HETÉRÁK ISKOLÁJA

KROBYLE: No ugye, Korinna, nem volt olyan rettentő nagy dolog lányból asszonnyá változ-ni, mint gondoltad? Most már tudod, miután odaadtad magad ennek a csinos fiatalem-bernek, s mindjárt előszörre egy minót kaptál tőle jutalmul, amelyen nyomban nyak-láncot veszek neked.

KORINNA: Igenis, mamácskám. De legyen benne néhány tüzesen szikrázó drágakő, mint a Philainiséban.

KROBYLE: Szakasztott olyan lesz. De hadd mondjak el neked egyet-mást: mit kell tenned, s hogyan kell viselkedned a férfiakkal; mert bizony, lányom, nincs más módunk a meg-élhetésre. Bizony te nem tudod, hogy ezt az utolsó két esztendőt, mióta boldogult apád itt hagyott bennünket, hogyan húztuk ki. Míg élt, mindenben dúskáltunk, kovácsmester-séget folytatott, s nagy volt a híre Peiraieusban. Még ma is akárhányan esküdöznek, hogy Philinos után nem lesz több ilyen jó kovács. Halála után először is eladtam két minóért a fogóit, az üllőjét, a kalapácsát: ebből éldegéltünk; aztán szőve-fonva, vetélőt forgatva kapargattam össze üggyel-bajjal az élelmünket. Így neveltelek fel, leányom, s vártam reményeim beteljesülését.

KORINNA: Ezt a minót gondolod?

KROBYLE: Dehogy. Hanem az járt az eszemben, hogy ha ekkorára cseperedel, te tartasz el majd engem, magadat meg könnyű szerrel felruházod, vagyont gyűjtesz, lesznek bíbor-ruháid, szolgálóid...

KORINNA: Hogyhogy, mama? Hogy érted ezt?

KROBYLE: Úgy, hogy fiatalemberekkel élsz, mulatsz velük, együtt alszol velük - illő díjazásért.

KORINNA: Úgy, mint Lyra, Daphnisnak a lánya?

KROBYLE: Úgy.

KORINNA: De hisz az afféle széplány!

KROBYLE: Hát aztán? Nincsen abban semmi szörnyűség. Majd te is megszeded magad, mint ő, neked is lesz egész csomó szeretőd. No mit sírsz? Nem látod, mennyi a széplány, hogy körülrajongják őket, mennyi pénzt szereznek? No hát, drága Adrasteiám, én ismertem Daphnist, mielőtt még a lánya virágzó hajadonná serdült volna: bizony rongyokban járt. De nézd meg most, ha kimegy: csupa arany, a ruhái hímzettek, négy szolgálója van...

KORINNA: Hogy szerezte Lyra mindezt?

KROBYLE: Úgy, hogy először is feltűnően cicomázta magát, pompásan öltözködött, s kedves volt mindenkihez, nem röhögött teliszájjal minden szire-szóra, mint te szoktál, hanem csak mosolygott, bájosan és csábítón; ha valaki hozzá jött vagy érte küldött, finoman bánt vele, nem vezette az orránál fogva, viszont nem is törte magát a férfiak után. Ha ebédre megy valahova - természetesen díjazás fejében -, sem be nem rúg (mert ez nevetséges, és a férfiak utálják a részeg nőket), sem nem zabál be ízléstelenül a pecsenyéből, csak épp az ujja hegyével nyúl az ételekhez, óvatlan pillanatokban nem tömi kétpofára a falatokat a szájába, az italt nem dönti magába, hanem kortyonkint iszik, s közben meg-megpihen.

KORINNA: Akkor se, mama, ha véletlenül szomjas?

