Jan Jansz. Deutel (?– kb. 1652), hoorni könyvkiadó, könyvkereskedő és rederijker (retorikus), azaz maga is íróember, nagy fantáziát látott Bontekoe Naplójában:
hajójának benne leírt felrobbanása egyrészt óriási szenzációt jelentett, másrészt a többi egzotikus kaland egy kis keresztény propagandával kiegészítve méltán számíthatott sikerre a korabeli könyvpiacon. Az irodalomban járatos, művelt Deutel alaposan megszerkesztette a szöveget, és így adta ki. Valóban hatalmas sikert aratott vele. Deutel szerepére és figurájára a későbbiekben még visszatérek.
A holland irodalomtörténészek a 20. és 21. században sokat foglalkoztak Bon-tekoe Naplójával, melynek a holland irodalmi kánonban vitathatatlan helye van.
Feltűnő azonban, hogy a Napló és a gyarmatosítás összefüggései nem kerülnek szóba. Pedig a szöveg a holland koloniális irodalom egyik legelső darabja, s mint ilyen, elválaszthatatlan a koloniális ideológiától, melyet nem csupán tükröz, hanem megkonstruálásában, majd továbbépítésében is részt vesz. Azon kolonia-litáshoz kapcsolódó szövegek hálójába szövődik, melyek újratermelik, megerősí-tik és továbbszövik a Kelettel kapcsolatos sztereotípiákat és előítéleteket. Magam ekként olvasom a szöveget, s elemzésem gyújtópontjában az a koloniális ideo-lógia áll, amelyben megszületett, s amelyet ő maga is konstituál. Mielőtt azonban rátérnék a szöveg kritikai elemzésére, ismertetem a Naplóról szóló, általam leg-jelentősebbnek tartott 20. és 21. századi holland tanulmányokat, melyekre reflek-tálok is.
Vibeke Roeper és Diederick Wildeman tanulmánya7 a történelmi és gazdasági kontextust ismerteti. Hoorn városa, ahol Willem Ijsbrantsz Bontekoe született, a 16-17. században virágkorát élte. A legfejlettebb iparág a hajózás és a hajóépítés
6 Nieuwenhuis 1990.
7 Roeper–Wildeman 1996: 9–34.
81
volt. A norvég fa, a keleti-tengeri gabona, a francia és portugál só szállításá-hoz ezek jelentették az elemi feltételeket. Hoorn ebben a korszakban Hollandia egyik legfontosabb kikötővárosa volt, tele hajózási vállalkozókkal, teherszállítók-kal, hajósokkal és matrózokkal. Itt voltak találhatók a Nyugat-Indiai Társaság, az északi Társaság és a Kelet-Indiai Társaság irodái is. A hajóskapitányok csak rit-kán birtokolták a hajókat. Az egyes hajókat több ember tulajdonolta, azaz részvé-nyekkel vettek részt a tulajdonban. A legtöbb részvényes a kereskedőkből került ki, akik nem vettek részt a hajózás napi gyakorlatában. A hajó vezetését a hajós-kapitányra bízták. Ő vállalt felelősséget a legénységért és a felszerelésért. A keres-kedők és a szállítók kibérelhették a hajó rakterét, lastonként, azaz két tonnánként kellett fizetniük egy bizonyos összeget.
A Napló szerzője 1587-ben született, édesapja, IJsbrant Willemsz az európai hajózásban vett részt hajóskapitányként. Hajóját, amelyen 1600 körül parancs-nokolt, Bontekoe-nak, azaz Tarka Tehénnek hívták. Hamarosan az egész családot már csak ezen a néven emlegették, s ettől kezdve Willem IJsbrantsz neve is ez lett.
