hogy pásztoraitok ne jöjjenek át a síkságra, hanem csak a hegyekig legeltessenek. Azt üzenik, hogy azokat a rablókat, akik a ti panaszotok szerint betörnek országotokba, nem a mi népünk határozata uszítja rátok, hanem ezek egytől egyig a maguk szakállára s a maguk zsebére rabolnak. Ha pedig csak egyet is elcsípsz közülük, felhatalmazunk arra, hogy megfenyíttesd. Ennyit bíztak rám hivatalosan. Én a magam nevében barátilag figyelmeztetlek, hogy Arsakomas, aki a minapában követségben járt nálad, nagy hadjáratra készül ellened dühében, azt hiszem, amiatt, hogy elutasítottad, mikor leányodat megkérte. Sőt mi több, már hetednapja ül az ökörbőrön, és immár nem csekély hadsereg áll a pártján.

- Magam is értesültem olyasmiről - felelte Leukanor -, hogy az ökörbőr révén hadsereget toboroznak, de arról semmit sem tudtam, hogy ez ellenünk irányul, és hogy Arsakomas a bujtogató.

- De bizony hogy ellened készülődnek - vágta rá Lonchetes. - Ellenben ez az Arsakomas nekem ellenségem, s gyűlöl, mert az öregebbek engem többre tartanak, s mindenben különb ember számba vesznek. Ha azonban te ide ígéred nekem második leányodat, Barketist, mert hiszen én egyébként sem vagyok méltatlan hozzátok, akkor hamarosan elhozom neked Arsakomas fejét.

- Megígérem - harsant fel a király nagy szorongásában, mert jól tudta, hogy a leánykérés az oka Arsakomas dühének, és különben is rettegett a szkítáktól.

- Esküdj meg - mondta Lonchates -, hogy állod az egyezséget, s nem fogod letagadni.

Amint ezek után a király éppen meg akart esküdni, égre tárt karokkal, Lonchates rászólt:

- Ne itt, uram, nehogy még valaki meglásson, és megsejtse, mire esküszünk. Menjünk be ide ni, Ares templomába, zárjuk magunkra az ajtót, s úgy tegyünk esküt, meg ne hallja senki se!

Mert félek, hogy ha Arsakomas megtud ebből valamit, még a hadjárat előtt eltesz láb alól, hiszen máris nagy-erős hadsereg áll mögötte.

- Menjünk be hát - szólt a király -, ti pedig húzódjatok csak vissza minél messzebbre. Senki se merjen a templomba lépni, csak ha hívok valakit!

A testőrök visszahúzódtak, Lonchates pedig, amint bent voltak, kardot rántott (másik kezét a király szájára tapasztotta, hogy ne kiálthasson), s mellbe döfte a királyt, levágta a fejét, köpenye alá rejtette, közben pedig mintha még beszélgetne vele, visszaszólt, hogy mindjárt itt lesz: mintha a király elküldte volna valamiért. Ekképpen eljutott arra a helyre, ahol kikötve hagyta a lovát, nyeregbe pattant, és elvágtatott Szkítiába. Senki sem vette üldözőbe, mert a

bosporosiak egyáltalán nem is sejtették, mi történt; mikor pedig megtudták, összemarakodtak a királyi hatalmon.

Így végezte dolgát Lonchates. Aztán átadta Leukanor fejét Arsakomasnak, s ezzel teljesítette ígéretét.

Makentes már útközben értesült a bosporosi eseményről, s amint a machlyesekhez ért, első dolga volt megjelentetni nekik a király meggyilkolását.

- Adyrmachos - mondta -, az ország téged kíván királyul, hisz a veje vagy. Nyomulj hát előre, s teremj ott addig, amíg a helyzet zavaros, és ragadd kezedbe a hatalmat; menyasszonyod pedig jöjjön utánad kocsin, mert könnyebben magadhoz hajlítod a bosporosi népet, ha meglátják Leukanor leányát. Én alán vagyok, s anyai ágon rokona ennek a leánynak, mert Leukanor felesége, Masteira, közülünk származik. Most is Masteira Alániában élő testvérei-nek küldöttjeként jövök, akik azt üzenik, hogy rögtön vonulj a Bosporosba, s ne engedd, hogy a hatalom Eubiotosnak, Leukanor féltestvérének kezére jusson, aki mindig csak a szkítákkal barátkozik, az alánokat pedig gyűlöli.

Ezt mondta Makentes, aki alánnak volt öltözve, s alán nyelven beszélt; az alánok és szkíták viselete majdnem egyforma, csak éppen az alánok nem viselnek olyan hosszú hajat, mint a szkíták. Makentes ebben is az alánokhoz igazította magát, s levágott a hajából annyit, amennyivel rövidebb hajat viselnek az alánok a szkítáknál. Ennek révén elhitték neki, hogy rokona Masteirának és Mazaiának.

Aztán így folytatta:

- És most, Adyrmachos, ha te is úgy akarod, kész vagyok veled vonulni a Bosporosba, vagy ha jobbnak látod, itt maradni s utánad vinni menyasszonyodat.

