AZ ÉLŐ SZOBOR

- NEMCSAK TŐLEM hallhatod meg a szobor történetét kezdte elbeszélését Eukrates -, hanem a házamban lakó valamennyi fiú, ifjú és öreg szájából is, mert minden éjjel tanúi annak, ami itt történik.

- Melyik szoborról beszélsz? - kérdeztem.

- Arról, amelyik ott van a kút mellett; arról a nagy hasú, kopasz, félig meztelen szoborról, amelynek az erei feltűnően kidagadnak, és a szakállát mintha a szél lengetné; arról, amely teljesen hű mása annak, akit ábrázol, Pelichos korinthosi hadvezérnek. Hallgassátok meg hát, mi történik itten éjjelente ezzel a szoborral. Alighogy besötétedik, a szobor leszáll a talapzatáról, és körüljár a házban; ha valakivel találkozik, csendben marad, néha esetleg dúdol is valamit; eddig senkit sem bántott; de ki kell térni előle, s akkor tovább megy, és nem bántja azt, aki meglátta. Többnyire fürdik, és egész éjjel a vízben szórakozik, úgyhogy hallani a pacskolását. És figyelmeztetlek: ne csúfolódjatok rajta, mert könnyen megjárhatjátok, mint például az, aki elemelte az obolosokat, amelyeket minden újholdkor a talapzatára helyezünk.

Egyszer, mikor már rengeteg obolos hevert a talapzatán, sőt a lábszárain is bőven volt ezüst-pénz meg ezüst-lapocska, amiket viasszal ragasztottak oda, fogadalomból vagy hálából, mert megszabadította őket a lázas betegségüktől, egy csirkefogó libyai kocsis arra a gondolatra vetemedett, hogy az egészet ellopja, és ezt a tervét meg is valósította. Megvárta azt az idő-pontot, amikor a szobor leszállt a talapzatáról... és most jól figyeljetek: hogyan bosszulta meg magát Pelichos, és hogyan érte el, hogy a libyait tetten kapják, midőn visszatért körútjáról, és észrevette, hogy kifosztották: a nyomorult libyai egész éjjel ide-oda tévelygett az előcsarnok-ban, mint valami labirintuselőcsarnok-ban, sehogy sem tudott kijutni belőle, míg végre napkeltekor zsákmányával együtt fülön fogták. Büntetésül rettenetesen megkorbácsolták, de nem is élt már sokáig, mert innen kezdve, saját vallomása szerint, minden éjjel oly borzalmas verést kapott, hogy a korbácsütések nyoma másnap is látható volt a testén. Így pusztult el a nyomorult libyai rabszolga...

KÍSÉRTETEK HÁZA

- EZT A KEMÉNYFEJŰ EMBERT - szólalt meg Eukrates - mindenáron szeretnénk meg-győzni, hogy vannak szellemek és kísértetek, s hogy az elköltözöttek lelkei itt járnak-kelnek a földön, és annak jelennek meg, akinek akarnak.

- Talán arra gondolsz - szólt közbe valaki -, hogy azoknak a lelkei kószálnak köztünk nyug-talanul, akik erőszakos halállal haltak meg, például akiket lefejeztek, keresztre feszítettek, vagy akik felakasztották magukat, a természetes halállal kimúltak lelkei azonban nem!

- Dehogyis - kiáltotta Eukrates -, ő az ilyesmit teljesen lehetetlennek tartja, és nem hiszi, hogy efféléket egyáltalán megláthat valaki.

- Hogyhogy? - kérdezte Arignotos, és keményen rám szegezte a szemét. - Nem hiszel olyan dolgokban, amiket már majdnem mindegyikünk látott?

- Éppen ezzel igazolod a kételkedésemet - vágtam rá -, hiszen egynek mindjárt itt vagyok én, aki sohasem láttam ilyesmit. Ha láttam volna, nyilván éppúgy hinnék benne, mint ti.

