T
anulmányomban azt szeretném bemutatni, hogy az első világháború után, az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását követően milyen vitákat vetett fel a párizsi békekonferencián Fiume városának birtoklása, és hogyan alakult a város sorsa az 1920.november 12-én aláírt rapallói szerződésig, amely kimondta Fiume függetlenségét. Arra törekszem, hogy – a megértéshez nélkülözhetetlen előzmények ismertetése után – Az Est cikkein keresztül bemutassam a Fiume körüli vitákat, a kérdés rendezése érdekében felmerülő terveket, a kikötővárosnak a magyar-olasz kapcsolatok elindulásában játszott szerepét, valamint Gabriele D’Annunzio fi umei ténykedését. Kutatásomban a sajtón kívül olasz diplomáciai iratokra, emlékiratokra, és természetesen magyar és külföldi szakirodalomra támaszkodom.
„Fiume olaszabb, mint Róma”1
A háborút Olaszország győztesként zárta, ám nagyhatalmi státusza rendkívül bizony-talan volt, ezért külpolitikai célja pozíciójának megerősítése lett.2 Ennek érdekében adriai és balkáni befolyásra kívánt szert tenni, amelyet a Duna-medencére – és ezen be-lül Magyarországra is – kiterjesztett volna.3 E tervekhez elengedhetetlen volt számára, hogy megszerezze Fiumét, hiszen a város birtokba vételével Olaszország beltengerévé tehette volna az Adriát.4 Fiuméra azonban Jugoszlávia is igényt tartott, amely élvezte Franciaország támogatását, hiszen a franciák maguk is Duna-menti befolyási övezethez szerettek volna jutni. Így a két nagyhatalom, Olaszország és Franciaország ellentétbe került egymással.5
Ez idő tájt – 1918 végén – Fiume még Magyarországhoz tartozott, és egyelőre nem le-hetett tudni sem azt, hogy ki kapja majd a várost, sem pedig azt, hogy Magyarországnak mekkora beleszólása lesz abba, kinek a javára mond le kikötőjéről. Ebben a helyzet-ben Magyarország felértékelődött Olaszország számára, és az olaszok hajlandóak lettek arra, hogy kapcsolatba lépjenek a magyarokkal, egyrészt Fiume megszerzésének re-ményében, másrészt azért, mert Magyarország is Jugoszlávia riválisa volt. Olaszország külpolitikai célja ugyanis a következő lett: kiiktatni Jugoszláviát, a magyar zűrzavart pedig a maguk javára fordítani úgy, hogy az olasz befolyási övezet növekedhessen.6 Így Fiume tekinthető a magyar-olasz kapcsolatfelvétel kiindulópontjaként.
1 Orlando elhíresült kijelentése Fiume kapcsán, idézi: BURGWYN 1997. 5.
2 L. NAGY 1995. 83.
3 L. NAGY 1965b, 257.
4 HORNYÁK 2004. 27.
5 L. NAGY 1965b, 257.
6 GUIDA 1990. 83.
Fiume, mint régi magyar kikötőváros sorsa rendkívüli sajtóvisszhangot váltott ki hazánkban, így a Miklós Andor által szerkesztett „Az Est” című politikai napilap számos cikket közölt a viták aktuális állásáról. A lap 1910-ben indult. Műfajilag bulvárlap volt, ami akkor még azt jelentette, hogy első kézből vette információit, és színvonalas hír-szolgálatot biztosított. Polgári körökben a korszak legkeresettebb újságja volt. Az „igaz-ság” bemutatására törekedett, politikai pártoktól független maradt. Ennek ellenére a Tanácsköztársaság idején, májustól augusztusig betiltották.7 A Fiume-kérdésben is arra törekedtek a szerkesztők, hogy pártatlanok maradjanak. Ettől függetlenül a hangvétel-ből néha ki lehet olvasni, hogy inkább az olaszok, mint a jugoszlávok pártján álltak.