KROBYLE: Akkor a legkevésbé, Korinnám. Aztán nem jár a szája többet a kelleténél, nem tesz csípős megjegyzéseket senkire a jelenlevők közül, nem néz másra, csak a kedvesé-re: ezért kedvelik a társaságban. Mikor aztán eljön a lefekvés ideje, sem nem malacko-dik, sem nem húzódozik, hanem minden erejével azon van, hogy az illetőt meghódítsa, s megszerettesse magát; ez az, amit mindenki dicsér benne. Nos, ha te is beletanulsz mindebbe, mi is fülön fogjuk a szerencsét, hiszen mindenképpen sokkal különb vagy amannál! De eleget beszéltem, drága Adrasteiám. Még csak ennyit: most aztán neki az életnek!

KORINNA: Mondd csak, mama, ezek a pénzes urak mind olyanok, mint Eukritos, akivel a tegnapi éjszakát töltöttem?

KROBYLE: Nem mind. Vannak köztük csinosabbak, vannak javakorbeli férfiak, vannak aztán... nem éppen elragadó külsejűek is.

KORINNA: És ilyenekkel is kell majd aludnom?

KROBYLE: De még mennyire, leányom! Ezek persze jobban is fizetnek, a szép ifjak ellenben beszámítják a szépségüket is. Te mindig csak azt nézd, hogy hol kereshetsz többet, ha azt akarod, hogy hamarosan minden lány ujjal mutogasson rád, s így beszéljen: „Nézd csak, Korinna, Krobyle leánya! Mily rengeteg pénze van, mily boldoggá tette az anyját!” Nos felelj: megteszed mindezt? Meg, meg, mondom én, s könnyűszerrel lefőzöd a többieket. Most menj fürödni, hátha ma is eljön az ifjú Eukritos, hiszen megígérte...

A SZIRÉN

NEM IS OLYAN RÉGEN élt Samosban egy Agathokles nevű ember, aki sem előkelőbb, sem gazdagabb nem volt a többi samosinál, de a legkitűnőbb jó barátnak bizonyult. Gyermekkora óta barátság fűzte az ephesosi Deiniashoz, Lyson fiához, aki viszont csodamód gazdag ember volt. És mint efféle frissen meggazdagodott ember körül szokás, rengetegen lebzseltek körülötte, ivásban-mulatozásban páratlan cimborák, de bizony a baráti érzésből nem volt bennük egy szikrányi sem. Egy darabig Agathokles is eljárogatott közéjük, velük volt, részt vett mulatságaikon, de nem nagy kedve telt ebben az életben, és Deiniast sem becsülte többre, mint a tányérnyalóit. Végül is folytonos szemrehányásai megütközést keltettek, és szinte elviselhetetlennek érezte, hogy őt, a barátját, egyre az ősökre emlékeztette és figyelmeztette:

ne herdálja el azt a vagyont, melyet atyja keserves fáradozás árán szerzett. A dolog vége az lett, hogy már meg sem hívta Agathoklest a mulatságaikra, hanem egymagában dőzsölt cimboráival, s mindenképpen azon volt, hogy az ne is tudjon róla.

Történt egyszer: egyik tányérnyalója elhitette a szerencsétlennel, hogy Charikleia, Demonax-nak, ennek a tekintélyes ephesosi közéleti vezérférfiúnak felesége, szerelmes bele. És egymás után kapta az asszonytól a levélkéket, a hervadozó koszorúkat, almákat, amelyekbe belehara-pott, s egyéb apróságot, amikkel a kerítőnők az ifjakat megmaszlagolják, s mesterkedéseikkel fokról-fokra lángra szítják bennük a szerelmet, és elhitetik velük, hogy ők az illető nőnek első szerelme. Mert ez a legcsábítóbb valami, különösen azoknál, akik csinos fiúknak tartják magukat; míg egyszer csak észrevétlenül bele nem esnek a csapdába.