- Ha egyszer eljutsz Korinthosba - kezdte Arignotos -, kérdezd meg, merre van Eubatidas háza; majd megmutatják neked, hogy ott van a Kraneion nevű ciprusliget közelében. Menj be a házba, és a kapusnak, Tibiosnak mondd meg, hogy szeretnéd megnézni azt a helyet, ahonnan Arignotos a kísértetet elkergette, és ezzel elérte, hogy a ház újra lakhatóvá lett.

- Mi történt hát ott, Arignotos? - kérdezte Eukrates.

- Már hosszú ideje senki sem volt hajlandó beköltözni abba a házba - folytatta Arignotos -, de ha történetesen valaki mégis rászánta magát, azt bizony egy rémületes, szörnyen izgága kísértet nyomban kikergette. Ennek az lett a vége, hogy a ház egészen tönkrement, a teteje is beomlott, s azontúl senki sem mert oda beköltözni. Mikor én ezt meghallottam, hónom alá csaptam a könyveimet, jó sok könyvem volt, mind ilyen tárgyú s mind egyiptomi nyelvű, és még éjfél előtt bementem abba a házba, ámbár házigazdám mindenképpen lebeszélt róla, mikor megtudta, hogy hová készülök, sőt szinte erőszakkal igyekezett visszatartani, mert bizonyosra vette, hogy a vesztembe rohanok. Én azonban elmentem a házba; mindössze egy szál gyertya volt nálam; a nagyobbik szobában leültem a földre, elhelyeztem a gyertyát, és nyugodtan elkezdtem olvasni. A kísértet azt hitte, hogy holmiféle tucatemberrel van dolga, hát abban a hiszemben, hogy majd engem is rémületbe ejt, akárcsak a többieket, irtóztató alakban jelent meg, talpig szőrösen, az éjszakánál feketébben: egyre közelebb settenkedett hozzám, igyekezett hol erről, hol amarról közel férkőzni, s mindenáron ki akart hozni a sodromból; egyszer kutya alakjában, aztán bika s végül oroszlán alakban. Én azonban elővettem a legrettenetesebb átokmondást, egyiptomi nyelven ráolvastam, és ezzel a varázsmondással bekényszerítettem a sötét szoba egyik sarkába. Mikor láttam, hogy hová bújt be, lefeküdtem, és reggelig nyugodtan aludtam. Reggel, amikor már mindnyájan lemondtak rólam, és azt hitték, hogy mint már mások esetében is, csak a hullámat találják majd a szobában, egyszerre csak váratlanul kiléptem a házból, és örömmel jelentettem Eubatidasnak, hogy ezentúl már tiszta a háza, és akárki nyugodtan beköltözhet. Magam mellé vettem őt is, és az összeverődött kíváncsiakat is, és bevezettem arra a helyre, ahol a kísértetet eltűnni láttam, és felszólítottam őket: hozzanak ásót és kapát, és ássanak. Ástak is, és körülbelül egy ölnyi mélységben emberi csontvázat találtak. Kiástuk, eltemettük, és ezentúl soha többé nem nyugtalanították a házat semmiféle kísértetek.

A BŰVÉSZINAS

- MIKOR FIATAL KOROMBAN Egyiptomba utazgattam - beszélte Eukrates -, ahová atyám tanulmányútra küldött, kedvem kerekedett elhajózni Koptosig, s onnan kirándulni a Memnon-szobrokhoz, hogy napkeltekor meghalljam csodálatos zengésüket. És én ott nem csupán tagolatlan zengést hallottam, mint általában a legtöbb ember, hanem Memnon maga szólalt meg, és jövendőt mondott nekem, hét versben: s el is mondhatnám ezeket, de minek szaporít-sam a szót?

Útközben felszállt hajónkra egy híres tudós, aki jól ismerte a szent könyveket, könyv nélkül tudta az egyiptomiak minden bölcsességét; bámulatosan tudós férfiú volt.

Állítólag huszonhárom évig a föld alatt élt, hozzáférhetetlen helyen, és maga Isis tanította meg a varázslás mesterségére.