Fiume hovatartozásának kérdése már a békekonferencia előtt felmerült, és a vita 1919 áprilisában csúcsosodott ki. Ahhoz, hogy az okok érthetővé váljanak, szükséges visszautalni az 1915. április 26-án aláírt londoni szerződésre.
*
Olaszország eredetileg az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország szövetségese volt, a háború kitörésekor pedig az olasz közvélemény jelentősebb hányada a semlegesség mellett foglalt állást. Később azonban a háború-pártiak száma növekedni kezdett, és Sonnino külügyminiszter rájött arra, hogy hazája csak az antanthoz való csatlakozással szerezhet meg bizonyos vágyott területeket, amelyek az olasz függetlenség biztosításá-hoz szükségesek.8 Ezért Sonnino nyélbe ütötte a londoni szerződést, amely a követke-zőket tartalmazta: Trieszt, Gorizia, Pola, Zára, a Brenner-hágó és Kelet-Isztria, valamint a dalmát partvidék olasz lakta városainak birtokosa Olaszország lesz; ezen kívül az olaszok protektorátust élvezhetnek bizonyos albán területek felett, valamint – antant győzelem esetén – megkapnak egyes német gyarmatokat.9 Fiumét a londoni szerződés nem adta Olaszországnak, ennek ellenére a háborút követően az olasz nacionalisták még a Dalmáciáról való lemondás árán is igényt tartottak a városra, Sonnino viszont úgy gondolta, hogy ez a lemondás tönkretenné „mesterművét”, a szerződést.10 Az ok-mány a későbbiekben nagy port kavart olasz körökben: Vittorio Emanuele Orlando pél-dául visszaemlékezéseiben tagadta, hogy tudott volna a szerződésről, és állította, hogy nem ismerte annak tartalmát.11 Orlando szerint a szerződéssel Olaszország nemcsak, hogy lemondott Fiuméról, de átadta az olaszok legfőbb ellenségeit jelentő horvátoknak a várost.12 Egy másik emlékirat szerint – amely Luigi Aldrovandi Marescotti delegációs tag tollából származik – a londoni szerződés szövege nem jelentette ki kategorikusan, hogy Fiume a horvátoké; ezt csak Wilson próbálta bizonygatni egy jóval későbbi üzene-tében.13 Tehát a korabeli vezetőség igyekezett elhárítani magától a felelősséget. Fiuméra valójában a szerbek tarthattak igényt, hiszen az 1915. augusztus 18-án aláírt antant aide-mémoire nekik adta a kikötőt.14
Mikor a titkos szerződéseket megkötötték, még nem sejtették, hogy fel fog bomlani a Monarchia, ami területi igényekkel fellépő, új államok alakulását hozza magával. Ez azzal járt, hogy egy-egy területre sok esetben két állam is igényt tartott, aminek
követ-7 KÓKAY – BUZINKAY – MURÁNYI 1994. 166 – 167.