Csinos egy asszonyka volt ez a Charikleia, csak feneketlenül erkölcstelen; nem volt az a kevés pénz, amiért az első jöttmentnek oda ne adta volna magát; ha csak ránézett valaki, máris igent intett, mert attól igazán nem kellett félni, hogy Charikleia esetleg nem lesz hajlandó... Szörnyen ügyes volt abban is: más nőktől, akármelyiktől, elcsábítani a szeretőjüket; az ingadozót egészen levenni lábáról, s ha már az övé lett, erősen fogni, és

szítani benne a lángot, egyszer duzzogással, másszor hízelkedéssel, idők folytán fitymálással s afféle látszat keltésével, mintha már máshoz húzna. Elég az hozzá, hogy minden hájjal megkent nőszemély volt, s mesteri módon tudta megtáncoltatni a szeretőit.

Deinias tányérnyalói ezzel az asszonnyal együtt fújták a kígyókövet, és pompás komédiát játszottak végig, hogy a fiatalember mindenáron kénytelen legyen beleszeretni Charikleiába.

Ez a nő már eddig is sok-sok fiatalembernek szegte nyakát, ezer meg ezer szerelmet végig-színészkedett, dúsgazdag családokat tönkrejuttatott - csillogó, csalafinta szörnyeteg -, s most, hogy a karmai közé kaparintotta ezt a gyanútlan s efféle huncutságokban tapasztalatlan fiatalembert, nem engedte kisiklani a kezéből, hanem befonta, körülhálózta, s mikorra egészen a hatalmába kerítette, zsákmányával együtt önmagát is rombolásra rántotta, a boldogtalan Deiniasra pedig ezernyi szenvedést zúdított.

Mindenekelőtt egyre-másra küldözgette hozzá azokat a bizonyos levélkéket, folytonosan üzengetett a rabszolgalányával, hogy ő egyre csak sír, nem tud aludni, hogy boldogtalan szerelme miatt végül úgyis felakasztja magát - addig-addig, hogy a fiatalember elbizakodott a maga szépségében, s azt képzelte, hogy minden ephesosi nő utána bolondul. Hogy aztán az asszony annyit rimánkodott, kötélnek állt. Magától értetődik, hogy ezek után már könnyen hatalmába kerítette a szép asszony, aki értette a módját, hogyan kell mámorba ringatni, mikor kell sírva fakadni, beszélgetés közben keservesen felsóhajtani, hogyan kell marasztalni, ha megy, elébe viharzani, ha jön, kicicomázni magát, hogy megakadjon rajta a szeme, hébe-hóba énekelni, lantot pengetni. Ezeket a mesterfogásait sorra alkalmazta Deiniason.

Mikor észrevette, hogy a fiú már nagyon odáig van, és szinte fuldoklik és olvadozik a szere-lemben, az eddigieknél különb dolgot eszelt ki, amivel a szegény ifjút tönkre is juttatta: elhi-tette vele, hogy áldott állapotban van tőle - ezzel pedig még a legmaflább szeretőt is könnyen lázba lehet hozni -, aztán el sem ment hozzá többet, mert - azt mondja - a férje nagyon vigyáz rá, tud a viszonyukról. Az ifjú már alig bírta ki ezt az állapotot, sehogy sem tudott meglenni az asszony nélkül. Egyre sírt, küldözgette hozzá a tányérnyalóit, Charikleia nevét sóhajtozta, jajgatva ölelgette fehérmárvány-szobrát, levágta magát a földre, s ott vonaglott, mintha tisztára megőrült volna. Most már ő halmozta el ajándékokkal az asszonyt, de ezek nem ám holmi koszorúk meg almák voltak, hanem egész paloták, birtokok, rabszolganők, hímzett ruhák s arany, amennyit csak akart. Száz szónak is egy a vége: Lysonnak Ionia-szerte híres-nevezetes vagyona hamarosan megcsappant, kimerült. Mikor aztán már alaposan megkopasz-totta, faképnél hagyta, s máris másra - éspedig egy dúsgazdag krétai fiúra - vetette ki hálóját.

És ez lett Deinias utódja: az asszony hamar a szeretője lett, s a fiú vakon hitt neki.

