A BOLDOGOK SZIGETE

AMIT MOST ELMONDOK, csupa élmény, nem másoktól hallottam. A magamfajta vén-ember szeret fecsegni, szívesen fel is kap mindenféle mendemondát, különösen ha nemcsak vénember, hanem világcsavargó is. Ennek pedig az az oka, hogy a vénember is, a csavargó is sok olyan dolgot ér meg, amiről mindig szívesen emlékezik.

Elmondom hát, miféle emberekkel találkoztam Hellasnak úgyszólván kellős közepén, s hogy ezek az emberek miféle életmódot folytatnak.

Egyszer ősz elején, kisebbfajta bárkán, néhány halásszal útra keltem Chiosból. De vihar támadt ránk, és csak nagy üggyel-bajjal tudtunk bemenekülni Euboia-sziget sziklás öbleibe; a halászok a bárkát a sziklák alatt felfuttatták a meredek partra, és sorsára hagyták, ők maguk pedig csatlakoztak azokhoz a bíborcsiga-halászokhoz, akik a közeli sziklás szigeten horgonyt vetettek; elhatározták, hogy ott maradnak, és együtt fognak dolgozni velük.

Én tehát magamra maradtam, s mivel nem tudtam, hogy is jussak el valami városba, a tenger-parton kódorogtam, hátha látok embereket arra hajózni vagy kikötni. Jó darabon kutyagoltam már, de embernek nyomát sem láttam; ellenben rábukkantam egy szarvasra: nemrégen eshetett le a szikláról a partra, a hullámok paskolták, még lélegzett. Nem sokkal utóbb úgy rémlett, mintha fentről kutyaugatást hallanék, de meglehetősen elnyomta a tenger hullámainak zúgása.

Továbbmentem, s nagy nehezen felkapaszkodtam egy magasabb sziklára: csakugyan ott voltak a kutyák. Tanácstalanul futkostak ide-oda; valószínűleg ezek szorították meg a vadat, hogy kénytelen volt leugrani a szikláról. Nem sokkal utóbb felbukkant egy férfi, külseje s ru-házata szerint vadász, arca pirospozsgás, haja szépen fésült, nem borzas és kócos, mint azoké az euboiaiaké, akik Ilion alá vonultak, s akikről Homeros - azt hiszem, tréfálkozva és csúfo-lódva - azt mondja, hogy a többi achájok mind szépek voltak, ezek meg csak úgy feléből-nagyjából fésülködtek. Ez hát megkérdezett engem:

- Idegen, nem láttál errefelé szaladni egy szarvast?

- Dehogynem - feleltem -, ott fekszik a parton.

Oda is vezettem, és megmutattam neki; ő pedig kihúzta a vadat a vízből, vadászkésével meg-nyúzta - én is segítettem neki, amennyire tőlem telt -, aztán levágta hátsó combjait, s ezekkel meg a bőrrel a hátán elindult. Engem is hívott, hogy menjek vele, s meghívott szarvas-pecsenyére is, hiszen nincs messze a háza.

Aztán kikérdezett, honnan jöttem, hogy kerültem ide, s vajon nem pusztult-e el a bárkánk?

- Kis bárka volt - feleltem -, csak egy-két halász volt rajta, s én voltam az egyetlen utas, mert nagyon sürgős dolgom volt. A bárka pedig, mikor sziklára futottak vele, elpusztult.

- Nem is igen történhetett másképpen - mondta. - Nézd csak, milyen vad és meredek itt a sziget partja. Ez az úgynevezett euboiai bemélyedés; ha ide besodródik a hajó, menthetetlenül elpusztul; hajós sem igen menekülhet, hacsak nem bánik a hajóval olyan ügyesen, mint ti.

Hanem most előre, és ne félj semmitől se! Most előbb kipihened a hajótörés fáradalmait, aztán holnap, amikorra már jobban megismertünk, valamiképpen gondoskodni fogunk róla,

hogy továbbutazhass. Ha jól nézem, városi ember vagy, nem matróz vagy munkás, mert ezzel a cingár testtel aligha tudnál nehéz munkát végezni.

