IGAZ TÖRTÉNET

ELSŐ RÉSZ

VALAMINT AZ ATLÉTÁKNAK és azoknak, akik a testedzésnek szentelték magukat, nemcsak testi épségükre s a gyakorlatozásra van gondjuk, hanem a maga idején üdülésre is -hiszen szerintük ez a leghathatósabb eszköze a test edzésének -, véleményem szerint azoknak is, akik szellemi foglalkozást űznek, éppily szükséges a sok komoly olvasmány után szelle-müket pihentetniük, s a jövendő munkára ruganyosabbá edzeniük.

Ez a pihentetés talán úgy lesz számukra a leggyümölcsözőbb, ha olyan olvasmányokkal fog-lalkoznak, amelyek nemcsak finom szellemességgel és tréfálkozással nyújtanak olcsó gyönyörűséget, hanem egyúttal bizonyos művészi elmélyedésre is alkalmat adnak. Úgy gondolom, hogy ez utóbbiak közé lesz sorozható ez a munkám is. Mert nemcsak a meglepően újszerű tartalom, a nevettető célzat s az igazmondás meggyőző erejével összehordott tarkabarka füllentések fogják őket lebilincselni, hanem az is, hogy elbeszélésemben lépten-nyomon akad egy-egy tréfás célzás egyes régi költőkre, írókra és filozófusokra, akik sok csodálatos és mesés dolgot összefirkáltak, s akiket név szerint is megemlíthettem volna, ha az olvasó amúgy is magától ki nem találná.

A knidosi Ktesias, Ktesiochos fia, az indusok országáról és viszonyaikról olyasmiket írt össze, amiket sem a maga tapasztalásából, sem mások tudósításából nem meríthetett.

Iambulos is sok hihetetlent írt a Nagy Tenger csodáiról; mindenki tudja ugyan, hogy az ujjából szopta az egészet, így, elbeszéléssé faragottan, mégis élvezetes. Ezek nyomán mások is sokat irkáltak efféle dolgokról, s összevissza meséltek állítólagos utazásaikról, kalandozásaikról, óriási állatokról, vad emberekről s ezeknek különös életmódjáról. Az efféle bolondos hazudozásnak ősapja és tanítómestere Homeros Odysseusa, aki Alkinoos udvarában a kormányozható szelekről, egyszeműekről, emberevőkről, holmiféle vad népekről, sokfejű szörnyetegekről s társainak boszorkányos elvarázsolásáról mesélt: csak úgy ontotta magából az ilyen csodálatos elbeszéléseket az ostoba phaiakoknak.

Valahányszor ilyesmire bukkantam, sohasem vettem rossz néven ezektől az emberektől a hazudozást. Elvégre is tudom, hogy ez mindennapos azoknál is, akik filozófusoknak adják ki magukat; inkább csodálkoztam rajtuk: mennyire bíznak abban, hogy senki sem fedezi fel írásaikban a hazudozást. Minthogy a hiú dicsőség vágya engem is izgat, szeretnék valamit hagyományozni az utókorra - hogy egymagam ne maradjak, aki nem vettem ki részemet a korlátlanul csapongó meseköltésből -, minthogy továbbá nincs semmi megtörtént dolog, amit elbeszélhetnék, mert velem ugyan nem esett meg olyasmi, ami szóra érdemes, hát hazudozásra adom a fejemet. Ez azonban sokkal könnyebben megbocsátható nekem, mint a többieknek, mert én legalább egyszer igazat mondok, amikor tudniillik ezennel bevallom, hogy hazudom. Így, véleményem szerint nem érhet az a vád, mint a többieket, hisz én nyíltan megmondom, hogy elbeszélésemből egy árva szó sem igaz. Nos hát olyasmikről írok, amiket sem nem láttam, sem nem éltem át, sem másoktól nem hallottam, sőt amik egyáltalán nincsenek, de alapjában véve nem is lehetségesek. Nehogy olvasóim valamiképp egy szót is elhiggyenek az egészből!

A BORSZIGET. - Hát egyszer fölkerekedtem Herakles oszlopaitól, s hajómat kedvező széllel

a nyugati Óceánba vezettem. Utazásom oka és célja: nyugtalan szellemem, vágyam új izgalmakra, kíváncsiságom, hogy hol van az Óceán vége, s milyenek a túlnan lakó emberek.