8 MACMILLAN 2005. 348.
9 BURGWYN 1997. 2.
10 MONTANELLI 2006. 600.
11 ORLANDO 1960. 337.
12 ORLANDO 1960. 344.
13 ALDROVANDI MARESCOTTI 1936. 217.
14 L. NAGY 1965a, 35.
keztében a korábbi titkos szerződések tarthatatlanná váltak. Ilyen, többek által magu-kénak akart terület volt Fiume is. 1918 novemberében egy fi umei delegáció kereste fel Orlando miniszterelnököt, amely azt kérte, hogy a város Olaszországhoz csatlakozhas-son.15 Az olasz körök ettől kezdve igény tartottak a városra, és a „londoni szerződés és Fiume” szlogenre támaszkodtak.16 November 28-án a franciák azt javasolták, hogy egy négy admirálisból (olasz, francia, angol, amerikai) álló bizottságot küldjenek Fiuméba a helyzet kivizsgálására.17 Ezt mind a négy állam elfogadta, így januárra Fiume az antant közös megszállása alá került, és nemzetközi hajózási bázist rendeztek be a kikötőben a keleti hadsereg ellátására, francia parancsnokkal az élen. Erről már Az Est tudósított.18 A diplomáciai iratokból tudjuk, hogy ez a francia parancsnok Franchet d’Espérey tábor-nok lett, 1918. november 30-ától.19
*
1919. január 18-án Párizsban Clemenceau elnökletével kezdetét vette a békekonferencia, amelynek feladata a háború utáni Európa rendezése volt. Ennek eseményeiről Az Est rendszeresen tudósított, főként a Magyarországot is érintőekről. Ilyen volt Fiume sorsa is. Január 17-én a hírek tudósítottak egy nacionalista tüntetésről,20 mely meglehetősen gyakran ismétlődött. Pár nappal később nemcsak tüntetésre, de verekedésre is sor ke-rült az olaszok és a jugoszlávok között, amit az olaszok úgy magyaráztak, hogy francia és szerb tisztek bujtották fel ellenük a horvátokat.21 Az újság hivatalosan nem foglalt ál-lást a kérdésben, de a hangvételéből kiérezhető, hogy egyetért az olaszok ezen állítá-sával. Hamarosan nyilvánosságra került, hogy Wilson valójában a délszlávoknak szánta Fiumét:22 „az elnök az olasz igények közül csak Dél-Tirol és Trieszt esetében ismerte el azok jogosságát, de Fiumét a jugoszlávok természetes kikötőjének tartja”23 – tudósított Az Est.
Január 25-én az újság beszámolt arról, hogy az olaszok pontosan mely területeket követelik az Adria-térségben: Fiumét, a Quarnero-szigeteket, Zárát, és dalmát szigete-ket maguknak akartak, Buccaritól az albán határig semleges Adriát javasoltak, és nem szerettek volna jugoszláv hadifl ottát az Adrián.24 A napilap egyik februári cikke nyíltan kimondta – kissé negatív felhanggal –, hogy az olaszok a szláv-olasz ellentétek miatt keresik Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatokat.25 Ezt alátámasztotta Tacoli márki ajánlata: ha a magyarok Olaszországnak adnák Fiumét, az olaszok cserébe magyar vám-területtel rendelkező, külön szabad kikötő felállítását engedélyeznék, és elismernék a magyar hajókat a tengeren; azonban a tervből nem lett semmi, mert Jugoszlávia elle-nezte azt.26 Ugyancsak februárban arról szóltak a hírek, hogy Fiuméval kapcsolatban két elképzelés született: az egyik, hogy Fiume független állam lesz szabad kikötővel, a másik pedig, hogy Fiume Olaszországé lesz, de Jugoszlávia és Magyarország használ-hatná a kikötőjét, és ebben az esetben az olaszok támogatnák is a városon áthaladó
ma-15 DDI/ 6./I. 134. irat, 70.
gyar kereskedelmet.27 A sajtó által közvetített vélemény ezt a tervet támogatta. Február 15-én Az Est a fi umei delegáció Olaszországba érkezéséről tudósított, amely okmányok-kal kívánta bizonyítani, hogy Fiume Olaszországhoz szeretne tartozni.28 Az iratok is arról tanúskodnak, hogy február elején megszervezték, egy fi umei küldöttség Párizsba utazását.29 Egy nagyobb vita február 18-án folyt a Fiume-kérdésről, amikor is a szerb képviselők is kifejtették álláspontjukat a kérdésben. Egy Orlandónak küldött beszámoló szerint a szerbek érvelése nagyon általános volt, és az érvek közül kizárólag etnikaiakat tudtak felmutatni, a politikaiak hiányoztak.30 A vitát nem sikerült lezárni, így a szerbek döntőbizottságot ajánlottak, amit az olaszok nem fogadtak el: maradt tehát a várakozás, amíg az időközben elutazott Wilson visszatér Párizsba, és eldönti a kérdést.31 Március 9-én írta az újság, hogy az angolok és a franciák felkérték Wilsont, legyen hivatalosan is ő a döntőbíró az olasz-jugoszláv vitában.32 A kérdést ezzel ideiglenesen lezárták, és a vita 1919 áprilisában kapott ismét lángra.