Apja halála után ő vette át a parancsnokságot a Bontekoe-n. Híres kelet-indiai útja előtt már tíz éven keresztül hajózott Európában: Franciaországba sóért, rozsért, a keleti-tengeri régióba gabonáért, fáért Norvégiába ment, sőt Arhangelszk be is eljutott, ahol prémeket vásárolt. Az európai hajóutak sem voltak biztonsá-gosak. Egy Sevillába tartó úton 1617-ben berber kalózok támadták meg a hajó-ját. A Bontekoe-t Algériába vitték, a legénységet elfogták. Bontekoe-t és egyik testvérét, aki szintén a legénység tagja volt, majdnem eladták rabszolgának, az egyik kalóz azonban kiváltotta őket a rabságból. Az illetőt Soliman Reisnek hív-ták, moszlim vallásra áttért holland férfi volt, és 750 ezüstöt fizetett a testvére-kért, akik ezek után visszatértek Hoornba, persze a hajójuk nélkül. Ez volt Willem IJsbrantsz Bontekoe utolsó európai útja.
Bontekoe harmincegy éves korában állt a VOC szolgálatába. Mint már emlí-tettem, Hoornban volt a Kelet-Indiai Társaság egyik leányvállalata, illetve „kama-rája”. Bontekoe-t 1618-ban a Nieuw Hoorn nevezetű hajó kapitányává nevezték ki, 150 tagú legénység felett rendelkezett. A Kelet-Indiába tartó hajó kapitányának többek között alapos óceánnavigációs ismeretekkel kellett rendelkeznie. Erről egy vizsga során tett tanúbizonyságot. A számos veszéllyel és bizonytalansággal járó, legalább kilenc hónapig tartó útra a legtöbben azért vállalkoztak, mert a többi bérmunkával szemben a VOC szolgálatába szegődött munkavállalók három-öt évre szóló biztos szerződést kaptak, s a tetejébe teljes ellátást és szállást. Aki ép bőrrel megúszta az utazást, egész életére megszerezte a gazdagságot.
Ahogy Roeper és Wildeman írják, Bontekoe-t az anyagi biztonság és gyara-podás mellett vallási okok is vezérelhették abban a döntésében, hogy elszegődött a VOC-hez. A remonstráns közösség tagjaként válságos időket kellett megélnie.
A liberális szellemű remonstránsokkal szemben ugyanis az ortodox kálvinisták,
G e r a J u d i t
82
azaz a kontra-remonstránsok álltak, s 1618-ra kiéleződő ellentéteik már-már polgár háborús veszéllyel fenyegettek. Végül a remonstránsok maradtak alul a vitákban, s még hosszú évekig kénytelenek voltak magukat alávetni az őket hát-rányosan megkülönböztető rendelkezéseknek.
Ami Roeper és Wildeman tanulmányában feltűnő, az az, hogy miközben rész-letes leírását adják a gyarmatosítás hollandiai kezdeteinek, a hollandok ázsiai jelenlétét magától értetődő, szinte megkérdőjelezhetetlen szükségszerűségnek tekintik. Így, amikor kifejtik, hogy kezdetben az ázsiai holland kereskedelmet Hollandiából bonyolították, azzal okolják meg a holland közösségek és a holland közigazgatás későbbi Kelet-Indiába telepítését, hogy az ázsiai holland kereskede-lem ügyének komolyan vételéhez volt erre szükség, hiszen nem volt kifizetődő az ide-oda hajózás Hollandia és Kelet-India között. A szerzők hangsúlyozzák, hogy ez az akció a helyi uralkodók egyetértésével történt – ez természetesen igaz, de a kép teljességéhez hozzátartozik, hogy a VOC úgy szerezte meg a kereskedelmi monopóliumot, hogy a helyi uralkodókat kijátszotta egymással szemben. érde-kes az is, hogy Roeper és Wildeman Banda, Ambon és Ternate szigeteinél Jacat-rát sokkal jelentéktelenebb tengerparti helységnek nevezik, pedig a város már a 12. században a Szunda nevű királyság legnagyobb kikötője volt, a portugá-lok a 16. század elején erődöt építettek oda, és 1527. június 22-én az egyik közeli északi királyság vezetője, Fatahillah nevezte el az eredetileg Kalapának neve-zett hindu települést Jayakartának, amely jávai nyelven „győzedelmest és virág-zót” jelent. Jacatrának Batáviára kereszteléséről, s ezzel erőszakos elhollandosítá-sáról is magától értetődő módon számolnak be a szerzők. A leírás tehát részben úgy állítja be a helyzetet, mintha a hollandok előtt ez a város jelentéktelen és ismeretlen hely lett volna, részben pedig elkendőzi a hollandok felelősségét, az odatelepüléssel járó események véres, erőszakos vonatkozásait, a viszonyok alap-vető aszimmetriáját és igazságtalanságát. A kultúrtörténeti és történettudomá-nyos szövegnek ez a retorikája rejtett módon fenntartja a gyarmatosító ideológiát, és újratermeli a koloniális diskurzust, mert természetesnek és szükségszerűnek állítja be azt, ami nagyon is jól körvonalazható érdekek mentén létrejött, tuda-tos társadalmi döntés eredménye. A szerzők így utólag is legitimálják a holland jelenlétet, még csak nem is tematizálják annak jogszerűségét a kelet-indiai gyar-matokon.