Éppen azért rengeteg élelmiszert rakodtam be, elegendő édesvizet is vettem fel, magam mellé behajóztam ötven, egyazon szándékú cimborámat, ezenfelül rengeteg fegyvert szereztem be, és drága pénzen felfogadtam a legkitűnőbb kormányost, könnyű hajómat pedig, mint afféle nagy és veszedelmes utazásra, megerősítettem.

Egy napot és egy éjjelt siklottunk kedvező széllel; még mögöttünk ködlött a szárazföld, mi pedig nem nagyon erőltettük a nyílt tengerre jutást. Másnap azonban mindjárt napfölkeltekor erőre kapott a szél, a tenger megdagadt, sötétség borult ránk, úgyhogy még a vitorlát sem tudtuk bevonni. Megadtuk hát magunkat kényre-kegyre a szélnek, s hetvenkilenc napig hányódtunk a viharban; a nyolcvanadikon váratlanul felragyogott a nap, s ekkor nem messze erdős sziget domborodott fel szemünk előtt, csendes hullámok ölelték körül: a vad tengerverés tudniillik nagyjából már elült. Hát kikötöttünk, kiszálltunk, és hosszas hányattatás után jó darabig a földön heverésztünk. Végre feltápászkodtunk, és harminc embert kiválasztottunk magunk közül, hogy őrségül a hajón maradjanak, húszat pedig hogy velem jöjjenek körülnézni a szigeten.

Mikor már, egy erdőn keresztül, körülbelül három stadionnyira távolodtunk a tengerparttól, aranyoszlopot pillantottunk meg, amelyen, alig olvasható görög betűkkel, ez a felirat volt:

„Idáig jutott el Herakles és Dionysos.” A közelben két lábnyom volt a sziklában: az egyik akkora, mint egy plethron, a másik kisebb; véleményem szerint a kisebbik Dionysosé, a másik Heraklesé. Vallásos hódolás után továbbmentünk; alig haladtunk egy keveset, folyóhoz értünk, amelyben bor folydogált, szakasztott olyan, mint a chiosi. Duzzadó, hatalmas folyó volt ez, imitt-amott hajók is járhattak volna rajta. Most, hogy láttuk Dionysos itt időzésének bizonyítékát, most értük fel ésszel, hogy feltétlenül igaznak kell vennünk az oszlop feliratát.

Fontosnak tartottam kikutatni, honnan ered a folyó, hát megindultam a folyásán fölfelé;

forrást ugyan egyáltalán nem találtam ott, ellenben találtam sok-sok hatalmas szőlőtőkét, mázsás fürtökkel; mindegyiknek tövéből kristályos bor cseppje buggyant: ezekből eredt a folyó. Sok halat is lehetett benne látni: színük-ízük olyan volt, mint a boré. Fogtunk egypárat, megettük, és berúgtunk tőlük; mikor felbontottuk őket, bizisten tele voltak musttal. Később természetesen észbe kaptunk, és édesvízi halakkal kevertük őket, így mérsékeltük erős borízüket.

Ahogy egy gázlón átkeltünk a folyón, csudafajta szőlőtőkékre bukkantunk: mert ahol a földből kinőttek, izmos és vastag tőkék voltak, de fönt nő-testben végződtek, amelyen a csípőtől fölfelé minden hibátlanul megvolt. Így szokták lefesteni Daphnét, amint Apollo ölelése közben éppen fává változik. Ujjaik hegyéből fürtöktől roskadozó venyigék sarjadzottak, fejükről pedig kacsok, levelek és szőlőfürtök omlottak alá haj gyanánt. Amint közelebb léptünk hozzájuk, kedves üdvözléssel fogadtak, miközben az egyik lydiai, a másik indus, a legtöbbje azonban görög nyelven szólalt meg. Némelyikünket meg is csókolták, azonban akit megcsókoltak, azon mód becsípett és megháborodott. Fürtjeikből ellenben nem engedtek szedni; ha valaki mégis szakított, fájt nekik és sikoltoztak. Két cimborám ölelkezett velük, de soha többé ki nem bontakozott karjaikból, mert a testük örökre egybefonódott, összenőtt velük; gyökeret vertek, nekik is venyigébe szökkentek az ujjaik, kacsok fonták körül őket, csak éppen hogy még szőlőfürt nem termett rajtuk.

