Comitatus Zempliniensis

3: 174 pp. 360x240 mm.

4: Zemplén vármegye leírása.

5: A C-vel jelölt 19. század eleji kézirat a Matolai-féle kézirat (A) pontos másolata. Semmi nyoma nincs annak, hogy valamilyen rendezettebb, javított iratról készült volna. A két szöveg (A és C) gyakorlatilag teljes azonosságán kívül

16 L. Bél 1993. nr. 628.

17 A közgyűlés jegyzőkönyvének elején ez olvasható: „Ante cuius [sc. Congregationis] exordium extra serialiter publicatae sunt Excelsi Consilii Regii cum adjecto descriptionis Comitatus hujus Zempliniensis Beliano Opere Posonii 17^ma Augusti 1736. celebrato.” MNL BAZML IV. 1001 ac Közgyűlési jegyzőkönyvek 13. cím 1735–1736 (MOL Mikrofi lmtár, 3536. mf.) p. 673. A levél közlése után nem határoztak semmit az ügyben.

18 Uo. pp. 221–222.

19 Ld. MNL OL C 42 Misc. Fasc. 95 nr. 33. f. 40. (21. sz.).

20 Uo. f. 39. (22. sz.). A vármegye levelét, illetve a Helytartótanács válaszának egy részletét még ld. Haan 1879. p. 43.

21 MNL BAZML IV. 1001 ac Közgyűlési jegyzőkönyvek 13. cím 1736–1737 (MOL Mikrofi lmtár, 3536. mf.) pp. 244–245.

22 „Ad quas in subsequenti Congregatione rescribendae rationes, ob quas opus illud revideri non valet. Praeterea pro opinione negotiorum, hoc cum Illustrissimo Dno Supremo Comite medio D. Ordinarii Comitis communicetur.” Uo. p. 245.

23 BAZML IV 1001 ac Közgyűlési jegyzőkönyvek 15. cím 1737–1738 (MOL Mikrofi lmtár, 3536. mf.) pp. 135–136.

ezt bizonyítja, hogy a falvak és városok ugyanúgy összekeveredve szerepelnek a Különleges részben, mint ahogyan azt az A kéziratban láthattuk. Sőt, a zűrzavart csak fokozzák Bél Mátyás átszámozási javításai, amelyeket a Matolai-féle szövegben végrehajtott (A) – a 19. századi másoló ugyanis e javításokat átvette ugyan, de a városokat nem emelte ki a települések közül, így a kéziratban teljes a káosz a sorszámokat illetően.²⁴

6: 19. sz. eleje.

IV. A vármegyeleírás rövid ismertetése és a szövegkiadás elvei

Zemplén vármegye leírása meglehetősen adatgazdag, teljes vármegyeleírás, de formailag rendezetlen, és szinte teljes egészében Matolai János munkájának tekinthető. Bél Mátyás csak néhány apró javítást végzett a szövegen (ld. az A kézirat leírását!). Az Általános rész természetföldrajzi tagozata (kiadásunkban: 113–131.) más leírásokkal összevetve tekintélyes hosszúságú, s több tartalmas fejezettel bír. Ilyen például a vármegye hegyei, hegységei között első helyen tárgyalt Tokaji-hegy leírása, ahol a többi között a szerző részletesen bemutatja a hegy egyes dűlőinek a nevét, és azt is, hogy az melyik osztályba tartozik (ezek az adatok rendkívüli fontosságúak, egyben komoly vita tárgyát képezik a borvidéken mind a mai napig). Érdekes a mezei terményekről szóló rész, ahol a szerző megjegyzi, hogy 1732-ben saját szemével látta, mennyire kiszikkadt a bodrogközi föld. Szintén fi gyelemreméltó a 19. fejezet, melyben a szerző a vármegyeiek halászatáról ír.