Meglepő az a mód is, ahogyan ugyanebben a tanulmánykötetben Karel Bos-toen tárgyalja Bontekoe Naplóját.8 Figyelmének középpontjában a Napló esztéti-kai értékei és a szerzőség problémája állnak. Az eredeti Napló a felrobbant hajóval együtt természetesen szintén megsemmisült. Amikor Bontekoe viszontagságos utazása után megérkezett Batáviába, ahol Coen fogadta, ez utóbbi jelentésbe
8 Bostoen 1996: 41–52.
83
foglalta Bontekoe szóbeli beszámolóját az átélt kalandokról. Bontekoe 1626 körül, azaz Hollandiába visszatérte után írta meg úti beszámolóját, az 1618–1625-ig ter-jedő időszakról szóló teljes beszámoló kézirata azonban mind a mai napig nem került elő, noha Deutel maga említést tesz róla az általa kiadott és átdolgozott könyvnek a hoorni VOC-vezetőkhöz intézett ajánlásában. A Napló drámai stílu-sát azonban minden valószínűség szerint azoknak a beszélgetéseknek köszönheti Bostoen szerint, amelyeket Bontekoe és Deutel folytatott egymással az utazásról.
Deutel egyébként már a Napló átdolgozása előtt is végzett irodalmi tevékenysé-get. 1641-ben moralizáló költeményt írt „De Huwelyckx Weegh-schaal” [A házas-ság mérlege] címmel, melyet illusztrációkkal is ellátott. 1670-ben posztumusz jelent meg 1638-ban írt „Een kort tractaetje tegen de toovery” [Rövid traktátus a varázslás ellen] című műve. Mindemellett aktív tagja volt a hoorni retorikai kamarának, mely a De Rood’ Angieren (Vörös Szegfűk) névre hallgatott. Deu-tel személyes jelszava imigyen hangzott: „Törekedj a jóra.” Ugyanabban az évben, amikor Bontekoe Naplóját megjelentette, ő maga is első díjat nyert a hoorni reto-rikai kamarák versenyén. A pályázatra kiírt kérdés, amelyre választ kellett adni, a következőképpen hangzott: mi az a három legfontosabb mozzanat a múltban, melynek Hoorn városa hírnevét köszönheti? Deutel szerint a heringfogó háló fel-találása, a Kelet-Indiába vezető Willem Schouten által feltalált új tengeri út és az 1573-as zuiderzee-i csata, melynek során elfogták a spanyolbarát helytartót, Bos-sut, akit azután Hoorn városában börtönöztek be. Deutel retorikai kamarájának többi tagja dicsérő verseket írt a Bontekoe-féle Naplóhoz, ezzel nagyban hozzájá-rulva a könyv sikeréhez. Karel Bostoen ebből a retorikai kamarai háttérből vezeti le a mű irodalmi értékeit. A 17. századi holland prózai művek ugyanis a klasszikus ókori művek stílusában íródtak. Justus Lipsius (1547–1606), németalföldi huma-nista adta ki és látta el kommentárral az olyan római szerzők műveit, mint Tacitus és Seneca. Bostoen rámutat, hogy Lipsius stílusára a rövid mondatok, a frappáns szólás-mondások, szójátékok és ellentétes szerkezetek voltak a legjellemzőbbek.