Amint hát mendegéltünk, útközben elmondta minden ügyét-dolgát, s azt is, hogyan él feleségével és gyermekeivel.

„Tudniillik - folytatta -, mi ketten lakunk ugyanazon a helyen, idegen. Két testvért vettünk feleségül, s gyermekeink is vannak tőlük, fiúk, leányok. Jobbára vadászatból élünk, és csak nagyon kis darabka földet művelünk meg. Mert a föld nem a miénk, nem örököltük, nem is vettük meg; apáink szabad emberek voltak ugyan, de éppen olyan szegények, mint mi magunk. Béresek voltak, egy gazdag embernek az ökreit legeltették: a sziget egyik ura volt ez. Rettentő nagy ménesei, gulyái, legelői, zsíros földjei voltak és még sok egyéb kincse, az övé volt ez a sok hegy is itt körös-körül. Mikor meghalt, elkobozták a vagyonát, mert úgy hírlett, hogy rengeteg kincse miatt megölette a császár, a gulyákat elhajtották, hogy levágják.

A gulyába belekeveredett a mi két tehénkénk is, az árukat bizony sohasem fizette meg nekünk senki sem. Ekkor hát kénytelenségből ottmaradtunk, ahol addig is tanyáztunk, amíg megvol-tak a tehenek; egy-két vityillót eszkábáltunk össze ott magunknak, meg udvart is a borjaknak, fakerítéssel; nem volt ez sem nagy, sem erős, de nyárra éppen megfelelt. Télen a síkságon legeltettünk, mert ott pompás volt a legelő, s dús és rengeteg a fű, nyaranta fölhajtottuk a gulyát a hegyekbe. És éppen ott ütöttük föl a tanyánkat, mert ez a hely kétfelől lejtős, mély és árnyékos völgy, középütt szelíd patak szeli át, tehén, borjú, könnyű szerrel átlábolja, vize bőséges és kristálytiszta, mivel forrása ott van a tőszomszédságban. És egész nyáron át szellő fújdogál a völgyben, s körös-körül az erdő szelíd és patakos, és nyoma sincs benne bögölynek vagy más kártevőnek, ami gyötri az állatokat. Sok-sok gyönyörű rét van arra, rajtuk itt is, ott is sudár fák és ropogós kövér fű az egész nyáron át, úgyhogy nem kell folyton vándorolni a gulyával. Ezért aztán mindig oda tereltük a gulyát, és ott is maradtunk a sátrainkban, amíg csak valami keresetet vagy munkát nem találtunk, és minden élelmünk megtermett azon a kis darab földön, amelyet ott a karám közelében megműveltünk; ez pedig bőségesen elegendő volt nekünk, hiszen alaposan megtrágyázhattuk. Mikor a jószágtól ráértünk, vadászgatni kezdtünk, magunkban is, kutyákkal is; mert a terelő kutyák közül kettő, mikor már jó messzire mentek, és nem látták a pásztorok, azonnal visszafordult, és faképnél hagyta a gulyát. Eleinte a nyomukban kullogtunk, mint rendesen, de ha farkast láttak, jó darabon üldözték; vaddisznóra meg szarvasra rá se hederítettek. Ha pedig embert láttak, kora reggel vagy késő este, versenyt ugattak és zargatták, mintha emberre vadásztak volna.

...Így aztán, mikor megismertük a vaddisznók meg a szarvasok vérének ízét, és gyakran ettük a húsukat, lassankint rákaptunk, s már jobban ízlett a hús, mint a kenyér; ha vad esett torkig tömtük magunkat; ha nem, koplaltunk. Azért most már jobban figyeltünk, üldözőbe vettünk minden vadat, ami csak mutatkozott, minden szimatot felkaptunk, minden nyomot észre-vettünk, s így meglett korunkra pásztorokból vadászokká, kései vadászokká vedlettünk.