- Igen, igen - kapott rajta Adyrmachos -, jobb lesz így. Nagyon szeretném, ha te kísérnéd Mazaiát, aki vérrokona vagy, mert ha velünk vonulsz a Bosporosba, legfeljebb egy lovassal leszünk többen; ha ellenben menyasszonyomat kíséred, egész csapattal felérsz egymagad.

Így is lett.

Adyrmachos elvonult, s rábízta Makentesre, hogy kísérje el Mazaiát, aki még hajadon volt.

Egész nap kocsin utazott a leány, de amint az éj leszállt, lóra ültette (gondoskodott róla, hogy még egy lovas legyen a kíséretükben), maga is nyeregbe pattant s elvágtatott, de nem a Maiotis irányában, hanem az ország belseje felé. Közben-közben megpihentette ugyan a leányt, mégis harmadnapra eljutott a szkíták földjére. Vágtató lova, ahogy célhoz ért, néhány pillanat múlva holtan rogyott össze.

Makentes pedig átadta a leányt Arsakomasnak.

- Fogadd - úgymond - tőlem is, amit megígértem.

Mikor pedig Arsakomas a hirtelen meglepetéstől felindultan hálálkodni kezdett, Makentes így szakította félbe:

- Elég, ne bánj velem úgy, mintha idegen volnék hozzád! Mert hálálkodnod nekem annyi volna, mintha a bal kezem megköszönné a jobbnak, hogy mikor egyszer megsebesült, ápolta, s fájdalmait szerető gonddal csillapítgatta. Éppily nevetségesekké válnánk mi is, akik annak idején vérszerződést kötöttünk, s úgyszólván egy emberré forrtunk össze, ha most nagy dolognak tartanám, hogy egyik részünk valami jót cselekszik a közösségünk érdekében. Mert ami a közösség javára van, azt az egyes a maga érdekében is cselekedte.

Így oktatta ki Makentes a hálálkodó Arsakomast.

Adyrmachos, amint az árulásról értesült, nem ment el a Bosporosba, mert ott máris Eubiotos uralkodott, hanem hazament országába, nagy sereget gyűjtött, s a hegyeken át betört Szkítiába. Nem sokkal utána Eubiotos is berontott, mérhetetlenül sok göröggel s a fegyverbe szólított alánok és sarmaták húszezer-főnyi seregével. Eubiotos és Adyrmachos egyesített hadereje kilencvenezer főre rúgott, s ennek a harmadrésze lovas íjász volt. És ámbátor mink (magam is részt vettem a vállalkozásban, mert az ökörbőrön száz lovast ajánlottam a magam költségére) a lovassággal együtt alig voltunk összevissza harmincezren, mégis helytálltunk támadásuk előtt. Vezérünk Arsakomas volt.

Amint észrevettük, hogy közelednek, élünkön a lovassággal előrenyomultunk. Hosszú és kemény volt a küzdelem; seregünk hátrált, falanxunkat áttörték, s utoljára az egész szkíta haderő két részre szakadt. Az egyik megfutamodott, pedig nem szenvedett döntő vereséget;

futása inkább olyannak látszott, mint a visszavonulás, mert az alánok nem merték őket messzire üldözni. A másik felét (ez volt a gyöngébb) az alánok és a többiek bekerítették, és aprították, minden oldalról nyíl- és dárdazáport zúdítottak rájuk, úgyhogy bekerített embereink már végveszélyben voltak, és tömegesen hajigálták el fegyvereiket.

Éppen ezeknek sorában volt Lonchetes és Makentes is. Vakmerő küzdelmükben már meg is sebesültek, éspedig Lonchetes lándzsadöféstől a combján, Makentes pedig buzogánycsapástól a fején és dárdaszúrástól a vállán. Amint ezt észrevette Arsakomas, aki a sereg másik felénél volt, úgy gondolkozott, hogy gyalázatos dolog volna barátait cserbenhagyni s megfutamodni.

Megsarkantyúzta hát lovát, s hangos harci kiáltással, sújtásra emelt karddal az ellenség közé ugratott, úgyhogy az nem állta viharzó rohamát, hanem szétvált, s utat nyitott előtte. Amint barátaihoz ért, maga mellé szólította többi harcosait is mind, aztán rárohant Adyrmachosra, s egyetlen kardcsapással nyakától a derekáig kettéhasította.

A vezér elestével megbomlott az egész ellenséges sereg, utána az alán, s végül a görög haderő is. Így aztán mink kerekedtünk felül, és messzire üldöztük s vágtuk volna az ellenséget, ha az éjszaka végét nem szakítja harcunknak.

Másnap követek jöttek az ellenségtől azzal a kéréssel, hogy kössünk békét. A bosporosiak megajánlták, hogy kétszeresét fizetik az eddigi adónak, a machlyesek megígérték, hogy keze-seket adnak, az alánok pedig kötelezték magukat, hogy támadásuk jóvátételéül meghódítják nekünk a sindianosokat, akikkel régóta hadilábon álltunk.

Ilyen feltételek alapján, főképpen Arsakomas és Lonchetes javaslatára, megegyeztünk; ők vezették a tárgyalásokat, és így kötöttük meg a békét.