- Ahá - vágott a szavába Arignotos barátom -, hiszen te Pankratesról beszélsz! Papi ember ő, egykor tanárom; haját kopaszra nyíratja, mindig fehér vászonköntöst visel, mindig gondola-taiba mélyedten jár, törve beszél görögül, meglehetősen magas termetű, sasorra van, pipaszár-lábú, ajka duzzadt...

- Igen, igen - vágta rá Eukrates -, csakugyan erről a Pankratesról beszéltem! Eleinte sejtelmem sem volt róla, ki s miféle lehet, de mikor egyszer kikötöttünk, s láttam, mennyi csodát művel, s a tetejében krokodilusokon lovagol, körbe-körbe úszik ezekkel az állatokkal, s méghozzá ezek félnek tőle, és a farkukat csóválják előtte: akkor rádöbbentem, hogy ő szent ember; igyekeztem megnyerni hajlandóságát, lassankint bizalmába és barátságába fogadott, és minden titkát elárulta nekem.

Végül arra is rávett, hogy hagyjam Memphisben a rabszolgáimat, és egymagam csatlakozzam hozzá: majd lesz nekünk szolgánk elég!

- Nos, ezek után így éltünk: valahányszor fogadóba tértünk, megfogta az ajtó reteszét vagy a seprűt, vagy akár a mozsártörőt, emberi ruhába öltöztette, ráolvasott holmi varázsigét, mire a seprű elkezdett járni, úgyhogy mindenki más emberi lénynek nézhette. El is indult, vizet hordott, bevásárolta az élelmiszereket, megfőzött mindent, és nagyon ügyesen kiszolgált bennünket. Mikor aztán nem volt már szükségünk a szolgálatára, ráolvasott valami más varázsigét, mire a seprű visszaváltozott seprűvé, vagy a mozsártörő mozsártörővé.

Akárhogy törtem magam, sehogy sem tudtam eltanulni tőle ezt a varázsló mesterséget; ámbár csodálatosan szíves és kedves ember volt, ezt váltig titkolta előttem.

Egyszer azonban elbújtam - ő nem vett észre sötét rejtekhelyemen -, és meghallottam a varázsigét, amely három szótagból állt: megparancsolta a mozsártörőnek, hogy mi mindent végezzen el, aztán ő maga kiment a piacra.

Másnap, amikor megint dolga akadt a piacon, fogtam a mozsártörőt, felöltöztettem, rá-olvastam azt a bizonyos három szótagot, s megparancsoltam neki, hogy hozzon vizet.

Mikor behozta a vödör vizet, rászóltam:

- No most abbahagyhatod, ne hozz több vizet, változz vissza mozsártörővé!

Csakhogy rám se hederített, tovább hordta a vizet, úgyhogy már az egész házat elárasztotta.

Tanácstalanságomban - mivel attól tartottam, hogy Pankrates hazajön, és megharagszik rám, ami meg is történt - felkaptam a fejszét, és kettéhasítottam a mozsártörőt.

Igen ám, de most mind a két fele felkapott egy-egy vödröt, és hordta a vizet, úgyhogy egy helyett két vízhordót teremtettem.

Ebben a pillanatban belépett Pankrates, észrevette, mi történt, a mozsártörőt visszavarázsolta fává, ami a varázslás előtt volt, ő maga pedig faképnél hagyott engem s eltűnt; hová lett:

sohasem tudtam meg.

Hát aztán most legalább érted a módját, hogyan kell emberré varázsolni a mozsártörőt? -kérdezte Arignotos.

- Hogyne érteném - felelte Eukrates -, legalábbis félig. Ugyanis: ha egyszer vízhordó lány lett belőle, nem tudom visszavarázsolni emberré, mert ezt a varázsigét nem hallottam. Úgyhogy ha nincs Pankrates, a mozsártörő vagy a seprű buzgóságából árvíz sodorhatta volna el az egész házat.