...Mikor aztán ránk köszöntött a tél, nem volt semmi dolgunk, nem mentünk le se a városba, se a falvakba, kunyhóinkat gondosan bekerítettük, a karámot megerősítettük, azt a földdarabot is alaposan megdolgoztuk: így töltöttük el a telet. Télen a vadászat könnyebb volt, a nyomokat világosabban ki lehetett venni, mert a nedves földben megmaradtak. A hó is világosan mutatja a nyomokat, nem kell sokat veszkődni a keresgéléssel, hiszen szinte út visz a vadhoz, és a vad is közelebb engedi magához a cserkésző vadászt, sőt néha a vackában lehet elcsípni a nyulat vagy az őzet. Ettől fogva hát így éldegéltünk, s egyáltalán nem kívántunk jobb életet. Apáink megházasítottak bennünket: mindegyik hozzáadta a lányát a testvére fiához. Tavaly halt meg mind a kettő, aggastyán korban, bár a testük erős és izmos volt még.

Feleségeik közül az én anyám él még.

...A testvérem már ötven éves, és még sohasem járt városban. Én is csak kétszer voltam, először kisgyerek koromban az apámmal, amikor még megvolt a gulyánk. Később idejött valaki, és pénzt követelt tőlünk, mivelhogy birtokosok vagyunk; fel is szólított engem, hogy menjek be vele a városba. Nekünk ugyan nem volt pénzünk, meg is esküdtem rá, hogy nincs;

hiszen ha lett volna, már odaadtuk volna. Amennyire tőlünk telt, megvendégeltük, két szarvasbőrt is ajándékoztunk neki, én meg bekísértem a városba, mert azt mondta, hogy egyikünknek vele kell mennie, hogy mindenről felvilágosítást adjon.

...Mint már első ízben is, megint sok-sok és nagyon nagy házat láttam a városban, körülötte erős falat, a falon pedig magas, négyszögletes tornyokat; a kikötőben meg, mint valami tóban, sok hajó horgonyzott nagy kényelmesen. Ott, ahol te partra vetődtél, nincs ilyesmi, ezért pusztulnak el a hajók. Ezt láttam én ott és nagy tömeget, amely egy helyen csődült össze, s éktelenül üvöltözött és ordítozott. Én bizony azt hittem: valami általános verekedés közepébe csöppentem. Az én emberem odavezetett engem holmi főemberek elé, és mosolyogva így szólt: - Ez az az ember, akihez küldtetek. Nincs ennek egyebe, mint a haja meg egy erős gerendákból összerótt kunyhója.

...A főemberek most elmentek a színházba, s én is velük. A színház olyan, mint egy mély völgy, de nem hosszúkás, hanem félkör alakú, s nem is magától lett, hanem kövekből épí-tették. Te bizonyosan kinevetsz, hogy töviről hegyire elmondok neked olyan dolgokat, amiket jól ismersz. Hát a néptömeg most jó sokáig mindenféle haszontalanságokkal töltötte az időt;

egyszer barátságosan és vidáman kiáltoztak, másszor meg hangosan és dühösen ordítoztak egymásra. Rettenetes volt ez a dühkitörés; azok az emberek, akikre ráordítottak, egyszerre halálra rémültek: némelyek körben szaladgáltak és könyörögtek, mások ijedtükben a köpe-nyüket is ledobták. Én magam is majdnem összeestem ebben az üvöltözésben, amely olyan volt, mint a bömbölő tenger vagy a mennydörgés zúgása. Most jöttek emberek, vagy a tömeg soraiban fölálltak, és beszéltek a néphez, egyesek röviden, mások azonban hosszú szónoklatot tartottak. Némelyiket a tömeg sokáig türelmesen hallgatta, némelyikkel meg mindjárt gorombáskodott, amint a száját kinyitotta, sőt egyesekbe a szót is belefojtották.

...Mikor végre lecsillapodtak, és csend lett, engem is elővezettek. Valaki rákezdte:

- Polgártársak, ez az egyik azok közül, akik már évek óta bitorolják a város földjét; és nem-csak ő, hanem már előbb apja is; lelegeltetik a hegyeinket, megművelik a földeket, vadásznak, házakat építenek, rengeteg szőlőt telepítenek, s mindenféle jóban dúskálnak, pedig nem is fizetnek érte bért a tulajdonosnak, nem is kapták ajándékba a néptől. De miért is kapták volna? A mienkben gazdálkodtak és gazdagodnak, és soha még semmiféle szolgáltatást sem juttattak az államnak, vagyonváltságot sem fizettek, hanem megússzák fizetség nélkül, mintha legalábbis díszpolgárok volnának. Azt hiszem, még ide sem szagoltak soha.