E prózai stílus legjelentősebb holland képviselője P. C. Hooft volt, aki Tacitus-for-dításához Lipsius kiadását használta fel. Bostoen szerint Deutel birtokában lehe-tett Hooft fő művének, az 1642-ben megjelent, s az emlílehe-tett szerzők stílusában írt Nederlandsche Historiënnek [Holland Történetek], s ez hathatott rá Bontekoe Naplójának átdolgozásakor. A stílus másik forrásaként a holland barokk drámát jelöli meg Bostoen, Jan Vos Aran en Titus (1641) című darabját példaként említve.
Ezek a drámák bővelkedtek borzongató, véres jelenetekben, izgalmas kalandok-ban és vérfagyasztó szörnyűségekben. Bostoen tehát a barokk dráma hőstípusá-ban is Bontekoe figurájának megformázására ismer, nevezetesen a klasszikus és a keresztény erények ötvözetére. Az előbbire Bontekoe bölcsessége, az utóbbira jámbor hite a példa. A szöveg irodalmiságát Bostoen tehát Deutelnek tulajdo-nítja, aki kora irodalmi divatját követve végezte el a szerkesztői beavatkozásokat.
G e r a J u d i t
84
Bostoen a kalandok sokszínűségét ugyanakkor nem vitatja el Bontekoe-tól, akit
„egy vérfagyasztó dráma hősének” nevez.
A gyarmatosítás problémája egyetlen egyszer sem merül fel Bostoen elemzésé-ben. Ennek retorikai elfedésére szolgál a szöveg irodalmi, stilisztikai, hatástörté-neti vizsgálata. A kolonizáció grammatikáját tehát mind a történettudományos leírás, mind az esztétikai értékek vizsgálata elhomályosíthatja, háttérbe tolhatja, elterelheti róla az olvasó figyelmét. Az európai kultúra bölcsőjének számító római történetírás és irodalom forrásként vagy legalábbis irodalmi hatásként történő beemelése a Napló keletkezéstörténetébe egyrészt ismét csak legitimálja annak lényegi kolonizációs ideológiáját, másrészt olyan szellemi régióba emeli a szöve-get, amelyben az gyakorlatilag szent és sérthetetlen lesz.
A legújabb, hétkötetes holland irodalomtörténetnek az a része, mely az 1560-tól 1700-ig terjedő korszakot tárgyalja, természetesen foglalkozik a hajónaplókkal, köztük Bontekoe Naplójával is.9 A fenti információkon kívül megtudjuk, hogy a naplót átdolgozó Deutel hitvallását tekintve újrakeresztelő volt, s Bontekoe tör-ténete az ő szerkesztésében exempláris jelleget öltött, s alapvetően a kitartó, meg-ingathatatlan, új istenhit apoteózisaként olvashatták a korabeli hollandok. Emel-lett a népszerű irodalom darabjaként jelent meg a könyvpiacon, melyre többek között az olvasóknak az idegen tájak, látványos események, katasztrófák, fur-csa állatfajták és a kannibálok iránti kimeríthetetlen kíváncsisága volt jellemző.
A szerzők ezúttal sem a kultúrák találkozását tekintik a Napló legfontosabb voná-sának, hanem például azt, hogy Bontekoe Mauritius szigetén találkozott a dodo nevezetű egzotikus madárral.
Bert Paasman a „De Indisch-Nederlandse literatuur uit de VOC-tijd” [A hol-land-indiai irodalom a VOC-korszakban] című áttekintő tanulmányában a 17–18. századot a pre-koloniális korszakhoz sorolja, ellentétben Theo D’haennal, többek között annak a kötetnek a szerkesztőjével, amelyben tanulmánya megje-lent10. Theo D’haen az említett kötet – Europa buitengaats. Koloniale en postkolo-niale literaturen in Europese talen [Európa a határokon túl. Az európai nyelveken írt koloniális és posztkoloniális irodalmak] – bevezetőjében többek között arról ír, hogy a fehér európai „természetes” felsőbbrendűségével legitimálták a kolo-niális kalandot, amelybe Európa majdnem öt évszázadon át belevetette magát11.