A politikai tagozat (kiadásunkban: 132–140.) különösen a második fejezetével kelti fel a fi gyelmet. Itt ugyanis a szerző szokatlan kíméletlenséggel tárja az olvasó elé a magyarság megfogyatkozását, s a szlovák népesség növekedését a területen. Mint írja, magyarok már csak Cigándon és Karádon (Tiszakarád) vannak teljes többségben, ahol alig van más lakos, de a többi településen keverednek a szlovákokkal, lengyelekkel, ruténekkel. A szerző a magyarság lélekszámának fogyását egyrészt ebben, vagyis a keveredésben és asszimilációban, másrészt az elvándorlásban látja, de megemlíti azt is, hogy a magyar családoknál csak egy-két gyermek születik, míg a szlovákoknak három-öt. Végül megjegyzi, hogy a ma-gyarok és szlovákok között már szokásokban sincs különbség, akár házasság, akár egyéb tekintetben. De a következő fe-jezetben kissé ellentmondásba kerül magával a szerző, mivel kifejti, hogy az idejövő szlovákok szorgalmasan megtanul-ják a magyar nyelvet és szokásokat, s hovatovább ez menti meg a magyarságot a gyors fogyástól. Kiemeli a szlovákokkal kapcsolatban azt is, hogy nyelvjárásuk e vidéken a ruténhez közelít, ahogy ruházatuk és szokásaik is. Érdekes módon a ruténekről szól a leghosszabb fejezet. Eredetük vizsgálata után rosszallóan jegyzi meg, hogy sokan haramiáknak állnak közülük, de van javulás, amint a vallási szokásaikban is: míg ugyanis korábban csak 1–2 év után vagy még később ke-resztelték meg a gyermekeket, mostanra, írja a szerző, már a katolikus egyház szokása szerint nem sokkal születés után.

Egyénként két részre osztja a ruténeket: az északnyugati, Sáros vármegyéhez közeli részeken lakókra, illetve az Ung vár-megye határa mellett élőkre; megjegyzi viszont, hogy mindkettőt Krajnának nevezik. A nyugaton élők a szerző szerint közelebb állnak a szomszédokhoz (vagyis a szlovákokhoz), s jórészt már felhagytak a korai eljegyzés, illetve a leányrablás gyakorlatával, míg az Ung vármegyéhez közel lakók természetesen jobban ragaszkodnak szokásaikhoz. Ezután egysé-gesen beszél a szerző a ruténekről, s egyedülálló részletességgel taglalja házassági és temetési, illetve étkezési és ruház-kodási szokásaikat. A következő fejezet rendhagyó tematikával bír, ugyanis arról szól, miért olyan szegény a vármegye lakossága. A természeti okokon kívül a szerző megemlíti a Lengyelországból ekkor nagy számban bevándorló zsidó kereskedőket, illetve görög és szerb kalmárokat, akik szerinte a szegény nép kárára nyerészkednek. De nem feledkezik meg a cigányokról sem, akik elmondása szerint módszeresen becsapják, meglopják a lakosokat. Az ezt követő fejezet a vármegye nemességét veszi számba – igen nagy részletességgel –, majd a vármegye tisztikarának bemutatása következik egy rövid, de tartalmas fejezetben.