- Úgy van - biccentettem rá én, a gyülekezet pedig harsány hahotában tört ki. A szónokot felbőszítette a hahota; előbb lepocskondiázott engem, aztán újra a néphez fordult:

- Ha ti ezt rendjén valónak tartjátok, akkor mért nem szedjük szét nyakra-főre a közvagyont?

Egyesek megkaparintanák az állam pénzét, amit egyébként némelyek most is megtesznek, mások pedig, ha nem tudnak megegyezni veletek, felosztják az állami földeket, ha egyszer tűritek, hogy ezek a disznók több mint ezer hold zsíros földet csak úgy bitoroljanak, holott nektek fejenként legalább három attikai mérő gabona jutna belőle!

Ennek hallatára én torkom szakadtából elkezdtem nevetni, a nép azonban most már nem nevetett, mint az imént, hanem zajongani kezdett.

A szónok még jobban nekidühödött, lesújtó tekintettel mért végig és folytatta:

- Látjátok, milyen gúnyos, milyen gőgös ez a piszok, és milyen pimaszul röhög? Alig bírom türtőztetni magam, hogy be ne csukassam őt is meg a cimboráját is, mert úgy értesültem,

hogy ők ketten a főkolomposok azok közt, akik majdnem az egész földet bitorolják ott kint a hegyekben. Tudniillik bizonyosra veszem, hogy kirabolják a hajótörötteket, akiket ott vet partra a vihar, hiszen majdnem pontosan a Kaphareus-sziklák fölött van a tanyájuk. Különben hogyan szerezték volna pompás földjeiket, hogyan építhettek volna egész falvakat, s honnan volna annyi barmuk, igásállatuk meg rabszolgájuk? Ti talán a kopott ruhát nézitek, meg a szarvas-bőrt, amit magára vett, mikor ide jött, hogy becsapjon benneteket, mintha földhözragadt koldus volna. Engem, mikor megláttam, kevés híján elfogott a rémület: azt hittem, hogy a bosszúálló Nauplios kísértetét látom lefelé jönni Kaphareus sziklájáról. Azt hiszem, ő is hamis jelzőtüzeket gyújt odafönt, mint Nauplios, hogy a hajósok a sziklákon hajótörést szenvedjenek.

Ilyesmiket mondott ez a szónok s még sok effélét, és a népet egészen nekivadította; én pedig ott álltam tanácstalanul, és rettegtem, hogy netalán valami csúfságot tesznek majd velem.

Most másik szónok következett. Szavaiból és külsejéből ítélve tekintélyes férfiú lehetett.

Mindenekelőtt csendet kért, s mikor elhallgattak, nyugodt hangon megmagyarázta nekik, hogy azok, akik parlag földet megműveltek és bevetettek, nem követtek el semmiféle bűnt sem, hanem inkább dicséretre érdemesek, és nem azokat kell megróni, akik a közös földet megművelik és termelnek rajta, hanem inkább azokat, akik elhanyagolják.

- Mert polgártársak - folytatta -, most is parlagon hever földjeitek kétharmad része, részben nemtörődömség, részben emberhiány miatt. Nekem is jó sok földem van, közületek is nem egynek, s nemcsak fönt a hegyekben, hanem lent a síkságon is, és ha valaki hajlandó meg-művelni, nemcsak hogy ingyen átengedném, hanem még forgótőkét is szívesen adnék neki.