*
Az olaszok már március közepén is fenyegetőztek azzal, hogy kivonulnak a békekon-ferenciáról, amennyiben nem kapják meg Fiumét.33 Áprilisban ez az eshetőség minden eddiginél inkább napirendre került, hiszen a Fiume körüli viták rendkívüli módon el-fajultak. Wilson ugyanis elvből ellenezte a titkos szerződéseket, és mindenképp saját 14 pontja alapját szerette volna rendezni Európa sorsát. Meg is fenyegette szövetsé-geseit azzal, hogy amennyiben valamely antant hatalom nem egyezik bele a wilsoni pontok alapján való rendezésbe, az Egyesült Államok elhagyja Versailles-t, mire a meg-ijedt „barátok” minden annexiós igényüket visszavonták: így Fiuméból szabad kikötőt hoznának létre, olasz protektorátus alatt.34 Sonnino azonban – annak ellenére, hogy nem ragaszkodott Fiuméhoz annyira, mint Orlando – úgy gondolta, hogy Wilson „ne avatkozzon bele Európa ügyeibe, hanem maradjon csak meg a saját amerikai kaptafájá-nál”.35 Nem támogatta a Fiuméval kapcsolatos olasz igényeket a Jugoszlávia mögött álló Franciaország sem, amit Clemenceau azzal indokolt meg, hogy a londoni szerződésben foglalt ígéretek között nem szerepelt a város.36 A „béketeremtők” úgy tervezték, hogy a németeket április 25-ére hívják Párizsba a békefeltételek átvételére, aminek következ-tében az olyan megoldatlan problémákat, mint a Fiume-kérdés, a lehető leghamarabb tisztázni kellett.37 Wilson a délszlávoknak akarta adni Fiumét, hiszen az olasz igények teljesítése a világ rendjét veszélyeztetné,38 legalábbis Az Est cikke szerint. Ez természe-tesen erős túlzás volt.
Április 19-én a nagyhatalmak megbeszélést tartottak a Fiume-kérdésről. Az Est pár nappal később tudósított arról, hogy Wilson felvetette egy Fiuméban létesítendő
nem-27 AZ EST, 1919. 02. 12.
28 AZ EST, 1919. 02. 15.
29 DDI/6./II. 251. irat, 170.; DDI/6./II. 252. irat, 170.
30 DDI/6./II. 386. irat, 264. (A diplomáciai iratok 1919. március 23-a után csak 1922-től kerültek kiadásra, így a továbbiakban nem állnak rendelkezésemre.)
36 ALDROVANDI MARESCOTTI 1936. 233.
37 AZ EST, 1919. 04. 16.
38 AZ EST, 1919. 04. 17.
zetközi kikötő gondolatát,39 ami a magyar közvéleménynek is tetszett, legalábbis a saj-tóban foglaltak ezt tükrözték. A vitát azonban most sem sikerült rendezni, így Wilson más úton próbálkozott: manifesztumot tett közzé, melyben ismét kifejtette a 14 pontot és azt, hogy nem támogatja az olaszokat, mire Orlando április 24-én, Sonnino pedig másnap elhagyta a békekonferenciát.40 A miniszterelnök hamar, már május 7-én vissza-tért Párizsba.41 Erről Az Est örömmel számolt be, ugyanis a magyar közvélemény számí-tott Olaszország segítségére a békekonferencián, tehát hazánknak nem állt érdekében, hogy az olaszok távozzanak Versailles-ból. A lapot időközben pár hónapra beszüntet-ték, ezalatt a következők történtek: május végén megszületett az ún. Tardieu-terv, va-gyis, hogy Fiume legyen független állam a Népszövetség védelme alatt, Olaszország pedig megkapná Voloscát, és annektálhatná Zárát, Šibeniket és a szigeteket, ám a terv nem tetszett Sonninónak.42
Június 19-én, főképp a békekonferencián való kudarcok miatt, Orlando lemondott, és utóda Nitti lett. A külügyminisztériumi székbe Tittoni került. A nyár folyamán nem történt említésre méltó változás Fiume tekintetében, ezért áttérek következő fejezetem-re, amelyben Gabriele D’Annunzio fi umei tevékenységét mutatom be.