A HOLDBAN. - Otthagytuk hát őket, visszasiettünk hajónkra, és alighogy odaértünk, elme-séltünk az ott maradottaknak mindent, és két bajtársunk szőlőházasságát. Aztán fogtunk egy-két amforát, s megtöltöttük vízzel, jó néhányat meg telemerítettünk borral a borfolyóból, partja mentén a közelében tanyát ütöttünk, hajnalban aztán, nem nagyon erős széllel, tengerre keltünk. Déltájban, mikor a sziget már elveszett a szemünk elől, hirtelen forgószél kerekedett, megpenderítette hajónkat, felkapta a levegőbe, és körülbelül háromezer stadionnyi távolságon nem eresztette le a tengerre, hanem a szél nekifeszült a vitorláknak, kidagasztotta a vásznat, s úgy vitte fent a levegőben lebegő hajónkat.

Hét nap, hét éjjel repültünk odafönt, a nyolcadikon megpillantottunk a levegőben valami nagy szigetforma földet. Fényes volt, gömb alakú, vakító ragyogásban tündöklött. Amint odaértünk, kikötöttünk rajta, kiszálltunk, körülnéztünk a vidéken, s azt tapasztaltuk, hogy a föld lakott, és meg van művelve. Nappalonként nem láttunk innen semmit sem, hanem amint az éj beköszöntött, a közelben sok más efféle kisebb-nagyobb sziget tűnt fel, mind fényes, mint a tűz, lent pedig másféle föld, rajta városok, folyók, tengerek, erdők és hegyek. Úgy gondoltuk, hogy ez az a Föld, amelyen mi lakunk.

Elhatároztuk, hogy beljebb hatolunk, de találkoztunk a Keselyűvitézekkel (már amint ők magukat nevezik), és ezek elfogtak bennünket. A Keselyűvitézek olyan emberek, akik óriási keselyűkön lovagolnak: ezeket a madarakat használják lovak gyanánt; mert keselyűik nagyok, s általában háromfejűek. Nagyságukra ki-ki következtethet abból, hogy két szárnyuk hosszabb és vastagabb, mint egy nagy teherhajó árboca. Ezeknek a Keselyűvitézeknek az a kötelességük, hogy körülröpködjék a földjüket, s ha valamiféle idegenre bukkannak, a király színe elé vigyék. Összefogdostak hát minket is, és elébe vezettek. Ez végignézett rajtunk, és ruházatunkról ítélve ezt kérdezte:

- Ugye, görögök vagytok, ti idegenek?

Igenlő válaszunkra így folytatta:

- Hogy kerültetek ide, hogyan vágtatok át ekkora levegőégen?

Mi elmeséltük neki az egészet, erre aztán ő is nekifogott, és elmondta magáról, hogy ő is ember volt, Endymionnak hívták, de álmában elragadták a mi földünkről, idehozták, s azóta ennek az országnak királya. Megmondta továbbá, hogy ez a föld az, amely nekünk alulról a Holdnak látszik. Biztatott: ne féljünk, nem lesz semmi bajunk, meglesz mindenünk, amire szükségünk van.

- Ha pedig - folytatta - megnyerem azt a háborút, amelyet épp most folytatok a naplakók ellen, páratlan boldogságban fogtok élni nálam.

Megkérdeztük, ki is az ellenség, s mi az oka az összetűzésnek? Erre így felelt:

- Phaethon, a naplakók királya (mert miként a Holdban, a Napban is laknak emberek) már rég ideje háborúskodik velünk. A háború amiatt tört ki, hogy egyszer összeszedtem országom legszegényebb embereit, s telepesekül a Hajnalcsillagra akartam küldeni őket, mert az még puszta volt, s nem lakott rajta senki emberfia. Phaethon ellenben irigységből megakadályozta az áttelepítést, úgy, hogy feleúton a Hangyahuszárok élén utunkat állta. Nos, hát akkor meg-vertek bennünket, mert nem voltunk olyan jól felkészülve a mérkőzésre, mint ők, és vissza-vonultunk. Most azonban újból meg akarom indítani a háborút, és ki akarom juttatni a tele-peseket. Ha kedvetek tartja, álljatok be hadseregembe; mindegyeteknek adok egy-egy keselyűt a királyi ménesből s minden egyéb felszerelést. Holnap útnak indulunk.

- Ha így akarod - feleltem -, megtesszük.