24 Ld. például C pp. 41–85.

A Különleges rész elején a Hegyaljai járás (Processus Submontanus) bemutatása található (kiadásunkban: 141–167.), amely Sárospatak városának és várának leírásával indul. A leírás nagyobbrészt egy hosszú történeti áttekintésből áll, ahol a szerző megemlíti Lórántff y Zsuzsannát és a református vallás térnyerését a városban, de aztán azt is leírja, hogy mos-tanra már megerősödött a katolikus vallás. A város korabeli leírása sok érdekességgel nem szolgál, de a lakosságról már több hasznos adalék olvasható, így szerepel a szövegben azok vallási és nemzetiségi megoszlása, valamint életmódjuk is. Ezután azonnal, minden átmenet nélkül jön a vár bemutatása. A falvak esetében szerepel a falu lakosságának nem-zeti és felekenem-zeti hovatartozása, a föld minősége és a birtokos, vagyis a standard adatok, de ezt adott esetben sok egyéb adat is kiegészíti, például a bor minősége Vámosújfalunál és még sok falunál. Kiemelkedik Tállya mezőváros leírása (ki-adásunkban: 148–150.), ahol a szerző a többi között felsorolja a környező szőlőhegyek neveit és leírja a város történetét is, vagy Szerencsé, ahol az ottani bor dicsérete ugyancsak nagy szerepet kap, és bemutatásra kerül a szerencsi vár is; de Mád mezőváros leírása is igen hosszúra nyúlt, ugyancsak a szőlőhegyek, borok leírása miatt. És végül ki kell emelni még Tokaj várának és városának leírását (kiadásunkban: 161–165.). Az utóbbi szolgál több érdekességgel. A szerző rövid tör-téneti bevezető után elmondja, hogy a város egykori kiváltságai elenyésztek, s mostanra a lakosok már koldusszegények az eladósodás miatt; majd természetesen rátér a tokaji borra, s felsorolja a tokaji határban szőlőt birtokló személyeket;

ezután a város templomaira, középületeire és magánházaira tér rá, s az utóbbinál felsorol számos olyan családot, akiknek házuk van a városban. A szőlőhegyek taglalása után ír a lakosokról is, illetve a városvezetés módjáról. A járás leírásának mérlege: a szerző összesen 39 települést sorol fel, ezek közül 9 mezőváros (Sárospatak, Tolcsva, Tállya, Szerencs, Mád, Tarcal, Tokaj, Bodrogkeresztúr, Liszka), 1 vár (Tokaj vára), és 29 falu.

A Bodrogközi járás ismertetése (kiadásunkban: 168–178.) hasonlóan rendezetlen, mint a Hegyaljai járásé, vagyis egyszerű számozással, külön felosztás nélkül sorol fel bennük a szerző 46 települést. Ezek közül két mezőváros van:

Lelesz és Királyhelmec (kiadásunkban: 173–175.). A két város leírása közül az elsőben természetesen főleg a prépostság történetéről és birtokairól esik szó, míg Királyhelmecnél a Lórántff y Zsuzsanna által a város mellett emelt ház emléke, kapufelirata szolgál érdekes adalékkal. Figyelmet érdemel még Szerdahely (Bodrogszerdahely) leírása (kiadásunkban:

169–170.), ahol a szerző bemutatja az ottani Bocskai-kastélyt, s közli az ott lévő kriptában Bocskai Miklós sírversét. A falvak leírása itt is jól adatolt.

Az Újhelyi járás (kiadásunkban: 178–208.) ismertetése már a szabályos Notitia-leírásokhoz igazodik, sőt, a járási felosztáson belül kerületek (districtus) szerinti tagolás is van. Ez alapján a szerző öt kerületet sorol fel. Az Újhelyi kerület (kiadásunkban: 179–183.) nagyobb részét természetesen Újhely (Sátoraljaújhely) város leírása teszi ki (kiadásunkban:

179–180.), melyben főként a város övező hegyekről s azok neveiről, a város urairól, s a városban levő főúri házakról esik szó. Újhely leírása után kissé szokatlan módon a kerület kastélyai és falvai következnek. Ám ezek közül csak egy kastély van, Borsi, amely a sor elején, számozás nélkül szerepel. Ezután jön a kerület 21 falvának leírása. A Zempléni kerület le-írása (kiadásunkban: 183–190.) Zemplén várával kezdődik, amely főleg azért értékes, mert az adatgyűjtő személyesen járta be a várromot s írta le annak korabeli állapotát; ahogy Terebes várának (arx Terebes) leírásáról is ugyanez mondható el. A beosztással még itt is vannak problémák, ugyanis ezután Parics falu jő, bár kétségkívül indokoltan, mert a falu a vár alatt van, sőt valójában a vár neve is Parics volt. Majd a három mezőváros, Terebes, Zemplén és Tőketerebes (!), illetve castrum Terebes, vagyis Terebes várának leírása következik: jól látható, hogy itt Matolai nem rendezte még adatgyűjtését (kiadásunkban: 183–187.). A szakasz 23 falu ismertetésével zárul.