Fiume Gabriele D’Annunzio parancsnoksága alatt
Amíg Orlandóék a békekonferencián vitatkoztak, és reménykedtek abban, hogy érvek-kel sikerül eredményt elérniük, a nacionalisták létrehoztak egy Legione Fiume nevű szervezetet, amelynek tagjai az „O Fiume, o morte” [Vagy Fiume, vagy a halál – H.
Petra] jelszót választották maguknak, és Gabriele D’Annunzio költőt kérték fel ügyük kézbevételére.43 1919 szeptemberében a szövetségesek úgy döntöttek, hogy egy közös rendőrséget küldenek Fiuméba, amit D’Annunzio meg akart előzni, így felkészült a vá-ros elfoglalására, és szándékait Mussolinival is tudatta.44 D’Annunzio és szabadcsapatai végül szeptember 11-én foglalták el a kikötőt. Ezt követően – amint az időközben újra-indult Az Est tudósításából kiderül – a Nitti-kormány erős nyomás alatt állt Fiume miatt, hiszen az olaszok többsége nem volt hajlandó lemondani a városról, D’Annunzio pedig, aki Fiume parancsnokává nevezte ki magát, nem ismerte el a Nitti-kormányt. Tittoni külügyminiszter is kifejtette álláspontját, ő „manifesztálja Fiume olasz jellegét, de nem kívánja, hogy ez a lépés Olaszországnak a konferenciából való kilépését idézze elő”.45
A többi antant hatalom követelte, hogy D’Annunzio ürítse ki Fiumét, de az olasz kormány erre annyit felelt, hogy ezt „az olasz nép egyöntetű akaratával szemben nem tudja teljesíteni”.46 Az Est pártolta ezt a felfogást. A város birtoklásáról Jugoszlávia sem mondott még le, ezért „zálogként” elfoglalta Klagenfurtot, amelynek kiürítésére csak akkor lett volna hajlandó, ha az olaszok lemondtak volna Fiuméról.47 Október 18-án Tittoni javasolta, hogy Fiume legyen önálló állam a Népszövetség oltalma alatt.48 Ezt a
39 AZ EST, 1919. 04. 23.
40 BURGWYN 1997. 10.
41 AZ EST, 1919. 05. 07.
42 BURGWYN 1997. 12.
43 MONTANELLI 2006. 611.
44 MONTANELLI 2006. 614.
45 AZ EST, 1919. 09. 30.
46 AZ EST, 1919. 10. 04.
47 AZ EST, 1919. 10. 09.
48 AZ EST, 1919. 10. 18.
javaslatot a döntéshozatallal megbízott Egyesült Államok nem fogadta el, ezért Tittoni mielőbbi új megoldástervet kért.49 A visszautasítás ellenére 1920 januárjától kezdve egy-re többször felmerült, hogy Fiumét mégiscsak független várossá kellene nyilvánítani.
*
Január és július között nem változott a város sorsa. Érdemes viszont vetni egy pillantást arra, hogy mi történt ez idő alatt Fiumén belül, hogyan kormányzott D’Annunzio.