Deinias, hogy nemcsak Charikleia, hanem tányérnyalói is kiadtak rajta - mert ezek is mind átszivárogtak a kegyelt krétaihoz -, elbandukolt Agathokleshez, aki már régen tudta, hogy ebül vannak barátja dolgai. És eleinte röstelkedett, de aztán mégis rendre elmesélte, hogyan lett szerelmes, hogyan hágott nyakára vagyonának, hogyan hidegedett el tőle az asszony, hogyan ütötte ki a nyeregből a krétai, és végül hogy ő bizony, Charikleiától elhagyatva, nem akar tovább élni.

Agathokles úgy érezte: idétlenség volna Deiniasnak ebben a pillanatban az orra alá dörgölni, hogy éppen ő volt az egyetlen barátja, akit sohasem hívott meg, akinél kedvesebbek voltak neki tányérnyaló cimborái. Ellenben eladta egyetlen birtokát, a samosi szülői házat, s az árát, három talentumot, elhozta barátjának.

Amint Deinias megint pénzhez jutott, Charikleia nyomban felfedezte, hogy ez az ifjú vala-miképpen megint milyen csinos lett. Újra megjelent a rabszolgalány, feltünedeztek a levélkék, s jöttek a szemrehányások, hogy miért nem mutatkozott oly régóta már; össze-verődtek egy kis potyázásra a cimborák is; megszagolták, hogy Deiniason megint van kopasztani való.

Deinias megüzente az asszonynak, hogy meglátogatja, s el is ment hozzá.

Éppen elszunnyadt a háznép.

Deinias belopózott.

És ekkor Demonax, Charikleia férje (már akár magától szimatolt ki valamit, akár összebeszélt a feleségével; mesélik így is, úgy is), felbukkant valami rejtekhelyről, s kiadta a parancsot, hogy zárják be a kaput, s fogják le Deiniast. Fenyegetőzött korbáccsal, máglyával, s kardot emelt rá, mint afféle házasságtörőre. Deinias, amint ráeszmélt, miféle csávába jutott, felkapott egy ott heverő vasrudat, s úgy halántékon sújtotta Demonaxot, hogy az menten szörnyethalt;

megölte Charikleiát is, de nem ám egy csapásra, hanem előbb többször rávágott a vasrúddal, aztán Demonax kardjával. A háznép egy darabig rémült némaságban meredt a szörnyű jelenetre, aztán le akarták fogni; amint azonban a karddal őket is megriasztotta, menekülésre fogták a dolgot, s így Deiniasnak borzalmas munkája végeztével sikerült megszöknie.

Reggelig Agathoklesnél bújt meg; itt meghányták-vetették a történteket, s mérlegelték a jövő eshetőségeit. Reggel aztán beállítottak a rendőrtisztviselők - mert ekkorra már híre ment az esetnek, s letartóztatták Deiniast, aki egy szóval sem tagadta a gyilkosságot, és az Ázsiát kormányzó helytartó elé vezették. Ez átküldte őt a császárhoz, s nem sokkal ezután a császár rendeletére elszállították Gyarosra, a Kyklades egyik szigetére, örökös számkivetésbe.

Agathokles mindvégig vele maradt, elkísérte Italiába, vele együtt jelent meg a törvényszék előtt - egymaga a barátai közül -, s mindenben kezére járt. Mikor pedig Deiniasnak számkive-tés lett a sorsa, akkor sem hagyta el barátját, hanem önmagát is arra ítélte, hogy Gyarosban tartózkodjék, s megosztotta vele a számkivetést. Aztán, hogy mindenükből kifogytak, s nélkülözni kezdtek, elszegődött búvárnak a bíborkagyló-halászokhoz, s ebből a keresményből tartotta el Deiniast. Hosszas betegsége alatt ápolta, és mikor meghalt, még akkor sem volt hajlandó visszatérni hazájába, hanem ottmaradt a szigeten, mert még holtában is restellte elhagyni barátját.

Íme, így cselekedett ez a görög jó barát. Az eset pedig nemrégiben történt: mert ha jól emlékszem, alig van öt éve annak, hogy Agathokles Gyaroson elhalálozott.