Ekkor hát nála maradtunk lakomára, hajnalban pedig felszedelőzködtünk, és rendekbe sorakoztunk, mert az előőrsök jelentették, hogy az ellenség közel van. A hadsereg - a szállító,

műszaki, gyalogos és idegen segédcsapatokon kívül - százezer főre rúgott; ebből nyolcvanezer volt Keselyűvitéz, húszezer pedig kelmadáron lovagolt. Ez is afféle óriásmadár:

testén tollak helyett kelkáposzta fodrosodik, szárnyai pedig szakasztott olyanok, mint a salátalevelek. Mellettük sorakoztak a Kölesparittyások és a Fokhagymaharcosok. Még a Medvecsillagról is jöttek szövetségesei: harmincezer Bolhaíjász és ötvenezer Szélfutó. Ezek közül a Bolhaíjászok óriási bolhákon lovagoltak, s innen vették a nevüket is; egy-egy bolha pedig akkora, mint tizenkét elefánt. A Szélfutók ellenben gyalogosok és szárnyak nélkül repülnek a levegőben. Repülésük módja az, hogy földig érő inget húznak magukra, felfúvatják a széllel, mint valami vitorlát, s így siklanak, csónak módjára. Ezek az ütközetekben többnyire mint könnyű fegyverzetűek szerepelnek. Szó volt róla, hogy a Kappadokia fölötti csillagokról is jön hetvenezer Makkveréb és ötezer Darulovas. Ezeket nem láttam, mert nem érkeztek meg, és éppen ezért nem vállalkozhatom a külsejük leírására, pedig csodálatos és hihetetlen dolgokat beszélnek róluk.

Ez volt Endymion hadereje. A fegyverzete valamennyinek ugyanaz: babsisak (a bab náluk óriási és erős!), borsópikkelyes mellvért (tudniillik mellvértjüket borsóhéjakból varrják, a borsóhéj pedig ott olyan áttörhetetlen, mint a szaru), görög pajzs és kard.

A kellő pillanatban aztán így sorakoztak fel: jobbszárnyon voltak a Keselyűvitézek és a király, a főemberek környezetében, ezek közt voltunk mink is; balszárnyon a Kelmadárlovasok, középen pedig rendre a szövetségesek. A gyalogság mintegy hatvanmilliónyi volt, s ilyenféleképpen állt fel: van náluk óriáspók, mindegyik jóval nagyobb, mint egy-egy Kyklas-sziget; ezeknek kiadta a parancsot, hogy a Hold és a Hajnalcsillag közt pókhálózzák be a levegőeget. Meg is csinálták egykettőre, s az így keletkezett felületen állította fel a gyalogságot, amelynek parancsnoka Nykterion, Eudianax fia volt, harmadmagával.

Az ellenség balszárnyát Phaethon vezérlete alatt a Hangyahuszárok tartották; óriási szárnyas állatok ezek, olyanfélék, mint a mi hangyáink, csak épp nagyobbak, például a legnagyobbik két plethron hosszú. Aztán nemcsak a rajtuk ülő lovasok harcoltak, hanem ők maguk is, még-pedig keményen, a szarvaikkal; ezek állítólag körülbelül ötvenezren voltak. Jobbszárnyukon sorakoztak a Légi Szúnyogok (ugyancsak körülbelül ötvenezren), csupa óriás szúnyogon nyargaló íjász, mellettük pedig a Légi Portyázók, könnyű fegyverzetű gyalogosok, de szintén jó vitézek. Ezek messziről óriási retkeket parittyáztak, s akit megsebesítettek, egy pillanatig sem tartott ki, nyomban szörnyethalt, mert a sebben valami bűzös gennyesedés támadt:

állítólag mályvaméreggel kenték meg lövedékeiket. Szomszédságunkban sorakozott tízezer Gombaszárvitéz, nehéz fegyverzetű közelharcosok. Gombaszárvitézeknek pedig azért hívták őket, mert gomba volt a pajzsuk és spárgaszár a dárdájuk. Szorosan mellettük álltak a Makk-kutyák ötezren, akiket a Sirius-lakók küldtek neki; szárnyas makkon lovagoló kutyafejű harcosok. Beszélték, hogy az ő segédcsapataik közül is megkéstek a Tejútról hívott Parittyá-sok és a FelhőkentauroParittyá-sok. Ezek az utóbbiak mégis megjöttek a csata után, de bár soha a színüket se láttuk volna! A Parittyások ellenben egyáltalán nem jelentek meg, amiért is Phaethon állítólag úgy megdühödött rájuk, hogy országukat később tűzzel pusztította el. Ilyen haderővel vonult fel Phaethon.