A költő „egy mindenkivel háborúban álló állam” fejévé nevezte ki magát, és kor-mányt alakított.50 Az olasz katonai parancsnokság szerint Fiume városa egy ostrom alatt álló területhez hasonlított: D’Annunzióhoz egyre több önkéntes csatlakozott, akik min-den előkészületet megtettek a jugoszláv ellentámadás ellen.51 Október végén Az Est be-számolt egy érdekes epizódról.52 Eszerint Zanella, Fiume volt képviselője is örült eleinte a város felszabadításának, ám D’Annunzio nem volt hajlandó együttműködni Zanella pártjával, és a két ember össze is veszett, mert Zanella titokban tárgyalásokat folytatott Nittivel. Az újság mindkét fél álláspontját leírta. Zanella szerint a költő megkérdezte tőle, hogy mer titokban tárgyalást folytatni, mire a volt képviselő azt felelte, hogy ő egy szabad város szabad polgára. Erre D’Annunzio kidobatta a palotából. Az új fi umei parancsnok megmutatta a tudósítónak Zanella augusztus végén kelt levelét, melyben Zanella üdvözölte D’Annunzio vállalkozását, és azt ígérte, együtt fog harcolni a költővel a város szabadságáért. Ezt követően Zanella – elárulva az ügyet – Rómába utazott, hogy Nittivel tárgyaljon, majd visszatérte után felszólította D’Annunziót a Fiuméból való tá-vozásra, mire a költő valóban ajtót mutatott a volt képviselőnek. Ez egy olyan epizód, amely tökéletesen jellemezte város akkori hangulatát, ezért Az Est tudósított róla, de állást nem foglalt a kérdésben.
1920. szeptember 10-én, egy évvel a város elfoglalása után D’Annunzio „Reggenza Italiana del Quarnero” [Quarnerói Olasz Régensség – H. Petra] néven kihirdette Fiume függetlenségét.53 Még előbb, a hónap elején nyilvánosságra hozta a város alkotmányter-vezetét is, amely – Az Est tudósítása szerint – a régi fi umei és a régi velencei alkotmá-nyon alapul, és kiterjeszthető a szomszédos városokra is, amennyiben azok csatlakozni kívánnak Fiuméhoz.54 Az alkotmány főbb pontjait is összegezte az újság.55 „Az új állam a
„Reggenza del Quarnero” nevet viseli, és Volosca, Lovrana, szigetek (Noschiena, Albona, Veglia, Lussin, Cherso és Arbe), valamint a régi velencei köztársaság szigetei alkotják.
Fiume állam nép akaratából született, nem jellemzik faji, nemzetiségi, vallási, társadal-mi és nyelvi különbségek; a választójogot 20 év felett a nők is megkapják. Két szervezete van a városállamnak: az egyik a Felső Tanács, más néven a Legjobbak Tanácsa, mely törvényeket hoz, rendőrségi ügyeket intéz és pártolja a művészeteket; a másik pedig a Felügyelők Tanácsa, mely a munka-, a kereskedelmi és a vámügyekkel foglalkozik. A latin kultúra ápolása és fejlesztése minden fi umei állampolgár kötelessége.”
D’Annunzio államának bemutatását a költő szavaival zárom, amelyek Marconi ha-jóján hangoztak el:
49 AZ EST, 1919. 11. 01.
50 MONTANELLI 2006. 615.
51 AZ EST, 1919. 10. 21.
52 AZ EST, 1919. 10. 30.
53 AZ EST, 1920. 09. 11.
54 AZ EST, 1920. 09. 03.
55 AZ EST 1920. 10. 31.
„Marconi hajójáról (…) Fiume eltökélt népe és a meggyötört város védőserege világgá kiáltja, hogy tántoríthatatlan elhatározással örökké ki fog tartani az olasz anyaország mellett.”56
Az Est rendkívül sokat, és igazán barátságos hangnemben cikkezett D’Annunzióról.
Burkoltan pártolta a város felszabadítását, és szimpatizált a költő vállalkozásával.
*
Visszatérve a Fiume körüli vitákra, 1920 nyara sem hozott változást a Fiume-kérdésben.