A Gálszécsi kerület leírása (kiadásunkban: 191–194.) ugyancsak a névadó mezőváros, Gálszécs leírásával kezdődik, ahol a szokásos, mezővárosok esetében szereplő adatok (lakosság nemzetisége, föld minősége, földesúr, vásárok) mellett részletesebben ír a városban levő, Szemere Pál által épített kastélyról, s magáról a Szemere családról. A kerület 25 fal-vának leírásából Bacskóé emelkedik ki (kiadásunkban: 192.), ahol a szerző egyrészt leírja, hogy szegény rutének lakják, akiknek nincs erejük helyreállítani a korábban elpusztult szőlőket, továbbá beszél a Bocskai család eredetéről, amely innen nyerte a nevét. Az ezt követő Varannói (Varanói) kerület (kiadásunkban: 194–200.) központjának, Varannónak a leírásában a szerző kiemeli a mezőváros egykori kiváltságos voltát, s az 1569:XVIII. törvénycikkel bizonyítja, hogy

egy-kor lerakóhely volt; emellett a város földesurairól, s különösen a Szentiványiakról ír, akiknek magasra emelkedett tagja, Szentiványi János beregi főispán bírja a városban levő egyik kastélyt. A városleírás végén azonban a szerző elénk tárja a város korabeli nyomorúságát is: kevés a földjük, szőlejük, azt is gyakran elönti a Tapoly. Alig van a városban a kézműves:

csak néhány szabó, csizmadia, szűcs, varga maradt. Ezután jön a 34 falu bemutatása, melyek színvonala elmarad a töb-bitől, az ismertetések gyakran csupán a település elhelyezkedését és a föld minőségét tartalmazzák.

A soron következő Sztropkói kerület, avagy uradalom (kiadásunkban: 200–208.) bemutatása az uradalmat birtokló gersei Pethő családdal kezdődik: itt a szerző szokásához híven bemutatja a család eredetét, említést tesz nevezetesebb tagjairól, és méltatja érdemeiket. Ezután Sztropkó várát és Sztropkó mezővárost mutatja be: az utóbbinál említi a 775 áldozatot követelő 1709. évi pestisjárványt és a lakosság vallási és nemzetiségi megoszlását. Nagy teret szentel emellett a Pethő család város melletti, négy részből álló díszkertjének; bemutatja a kertben a Dianának állított házat, s annak feliratát, a kertet övező fal szobrait, s a gyümölcsfákat. De a szerző nem feledkezik meg a városlakók életmódjáról sem:

mint írja, itt is vannak mesteremberek, így fazekasok, szabók, vargák, és igen szép szőtteseket készítenek az asszonyok.

Az uradalom 48 falvát a szerző nem túl részletesen, de az alapvető adatokat – elhelyezkedés, lakosok nemzetisége, val-lása, föld minősége – ismertetve mutatja be.