Mert világos, hogy a megművelés révén értékesebb lesz a földem, s különben is a megművelt és termékeny föld a szemnek is csupa gyönyörűség, a pusztaság pedig nemcsak hogy nem hajt hasznot tulajdonosának, hanem siralmas látvány is, és pusztulása mintegy a gazda pusztulását példázza. Véleményem szerint inkább tőletek telhetőleg buzdítanotok kellene a polgárokat, hogy kanyarítsanak maguknak az állami birtokból s műveljék meg. A tehetősebbek többet, a szegények annyit, amennyit bírnak, hogy a földetek teremjen, jóakaratú polgártársaitok pedig megszabaduljanak a két legnagyobb rossztól: a lustaságtól és a szegénységtől. Ezek tehát kapják meg tíz évre ingyen a földet, ennek az időnek elteltével pedig fizessenek a ter-ményekből valami csekély dézsmát, az állatok után azonban semmit sem. Ha pedig idegen műveli meg a földet, öt évre kapja meg, s mivel ezalatt nem fizet semmi adót sem, később fizessen kétszer annyit, mint a polgárok. Aki pedig az idegenek közül kétszáz holdat meg-művel, nyerjen polgárjogot, hogy így annál többen kapjanak kedvet a dologhoz. Most bizony a városszéli földek is szörnyen elhanyagolt állapotban vannak, mintha csak kint volnának a legvadabb pusztaságban, nem pedig közvetlenül a város kapui előtt; a falakon belül pedig oszlik-foszlik, ebek harmincadjára kerül a föld. Valóban csodálkoznom kell bizonyos szónokokon, hogy kígyót-békát kiáltanak ezekre az emberekre, akik Euboiában, valahol az isten háta mögött, a Kaphareus-hegyen megművelik a földet, viszont egy szavuk sincs azok ellen, akik felszántják a tornateret, és a piacon legeltetnek. Hisz tulajdon szemetekkel láthatjá-tok, hogy a tornatérből szántóföld lett, s nyaranta a gabonában egészen eltűnnek Héraklésnek, a félistennek és az isteneknek a szobrai. Azért pedig, hogy az előttem szóló szónoknak a birkái hajnalban ellepik a főteret, s itt legelésznek a törvényszék meg a városháza tövében, bizony az erre járó idegenek vagy kinevetik a várost, vagy szívből sajnálják.

Ennek hallatára a nép szidalmazta az előbbi szónokot, és zajongani kezdett. Emez pedig folytatta:

- Így tesz ő, de ezeket a szegény parasztokat be akarja csukatni. Világos, hogy ilyenek után az is bolond lesz, aki dolgozik; kint a vidéken rablókká válnak az emberek, idebent a városban meg tolvajokká. Én tehát javaslom, hogy ezeket az embereket hagyjuk meg azon a földön, amelyet megműveltek; a jövőben fizessenek valami méltányos összeget, a mostanig esedékes

adókat azonban engedjük el nekik, mert parlagon heverő pusztaságot foglaltak el és műveltek meg. Ha pedig meg akarják venni azt a földet, adjuk nekik olcsóbban, mint ha másnak adnók.

Mikor ez befejezte beszédét, megint az előbbi szónok szólalt fel, megtámadta emezt, és sokáig piszkolták egymást. Végül felszólítottak engem is, hogy ha van valami mondanivalóm, hát csak adjam elő.

- Hát mit kellene mondanom? - kérdeztem.

- Ahhoz szólj hozzá, amiről itt beszéltek - vetette oda az egyik tanácstag.

- Hát jó - kezdtem -, akkor megmondom, hogy egy árva szó sem igaz abból, amit mondott.

Sőt, polgártársak, amondó volnék, hogy ez bizonyosan bolondgombát evett, ha földekről meg falvakról meg effélékről fecseg. Nekünk bizony nincs falunk, nincsenek se lovaink, se szama-raink, se marháink. Bárcsak mind megvolna az a vagyonunk, amiről beszélt, mert nektek is bőven adnánk belőle, s magunk is gazdag emberek volnánk. Mi beérjük azzal, amink van, ti pedig vegyetek el belőle, amennyit akartok. S ha az egészet el akarjátok venni, mi majd szerzünk helyette mást.

Beszédemet megéljenezték, az elöljáró pedig azt kérdezte, hogy mennyit tudnánk fizetni a közpénztárba? Én azt feleltem:

- Négy darab nagyon szép szarvasbőrt.

A nép erre harsányan nevetett, az elöljáró pedig rám förmedt. De én folytattam:

- Igen, igen, mert a medvebőr nagyon kemény, a kecskebőr pedig nem sokat ér, a többi meg vagy nagyon régi, vagy nagyon kicsi. De ha akarjátok, ezeket is odaadhatjuk.