Olaszországban ismét kormányváltás történt, Nitti helyét Giovanni Giolitti, a külügymi-niszteri posztot pedig Carlo Sforza vette át. Októberben ez utóbbi Belgrádban átnyúj-tott egy jegyzéket, mely az olaszok adriai követeléseit tartalmazta: Jugoszláviának bele kellett volna egyeznie, hogy Fiume Olaszországé legyen, a dalmát szigetek közül pedig adja át az olaszoknak Chersont és Lissát, amit Jugoszlávia – aki a szigetekről nem mon-dott le, Fiume kikötőjét pedig minden nemzet számára hozzáférhetővé akarta tenni – visszautasított.57 November elején az olaszok engedékenyebbek lettek, és a jugoszlá-vokkal való tárgyalás helyszínéül Rapallót választották. Jugoszláviát miniszterelnöke, a szerb Vesnić képviselte, Olaszországot pedig Sforza.58 November 11-én a közvélemény még nem túlzottan reménykedett a megegyezésben,59 de másnap aláírták a rapallói szerződést: Olaszország megkapta Cherson, Lussin és Lagosto szigeteket, fennhatósága alá helyezték Zárát, Fiume pedig teljes függetlenséget nyert, de területi kapcsolatban maradt Olaszországgal.60
*
Ezzel a szerződéssel tehát lezárult a békekonferencia egyik legélesebb vitája, amely sok-szor azzal fenyegetett, hogy a szövetségesek is össze fognak veszni egymással. Létrejött Fiume Szabadállam, melynek élére Riccardo Zanella került. D’Annunzio ugyan hadat üzent Olaszországnak, de hamar megadta magát.61 A Szabadállam 1924-ig állt fenn, ez évben Mussolininak sikerült megegyeznie Jugoszláviával, és Olaszország annektálhatta a területet, amelyet végül a második világháborúban veszített el.
Felhasznált irodalom
Sajtó
AZ EST: 1919. január-1920. november
Forráskiadvány
DDI/6./I.= I Documenti Diplomatici Italiani. Sesta serie 1918–1922. Volume I. Libreria dello Stato, Roma, 1953.
56 AZ EST, 1920. 10. 06.
57 AZ EST, 1920. 10. 29.
58 AZ EST, 1920. 11. 07.
59 AZ EST, 1920. 11. 11.
60 AZ EST, 1920. 11. 12.
61 MACMILLAN 2005.374.
DDI/6./II.= I Documenti Diplomatici Italiani. Sesta serie 1918–1922. Volume II. Libreria dello Stato, Roma, 1953.
Szakirodalom
ALDROVANDI MARESCOTTI 1936= ALDROVANDI MARESCOTTI, Luigi: Guerra diplomatica:
ricordi e frammenti di diario. Milano, 1936.
BURGWYN 1997= BURGWYN, Henry James: Italian Foreign Policy in the Interwar Period: 1918–
1940. Praeger, London, 1997.
GUIDA 1990= GUIDA, Francesco: Ungheria e Italia dalla fi ne del confl itto mondiale al Trattato del Trianon. In: Kovács Zsuzsanna – Sárközy Péter (szerk.): Venezia, Italia, Ungheria tra Decadentismo e Avanguardia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.
HORNYÁK 2004= HORNYÁK Árpád: Magyar-jugoszláv diplomáciai kapcsolatok: 1918–1927.
Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2004.
KÓKAY – BUZINKAY – MURÁNYI 1994= KÓKAY György – BUZINKAY Géza – MURÁNYI Gábor: A magyar sajtó története. MÚOSZ, Budapest, 1994.
L. NAGY 1965a= L. NAGY Zsuzsa: A párizsi békekonferencia és Magyarország 1918–1919. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1965.
L. NAGY 1965b= L. NAGY Zsuzsa: Az olasz érdekek és Magyarország 1918–1919-ben. Történelmi Szemle 1965./2–3. 256.
L. NAGY 1995= L. NAGY Zsuzsa: Itália és Magyarország a párizsi békekonferencia idején, 1919.
In: Romsics Ignác (szerk.): Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1995.
MACMILLAN 2005= MACMILLAN, Margaret: Béketeremtők: az 1919-es párizsi békekonferencia.
Gabo Könyvkiadó, Budapest, 2005.
MONTANELLI 2006= MONTANELLI, Indro: Storia d’Italia 1861 – 1919. Volume VI. RCS Libri S.p.A, Milano, 2006.
ORLANDO 1960= ORLANDO, Vittorio Emanuele: Memorie (1918–1919). Milano, 1960.