Miután megadták a jelt az összecsapásra, s mindkét felől elbődültek a szamarak - ezek helyettesítik náluk a trombitásokat -, megkezdődött az ütközet. A Naplakók balszárnya, mielőtt még a Keselyűlovasok rajtuk üthettek volna, azon nyomban megfutamodott, mi meg üldözőbe vettük s aprítottuk őket. Jobbszárnyuk azonban visszanyomta a mi balszárnyunkat, s a Légi Szúnyogok üldözése közben egészen gyalogságunkig előremerészkedtek. Ekkor azonban a gyalogság keményen közbelépett, amazok pedig meginogtak, és futásnak eredtek, főképpen azért, mert balszárnyuk vereségéről értesültek. Mikorra vereségük teljes lett, sokan élve foglyul estek, sokat meg felkoncoltunk; vérük jó része a felhőkre folyt, s átitatta azokat;

úgy vöröslöttek, mint nálunk naplementekor; részben meg a Földre csepegett, úgyhogy én

gyanút fogtam, nem történt-e ilyesvalami régebben is itt fent, s nem ilyesmit magyarázott-e Homeros arra, hogy Zeus, Sarpedon halálakor, véresőt bocsátott a földre?

Mikor az üldözésből visszatértünk, két diadaljelet állítottunk: egyet a pókhálókon a gyalog-harc, egyet pedig a felhőkön a légiharc emlékére. Miközben épp ebben foglalatoskodtunk, jelentették az előőrsök, hogy a Felhőkentaurosok (akiknek a csata előtt meg kellett volna érkezniük Phaethonhoz), közelednek. És már fel is tűnt a menet: csupa félig szárnyas ló, félig ember, hihetetlenül csudálatos egy látvány! Emberi felük akkora volt, mint a rhodosi kolosszus derekától a tetejéig, lófejük meg akkora, mint egy hatalmas teherhajó. Számuk oly nagy volt, hogy nem is mondom meg, mert még valaki hihetetlennek találná. Vezérük az állatkör Nyilasa volt. Hát mikor megtudták, hogy barátaik vereséget szenvedtek, megüzenték Phaethonnak, hogy újból vonuljon fel, maguk pedig csatarendbe álltak, s meglepetésszerűen rajtaütöttek a Holdlakókon, akik az üldözés és zsákmányolás közben felbomlottak, és szanaszét szóródtak. Egy szálig megszalasztották őket, magát a királyt is egészen a városig kergették, s legtöbb madarát levágták; romba döntötték a diadalmi jeleket, ellepték az egész pókhálóból szőtt mezőt, engem pedig két cimborámmal együtt foglyul ejtettek. Ekkorra ott termett Phaethon is, és embereivel ugyancsak diadaljeleket emeltetett. Nekünk egy-egy darab pókhálóval hátrakötötték kezünket, s még aznap elhurcoltak a Napba.

Városunkat ugyan nem tudták megostromolni, ellenben útjukban hazafelé a közbülső levegőrétegben falat húztak, úgyhogy a Nap sugarai többé nem juthattak el a Holdra. Ez kettős felhőfal volt, s emiatt teljes holdfogyatkozás állott be: az egész Holdra örök éjszaka borult. Az ekképpen sarokba szorított Endymion átküldött, és kérte, hogy rombolják le a felépítményt, s ne hagyják őket sötétségben tengődni; megígérte, hogy adófizetőjük és szövetségesük lesz, soha többé nem háborúskodik, és hajlandó mindezeknek hiteléül kezeseket adni. Phaethon népe kétszer tartott gyűlést: az elsőn haragjukban egyáltalán nem voltak engedékenyek, a másodikon ellenben megváltozott a hangulat, és létrejött a béke a következő feltételekkel:

„A Naplakók és szövetségeseik, valamint a Holdlakók és szövetségeseik jelen szerződéssel kötelezik magukat, hogy: a Naplakók lebontják a felépítményt, többé nem törnek a Holdba, és egyenként megszabott váltságdíj fejében visszaadják a hadifoglyokat; a Holdlakók viszont elismerik a többi csillagok önkormányzatát, és nem támadnak haddal a Naplakókra; minden támadás ellen kölcsönösen segítik egymást. A Holdlakók királya évenként tízezer vödör har-matot fizet adóban a Naplakók királyának, s tízezer alattvalóját kezesül adja; a Hajnalcsilla-gon közös egyetértésben létesítenek telepet, s ebben tetszésük szerint a többi népek is részt vehetnek. Ezt a szerződést borostyánoszlopra vésik, amelyet a levegőben, a két ország határán állítanak fel. Esküvel pecsételik meg a Naplakók részéről: Sugár, Láng és Tűz, a Holdlakók részéről pedig Borús, Havas és Holdas.”