A Nagymihályi járást (kiadásunkban: 208–229.) a szerző rövid bevezetővel kezdi, a járás nevének eredetéről, elhe-lyezkedéséről. Ezután ismét kerületek szerint veszi sorra a településeket, melyekből, mint írja, három van a járásban. A Nagymihályi kerület leírása (kiadásunkban: 208–213.) Nagymihály mezővárossal kezdődik, amelyről a szerző leírja, hogy igen szegényes hely, s azt is megjegyzi, hogy a többségében rutén, kisebb részben szlovák és magyar lakosok között alig van, aki önállóan meg tudna állni a lábán, többségük ugyanis napszámos. Emellett kitér a város uraira és környező ud-varházaira is. A szerző ezután a kerület 34 falváról ír, néhol fi gyelemreméltó részletekkel tarkítva: így Abaránál meg-említi, hogy lakosai magyarok, s nem hajlandók más nyelven beszélni, vagy Kuppony esetében kifejti, hogy az Ondava melletti település olyan gazdag vízfolyásokban, hogy a lakosok egyetlen keresménye a halászat, rákászat, mivel nincs művelhető földjük. A Hóri kerület (kiadásunkban: 214–218.) csak falvakból áll, a szerző 45 települést sorol fel. A leírások a szokásos adatokat tartalmazzák. Érdekes Rákóc falu, ahol egyrészt a szerző említi, hogy egykor magyar volt, de ma már alig van egy-kettő a rutének, szlovákok mellett; ezenkívül ír Rákóczi Andrásról (a rákóczi és felsővadászi Rákóczi család rákóczi ágából),²⁵ akinek elmélkedik a nevén és származásán, majd megjegyzi, hogy a falu egy részét birtokolja, míg a másik fele a Szirmay család zálogában van. A Homonnai kerület avagy uradalom (kiadásunkban: 208–229.) kapcsán – hasonlóan az előző, sztropkói uradalomhoz – a szerző röviden kitér a Homonnai Drugethek származására, jelesebb tagjaira. Ezután az uradalom várai kerülnek sorra, név szerint Barkó, Jeszenő és Homonna. Barkóról csak annyi érdem-legeset jegyez meg, hogy I. Rákóczi György 1644-ben lerombolta, de Jeszenőről már többet tud, így egy népi mondát is lejegyez a várról. Homonna esetében főleg az építményről ír. Ezután jönnek a mezővárosok, Homonna, Papina és Szina.

Homonna leírása a leghosszabb és legérdekesebb: itt az adatgyűjtő (valószínűleg Pika László)²⁶ személyesen is járt, ugyanis a szerző beszámol az ottani vásárokról, melyek azonban 1–2 óra múlva befejeződnek; illetve leírja azt is, hogy naponta van piac a főtéren, s a környékbeli parasztok hihetetlenül olcsón adják el áruikat – vajat, húst, tyúkot, ludat –, mivel kicsi a kereslet. Emellett megjegyzi, hogy 15 udvarházat számolt össze a városban, s felsorolja a nemesi családokat is, akik ezeket bírják. Még szintén Homonnáról írja a szerző, hogy vannak a szabókon, vargákon kívül mészárosok és más mesteremberek is, de sokan itt is napszámért szegődnek el aratni. A másik két városnál már csak a szokásos adatok szerepelnek. Falvakból igen sokat, 99-et sorol fel a szerző (pp. 162–172.), de nem sok információval szolgál velük kap-csolatban. Egy-két kivétel van, így pl. Krasznibrod (Laborcrév, Krasznij Brid) falu, melynek határában ortodox monos-tor található, s erről a szerző is bővebben ír, megemlítve, hogy hatalmas tömeget vonz zarándoklatok idején, s ilyenkor rabolják el a rutén ifj ak a nekik tetsző lányokat, majd papot szerezve el is veszik őket (kiadásunkban: 224.). A leírást két

25 Rákóczi András 1754-ben halt meg Rákócon. Vö. Nagy 1857–1865. IX. 605.

26 Ld. a [Do] kézirat ismertetését.

sírfelirat zárja, melyet kétségkívül Dobai Székely Sámuel jegyzett le²⁷ (a kiadásunkban e feliratokra ld. a 229. oldalon az i. jegyzetet!).