Egyértelműen a 16. század elejéről datálja az európai kolonializmus korszakát, így a Bontekoe-féle Napló is beletartozik. Ugyanakkor Paasman helyesen álla-pítja meg, hogy a 17–18. században íródott szövegek jelentősége nem a történet-tudomány, hanem inkább a kelet-indiai gyarmatbirodalom reprezentációjának
9 Porteman–Smits-Veldt 2008: 419, 635.
10 Paasman 2002: 33, 35; D’haen 2002.
11 D’haen 2002: 17.
85
változásait vizsgáló kutatás számára fontos. Szintén figyelemre méltó megállapí-tása, hogy Jacatrát nem Coen, hanem a VOC vezetői, az úgynevezett Tizenhetek nevezték el Batáviának. Nem teszi hozzá, hogy a név ideológiailag igencsak „ter-helt”, hiszen a hollandok mitikus őseinek tekintett batávokra utalt. Ezért az, hogy végül is Coen vagy az őt alkalmazó Tizenhetek adtak Jacatrának új nevet, tör-ténettudományi szempontból releváns lehet ugyan, de nem változtat a névadás alapvetően bekebelező, koloniális gesztusán.
Bontekoe Naplóját tárgyalva Paasman a továbbiakban leírja, hogy Bontekoe Kelet-Indiába tartó hajója elsősorban ezüstpénzt és puskaport szállított. A hajó felrobbanásakor „körülbelül százötven matróz halt meg, Isten segítségével azon-ban a hajós (értsd: Bontekoe) megmenekült (…). Az istenhívő hajós majdnem úgy menekült meg, ahogy egy középkori Mária-legendában”.12 Amikor a tar-talom ismertetésében odáig jut, hogy a túlélők Szumátra partjaihoz érnek, az őket fenyegető „újabb veszélyről” tesz említést, mely a „veszélyes bennszülöttek-től fenyegeti őket”. A történetet Paasman az elbeszélő nézőpontjával azonosulva, minden távolságtartás nélkül foglalja össze. Deutelnek és nem Bontekoe-nak tulajdonítja a szöveg vallásos tanulságát: aki Istenben hisz, azt Isten megóvja. Tár-gyalja a Napló kevésbé ismertnek nevezett második részét is, amelyben Bontekoe a Jacatrán épülő Kastély építéséhez szállít korálkövet, látja el a VOC-állomásokat ennivalóval, és vesz fel fűszereket onnan. 1622-ben Bontekoe egy kínai expedíci-óban vesz részt, mert a Társaság nagyobb részt kíván a Kínával folytatott kereske-delemből, főleg a Kína és Japán közötti selyemkereskedelemből. A kínai vállalko-zás azonban csőddel zárul. Bontekoe végül a Hollandia nevű hajón, harminc nyolc évesen tér vissza hazájába. A Naplót már 1648-ban újranyomták, 1800-ig pedig több mint hetven kiadást ért meg. Számos nyelvre lefordították, többek között jávai, szundanéz, maláj és kínai nyelvekre is.
Összefoglalva tehát: Paasman tanulmánya sem a holland gyarmatosítás kelet-indiai reprezentációját vizsgálja Bontekoe Naplójának elemzésekor, pedig ő maga is ebben látná az ebben a korban született dokumentumok vizsgálatának jelen-tőségét. Beható, a Naplót a holland gyarmatosítás kulturális dokumentumának tekintő, a gyarmatosítás diszkurzív elemzését nyújtó tanulmánnyal nem talál-koztam a Bontekoe-szakirodalomban. Az alábbiakban erre teszek kísérletet azzal a céllal, hogy feltárjam a szöveg kifejezetten koloniális orientációját. A Naplót tehát kultúrák találkozásának színtereként értelmezem, ahol az egyik kultúra alá-veti a másikat.
12 Paasman 2002: 69–70.
G e r a J u d i t
86