Ilyen volt a békeszerződés. A falat nyomban ledöntötték, s minket foglyokat visszaadtak.

Mikor a Holdba érkeztünk, cimboráim és Endymion fogadtak, és könnyek közt üdvözöltek.

Ez megkért, hogy maradjak nála, vegyek részt a településben, s megígérte, hogy feleségül adja hozzám - a fiát, tudniillik nők nincsenek náluk. Én azonban sehogy sem álltam kötélnek, hanem megkértem, hogy szállíttasson le a tengerre. Mikor látta, hogy minden rábeszélés hiábavaló, hétnapos vendégeskedés után utunkra bocsátott.

El akarom mesélni azokat a különös és csudálatos dolgokat, amiket a Holdon időzésem alatt tapasztaltam. Először is nem asszonyoktól születnek, hanem férfiaktól; férfiak a feleségeik, s az asszonyra egyáltalán még csak szavuk sincs. Huszonöt éves koráig mindenki feleség, azontúl ő maga házasodik; magzatukat nem a méhben érlelik, hanem hasas lábikrájukban.

Miután ugyanis megfogamzik bennük a magzat, felpuffad a lábikrájuk; bizonyos idő múlva aztán felvágják, kiveszik belőle az élettelen kis testet, kiteszik a szélbe, tágra nyitják a száját,

s így élesztik fel. Azt hiszem, hogy innen került a görögökhöz is a „hasas lábikra” elnevezés, mert ezeknél a has helyett ebben folyik le a terhesség.

Ha náluk valaki megöregszik, nem hal meg, hanem füst módján szétoszlik a levegőben.

Tápláléka valamennyinek ugyanaz: tüzet gyújtanak, s a szénparázson békát sütnek, mert ebből náluk rengeteg röpköd a levegőben. Miközben sülnek, körülülik, mint valami asztalt, beszippantják a felszálló füstöt, és így laknak jól; ilyen eledellel táplálkoznak. Italuk serlegbe sűrített levegő, amely harmatszerű folyadék alakjában csapódik le. Természetesen nem is vizelnek, s ürülékük sincs, nincsenek erre szerveik, mint nekünk. Ők a kopasz és sima fejű embereket tartják szépeknek, a hosszú hajúaktól úgyszólván undorodnak; viszont az üstököscsillagokon a hosszú hajúakat tartják szépeknek, amint egy-két arrafelé megfordult ember mesélte. Bizony a szakálluk is valamivel a térdük felett nő; lábukon pedig nincsenek körmeik, hanem valamennyinek csak egy ujja van. Mindegyiknek a farán hosszúkás kelkáposzta nő, mint valami farok; ez mindig zöldell, s még akkor sem törik össze, ha valaki hanyatt vágódik.

Az orrukból csípős mézet fújnak ki; ha pedig kifáradnak vagy tornáznak, egész testük tejet izzad, úgyhogy egy kevéske effajta méz hozzáadásával sajtot is gyúrnak belőle. A hagymából fényesen csillogó balzsamillatú olajat készítenek. Rengeteg víztermő szőlő van náluk; a fürtök szemei olyanok, mint a jégszemcsék, s én azt hiszem, hogy valahányszor szél kerekedik, és megrázza ezeket a szőlőtőkéket, akkor lehullanak a szőlőszemek, s jégeső gyanánt zúdulnak le ránk. Biz a hasukat zsebnek használják, abba tesznek mindent, amire szükségük van; ki tudják nyitni, be tudják csukni, de sem belet, sem májat nem látni benne, csak annyit, hogy a belseje véges-végig sűrűn be van nőve szőrrel, úgyhogy az újszülöttek is ide bújnak be melegedni, ha fáznak.

A gazdagok ruházata puha üveg, a szegényeké érc-szőttes; mert azon a tájon rengeteg az érc.

Ezt az ércet úgy dolgozzák fel, hogy vízzel nedvesítik, mint a gyapjút. A szemükről... alig merem elmondani, hogy milyen, nehogy még valaki hazugnak tartson, mert bizony ez

Ezt az ércet úgy dolgozzák fel, hogy vízzel nedvesítik, mint a gyapjút. A szemükről... alig merem elmondani, hogy milyen, nehogy még valaki hazugnak tartson, mert bizony ez