Zemplén vármegye leírása igen terjedelmes munka. Ez azonban nem meglepő, mivel Zemplén a korabeli Magyarország legnagyobb vármegyéi közé tartozott, elég sűrű településhálózattal, vagyis a terjedelem indokolt. Vannak benne kiválóan megírt részek (például a politikai tagozat néprajzi részei, a mezővárosok és egyes falvak érdekességekben gazdag leírá-sa), továbbá nagy jelentőséggel bírnak a szőlőkről, borokról szóló adatok. Mindez Matolai János szorgalmas munkájá-nak, valamint esetleg Dobai Székely Sámuel és Pika László adatgyűjtésének köszönhető. Sajnálatos azonban, hogy Bél Mátyás a jelek szerint nem tudta a saját elvárásai szerint átdolgozni és kiegészíteni a szöveget.²⁸ Ez meglátszik a történeti részek alacsony színvonalán, illetve az egész leírás „fésületlenségén”, szerkezeti hiányosságain.

Szövegkiadásunk alapját a Matolai-féle kézirat képezi (A), mivel a C, mint írtuk, ennek csupán szolgai másolata.

A kézirat jó írásképű, nem okozott különösebb gondot az átírása. Mint említettük, a szövegben Bél javításai láthatóak, amelyek a sorszámozásra vonatkoznak.²⁹ Ezeket a javításokat csak jegyzetben közöltük, mivel úgy gondoltuk, hogy Bél korrekcióinak a végrehajtása a kézirat szövegének túlságosan nagymérvű megváltoztatását jelentette volna (városok leí-rásának a szövegből való kiemelése és áthelyezése, új szakaszok létrehozása), amit nem tartottunk összeegyeztethetőnek a kiadási elveinkkel.

V. Összefoglaló adatok

Adatközlők: Dobai Székely Sámuel, Pika László ([Do]), Matolai János (A; egyben szerző) Ellenőrzés: vármegyei (b; nem készült el)

A szövegkiadás alapját képezendő kézirat: A Fordítás: Bél 1977. (részleges); Bél 2000. (szlovák) Irodalom: Barta 2009; Barta 2016.

27 Ld. a 9. jegyzetet.

28 Elképzelhető elvileg, hogy Bél egy mára elveszett kéziratban átdolgozta a szöveget, de, mint fentebb említettük, ennek nincs nyoma.

Egyedül a városokat látta el külön sorszámmal, ami viszont nagyon kevés változtatás; láthatóan többre nem is volt ideje.

29 Ld. az A kézirat ismertetését.

I. The manuscript stemma

[Do]

? A

b

[Com.]

C

II. The creation process of the county description

In the early 1730s, Mátyás Bél began to make preparations for writing a description of Zemplén County — or, more specifi cally, began to search for the right person to provide him with data about the county. His search was fulfi lled, in part, in the person of Sámuel Dobai Székely, who was able to prepare abundant notes for Bél’s use ([Do]) in 1732–1733.

Of greater importance, however, was the contribution of János Matolai, Bél’s permanent assistant, who states that he was commissioned by Bél to spend a longer period of time in Zemplén — partly to collect data for the county description, and partly to become familiar with the Tokaj wine region. Th e collection of data appears to have taken place in 1732: this is suggested by a text, written in János Matolai’s handwriting, the author of which was most likely Matolai himself (A), which contains several references to events in 1732. Bél made some minor changes to Matolai’s manuscript, but there is no trace of any more substantial improvements. All we know is that in 1736 he sent the description to the Locotential Council (b) to be forwarded to Zemplén County for revision. As early as the beginning of 1737, the county expressed serious reservations about the description to the government offi ce, especially in connection with the “rights of private individuals” — doubtless because of the discussion of property issues. Although the Locotential Council wrote to the county for clarifi cations, it seems that Zemplén County irrevocably shelved Bél’s work.

A late, 19^th-century copy (C) of the description has survived, which was certainly made on the basis of the Matolai manuscript (A). As János Barta Jr. has pointed out, Antal Szirmay relied heavily on Bél’s work on several occasions, fi rst in a minor work on the cultivation of vines in Zemplén (1798), and then in his Notitia topographica politica i. comitatus Zempléniensis (1805).¹

III. Presentation of the manuscripts

[Do]

1:

-2: [Comitatus Zempliniensis.]

3: (Th e manuscript has not been found.)

1 See Barta 2009, 46–51; Barta 2016.