Erre aztán igazán megharagudott az elöljáró, és azt mondta, hogy buta paraszt vagyok. De én nem hagytam magam:

- Te is azt mondod, hogy paraszt vagyok? Hát nem hallottad, hogy nincs semmi földünk?

Erre megkérdezte, hajlandók vagyunk-e fejenként egy-egy attikai fontot fizetni?

- Mi nem mérjük a húst - feleltem -, de ami van, azt odaadjuk. Valamicske sóban van, a többi meg füstön s épp annyit ér ez is; hogyne, csupa vaddisznó- meg szarvassonka, meg egyéb finom hús.

Erre zajongani kezdtek, s egyre azt ordítozták, hogy hazudom, az elöljáró pedig megkérdezte, van-e gabonánk és mennyi? Én megmondtam az igazat úgy, ahogy van:

- Van két mérő búzánk, négy mérő árpánk és ugyanannyi kölesünk, de babunk alig egy fél szakajtóra való, mert az idén szűken termett. A búzát meg az árpát odaadhatjuk, de a kölest hagyjátok meg nekünk. De ha azt is akarjátok, vegyétek el azt is.

- Borotok nem terem? - kérdezte egy másik.

- Hogyne teremne - feleltem -, s ha valaki közületek érte jön, azt is odaadjuk, de tömlőt hozzon magával, mert az nekünk nincs.

- És hány szőlőtőkétek van?

- Kettő az ajtónk előtt - feleltem -, a karámon kívül pedig húsz, és ugyancsak húsz a patakon túl, ezt nemrégen ültettük. Mind nagyszerű fajta, óriási fürtök teremnek rajtuk, ha ugyan az arra járók meghagyják. De hogy ne kelljen minden csip-csup dolgot külön kérdezgetnetek, elmondom rendre, mi mindenünk van még. Van nyolc nőstény kecskénk, egy szarvatlan tehe-nünk, ennek nagyon szép kis borja van; van négy sarlónk, négy kapánk, három lándzsánk, s mind a kettőnknek van egy-egy vadászkése. Hogy hány cserépfazekunk van, igazán nem tud-nám megmondani. Aztán mindegyikünknek van felesége s a feleségétől gyerekei. És van

mind a két családnak egy-egy szép kunyhója, s van egy harmadik is, ebben tartjuk az élelmiszereket, meg az állatbőröket.

- Bizisten ez az - csapott rám az a nagyszájú -, ebben ástátok el a pénzeteket.

De én nem hagytam magam:

- Hát csak gyere oda, te tökfejű, aztán ásd ki. Ki a fene ásna el pénzt? Hisz attól nem szapo-rodik.

Harsány nevetés csattant most a hallgatóságban; azt hiszem, kinevették ezt a nagyszájút. Én meg folytattam:

- Ez minden vagyonunk, s ha már most az egészet akarjátok, szívesen odaadjuk nektek, s nem is kell erőszakkal elvennetek, mint holmi idegenektől vagy gazemberektől, hiszen mink is ennek a városnak vagyunk polgárai, amint édesapámtól hallottam. Egyszer tudniillik ő is bejött ide, amikor éppen valami járandóságot osztogattak, s ő is megkapta a részét, mint a többi polgár. És ugyebár a fiainkat is úgy neveljük, hogy a ti polgártársaitok lesznek, s ha egyszer szükségetek lesz rá, segíteni fognak benneteket a kalózok meg az ellenségeitek ellen.

Most éppen béke van ugyan, de ha egyszer kitör a háború, majd azt kívánjátok, hogy bár minden polgár olyan volna, mint mink vagyunk. Mert ne higgyétek ám, hogy akkor majd ez a nagyszájú fog harcolni értetek; ez akkor is csak nyelvelni fog, mint a vénasszonyok. Hát azt

Most éppen béke van ugyan, de ha egyszer kitör a háború, majd azt kívánjátok, hogy bár minden polgár olyan volna, mint mink vagyunk. Mert ne higgyétek ám, hogy akkor majd ez a nagyszájú fog harcolni értetek; ez akkor is csak nyelvelni fog, mint a vénasszonyok. Hát azt